Úgy gondolom, biztonsággal mondhatjuk, bevágni a kocsi ajtaját egyértelmíen rossz dolog, és a viszonzott szeretet egyértelmíen jó. De a legtöbb emberi tapasztalatot nem lehet ilyen fogalmakkal körbeírni: ezeket általában más tényezőkhöz hasonlítva értékeljük. Amikor megállapítjuk, hogy ízlik egy ebéd, tetszik egy vakáció vagy egy osztálytársaság, ahova járunk, feltesszük a kérdést magunknak, hogy mihez viszonyítva? A jövőbeni cselekedetekre vonatkozó döntéseinkkel kapcsolatosan az a kérdés, hogy jó volt, vagy rossz kevésbé fontos, mint az, mennyire volt jó, vagy mennyire volt rossz…Alex Michalos szociológus a tapasztalat érzékelt minőségéről szóló előadásában arról beszélt, hogy az emberek az elégedettségi mércéjük felállításában háromféle résre alapoznak: „az egyik a tényleges és a kívánt közötti rés, a második a tényleges és a mások által kialakított vélemény közötti rés, a harmadik pedig a tényleges és a múltbeli legjobb közötti rés.” Michalos rámutat, hogy az egyének élettel való megelégedettsége közötti eltérések leginkább nem az objektív tapasztalatok közötti különbségekkel magyarázhatók meg, hanem az előbb említett háromtípusú réssel. Ezekhez hozzátennék egy negyediket is: a tényleges és az elvárt közötti rés. Ahogyan társadalmi és anyagi körülményeink javulnak, a mi összehasonlítási mércénk is emelkedik. Amint magas minőségí termékekkel vagyunk körülvéve, a megkülönböztetés átkától kezdünk szenvedni.
Azok az alacsonyabb minőségí áruk, termékek, amelyek korábban tökéletesen kielégítettek és elfogadtunk, tovább már nem jók. Az érzékelési nullapontunk elkezd emelkedni, és ezzel párhuzamosan emelkednek elvárásaink és igényeink is.Bizonyos mértékben az elfogadottság mércéjének a növekedése a fejlődés egyik mutatója. Ez akkor áll fenn, ha az emberek többet várnak el, mint amit a piac nyújtani tud… Ám amint az elvárások lépést tartanak a megvalósításokkal, az emberek jobban élhetnek ugyan, de nem fogják jobban is érezni magukat…
A magas elvárások átka
1999 őszén a New York Times és a CBS hírtévétársaság tinédzsereket kért fel arra, hogy hasonlítsák össze tapasztalataikat szüleik tapasztalataival. A megkérdezettek 43 százaléka azt válaszolta, hogy nehezebb időket élt meg, mint a szülei, és a gazdag családok gyerekeinek pedig 50 százaléka nyilatkozott így. A vizsgálat során a gazdag háztartásokból származó tinédzserek magas elvárásokról nyilatkoztak, ami szüleikre is jellemző. Olyanokat említettek, mint túl sok tevékenység, túl sok fogyasztói választás, túl sok tanulás. Az alacsony jövedelmí háztartásokból származó fiatalok úgy nyilatkoztak, mennyivel könnyebb elvégezni a feladatokat az internet és a számítógép segítségével, míg a jobb jövedelmí háztartások fiataljai arról számoltak be, hogy az internet és a számítógép miatt mennyi mindent meg kell változtatniuk. Amint az egyik kommentátor megjegyezte: „a gyerekek érzik a nyomást … biztosaknak kell lenniük abban, hogy ne csússzanak vissza. Minden az előrelépésről szól … visszaesni – ez az amerikai rémálom”.
