dr. Romics László belgyógyász, akadémikus

IPM: Egész életét végigkíséri az a hármasság, amelyen belül kisebb-nagyobb arányeltolódással párhuzamosan dolgozik a gyógyítás, a kutatás és az oktatás területén. Most éppen mi foglalkoztatja?

R. L.: Engem örökké foglalkoztat a szakmám, amit mindig nagyon szerettem. Az első pillanattól fogva, amióta az egyetem kapuján beléptem. Pontosan tudtam, hogy mi az, amit meg kellene tanulni és örök frusztrációval élem meg, hogy nem tudok annyit, amennyit kellene. Részint azért, mert hihetetlen módon növekszik a megismernivaló, részint, mert minél többet tanul az ember, annál kritikusabb és annál nehezebb eligazodnia. Annak ellenére, hogy az embernek szilárd természettudományos gondolkodása van, a tapasztalat sokszor ellentmond a tankönyveknek. A szakmám szeretetében nem befolyásol, hogy éppen 170 betegért vagyok-e felelős, oktatok, kutatásban veszek részt, vagy csak tanácsadóként dolgozom. Most hetente egyszer rendelek az ambulancián, és olyankor intenzíven élem meg a betegekkel való együttlétet.

IPM: Az orvos-beteg kapcsolat mindig nagyon fontos szerepet töltött be az életében?

 R.L.: Igen, ez mindig nagyon érdekelt. Szeretek a betegekkel beszélgetni. Érdekel az életük, a történeteik. 1981 és 1985 között az ORFI-ban dolgoztam főorvosként, majd igazgatóhelyettes is lettem. Ez a négy év egy kis hítlenség volt az egyetemhez, de megérte. Sok beteggel volt közvetlen kapcsolatom, szinte mindenkiről tudtam mindent. Hallatlan sok érdekességgel találkoztam. Mindig mondom, két hivatás van, ahol a legközelebb lehet kerülni az emberekhez: a katolikus papé a gyónás kapcsán és az orvosé gyógyítás közben. Nem véletlen, hogy orvosok között aránylag sok író volt és van.

IPM: Ma egyre kevesebb idő jut egy betegre, az orvosok nem ismerik behatóan a beteg életét, körülményeit. Nem nehezíti ez meg a gyógyítás, a gyógyulás folyamatát?

R. L.: Ez bizonyos fokig a specializálódás következménye, de – talán  furcsán hangzik – nálunk még mindig jobb a helyzet, mint Nyugaton, mert ott egy számmal szerepel a beteg, és hiába jobb a míszerezettség, sokkal kevesebb a perszonális kapcsolat. Ez nagyon nem jó, és sajnos a magyar helyzet is efelé tendál, még akkor is, ha Magyarországon aránylag sok az orvos-beteg találkozás. Nálunk az emberek szeretnek orvoshoz járni. A magyar lakosság kicsit el van kényeztetve. Igen gyakori, hogy mondjuk egy félórás, órás várakozás miatt panaszkodnak a rendelőintézeti betegek. Elismerem, nem jó, hogy várakozni kell a betegnek, akinek fájdalmai, panaszai vannak. Amilyen hamar lehet, meg kell oldani a problémáját, de másutt, a fodrásznál már zokszó nélkül kivárják a sorukat. Arra még nem hallottam panaszt. A nyugati országokban soha nem volt olyan, mint nálunk negyven éven keresztül, hogy a dolgozót kívánságára, szíre-szóra kiírták betegnek. Az állam meg fizette. Ezen a területen nagyon egyetértek a szigorításokkal. A híres nyugati betegellátásban, amire mindig hivatkozunk, a nem sürgős mítétre, így egy csípőprotézisre sokszor másfél-három évet is várni kell, de még ha vastagbélrákot fedeznek is fel valakinél, előfordul, hogy heteket kell várnia az operációra.

IPM: És ha közben meghal a beteg?

R.L.: Akkor meghal. Ez benne van a pakliban. Legfeljebb perelnek a hozzátartozók. Megjegyzem, ez már nálunk is igen gyakori. Pedig Magyarországon ilyen esetben egy hét alatt sor kerül a  mítétre. Nem sok helyen míködik ez  így a világon. Itt, ha várni kell valamiért, már elégedetlenség van, és a vélt vagy valós mulasztásokért – mert nem tagadom, néha ilyen is van – azonnal indul az eljárás. Sajnos ez is az orvos-beteg bizalmi kapcsolatának gyengülését okozza. Félnek is az orvosok belemenni bizonyos rizikós helyzetekbe, mert  komplikációk esetén feljelentés lehet a vége. Kezd kialakulni egy defenzív medicina: csak annyit csinálok, amiből nem lehet baj. Csakhogy ezt előbb-utóbb a beteg sínyli meg. Az orvos-beteg viszony, bizalmi viszony. Ha ezt romboljuk azzal, hogy ne higgyen az orvosnak, azzal a betegnek ártunk. A szakosodás miatt amúgy is egyre kisebb szegmensét látja egy-egy orvos a kórképnek, ami a tévedés forrása lehet. Csak míg a többi szakmában a tévedés korrigálható, addig itt esetleg életekről van szó.

