A sí elől nem lehet lelécelni

Sí. Tökéletes aránytalanság, hogy ily rövid szóval írhatjuk le a világ egyik legösszetettebb sportágát. Alább kellő tisztelettel adózunk a testkultúra egyik legrégebbi válfajának, felvázolva a hójáró korongtól a carvingig ívelő fejlődését.A középső kőkorszakban fedezte fel az ember a barátságtalan északot. Amerika északi részein fontak maguknak az indiánok hójáró korongot, de csupán Eurázsia magasabban fekvő részein fejlesztették eleink a dinamikus helyváltoztatást lehetővé tévő sítalppá. Az Altáj-hegység, a Bajkál- és az Onyega-tó környéke lehetett a sí őshazája (e vidéken 6000 éves, sífutókat ábrázoló barlangrajzokat találtak), s e csodás eszközt az &Aacutezsiából vándorló nomád törzsek hozták magukkal Európába, ahol először Skandináviában honosodott meg. A sí istenségeit kizárólag Észak-Európa ismerte. Ull, a férfi istenség nyolcvannál több földrajzi hely névadója Norvégiában, mi több, kereszt- és családnévvé nemesült. Az északi népek sítalpakon érkezett bevándorlóként látták maguk előtt Nort, mítikus ősatyjukat. Aligha meglepő, hogy maga a sí is norvég szó, eredetileg fahasábot, átvitt értelemben pedig hótalpat, hókorcsolyát jelent.

Norvég tanítómesterek importja
Skandináviában az 1870-es évektől kezdve sorra alakultak a síklubok, amelyek sífutó és síugró versenyeket rendeztek, igaz, a sísport térhódításához a jégmezők leküzdésének híre szükségeltetett. Alkalmasint az a kalandtúra, amelynek során a norvég Fridtjof Nansen és öt társa 1888-ban több mint két hónapos, életveszélyes – vagy ha így jobb: életmentő – síelés árán szelte át Grönlandot. Nansen Sítalpakon Grönlandon át címí mívében, amelyet valamennyi világnyelvre lefordítottak, egész fejezetet szentelt a sízésnek és történetének, mindent összegyíjtött, amit abban az időben e tárgykörben tudtak. Aligha fordult még elő, hogy egy könyv ekkora lendületet adjon egy sportág fejlődésének, népszerísítésének. Nansen sokat mesélt a sízés történetéről, és megható szavakkal dicsérte szépségét – ám a síelés technikájáról keveset árult el. Márpedig e téren ekkor még nagy volt a tanácstalanság.

Importálták hát a síoktatókat, s a következő években norvég sízőket hívtak meg Közép-Európába, hogy bemutassák tudományukat. A todtnaui Faller Kefegyár Norvégiából hozatott léceket, és ezek mintájára kezdte meg a sporteszközök gyártását. Apropó, százhúsz esztendővel ezelőtt, a Hercules címí lap 1884-es első évfolyamának decemberi számában olvashattak először e témában cikket a magyar sajtóban: „A németek jégcipőnek nevezik, a norvégok sínek. Itt a parasztok és városiak, ifjak, öregek egyaránt mívelik… Hazánkban e sport teljesen ismeretlen, pedig a Kárpátokban hónapokon át lehetne ízni e kitínő sportot, mely éppoly mulattató, mint egészséges.”

Rövidesen a „hosszú hócipő”, vagyis a sítalp után a lap a tényleges hócipőt, vagyis a „recés labdaütőhöz hasonló hótalpat” is ismertette, amelyet különösen vadászainknak – ez akkor még a sportok királya volt nálunk – ajánlott téli útjaik megkönnyítésére. Egy évtized múltán azonban virágzásnak indult nálunk is az önálló sísport: egyre-másra alakultak nálunk is a síegyletek, és 1896-ban napvilágot látott az első sízéssel foglalkozó szakkönyv Chernel Istvántól A lábszánkózás kézikönyve címmel. Miközben mifelénk az úri közönség még csak ismerkedik a havas lejtők sportjával, Norvégiában a plebsz síversenyekre jár.