Ha magas a mérce, könnyebben leeshet, mintha alacsonyabb lenne. Amint Barbara Ehrenreich publicista is megjegyezte: „a visszaeséstől való félelem” az oka a magas elvárásoknak…Az, ami a magas elvárásokhoz hozzájárul (a múltbeli tapasztalatok minőségén kívül), úgy gondolom, nem más, mint a lehetőségek mennyisége és az életünk feletti ellenőrzési képességünk. Amikor pár évvel ezelőtt szabadságon voltam egy Oregon állambeli kisvárosban, egy ottani kisboltban bevásároltam be. Amikor bort szerettem volna venni, egy tucatból választhattam. Amit találtam, az nem volt eléggé jó, de nem is várhattam el, hogy eléggé jót kapjak, így megelégedtem azzal, amit kaptam. Ha helyette egy olyan üzletben vásároltam volna, ahol több száz bor közül lehetett volna választani, az elvárásaim magasabbak lettek volna. Ha a vásárlás úgy végződött volna, hogy azt a bort választom, amit Oregonban, akkor mélységesen kiábrándult lettem volna…A választási lehetőségeknek a szaporodása, úgy tínik, elkerülhetetlenül az elvárások növekedéséhez vezet, s a maximalizálóvá válás malmára hajtja a vizet.
A definíció szerint a maximalizálónak magas a mércéje és magas az elvárása is. Emiatt, valamint az elvárásoknak az érzelmi becslésben játszott szerepe miatt, egy élmény, ami az elégedettségre törekvő érzelmi hőmérőjének pozitív oldalán van, a maximalizálónál a negatív oldalon lehet. A magas elvárások ellentétes hatásúak lehetnek.
Valószíníleg sokat tehetünk azért, hogy életminőségünket javítsuk azáltal, hogy elvárásainkat ellenőrzés alatt tartjuk. A mérsékelt elvárások áldása az, hogy helyet hagy más tapasztalatoknak, így kellemes meglepetést okoznak és élvezeti többletet nyújtanak. A kihívás pedig az elvárások mérsékelt szinten tartása, még akkor is, ha jelenlegi tapasztalataink magasabb elvárási szintet tesznek lehetővé.
E cél elérésének egyik eszköze a csodálatos élmények ritkává tétele. Tartsa meg a nagyon jó borokat különleges esetekre, még akkor is, ha fogyasztását minden nap megengedheti magának. Nem számítva azt, hogy mit engedhet meg magának a mindennapokban, tartogassa tökéletes szabású, elegáns selyemblúzát speciális alkalmakra.
Ez úgy tínhet, mint egy önmegtartóztatási gyakorlat, de úgy gondolom, hogy mégsem az. Ellenkezőleg, egy olyan lehetőség, amely lehetővé teszi, hogy továbbra is legyenek kellemes élményeink. Mi az értelme a nagyszerí vacsoráknak, a különleges boroknak, a nagyszerí blúzoknak, ha nem érzi az esemény nagyszeríségét?
A társadalmi összehasonlítás átka
Amikor felbecsüljük tapasztalatainkat, az összes forrás közül egyik sem fontosabb, mint a másokkal való összehasonlítás. A válasz a Hogy csinálom? kérdésre attól függ, milyen múltbeli tapasztalatokkal rendelkezünk, és milyenek az elvárásaink és vágyaink, de a kérdést soha nem úgy tesszük fel, hogy az ne függne össze a társadalommal. Hogyan csinálom? – majdnem mindig így folytatódik: másokhoz képest.A társadalmi összehasonlítás számos információt szolgáltat arra, hogy az emberek tapasztalataikat értékeljék. Számos élmény lehet kétértelmí, és nem mindig vagyunk bizonyosak abban, hogy ez miért van így. Egy közepes jegy elég jó lehet egy vizsgára?
Jó a házassága? Van-e oka aggodalomra azért, mert tinédzser fia a dübörgő zenét szereti? Elég megbecsült a munkahelyén? Habár megközelítő válaszokat adhatunk ezekre a kérdésekre, anélkül, hogy másokra is tekintettel lennénk, a közelítő válaszok nem elegendők. Ha figyelembe vesszük mások tevékenységét, finomítani tudjuk a saját becslésünket. Ez a finomítás segíti az embereket abban, hogy milyen tettek mellett döntsenek.
A tényektől eltérő elképzelések eltolhatnak felfelé (jobb eredményt képzelünk el) vagy lefelé (rosszabb eredményt képzelünk el), akárcsak a társadalmi összehasonlítások. Az emberek összehasonlíthatják magukat olyanokkal, akik hasonló dolgot végeztek, de jobban (ez a felfelé való társadalmi összehasonlítás), vagy rosszabbul (lefelé való társadalmi összehasonlítás), mint ők. Általában a lefelé való összehasonlítás az érzelmi hőmérőt felfelé löki, a felfelé való összehasonlítás pedig ellenkezőleg.
