1943. január 13: Don-kanyar

Már csak korhadt fakeresztek jelzik a ma oly csöndesen hömpölygő folyó mentén, hogy egykoron ez a terület, bizony, maga volt a pokol. A 2. magyar hadsereg kálváriája nemcsak a magyar hadvezetést, hanem az egész nemzetet megrázta – és a sebek a mai napig nem gyógyultak be.Kevés olyan család van ma Magyarországon, ahol ne lenne egy itt elvesztett rokon. Kevesen tértek haza, de ők soha nem felejtették azt az emlékezetes januárt. Amikor elszabadult a pokol.1941. június 26-án azonosíthatatlan felségjelí gépek lebombázzák Kassát. Másnap a magyar csapatok átlépik a szovjet határt – pedig pár hónappal korábban, március 20-án Moszkvában a szovjet kormány megbízottai átadnak 56 darab 1848-as magyar zászlót annak jeléül, hogy bebizonyítsák: semmi problémájuk Magyarországgal. Grátiszként pedig megszabadították a Horthy-rendszert az ekkor már 16 esztendeje börtönben raboskodó Rákosi Mátyástól.

A 2. magyar hadsereg kiszállítása a keleti frontra 1942. április 11-én kezdődött. Akkor, amikor kiderült, hogy
a Blitzkrieg kudarcot vallott. És már az USA is túl volt Pearl Harboron. Marics Zoltán rajztanár volt a háború előtt. A József körút 52. alatt lakott, egészen addig, amíg be nem hívták. 27 éves volt akkor, és egyben jeles tagja az ún. „József körúti aranyifjaknak”. Térképrajzolóként került egy rendfenntartó ezredhez, és hamarosan Kamenkában találta magát.

Amikor bevonult, nem sejtette, hogy mennyi borzalom vár rá. „Azt nagyjából sejtettem, hogy lőni fognak, de nem féltem, mert nekem is volt puskám, és azt mondtam, hogy legfeljebb visszalövök” – emlékezett vissza azokra a napokra utolsó beszélgetésünkkor. „Az apám azonban ott volt Doberdónál, és tudta, hogy mire megyek ki. Sírt, mint egy gyerek a búcsúzáskor. És akkor azt mondtam neki: Ide hallgass apuka. Én a puskámat el nem fogom sütni, mert én nem fogok gyilkolni.”

Nem is lőtt egyszer sem, csak fényképezett, mert szenvedélyes fotográfus volt. A puskája viszont kicsit berozsdásodott, és amikor erről feljebbvalói is tudomást szereztek, kis híján hadbíróság elé állították. Az oroszok lövészárka az innenső hídfőállásnál húzódott – a magyarokétól alig ötven méterre. Köztük aknazár. A front ezen a szakaszon gyakorlatilag megmerevedett, és ez az állapot ’42 szeptemberétől a januári orosz rohamig tartotta is magát.

A kissé egyhangú, ám kellőképpen fagyos hétköznapokat Marics Zoltán azzal tette emlékezetesebbé, hogy fényképezett mindent. Katonákat, pakolást, készülődést, borotválkozást, kártyázást. Hogy a szentestéről is jó felvételeket tudjon készíteni, rakétapisztolyával a szoba plafonjába lőtt, és a néhány másodpercig izzó fényforrásnál kattintotta el masináját. A csattanás nem tínt fel senkinek, mert egy-egy eldördülő lövés megszokott volt. A karácsony békésen telt. Semmi jele sem volt annak, hogy az oroszok támadni akarnának.

Aztán január 5-én a magyar rádiósok elfogtak egy kósza orosz üzenetet az éterben: „Hamarosan kezdődik a koncert”. Sejtette mindenki, hogy nem Csajkovszkij fog vezényelni. Egészen 1943. január 12-e éjjeléig azonban néma csend honolt. Akkor viszont arra ébredtek, hogy lángokban áll a fészer, ahová a tehergépkocsikat és a fegyvereket zárták. Reggel érkezett a parancs, hogy azonnal át kell csoportosítani az állást, irány Obermarki. Természetesen nem mulasztotta el a nagy felfordulást is megörökíteni.

