A 1914-ben kitört a világháború lezárta az addigi, az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa vitathatatlan elsőségén alapuló világrendet, s végül 1945 után minden szempontból új, két – összesen három kontinensen terpeszkedő – szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett.A világháború, amely ebben az értelmezésben a régi, valahol a virágzó középkorban és a kora újkorban kialakulni kezdett világrend helyett az új bölcsője volt. A világháború, amely ebben a megközelítésben egy világháború volt, két fegyveres szakasszal (1914–1918 és 1939–1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első szakasz „újrajátszása” történt – brutálisabb formában és eszközökkel, s új, ám valahol a XIX. században gyökerező ideológiák hátterével, de alapvetően ugyanazon folyamatok eredőjeként. Ebben az összefüggésben pedig nem juthatunk más következtetésre: a nyugati demokráciák értékrendjének győzelme szükségszerí volt.
A köztes szakasz fegyverszünetnek minősítése azért is indokolt, mivel a Versailles környéki békék szakítottak az évezredes békekultúrával. A különféle háborúkat lezáró békék egészen a XIX. század végéig arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. Jó példája ennek a napóleoni világháborút lezáró 1815. évi bécsi békerendszer, amely Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s alkalmas volt a világméretí béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban ez a békekötési kultúra átadta a helyét a diktátumoknak, amelyek a legyőzöttek megbüntetésére törekedtek. Ez pedig egyenesen vezetett el a revans igényéhez, s a húszéves köztes periódus pontosan az újrafelkészüléshez kellett. A békéltetés helyett a büntetés kategóriája egyaránt érvényes az 1919–1922 közötti versailles-i–washingtoni és az 1947. február 10-i párizsi békerendszerre. Mindkettő – az eddigi hivatalos értelmezésben – lezárt egy-egy világháborút. Csakhogy az előbbi valóban lezárta-e a világháborút? Ellentmondani látszik ennek az, hogy negyed század múltán újabb békerendszer megalkotására volt szükség, egy újabb világháború lezárására. De nevezhető-e ez újabb világháborúnak vagy inkább a negyed századdal korábbi újjáéledésének?
A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914–1918 közötti első világháborút és az 1939–1945 közötti második világháborút. Az első kitörése egyértelmí, az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően
a konfliktus napok alatt világméretívé szélesedett. Befejezése vitatott, az 1918 őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németország oldaláról november 11.) követően egy fő- és egy mellékhadszíntéren (Oroszország a Baltikummal és a Közel-Kelet) tovább tartottak a harccselekmények. Sőt, ha ide számítjuk a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. évi harcait is, akkor a Kárpát-medencében sem ért véget a háború 1918 végén.
Négy évi harc húsz év fegyverszünetért
A hagyományos értelmezésí első világháborúban a központi hatalmak (Mittelmächte) álltak szemben az Antant-hatalmakkal. A korabeli magyar szóhasználatban központi hatalmak kategória nem volt hivatalos megnevezés, de az Antant ellenfeleit összefoglaló néven földrajzi elhelyezkedésük alapján mindkét hatalmi tömb országaiban és a semleges államokban így nevezték. A Balkánon terjeszkedni kívánó Oroszország elleni érdekszövetségből fejlődött ki.