A társadalom viselkedésével foglalkozó pszichológusok azt találták, hogy a felfelé való összehasonlítás irigységet, ellenszenvet, negatív viselkedést, frusztráltságot, alacsony önértékelést, stresszt és csökkent boldogságot okoz. Ezzel szemben a lefelé való összehasonlítás növeli az önértékelést, a pozitív viselkedést és csökkenti az aggódást. De ennek nem kell mindig így lennie. Idővel azok az emberek, akik összehasonlításba kezdenek, pozitívan reagálnak a felfelé való összehasonlításra, és negatívan a lefelé való összehasonlításra.
Amikor olyanokkal hasonlítja össze magát, akiknek a helyzete rosszabbodik, akkor egy kellemes felsőbbrendí érzés alakulhat ki, de ugyanakkor zavartnak érezheti magát, amikor szembetalálkozik mások irigységével, és félni fog attól, hogy az a sors magát is utolérheti… Ha viszont olyan embertársakkal hasonlítja össze magát, akiknek javul a helyzete, ugyan érezhet irigységet, de ugyanakkor nagyobb motiváltságot, késztetést is. Például az egyik kísérletben, amiben rákos betegek vettek részt, a jobb állapotban levő betegek javították társaik közérzetét, valószíníleg azért, mert bizakodást keltettek, hogy az ő állapotuk is megjavulhat.
Sok vonatkozásban a társadalmi összehasonlítás hasonló a tényekkel ellentétes gondolkodási módhoz, de van egy lényeges különbség. Azt ellenőrizni tudjuk, mikor alkalmazzuk a tényekkel ellentétes gondolkodásmódot és azt is, hogy mi legyen ennek a tartalma. A határokat csak a képzelőerőnk szabja meg. A társadalmi összehasonlítást azonban kevésbé tudjuk ellenőrizni. A mai társadalomban, amiben élünk, információk tömege szól arról, hogyan élnek mások. (Önt éppen most hagyták ki az előléptetésből, és azt hallja a szomszédjától, milyen jól megy neki a munkahelyén.) Az ilyen információk kikerülhetetlenek. Egyetlen dolog, amit tehet az ember, hogy nem rágódik rajta.
Versengés a státusért
Az embereket a társadalmi összehasonlításra általában az vezeti, hogy vigyáznak a státusukra, és a státus természetesen társadalmi összehasonlításon alapul. A célok eléréséből és birtoklásából származó elégedettség abból a tudatosságból ered, hogy ezt a kettőt nem mindenki tudja összeegyeztetni. Amint mások bekapcsolódnak ebbe a folyamatba, azok részére, az ebben a versenyben már elöljárók még jobban törekednek arra, hogy megőrizzék elsőbbségüket.
Róbert Frank közgazdász a Choosing the Right Pond címí könyvében ismerteti, hogy a társadalmi élet mennyire meghatározott azáltal, hogy nagy halak szeretnénk lenni a saját tavunkban. Ha csak egy tó lenne – vagyis ha pozícióját mindenki összehasonlítaná máséval, akkor képzeletben mindenki vesztes lenne. Hiszen abban a tóban, ahol bálnák is vannak, a cápák kicsik. Így ahelyett, hogy magunkat mindenkivel összehasonlítanánk, a világot úgy próbáljuk behatárolni, ahogy az a mi tavacskánkban van, így összehasonlítva magunkat a saját referenciacsoportunkkal, sikeresek leszünk. Jobban érezzük magunkat egy kis cégben harmadik ügyvédként, évi 120 ezer dolláros fizetéssel, mint egy nagy cégen belül, közepes kategóriában, évi 150 ezer dollárért. A boldoggá válás – státus keresésében való sikeresség – útja, hogy megtaláljuk a megfelelő tavat és ott is maradjunk…
Ha a tárgyalásban itt megállnánk, azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a társadalmi összehasonlításból származó elégedetlenség mérsékelhető, ha megtanítjuk az embereket arra, hogy kevesebbet foglalkozzanak a státusukkal… De még ha az emberek megtaníthatók is lennének arra, hogy kevesebbet foglalkozzanak a státusukkal, akkor sem fognak megelégedni vele, mert jó okuk van azt gondolni, hogy nem számít, hogy egy embernek mije van, ha több is lehetne.