Lilienfeldi kötés az Alpokban
Természetesen mindeközben az alpesi lejtőkön sem tétlenkednek már a kortársak. A német Wilhelm Paulcke és négy társa 1897-ben hatalmas feltínést keltett, amikor sílécen szelte át a berni fennsíkot. Szellemi ellenfele – az amúgy nagyon is gyakorlatias ember hírében álló Matthias Zdarsky –, aki Hamburgban ekkortájt jelenteti meg a sízés első tankönyvét – azt állítja, hogy sem a norvég sílécek, sem a norvég technika nem alkalmas az Alpokban való síelésre. Rövidebb sílécet fejlesztett ki vezetőhorony nélkül, és feltalálta a merev, „lilienfeldi kötést”. A futáshoz hótányér nélküli bambuszbotot használt, amivel jobban megállapítható a hó minősége. Zdarsky új technikai elemet vezetett be, a támasztott ívelést, tökéletesítette a fékezés metódusát, népszerí síoktatóként pedig mindezt, írásain túl, közvetlenül is megismertette az érdeklődőkkel. Mi több, 1899-ben kidolgozta a szlalomot, mint versenyszámot.

Paulckéval folytatott pengeváltásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy versenysportként különváljon az alpesi sízés és az északi sífutás. A XX. század, a síelés aranykora méltó kezdettel köszöntött be: 1901-ben, Stockholmban rendezték meg az első Északi Síjátékokat, amelyek máris vetekedtek az olimpiai játékokkal. A helyszín bívöletében magától értetődő, hogy lesikló számok helyett a sífutás került előtérbe: jóllehet, a 30 és 60 kilométeres viadal mellett a 206 kilométeres táv egy kissé eltúlzottnak bizonyult. Téli sportágak először az 1908-as londoni olimpia mísorán szerepeltek, noha esetünkben ez kevéssé érdekes, elvégre a sí kimaradt, csak a jégkorong és a míkorcsolya debütált. A sportág fő eseménye másfél évtizedig még a nagy múltú holmenkolleni síugró és sífutó kupa, amelyen a norvég királyi család legedzettebb tagjai is rajthoz álltak.

Az első téli olimpián, 1924-ben Chamonix-ban aztán a norvég alattvalók nemes egyszeríséggel söprik be az érmek java részét, hisz összesen 17 érmet hoznak haza Franciaországból. A tizenhat ország 294 sportolóját felvonultató viadalt ugyan a Nemzetközi Olimpiai Bizottság védnöksége alatt rendezték, ám a NOB, igazoltnak látva a kísérlet sikerét, csak egy évvel későbbi, prágai kongresszusán nyilvánította olimpiai bajnokoknak a győzteseket.

Variációk extra lécekkel
A futó- és ugrószámokat együttesen északi versenyszámoknak nevezik, mivel elsősorban az északi (norvég, svéd, finn) népeknél honosodtak meg. Az északi összetett verseny rövid távú (15 kilométeres) futásból és ugrásból áll. A hagyományos sífutóversenyen a sízők nem hagyhatják el a kijelölt pályát, a távot végig idegen segítség nélkül, felcsatolt sível kell megtenniük. A sífutás önállóan 1932-ben, Lake Placidben kapott létjogosultságot, visszakapva azt az elismerést, amelyet hazai környezetben, Norvégiában már megszerzett a Holmenkollen sífesztivál keretében. 1988-ban, Calgaryban az addigi klasszikus stílus (azaz nyomvonalban történő haladás) mellett pedig bemutatkozott a szabad stílus, amelynél már elfogadták az úgynevezett korcsolyázó technikát is. A sífutó lécek jelentősen könnyebbek és keskenyebbek a lesikló léceknél, és hosszú, hajlított csúcsuk van, valamint egy ív a síléc közepénél.

A freestyle sílécek rövidebbek és síríbbek a klasszikus síléceknél, csúcsuk jobban hajlított. Mindkettőnél a kötés csak a síbakancs orrát rögzíti, ezzel lehetővé téve, hogy a síelő felemelje a sarkát. A sífutó bakancsok hasonlóak az edzőcipőkhöz, míg a freestyle bakancsok merevebbek és jobban rögzítik a bokát. A mindkét számnál használt síbot végén kosár van, amely segíti a támaszkodást. A klasszikus síbotok rövidebbek, a hónaljig érnek, míg a merevebb, freestyle síbotok hosszabbak, a síelő fejéig érnek. A viasz nem hiányozhat a sífutó kelléktárából. Kétféle létezik: a csúszó viasz és a tapadó viasz. A csúszó viasz csökkenti a sílécek és a hó közötti súrlódást, míg a tapadó viasz a súrlódás fokozásával növeli a stabilitást. A freestyle technikánál a sílécek talpát teljes egészében bekenik. A klasszikus csúszó viaszt csak a léc elejére és végére viszik fel, míg a tapadó viaszt középre.