A cári birodalom Ázsiában fegyverrel érvényesítette akaratát, nyugati határain (úgy-ahogy) alkalmazkodott az erőegyensúly szabályaihoz, de balkáni befolyását a XIX. században több alkalommal erővel kísérelte meg kiterjeszteni. Törekvéseit (is) ellensúlyozta az 1878-as berlini kongresszus, az 1879. október 7-i német–osztrák– magyar kettősszövetség, s az Olaszország csatlakozásával 1882. május 20-án parafált hármasszövetség.(…)
Központi hatalmak
A világháború első szakaszában négy állam alkotta. A kettősszövetséget alkotó Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához csatlakozott Törökország és Bulgária. Olaszország a háború kitörésekor kinyilvánított fegyveres semlegessége okán már nem tartozott a háborúba lépő koalícióhoz (1915. augusztus 20-án az Antant oldalára állt). Politikai értelemben a központi hatalmak legerősebb tagja kezdettől Németország volt. Fölénye érvényesült a Monarchiával szemben is, s ez a háború folyamán csak fokozódott, különösen I. Ferenc József halála után. A „harmadik helyet” Törökország foglalta el, s nála is gyengébb pozíciói voltak Bulgáriának. A német hadsereg katonailag is a koalíció legerősebb alkotója volt, s (a birodalom messze legerősebb gazdasági erejénél fogva) a háború utolsó évéig folyamatosan erősödött. A Monarchia fegyveres ereje e sorban is a második helyen állt. A török és a bolgár haderő felváltva foglalta el a két utolsó pozíciót.
A központi hatalmak tagjait összekötő szövetségi szerződésekben nem intézkedtek az együttmíködés konkrét kérdéseire a hadmíveleti területen. Ez a gyakorlatban a két alapvető állam között a keleti, a balkáni és az olasz hadszíntéren közel paritásosan (kismértékben a németek javára) valósult meg, osztrák–magyar és német parancsnokságokat, seregtesteket és csapattesteket kölcsönösen utaltak egymás alárendeltségébe. A török és a bolgár vezetési szerveket és alakulatokat általában igyekeztek betagolni német parancsnokság alá. Az a fajta, századszintre lemenő betagolás azonban, ami 1944–1945-ben a tengely-csapatokat jellemezte, még 1918-ban nem valósult meg. A nyugati hadszíntéren egyértelmíen német vezetés érvényesült, az ott harcoló osztrák–magyar kontingensek csupán német kötelékbe sorolt jelképes erőt képviseltek (…)
A központi hatalmak széthullása a béketapogatódzásokkal kezdődött. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 nyarára láthatóvá váló kimerülése felgyorsította a folyamatot. Robbanásszerívé akkor vált, amikor Bulgária szeptember 25-én békét kért az Antanttól, majd 29-én aláírta a fegyverszünetet, s akkor fejeződött be, amikor a Monarchia november 3-án aláírta a padovai fegyverszünetet. Ez időre az Oszmán Birodalom már a felbomlás állapotában volt. A magára maradt és belülről, forradalom által marcangolt Németország november 11-én maga is fegyverszünetre kényszerült.
Az Antant
Tekintettel a német–francia kontinentális és gyarmati, illetve az angol–orosz gyarmati ellentétekre, az Antant kialakulása nem volt ennyire egyértelmí. 1898–1901 között Nagy-Britannia konfliktusba keveredett Oroszországgal ázsiai, Franciaországgal afrikai érdekei miatt. Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszter és Robert Arthur Salisbury miniszterelnök (egyben külügyminiszter) a hagyományos brit elszigeteltségi politika (splendid isolation) ellenére német–angol szövetségre tett javaslatot. A megegyezés a német kormány téves helyzetértékelésén hiúsult meg: a francia–orosz közeledésben túlértékelte Nagy-Britannia kényszerhelyzetét, és mindent vagy semmit alapon követelt engedményeket. Chamberlain (1902-től külügyminiszter) és francia kollégája, Theophile Delcassé ennek hatására lezárta a gyarmati vitát: Egyiptom brit, Marokkó (a spanyol területeket kivéve) francia érdekszférába került. 1904. április 8-án írták alá a kétoldalú megállapodást, amelyben „szívélyes egyetértésben” (entente cordiale) ismerték el egymás gyarmati érdekeit.