Rágódás vagy inkább továbblépés…
Noha a társadalmi összehasonlításról szóló információ látszólag mindent áthat, mégis úgy látszik, hogy nem mindenki figyel rá, vagy legalábbis nem mindenkire hat. Sonja Lyubomirsky pszichológus és kollégái számos olyan kísérletet végeztek, amelyben az egyének közötti különbségeket a társadalmi összehasonlításokkal foglalkozó információkkal való kapcsolatukban vizsgálták és úgy látták, hogy ezeknek az adatoknak kevés hatásuk van a boldog emberekre.
Egy kísérletben a résztvevőket arra kérték, hogy anagrammákat fejtsenek meg úgy, hogy egy másik személy is jelen van, aki hasonló feladatot old meg. Néha ez a másik személy sokkal jobban teljesített, mint a felkért személy, máskor meg rosszabbul. Lyubomirsky azt látta, hogy a boldog embereket alig érintette az, hogy mellettük egy olyan ember dolgozik, aki kevésbé vagy jobban érti az anagrammák megfejtését. Amikor arra kérték fel őket, hogy értékeljék a képességüket az anagrammák megfejtésében, és azt, hogyan vélekedtek erről, a boldog emberek magasabb minősítést adtak maguknak, a munka elvégzése után, mint előtte.
A képességük felértékelése és kedvük enyhén jobb volt, amikor egy lassabban dolgozó csapattársuk mellett voltak, mint amikor egy gyorsabb mellett dolgoztak, de mindenesetre önértékelésük emelkedett. Ezzel ellentétben
a boldogtalan emberek akkor mutattak növekedést képességeik felértékelésében és pozitív érzéseikben, ha a munkájukban egy lassabban dolgozó partner volt mellettük, és csökkent ez az értékelés, ha mellettük egy gyorsabb személy volt.
A kísérlet folytatásaként Lyubomirsky megpróbálta meghatározni azokat a tényezőket, amelyek a boldog és boldogtalan embereket arra késztetik, hogy ugyanabban a helyzetben különbözőképpen reagáljanak. Megfigyelte, hogy amikor a boldog és boldogtalan embereket, egy feladat elvégzéséről kapott negatív visszajelzés ellenére arra késztették, hogy valami kellemesre gondoljanak, akkor a csoportok közötti különbség eltínt: mindkét csoport úgy vélekedett, mint a boldogok csoportja. Ha viszont a boldog és boldogtalan embereket arra kérték, hogy gondoljanak arra, hogyan érezték magukat, amikor a negatív visszajelzést kapták, akkor… mindkét csoport úgy viselkedett, mint a boldogtalanok csoportja. Azt a következtetést lehet levonni, hogy a figyelemelterelés vagy a rágódás közötti választás okozza a lényegi különbséget.
A boldog embereknek megvan a képességük, hogy elvonják a figyelmüket és továbblépjenek, amíg a boldogtalan emberek leragadnak, rágódnak és még boldogtalanabbá teszik magukat.
Nem jelenthetjük ki bizonyossággal azt, hogy ebben a felmérésben mi az ok és mi az okozat. Vajon a boldogtalan emberek többet rágódnak-e, mint a boldogok a társadalmi összehasonlítás során, vagy a társadalmi összehasonlítás tesz valakit boldogtalanná.Feltételezésem szerint mindkettő igaz – a rágódásra való hajlam a boldogtalan embereket egy olyan lefelé irányuló lélektani spirálba hajtja, amelynek alapja a társadalmi összehasonlítás. Azt is el kell mondani, hogy a jelenleg rendelkezésre álló eredmények szerint a társadalmi összehasonlítások semmivel sem javítják valakinek az elégedettségét a választásával kapcsolatban.
Maximalizálók paradoxona
A emberek boldogságszintje nem az egyetlen tényező, ami színesíti reagálásukat a társadalmi összehasonlításra. Ilyenkor is meghatározó, hogy maximalizálók vagy elégedettségre törekvők csoportjába tartoznak-e.