Százhúsz kilométeres végsebesség
De térjünk vissza a hozzánk közelebb eső alpesi szakághoz, mely öt versenyszámból áll: mílesiklás (szlalom), óriásmílesiklás, szuper óriásmílesiklás, lesiklás és kombinált lesiklás. Ez utóbbi egy szlalom és egy lesikló futamból áll, vagyis az egymástól legeltérőbb technikát igénylő két szám összetettjéből. Minden számnak van férfi és női változata, a pályák azonban különböznek. A pálya a lesiklásban a leghosszabb, és itt érik el a versenyzők a legnagyobb sebességet, amely ma már óránként meghaladhatja a 120 kilométert. A mért leglassúbb lesikló Alexandre Vouxinos volt 1952-ben, aki 25,12 kilométer per órás tempót ért el. Az óriásmílesiklás az 1952-es oslói játékokon bukkant fel, míg a legifjabb a szuper óriásmílesiklás – a Szuper G – az 1983-as Világkupa-sorozaton debütált és 1988-ban, Calgaryban lett olimpiai sportág.

A sportág veszélyes mivolta miatt nagyon szigorú biztonsági irányelvek érvényesek. Ha a síelő felszerelésének akár csak egy darabját is szabálytalannak találják a lesiklások utáni ellenőrzésen, a sportolót kizárják a versenyből. A férfi sílécnek legalább 155 centiméter hosszúnak kell lennie, a női síléceknél ez a szám 150 centiméter. A kötésnél a sílécnek legalább 60 milliméter szélesnek kell lennie. A szlalomnál és az óriásmílesiklásnál a síléc csúcsa legfeljebb 50 milliméter magas lehet. A lesiklásnál és a szuper óriás-mílesiklásnál a léccsúcs minimális magassága 30 milliméter. A léc maximális hosszúságát, súlyát, ívét, rugalmasságát vagy összetételét nem korlátozzák.

Minél nagyobb a síbakancs sarkának magassága, annál nagyobb mozgásszabadsága van a síelőnek. A síbakancs talpa és a sarok alapja közötti maximális távolság 45 milliméter a nőknél, 50 milliméter a férfiaknál. Lesiklásnál és óriásmílesiklásnál a síbotokat úgy görbítették meg, hogy a testhez simuljanak, ezzel is csökkentve a légellenállást. A szlalom számoknál a síbotok egyenesek, és általában míanyag védi az ujjakat a kapukkal való ütközés okozta esetleges sérülésektől.

V, mint botrány és forradalom
A síugrásnál a versenyzők párhuzamosan tartott lécekkel siklanak le a lejtőn (ezt nevezik „nekifutásnak”).Amint a lejtő peremére, a dobbantóra érnek, elrugaszkodnak és léceiket az aerodinamikailag előnyös helyzetbe hozzák. Az elmúlt tizenöt évben meghonosodott technikát követve ilyenkor a lécek vége együtt mozog, míg csőrük eltávolodik egymástól. Leérkezéskor az ugró rendszerint igyekszik úgy talajt fogni, hogy egyik léce előbbre legyen mint a másik. Ez a megoldás Telemark-helyzet néven ismert. A versenyzők különleges ugróruhát viselnek – ennek vastagsága legfeljebb 5 milliméter lehet, hogy a lehető legkisebb mennyiségí levegő szoruljon a ruha alá. A beszorult levegő ugyanis érdemtelenül növeli az ugrás magasságát és távolságát.