Az Antant alapjává váló egyezmény az 1907. május 16-i brit–orosz kiegyezéssel gyakorlatilag háromhatalmivá vált. Mivel közben a gyarmatok és a belga semlegesség kapcsán kialakult német–angol ellentét erősödött, a XX. század első évtizedének közepére kialakult a két alapvető európai politikai és katonai tömb. A részmegegyezésekből a vezérkarok tárgyalásai nyomán szövetségi viszony alakult ki. Az 1906. április 7-i algecirasi egyezményt követően a brit és a francia vezérkar megkezdte Németország elleni felvonulási terveinek összehangolását. 1907. augusztus 31-én brit–orosz megállapodást írtak alá a befolyási övezetek elhatárolásáról Ázsiában, amit Franciaország elfogadott. Oroszország balkáni törekvéseit az 1908. július 19-i titkos angol–orosz revali egyezmény biztosította.
1914. augusztus 23-án Japán, szemet vetve az ázsiai német birtokokra, az Antanthoz csatlakozott. Olaszország az 1902. november 1-jei Barrére–Prinetti egyezménnyel megkezdte az eltávolodást a hármasszövetségtől. Az 1915. április 26-i titkos londoni szerződéssel, amelyben jelentős területeket ígértek neki az Osztrák–Magyar Monarchia rovására, az Antant magához kötötte Itáliát, amely az 1918–1920-as párizsi békekonferencián már Nagy-Britannia és Franciaország mellett
az Antant egyenrangú tagjaként szerepelt. 1916. augusztus 17-én az Antant vezetői a titkos bukaresti egyezményben két és félszeres területi gyarapodást ígértek Romániának, ha belép a háborúba szövetségese, a központi hatalmak ellen, s nem köt különbékét; s a csatolt katonai konvenció orosz–francia katonai segítséget ígért a román hadseregnek. Ezzel Romániát is a koalícióhoz kötötték, ám az egyfelől különutakat kereső politikája, másfelől a háborús vereségét követő 1918. május 8-i bukaresti béke miatt nem válhatott egyenrangú taggá. Az USA nem csatlakozott az Antanthoz, csupán társult azzal, innen ered a szövetkezett és társult hatalmak elnevezés.
Oroszország az 1917. februári forradalom után a még szövetségi rendszer tagja maradt. Az Ideiglenes Kormány külügyminisztere, Pável Miljukov május 1-jén jegyzékben biztosította Oroszország szándékáról a háború folytatását illetően az angol és a francia kormányt. Az orosz hadsereg azonban 1917 második felében vereséget szenvedett és széthullott, a keleti nagyhatalom pedig a bolsevik hatalomátvétel után kivált a háborúból és a koalícióból. 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban Szovjet-Oroszország békét kötött a központi hatalmakkal, s képviselői nem jutottak el a békekonferenciára.
Baljóslatok
Az Antant 1918 végén a nyugati és a délnyugati (olasz) fronton aratott győzelmével a világháború első fegyveres szakasza formailag véget ért, ám a harcok csak e két hadszíntéren fejeződtek be, keleten, a Közel-Keleten és a Kárpát-medencében folytatódtak. Közel egy évszázad távlatából kimondhatjuk: a háború mégsem ért véget. Erre vonatkozóan kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919 júniusában a Németországnak szánt versailles-i béke szövegét látva felkiáltott: „Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!” Edward Rydz-Smigly marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, szintén felkiáltott: „Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot…” S irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill, a Brit Birodalom legendás miniszterelnöke is az egy világháború tételét fejtegette.
Négy évi harc negyvenöt évi hidegháborúért
A történeti szakirodalomban a második világháborúként elterjedt eseménysor 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a német csapatok átlépték Lengyelország határát. Ez még azonban csupán korlátozott helyi háború volt, annak ellenére, hogy megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, s hogy szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Ugyancsak helyi háborúnak minősíthető a Szovjetunió Finnország elleni támadása 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretívé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. A háború kontinentális maradt akkor is, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretívé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és az amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniumokkal.