Az egyik kép komponálásánál éppen a gépre hajolt, hogy igazítson az élességen, amikor egy hatalmas durranást hallott: aknatalálatot kapott az a teherautó és aknavető, amit éppen ő készült „lekapni”. Ha nem hajol a fényképezőgépére, akkor valószíníleg a fejét veszti, ugyanis a sofőrt a repeszek kettészelték. A váratlan támadás 13-án éjjel kezdődött. A tábor melletti dombot ellepték a sítalpas, fehér overallba öltözött orosz katonák. Ha valakinek nem lett volna elég jó a szeme ahhoz, hogy messzire ellásson, akkor is könnyen kiszúrhatta, hogy merről jön az ellenség. A domb csakúgy villogott a szovjet dobtáras gépfegyver, a „davajgitár” éjszakai torkolattüzének fényétől. Nagy nehezen sikerült egy Botond teherautóra felkéredzkednie, de nem jutottak messzire, mert a motor aknatalálatot kapott, a sofőr itt is rádőlt a kormányra. Gyalog menekültek tovább.

Keserves és embert próbáló volt a visszavonulás. 4–5 kilométerenként beásták magukat. Addig lőtték az oroszokat, míg nagyon rájuk nem értek. Akkor újra vissza, majd megint beásni magukat. Közben a magyar seregtest visszavonulása úgy folyt, mintha május elsejei felvonuláson lennének.  Pedig az út embertelen volt. A harminc fokos hidegben ezrek fagytak meg, mások megőrültek. Volt, aki egész egyszeríen lelőtte a mellette haladót. Aki leült, ott hagyták. Alig volt mit enni, ráadásul az oroszok is tizedelték a végtelen hosszúságú menetoszlopokat. Budapesten csak Jány Gusztáv vezérezredest fogadta nagy csinnadratta a pályaudvaron. Az utána begördülő szerelvények utasait csöndben haza, illetve kórházba küldték. Nekik már nem járt ki a vezérkari tiszteletadás, de nem is nagyon bánták. Az volt a fontos, hogy végre otthon voltak. Túlélték a rettenetet. A 200 ezer fős seregből 120 ezren ezt nem mondhatták el magukról.

Marics Zoltán 1943 után mindig január 12-én szedte le a karácsonyfát. &#336 így emlékezett meg a maga módján azokról a bajtársairól, akiket sosem látott viszont, és akik közül nem egy ezeken a képeken még mosolyogva tekint a fényképezőgép lencséjébe. Marics Zoltán két éve, 86 évesen hunyt el. Ez az írás az ő, és annak a sok ezer embernek az emlékére íródott, akik – függetlenül attól, hogy hazatértek-e, vagy sem – ott jártak a folyó mentén.                      §

  • Emlék 1941-ből
    „A legnagyobb megaláztatások árán is ki kell maradni ebből a háborúból!” Ezt Teleki Pál mondta miniszterelnöksége idején. Neki sikerült – de milyen áron! 1941. április 3-a éjjelén elkövetett öngyilkossága valósággal lavinát indított el Magyarországon. A karakán miniszterelnök halálával az utolsó törvényes akadálya is elhárult annak, hogy – a Führer óhajának megfelelően – magyar csapatok masírozzanak a Wehrmacht oldalán.  Egy héttel később már Jugoszlávia felé meneteltünk. A magyar sereg előőrsének a bevonulók szállásának előkészítése volt a feladata. A szálláscsinálók között volt Várhelyi István is, aki ma 88 évesen történelmet oktat egy budapesti középiskolában.

    Amikor a XX. század egyik legborzalmasabb részéhez ér, van miről mesélnie.Egyik nap – magyar tisztként – egy szarajevói török kávézó teraszán üldögélt bajtársaival, és éppen a napokban érkező újabb magyar egységnek kerestek szállást. Választaniuk kellett egy viszonylag újonnan épült iskola, és egy leharcolt, tetvekkel teli épület között. Mármint olyan értelemben, hogy bevackoltassák-e a magyarokat a németek mellé az új épületbe, vagy válasszák a régit. Erről tanakodtak, kortyolgatva a kávéjukat, amikor a szomszédos asztalok egyikéről átszólt valaki: „A magyarokat a régibe vigyék” , majd az  ismeretlen felállt és távozott.Nos, úgy is tettek. A németek egyedül maradtak a tiszta épületben, míg a magyarok nem győztek egész éjjel vakarózni, mert annyi volt a tetí rajtuk. De hajnalra már egy percig sem bánták az egészet.

    Nem sokkal éjfél után ugyanis az egész épület, ahol a németeket elszállásolták, a levegőbe röpült. Valószíníleg a helyi partizán közösség azzal a meglepetéssel kedveskedett a jugoszláv király uralma után bevonuló „felszabadító” német csapatoknak, hogy teljesen aláaknázták az egyik épületet. És mivel déli szomszédjaink – velünk ellentétben – még emlékeztek az 1940. december 12-én megkötött jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződésre, a kávézó teraszán ücsörgő partizán jóindulatúan a magyarok tudtára adta, hogy jobb ma 10 tetí, mint holnap egy sem.