Egy kutatásban, amikor a résztvevőket vásárlási szokásaikról kérdezték, a maximalizálók azt mondták, hogy ők sokkal inkább aggódnak a társadalmi összehasonlítás miatt, mint az elégedettségre törekvők, és sokkal inkább odafigyeltek arra, hogy mások mit vásárolnak, mint az elégedettségre törekvők, és sokkal inkább befolyásolta őket mások elégedettsége, mint a sajátjuké.
Ha arra gondolunk, hogy mit jelent maximalizálónak lenni, nem meglepőek az eredmények. A maximalizálók
a legjobbat akarják, de honnan tudják meg, hogy a legjobbal rendelkeznek-e, ha nem hasonlítanák össze? Azáltal, hogy egyszerre több választási lehetőségük van, a legjobb meghatározása egyre bonyolultabbá válik. Az elégedettségre törekvőknek nincsenek ilyen problémái. Az elégedettségre törekvők olyan eredményeket keresnek, amelyek eléggé jók, és felhasználják mások tapasztalatait, hogy meghatározzák a saját legjobbjukat, de igazából nincs erre szükségük. Saját értékrendjük kialakításában hivatkozhatnak saját belső értékeikre…Ebben a két ellentétes megközelítésben valami paradoxont találunk.
Maga a szó, maximalizálni, a legjobb utáni vágyat jelenti, az abszolút mércék elérését. Ez azt is jelenti, hogy csak egyetlen legjobb van, nem számolva azzal, hogy milyen nehéz lesz ezt megjeleníteni és megmondani azt, hogy mi az. Feltehetőleg, aki ilyen abszolút mércéket állít, nem fog azzal törődni, hogy mások mit tesznek. Ezzel ellentétben az elégedettségre törekvők, akik az elég jót keresik, relatív mércéket állítanak fel – viszonylagosan a saját múltbeli tapasztalatukhoz vagy mások múltbeli tapasztalatához képest. Márpedig amit megfigyeltünk, az ennek a fordítottja.
A maximalizálóknak vannak relatív mércéi, és az elégedetteknek vannak abszolút mércéi.
Elméletileg a legjobb egy olyan gondolat, amely függetlenül létezik attól, hogy mások mit birtokolnak, gyakorlatilag annyira bonyolult a meghatározása, hogy az emberek másokkal való összehasonlításba bonyolódnak. Az elég jó nem objektív mérce, mindig relatív lesz ahhoz a személyhez viszonyítva, aki mérlegel. De nem lesz vagy nem szükséges relatívnak lennie más mércékhez vagy mások megvalósításaihoz képest. Tehát az elégedettségre való törekvés szerencsésebb az autonómia megőrzéséhez, különösen a túl bőséges választási lehetőségek esetén.
Láttuk, azzal, hogy nagyobb a választási lehetőségünk, nehezebbé válik a jó döntések meghozatalához szükséges információk összegyíjtése.
Minél nehezebb az információk összegyíjtése, annál nagyobb a valószínísége, hogy mások döntése befolyásolja az embert. De minél több társadalmi összehasonlítást végez, annál nagyobb a valószínísége, hogy befolyásolni fogja, és az ilyen hatás iránya általában negatív. Tehát ha arra figyel, hogy mások mit tesznek, mielőtt meghozná döntéseit, ez a csodás választási lehetőséggel teli világ mindig egy rosszabb érzést fog hagyni benne, mint hogyha nem vállalkozott volna az ilyen típusú döntéshozásra. §
- Veszít vagy sodrórdik
A mi társadalmi és gazdasági rendszerünk, amely részben a szíkös és a nagyon kívánatos dolgok egyenlőtlen elosztásán alapul, állandóan belehajtja az embereket egy folyamatos társadalmi összehasonlításba és elégedetlenségbe…Olyan ez, mint zsúfolt futballstadionban nézni egy meccset. Az egyik néző egy pár sorral előbb feláll, hogy jobban lásson, és hasonlóan járnak el a háta mögött ülök is. Ennek következtében mindenki fel fog állni, hogy jobban lásson. Mindenki áll, nem ül már senki, de a helyzete sem javult senkinek. Ha valaki úgy dönt, hogy tovább már nem fog állni, az annyit jelent, hogy nem fog semmit sem látni a játékból. Amikor az emberek helyzeti javakért hajszolják magukat, akkor már nem tudunk segíteni rajtuk. Ha viszont azt választja, hogy nem tart a többiekkel, akkor veszít.