Tengelyhatalmak
A hagyományos értelmezésí második világháborút elkezdő, az új értelemben vett XX. századi világháborút újrakezdő, de azt sokkal drasztikusabb formában, s ideológiai alapon (is) megvívó Németország, Olaszország és Japán vette át az egykori központi hatalmak szerepét. Ennek alapján német– olasz–japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – legalábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Nem véletlenül, hiszen mind az 1914–1918, mind az 1939– 1945 közötti világháborús szakaszban a Német Birodalom dominanciája Európa mellette álló vagy általa birtokolt felében – a háborúvesztést közvetlenül megelőző néhány hónapot nem számítva – fokozatosan növekedett. Külön érdekes Olaszország és Japán szerepe a XX. századi világháború harmadik szakaszának előkészítésében és folyamatában, hiszen az első szakaszt mindketten mint győztesek fejezték be.
Olaszország elégedetlen volt az 1918– 1920 között kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből Benito Mussolini fasiszta mozgalma tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így fokozatosan és törvényszeríen átkerült az ugyancsak revíziót hirdető vesztesek oldalára. Japánt a csendes-óceáni térségre vonatkozó hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években ugyancsak benyomuló Amerikai Egyesült Államokkal, az pedig az 1918–1922-es ellentétek dacára is Nagy-Britannia és Franciaország szövetségesének számított. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.
A hagyományos értelmí második világháborúban, vagyis – felfogásunkban – a XX. századi világháború harmadik szakaszában a német szövetségi rendszer a tengelyhatalmak és az oldalukon állt államok viszonyrendszereként definiálható. Nemzetközi jogi alapjai az 1936. november 25-i német–japán Antikomintern Paktum, az 1940. szeptember 27-i német–olasz–japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak (…) A Háromhatalmi Egyezmény a Nagynémet Birodalom, az Olasz Birodalom
és a Japán Császárság szövetségét rögzítette. Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét Európában, azok pedig Japánét az ún. Nagy-Ázsiai Térségben. Kötelezték magukat, hogy segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamely, a háborúban az egyezmény megkötésének idején még részt nem vevő hatalom a szerződő felek bármelyikét megtámadja.
Elsődleges célja az Amerikai Egyesült Államok távol tartása volt a háborútól, de érintette az aláírók viszonyát a Szovjetunióval is. Miután a német szövetségi rendszerhez tartozó államok sorra csatlakoztak, a korabeli szóhasználatban a Háromhatalmi Egyezmény kifejezést valamennyi aláíróra (e sorrendben Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia – ám ez közvetlen kiváltója volt a belgrádi katonai hatalomátvételnek, az pedig az ország német lerohanásának –, s Horvátország) alkalmazták. A fő aláíró hatalmak között nem valósult meg stratégiai egyeztetés.
Németország olyan időpontban robbantotta ki a háborút, amikor Olaszország még nem volt felkészülve. A német haderő az olasz gyenge teljesítménye miatti katonai szükségből kapcsolódott be Olaszország ún. párhuzamos háborújába, ráadásul Olaszország 1940 őszén a Balkánra vitte a háborút, holott Németországnak a Szovjetunió elleni felkészülés közben ott a béke felelt volna meg.
Az 1939. évi német–szovjet szerződések megkötése előtt a szovjet és a japán haderő a Távol-Keleten hadüzenet nélküli háborúban állt. Szeptember 16-án a két ország semlegességi egyezményt kötött, hogy mindketten elkerüljék a kétfrontos háborút. Az 1941. decemberi Pearl Harbor-i japán támadás után az Amerikai Egyesült Államoknak küldött német– olasz hadüzenet csupán szolidaritási gesztus volt Japán felé, ám ezzel a Háromhatalmi Egyezmény elvesztette eredeti célját, s a világháborút vívó három hatalom és szövetségeseik általános szövetségi alapokmányává alakult át (…)
Antifasiszta koalíció
A német szövetségi rendszer ellen harcoló államok összességét a XX. századi világháború harmadik, 1939–1945 közötti szakasza idején antifasiszta koalíció névvel illették. Alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttmíködése (bizonyos értelemben az 1914–1920 közötti Antant továbbélése) volt az 1930-as években. A Nemzetek Szövetsége nem volt alkalmas németellenes szövetség kialakítására. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914–1917 közötti szövetség felújításáról.
