Kísérletek járják be a világot

Mi a kedvenc szervetlen kémiai kísérleted? Ez a kérdés – a fejemet rá –, ritkán röppen fel baráti társaságban. A pszichológiai kutatások eredményei viszont gyakran szivárognak át a köztudatba – nem véletlenül.Mi jut eszébe, amikor Ivan Pavlov nevét hallja? Talán nem emlékszik pontosan a részletekre, de egy csengő és egy nyálcsorgató kutya képe biztosan beugrik. Az orosz fiziológus múlt század eleji kísérlete mára az általános míveltség része lett, s a tendencia azóta sem változott: a tudományos pszichológia kutatásaira jobban ki van hegyezve a mezei olvasó. Hogy miért? Talán, mert abban a korban élünk, amikor a természettudományos megismerés tövig nyomta a pedált, s az átlagpolgár számára régen követhetetlen az útja. Hol van már az ókori görögök világa, amikor a mívészet és a tudomány aktuális alkotásai érthetőek, s így népszeríek voltak? Képzeljük el, mi történne, ha Stephen Hawking próbálná a Garay téren népszerísíteni gondolatait: a nyelvi akadályokon túl más problémái is akadnának.

A beteg jegyzetelő magatartást mutat
A ma tudósa – aki már nem polihisztor, hanem egy részterület szakembere – a saját paradigmáján belül fogalmaz meg számára érdekes rejtvényeket, mi pedig csak nézünk bambán, mert már a kérdésfeltevést sem értjük, az pedig végképp homályba vész előttünk: mindennek mi köze a világhoz, bármihez, hozzánk. Elég végignézni a Nobel-díj idei nyerteseinek névsorát: ki meri jelenteni akár egy díjazottról is, hogy pontosan érti, miért kapta meg?  A tudományok közös gondja,hogy miközben rengeteget tudnak a részletekről, keveset mondanak az egészről. A problémával, miszerint részekre bontás közben elveszti az egészet, a pszichológia is szembetalálja magát. Miközben alapvető tárgya nem lehetne más, mint az ember (hogy a lélekről már ne is beszéljünk: odáig a lélektan sosem merészkedett), mégsem volt, még a kezdetekkor sem, olyan tárgymegragadása, amely az orvostudománynál tetten érhető. A pszichológia születése óta részfunkciókat vizsgál, s ebben komoly felismerésekig jut el, de közben az egész emberről nem mond semmit, legfeljebb modelleket alkot róla – s mint tudjuk: amiről sok modellünk van, azt jelenti: nem ismerjük igazán.

Pedig mi más lehetne a tudományos lélektan társadalmi haszna, mint segíteni az embernek megismerni önmagát? Akár bevalljuk, akár nem: a világon mindenkit ez érdekel leginkább. Ez a kedvenc témánk, amelyben igazán otthon vagyunk, s ezért fordul az átlagember az átlagnál nagyobb kíváncsisággal e tudomány felé. A pszichológia az a tárgy, amely a laikust ugyanúgy izgatja, mint a szakembert, s a mezei polgár a pszichológust félelemmel vagy cinizmussal kezeli. (Elég megnézni, milyen két típusa fordul elő a lélekgyógyásznak egy tipikus amerikai moziban: thrillerekben az ördögi, bárkit manipulálni képes pszichopata tínik fel, komédiákban pedig az a pechvogel, aki a betegeinél is szerencsétlenebb.)

A pszichológia olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Az elméleti pszichológusok pedig – a józan ész szabályai szerint – akkor végzik jól a dolgukat, ha rólam dalolnak, magamról tudok meg tőlük olyasmit, ami eddig előttem rejtve volt. A gyakorlat azonban inkább az, hogy többéves, rengeteg energiát és pénzt felemésztő kutatások eredményei a társadalom számára, khm, mondjuk úgy, nehezen értékelhetők. A pszichológia nem ritkán termel artefaktumot, vagyis míterméket, amely a „hülyeség” politikailag korrekt elnevezése. Mit mondjunk például arról a közelmúltbeli vizsgálatról (vezetőinek nevét fedje jótékony homály), amelynek eredménye szerint „a buddhisták valóban boldogabbak”? Ebben az a szomorú, hogy a kérdés a paradigmán belül ésszerí és helyénvaló, s csak a kívülálló, és a keleti tanok iránt fogékony érdeklődő számára jelenti ez a kutatás a világ tudományos megismerésének paródiáját.   