IPM: A fia külföldön praktizál. &Oumln ajánlotta neki, vagy ő maga döntött így?

R.L.: &#336 is menni akart, de én is szorgalmaztam.  Már medikus kora óta arra biztattam, hogy egy-két évet menjen el valahová. Nekem annak idején nem volt alkalmam erre, a klinikán harminc-negyvenünk közül összesen ketten voltak tartósabb külföldi tanulmányúton. Jómagam közel ötvenévesen mehettem volna először, de akkor már kialakultak a szakmai és beteg kapcsolataim. Nem éltem a lehetőséggel. A fiam Amerikába ment, ott eltöltött három évet, aztán megpályázott egy írországi sebészi állást, és megkapta. Ezt már nem nagyon akartam, remélem, hogy előbb-utóbb hazajön. Hiányzik nekünk, hiszen az egyetlen gyermekünk, akármennyire is harminchárom éves. Jó volna gyakrabban látni. Haza is akar jönni, de még maradna is. Egyébként nagyon keményen és sokat dolgoznak odakinn az orvosok. A fizetés jobb, de a megélhetés sokkal drágább. Szoktam is mondani a morgolódó munkatársaimnak: Tessék kimenni és megpróbálni!

IPM: A tanítványait, munkatársait arra biztatja, hogy gyíjtsék a talentumokat.

R.L.: Igen, tanuljanak meg mindent, gyíjtsék a talentumokat, soha nem tudhatják, mikor és hol válthatják be. Jómagam igyekeztem a tehetségeket magam köré gyíjteni. Soha nem voltam féltékeny a munkatársaimra, sőt, még a diákjaimtól is hajlandó voltam tanulni, ha egyes állításaikról bebizonyosodott, hogy nekik van igazuk

IPM: Egyetemi rektorsága idején a „gyenge rektor, erős karok”volt az ars poeticája? Mit kell ezalatt értenünk?

R.L.: &Uacutegy vélem, hogy az orvosképzésben a karoknak kell erőseknek lenni, ott kell igazán megtanulni nagyon jó oktatóktól a medicinát. A rektornak ez esetben inkább reprezentáló szerepe lenne. Ez többé-kevésbé így is volt. Szerintem a karok az épület tartópillérei, rajtuk nyugszik a felépítmény, a rektor csak összetartja az épületet. Sajnos ez ma már nem így van. A mai korban a rektornak egyszemélyi felelősséggel, keményen kell irányítania a rábízott intézményt.

IPM: &Oumln mikor határozta el, hogy orvosi  pályára lép? Hagyomány volt a családban vagy úttörő ezen a téren?

R.L.: Nem volt hagyomány. Nincs orvos a családban. Édesapám asztalos volt, édesanyám a háztartást vezette. Hagyományos, konzervatív család voltunk. Vasárnapi ebédekkel, ünnepi együttlétekkel. Kőkemény konzervatív miliőben nevelkedtem. Azt hiszem, már az általános iskolában eldőlt, hogy orvos leszek. A József Attila Gimnáziumban ez csak megerősödött bennem, és utána gondolkodás nélkül az Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. Azután az öcsém is követte ezt az utat, és belőle is orvos lett. &#336 szép pályát futott be, jelenleg az Urológiai Klinika igazgatója. A harmadik fiú pedig mezőgazdasági mérnök lett. &#336 már gyermekkorunkban szívvel-lélekkel dolgozott a gyümölcsösben. Mi csak kötelességből, ő szenvedéllyel. Édesapám mindig azt mondta nekünk, hogy magunknak tanulunk. &#336 megteremtette a lehetőségeket, nekünk a tisztességes tanulás volt a feladatunk. Szigorúan és következetesen nevelt bennünket, de a pályaválasztásunkat illetően tudomásul vette a döntéseinket.

IPM: A hagyományos, konzervatív családban vallásos nevelésben részesült?