1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit–francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. Az augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak 1941. június 22., az ellene indított német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé. Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak 1941. december 7., a japán támadás után vált. Az antifasiszta koalíció tagjait is több egyezmény kapcsolta egymáshoz.
Az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó, 1941. augusztus 12-én aláírt Atlanti Chartához szeptember 24-én a Szovjetunió, továbbá kilenc ország (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) emigráns kormánya csatlakozott. 1941 decemberétől a brit és az amerikai fegyveres erők közös hadászati tervek alapján hajtották végre a hadmíveleteiket. Nemzetközi jogi értelemben az antifasiszta koalíció az 1941. december 22. és 1942. január 14. közötti washingtoni konferencián jött létre, ahol 1942. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a Kuomintang-Kína aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. E dokumentumhoz eredeti aláíróként még 22 ország, s 1945. május 1-jéig további 21 állam csatlakozott. Az angolszász hatalmak és a Szabad Franciaország közös stratégiai alapelveit, a feltétel nélküli megadás elvét és a különbéke tilalmát leszögező 1943. január 13–26. közötti casablancai konferencia határozataihoz a Szovjetunió május 1-jén csatlakozott. (…)
Epilógus?
Jaltában döntöttek véglegesen a megszállási zónákról a Nagynémet Birodalom volt területén, fogadták el az európai rendezés elveiről szóló Nyilatkozat a felszabadított Európáról címí deklarációt, illetve a Szabad Franciaország beemelését a győztes nagyhatalmak közé negyediknek. Potsdamban döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megkötésének előkészítésére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbínösök ellen (nürnbergi perek), a németajkú lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fasisztának minősítendő szervezetek betiltásáról, továbbá (Sztálin kihagyásával) az atombomba bevetéséről Japán ellen. Lengyelország eltolásának kérdésében Jaltában és Potsdamban az antifasiszta koalíció nyugati tagjai és a Szovjetunió között súlyos ellentét keletkezett, ami hozzájárult a XX. századi világháború utáni hidegháború kialakulásához.
- Az első, a második meg a harmadik
A világháború fogalmát sem a politikus-, sem a történész-társadalom sokáig nem definiálta. Az első részletes definíció itthon csak 1996-ban született meg (a Magyarország a második világháborúban címí lexikonban). A fogalom meghatározásánál a szerzői kollektíva a „felénél több” elvéből indult ki. A történészek egyre terjedő körének értelmezésében akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok országainak felét. A világtörténelem során az emberiség érintett része világháborúnak érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek akkor egy adott kultúrkör egészére vagy nagy részére kiterjedtek, de ezen fogalom szerint nem minősíthetők világháborúnak.Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (i. e. 332–323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúra-háborúk (1073– 1177), a keresztes háborúk (1096– 1291), a két százéves háború (1066–1204 és 1337–1453), a tizenöt éves háború (1591/1593–1606), illetve a harmincéves háború (1618–1648). Ezeket oikymené-háborúként lehet talán aposztrofálni, ám a történettudomány később bizonyára alkalmasabb fogalmat alkot megjelölésükre. A fenti világháború-definíció szerint, mivel eleget tesz az abban meghatározott kritériumoknak, világháborúnak minősíthető viszont a hétéves háború (1756–1765) és a napóleoni háborúk (1791– 1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, ezen túl az előbbi már kiterjedt az amerikai kontinensre és Ázsiára, az utóbbi még Afrikára is. Az egyes kontinenseket elválasztó óceánok mindkettő idején hadszíntérré változtak. Ebben az értelemben pedig az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban (háború-fegyverszünet-háború) 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat a harmadik világháborúnak minősíthető. Ez a harmadik világháború pedig – felfogásomban – átvezetett az európai középkorból az európai újkorba.