Ha már a pszichológia cinkelésénél tartunk, említsünk meg ezen a ponton egy nem gyakran publikált, de annál sokatmondóbb pszichológiai kísérletet, mellesleg személyes kedvencemet. Rosenthal (az ő nevét jegyezzük meg)
végezte 1973-ban, s abban a szerencsében részesült, hogy emiatt kirúgták a Pszichológiai Társaságból. A kísérlet abból állt, hogy nyolc álbeteg költözött be a pszichiátriára, és ott nem csinált semmi különöset, teljesen normálisan viselkedett. A kérdés, hogy az osztály szakemberei mikor fedezték fel a „tévedést”. Sejthető a zavarba ejtő eredmény: senki nem jött rá a turpisságra. Illetve, ez így nem igaz, mert a betegek hamar levették, hogy az illető szimuláns és nem közülük való, az orvosok azonban nem jöttek rá. Amikor az álbeteg feljegyezte naplójába megfigyeléseit, a szakemberek jegyzeteibe az a bejegyzés került:

„A beteg jegyzetelő magatartást mutat”. A kísérletnek komoly tanulságai vannak, csak merjük végiggondolni…  Sokszor éri a pszichológiát az a vád, hogy csak evidenciákat mond ki, vagy nem mer mondani semmit, vagy nem mond semmi valóban lényegeset. Amióta a matematikai statisztika eluralta, érdeklődéséből kikerültek azok a jelenségek, amelyek nem számszerísíthetők. Visszaszorultak például a szerelemmel vagy a szégyennel kapcsolatos vizsgálatok, és az elemi és teljesítményben jelentkező jelenségek kutatásának divatja jött el. Pedig az ember olyan lény, akinek legizgalmasabb érzelmeihez nehezen rendelhető számadat. A kísérleti pszichológia a bonyolult emóciókkal szinte semmit nem tud kezdeni, a közvélemény számára viszont ez indokolná a kutatások létjogosultságát.

A késői virágzás harvardi tesztje
Mindezek ellenére születnek olyan pszichológiai kísérletek, amelyek valóban fontos dolgokat mondanak el rólunk. Az egyik vizsgálat, amely azonnal felmerült bennem, amikor próbáltam összeállítani saját toplistámat, egy óvodai csoportban zajlott. A megfigyelők azt találták: vannak gyerekek, akik a szabad játék során szeretnek a társaiknak parancsolni, utasításokat osztogatni. Ez eddig mindössze annyit mond el, hogy a vezető személyiség igen hamar megmutatkozik. A valóban érdekes az volt, hogy amikor társai nem engedelmeskedtek a kis despotának, ő taktikát váltott, és onnantól azt parancsolta meg alattvalójának, amit az éppen abban a pillanatban csinált. Vagyis, tegyük fel, odament egy kockákból várat építő kissráchoz, és megparancsolta neki, hogy építsen kockából várat. Az építő szó nélkül csinálta tovább, amit addig, a „főnök” meg úgy tett, mintha azért csinálná, mert ő mondta neki – és ettől mindkét gyerek kiválóan érezte magát. Nem tudom, egyedül maradok-e a véleményemmel, ha ebben analógiát vélek felfedezni a férfi-nő kapcsolatokkal…

A már emlegetett Rosenthal kísérlete volt az, amely a címkézés jelentőségét mutatta meg. Véletlenszerí módon sorolt be két csoportba patkányokat: az egyikre azt mondta, ők lesznek a buták, a másikban pedig az okosak. Az „okosnak” címkézett állatok a későbbi feladatok során rendre jobban végeztek, mint a „buták”, pedig nem volt köztük valódi különbség, csak a feléjük támasztott elvárások különböztek. Később e kísérlet nyomán született meg Rosenthal Jacobsonnal végzett, híres vizsgálata, a „késői virágzás harvardi tesztje”, amelyben diákokat soroltak hasonló módon két kategóriába, s bár a tanárok nem hittek benne, az év végére mégis javult azoknak a tanulmányi eredménye, akikről azt állították, ők az okosak. Meglepő? Nem igazán, hiszen az önbeteljesítő jóslatról a laikusoknak is vannak elképzeléseik. Ennek ellenére szülők ezrei szapulják gyereküket nap mint nap, s aztán meglepődnek, ha a kölyök végül tényleg oktondi lesz.