R.L.: Igen. A magam módján hívő is vagyok. Ez a legbensőségesebb magánügye mindenkinek és nagyon nem szeretem, ha valakinek a vallásos meggyőződése külsőségekben nyilvánul meg. Az érdi plébánosnál tanultam latint a szüleim javaslatára, mivel úgy gondolták, hogy ez az egyetemi felvételi sine qua non-ja, és megszerettem ezt a nyelvet. Most vettem éppen egy régi-régi latin könyvet, hogy felfrissítsem a tudományomat. Alig várom, hogy a nyugdíjas éveim alatt belelapozgathassak.

IPM: Az egyetemi oktatás és a gyógyítás mellett  háttérbe került a kutatás?

R.L.: Semmi esetre sem. Aki az egyetemen klinikai orvoslással jegyezte el magát, annak szinte kötelező a kutatásban is elmélyedni. Én például a lipidanyagcsere kutatásba kezdtem bele. Eleinte nem nagy kedvvel, de ma már nem bánom, hogy Gerő professzor igen szigorúan erre a területre irányított.

IPM: Ezen a területen most az érelmeszesedés az egyik  legérdekesebb téma.
 
R. L.: Ez igen alattomos betegség, mert nagyon sokáig klinikailag tünetmentes lehet. A zsíranyagcsere-zavarok vizsgálatával indult el a kutatás. Aztán azzal szélesedett ki a terület, hogy a lipidanyagcsere kapcsolódik a cukorbetegséghez, és mindkettő az érelmeszesedéshez. Ma már nemcsak a szénhidrát- és zsíranyagcsere, de az immunológiai folyamatok és a gyulladások felé is kiterjed a kutatási kör.
 
IPM: Az orvoslás,  a kutatás,  az oktatás területén egyaránt  sokat és kitartóan dolgozott. Mindenütt eredményesen. Számtalan díj, elismerés is bizonyítja ezt. A  Batthyány-Strattmann László-díjat  2003-ban kapta meg. Sokat jelentenek önnek az ilyen elismerések?

R. L.: Nem tagadom, nagyon örültem mindegyiknek, de soha egyikért sem tettem mást, mint amit a munkám megkövetelt. Tettem a dolgom és megtaláltak az elismeréssel. Megköszöntem és dolgoztam tovább. De nagyon örültem mindegyiknek. Azt üzenték nekem, hogy nem hiába dolgoztam.

IPM: Ilyen szerteágazó hivatás mellett van ideje a kikapcsolódásra?

R.L.: Nagyon szeretek olvasni. Érdekel a történelem. Most került a kezembe &Iacutejjas Antal egy hallatlanul érdekes egyháztörténeti könyve. Különös módon ismerszik meg belőle az egyház tevékenysége, az inkvizíció, a felvilágosodás korában az író-püspök szemével. Nem is tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet. Előtte egy Bismarck életrajzot olvastam. Mindenevő vagyok, más tudományágak is érdekelnek. Igyekszem mindent elolvasni a szaklapokban, úgy- hogy talán tájékozott vagyok az új eredményekben. Régebben rendszeresen teniszeztem is, de egy sérülés leparancsolt a pályáról. Most csak meccset nézek a tévében. Nagyon szeretek komolyzenét hallgatni, megnyugtat. Azt bármikor felismerem, ha Rubinstein Chopint játszik. Vásárolni nem szívesen járok, ahhoz türelmetlen vagyok. A feleségem jól ismeri az ízlésemet, ő veszi a ruhákat, ingeket, és mindent, amire szükségem lehet. A nyakkendőket viszont magam választom ki, azokat nagyon szeretem…         §

  • Szakmai életpálya
    1962-ben szerzett diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetemen
    A SOTE III. Belgyógyászati Klinikáján kezdte orvosi pályáját
    1975–ben kandidátus lett
    1994–ben szerezte meg az orvostudományok doktora címet
    1981–85-ben az ORFI-ban főorvosként, majd főigazgató-helyettesként dolgozott
    1985–2001 között a SOTE &AacuteOK III: Belgyógyászati Klinikájának igazgatója
    1996–2000-ig  a SOTE rektora
    1995–től az MTA levelező tagja
    2001–től a SE Kútvölgyi Intézetének igazgatója
    2002–től az MTA rendes tagja

    Kitüntetései: Kiváló orvos, Markusovszky emlékérem, Gerő Sándor emlékérem, Tangl Ferenc emlékérem, Szent-Györgyi Albert-díj, Pro Renovanda Cultura Hungariae díj és emlékérem, Semmelweis-díj és emlékérem, Batthyány-Strattman László-díj