A sílécek sem lehetnek 11,5 centiméternél szélesebbek, hogy a maximális felhajtóerőt biztosítsák. Az ugrók magas kérgí csizmát viselnek, ez szilárd támaszt biztosít, ugyanakkor elég rugalmas ahhoz, hogy az ugró repülés közben megőrizhesse „V-alakú” pozícióját. A kötések a sícipő orrát rögzítik. A kötéseket a lécen a léc hosszának az orrtól mért 57 százaléknyi távolságában kell felszerelni, a kötés egy biztonsági kábellel egészül ki, ez köti a lécet a cipőhöz, és megakadályozza lécek „szitálását” ugrás közben. Calgary forradalmasította az ugrók technikáját: Jan Boklov merész, „V-stílusú” léctartása a számítások szerint 28 százalékkal növelte meg a felhajtóerőt. Igaz, a trükk alkalmazása ezen az olimpián még botrányt kavart, és a versenyzőt meg is büntették e stílus használatáért…

A síelés nagy moguljai
A síelés három újdondász válfaja a szabad stílusú síakrobatika, a hódeszka és a carving, amelyek közül az első kettő immár az olimpia mísorán is szerepel. A síakrobatika-viadal két különböző eseményből áll: a mogulból és az ugrásból. A mogulnál a síelők egy 27 fokos lejtőn siklanak le, majd a pályán moguloknak nevezett egyenletes buckákon futnak végig. A futam hossza 230 és 270 méter között van, és egyes buckák 1,2 méter magasak. A mogul pontszámai a sebesség, a buckák kezelése és az ugrások értékeléséből adódnak össze. Egy jó futamnál a síelő válla párhuzamos a célszalaggal, a fordulatok gyorsak és rövidek, a síléceknek pedig csak az előírt ugrásoknál szabad elhagyniuk a hófelszínt. A szabad stílusú síelésnél szükséges rugalmasság miatt olyan síöltözékre van szükség, amely lehetővé teszi a síelők szabad és könnyí mozgását.

A mogulnál a térdvédő színe gyakran eltér a síöltözék színétől. Ennek az a célja, hogy a bírák figyelmét a térdre irányítsa, amely a síelő által végrehajtott csavarok és fordulatok fókuszpontja. A snowboardnak négy versenyszáma van: férfi és női akrobatikus (félcső), és férfi és női páros óriásmílesiklás (paralel). Az ez utóbbinál használt deszkák merevebbek és keskenyebbek, mint az akrobatikus lesiklásra fabrikáltak, vagyis alkalmasabbak arra, hogy segítségükkel nagy sebességnél éles kanyarokat vegyenek. Az félcsőbéli helytálláshoz (pontosabban a nagy bukások elkerüléséhez) többek között széles, flexibilis deszka szükséges, amellyel könnyebb egyensúlyozni és mutatványokat véghezvinni. Kell-e jelezni: valamennyi snowboardozó kemény, míanyagból készült sisakot visel, ha csak egy kicsit is félti a fejét…

Vigyázz, ha jön a kanyar!
Természetesen a hódeszka térhódításával nem állt meg a sí fejlődése. Mivel az anyagok terén a tudomány mai állása szerint – a csúcsszuper grafit siklófelületek korában – sokat nem lehet bívészkedni, a tervezők a formához nyúltak. Kialakították a kanyarsíket, avagy piskótaléceket, mely elnevezés magától értetődően az alak torzításával elért változásra utal. A trendibb elnevezéssel carvingra (az angolban vésést jelent) keresztelt eszköz egy viszonylag rövid, elöl és hátul szélesebb formát öltő lécpár, amelyet csekély erőhatás mellett minden eddiginél jobb fordulékonyság jellemez. &Iacutegy aztán forduljon bárhogy is, úgy fest, a sível még évezredek múlva is találkozunk e föld- és hótekén.        §

  • Skandi, a sí istennőjeEgész Skandinávia róla kapta a nevét. A kontinens északi részének lakói pedig mindvégig híek maradtak múltjukhoz, sítalpakon éltek, s olykor azon menekültek a halál elől. &Iacutegy lépett meg ellenségei elől 1205-ben Hakon Hakonsson norvég királyfi, és sível volt sikeres az előbb a vérengzés elől elszelelő, majd a dánok kiverése után uralkodóvá koronázott Gustav Erikson is. A címerében található vesszőnyalábok után Vasának nevezett I. Gusztáv király (úgy is, mint középkori sportoló) tiszteletére 400 év eltelte, 1922 óta rendezik meg minden évben a Vasa-futást.

  • Családfa 
    A nagy síszakágak egyesítése kapcsán érdemes összefoglalni a síversenyek fajtáit. Nos, a síelők viadalai lehetnek lesikló-, mílesikló-, óriásmílesikló-, szuper óriásmílesikló-, futó-, ugró-, északi és alpesi összetett versenyek, és ma már nem feledkezhetünk meg a hódeszkázásról és a síakrobatikáról sem.