Engedelmeskedés a tekintélynek
Fontosnak tartom Stanley Milgram kísérletét is 1963-ból, amely a tekintélynek való engedelmességet vizsgálta. Milgram átlagos nőket és férfiakat toborzott újsághirdetés útján, amelyben tanulási kísérletben való egyórás részvételért négy dollárt ígért. A jelentkezőnek a laboratóriumba érkezve azt mondta, a kísérletben neki kell játszani a tanár szerepét. Arra kérte, olvasson fel adott szópár sorozatokat egy, a másik szobában ülő személynek, majd a tanuló memóriáját úgy kellett az illetőnek tesztelnie, hogy ha a diák hibát vétett, meg kellett nyomnia egy gombot, amellyel áramütést adott. Az újabb hibákra aztán növelnie kellett az áramütés nagyságát, miközben a diák egyre hangosabban kiabált és káromkodott.

&Oumln vajon hogyan viselkedne ebben a helyzetben? Mit tenne, amikor egy fehér köpenyes tudós arra utasítja, vezessen áramot valakibe? Sosem fogjuk megtudni, ön hogyan reagálna, az viszont bizonyos: a kísérletben szereplő, hétköznapi emberek hatvanöt százaléka (!) végig engedelmeskedett és gondolkodás nélkül nyomta a gombot. Akkor is, amikor egyértelmí volt számára, hogy ez életveszélyes. Maximum ránézett a tudósra, s ha az azt mondta, nyomjon, nyomott. A kísérletben szereplők kétharmada elment a legnagyobb, négyszázötven voltos áramütésig, s egyikük sem állt meg háromszáz volt, vagyis az alatt a szint alatt, ahol a tanuló rugdosni kezdte a falat. A kísérlet számtalan tanulsága közül talán a legfontosabb, hogy az ember félelmetes dolgokra képes, ha mentesítve érzi magát a felelősség alól. Mintha nem lennénk felelősek azért, ha megölünk valakit, csak azért, mert valaki más mondta nekünk. S hogy miért? Milgram szerint a tekintélynek való engedelmesség nélkülözhetetlen a közösségi életben, s az emberek túlbecsülik a tekintéllyel szembeszegülés társadalmi következményeit. Ez a kísérlet a nácizmus míködésének, sőt alapvetően minden háború mechanizmusának alapja, és a háttérben az embernek az egyedülléttől való félelme húzódik meg.   

Szintén az eredmény magyarázata lehet Orne-nak az a megállapítása, miszerint nincs értelmetlen pszichológiai kísérlet. Tudományos vizsgálatban résztvevő személyek a lehető legképtelenebb dolgokat is képesek véghezvinni, mert mögötte valami általuk nem értett, magasabb rendí célt sejtenek. Ezt orvul kihasználva etettek meg sült sáskákat az egyik kísérleti csoporttal – önként s dalolva ropogtatták a résztvevők –, egy másik csoporttal pedig bonyolult matematikai számításokat végeztettek hosszú időn keresztül, s az utolsó lépés minden esetben az volt, hogy ki kellett dobni számításaikat a szemetesbe. Senkinek nem volt egy szava sem… De nem ilyen az élet is? Csinálunk dolgokat, néha azt sem tudjuk, miért, s csak a remény éltet minket, hogy az egész mögött, még ha nem is értjük, van valami értelem, valamilyen nemesebb cél.  

Rabok legyünk vagy szabadok?
A közelmúltban vetítették a mozik A kísérlet címí német pszichothrillert, amelynek alapja Philip Zimbardo szociálpszichológus hírhedtté vált, drámai eredményeket hozó kísérlete (1971, Stanford Egyetem). Zimbardo professzor ideiglenes börtönné alakította át az egyetem pincéjét, majd hirdetést adott fel, amelyben a börtönéletet vizsgáló tanulmányhoz keresett önkéntes résztvevőket, két hétre, napi tizenöt dollárért. A jelentkezőket komoly kiválasztási procedúrának vetette alá, mert testileg és szellemileg teljesen egészséges férfiakat akart kiválogatni, akik soha nem vettek részt erőszakos cselekményben. Ez fontos momentum: a szimulált börtönt a fellelhető legnormálisabb emberekkel töltötte meg.

&#336 is véletlenszeríen osztotta a huszonnégy önkéntest két csoportra: rabokra és börtönőrökre. Az őrök azt a feladatot kapták, hogy erőszak alkalmazása nélkül tartsanak rendet, és kötelezzék engedelmességre a foglyokat. Mivel nem akarta, hogy a rabok önként vonuljanak be a kísérlet helyszínére, azt kérte tőlük: várjanak otthon, amíg értük nem mennek. Egy nap aztán a helyi rendőrség emberei letartóztatták a jelentkezőket kollégiumi szobájukban. Azt mondták nekik, törvényszegést követtek el, és fegyveres rablással vádolták őket. Bilincsbe verték, majd megmotozták a jelentkezőket, ujjlenyomatot vettek róluk, rendőrségi fotók készültek, és végül cellába dugták őket. Később innen vitték át a rabokat a kísérlet helyszínére. A foglyok egy része már ezen a ponton furcsán reagált: elkezdtek gondolkodni azon, vajon nem követtek-e el tényleg valamit. Az őrök utasítást kaptak, hogy a rendet fenn kell tartaniuk, s ha botjukkal megérintik a rabokat, ez azt jelenti, mintha megütötték volna őket. Ha a rabok megszöknek, a kísérletnek vége szakad.
 
Zimbardo azt hitte, több nap is el fog telni az első konfliktusig, így őt is meglepte, amikor már az első napon elszabadult a pokol. A rabnak beosztott, teljesen egészséges férfiak többsége hamar összeomlott lelkileg: sírtak, dührohamaik támadtak, többüket azonnal el kellett engedni, nehogy maradandó lelki károsodást szenvedjenek. Az eredetileg két hétre tervezett programot hat nap után le kellett fújni, mert az őrök brutalitása kezelhetetlenné vált. Sokan közülük tiltakoztak, amikor a kísérlet félbeszakadt, hogy csak most kezdtek belejönni a mókába. Ennek a kísérletnek is sokkolóak a konklúziói. A megszokott környezetükből kiemelt, szélsőséges körülmények közé helyezett, egyébként egészséges egyetemi hallgatók rövid időn belül kivetkőztek magukból és elvesztették emberi mivoltukat. A tudósok számára is meglepően hamar előtörtek belőlük azok az elfojtott ösztöneik, amelyeket normál körülmények közt sikeresen kordában tudnak tartani. &Uacutegy tínik, nem is sejtjük, milyen könnyí kihozni belőlünk az állatot…

Mindennapi hazugságaink
Leon Festinger, a szociálpszichológia egyik legeredetibb teoretikusa 1957-ben állította fel a kognitív disszonancia redukciójáról szóló elméletét. Ez arról szól, az ember hogyan racionalizálja cselekedeteit, amikor két ellentétes, egymással össze nem egyeztethető dolgot kell magában harmóniába hoznia. Festinger szerint feszültség keletkezik bennünk, ha két, egymással ellentétes gondolatunk, hiedelmünk vagy véleményünk van, – főként, ha ezzel önbecsülésünk is kockán forog. Mondjuk, nehezen egyeztethető össze az a tudás, hogy dohányzom, azzal, hogy ez káros az egészségemre. A két állítás két úton hozható összhangba: vagy azt kell gondolnom magamról, hogy nem vagyok normális, vagy el kell elhitetnem magammal, hogy hazugság, amit a cigaretta és a tüdőrák kapcsolatáról mondanak. Természetesen az utóbbi mechanizmus lép életbe, hiszen a folyamat célja a pozitív énkép helyreállítása: ne kelljen azt hinnem magamról, hogy hülye vagyok. A tagadás, a ferdítés, önmagunk rádumálása mind azt a célt szolgálja, hogy a lehető legegyszeríbb módon oldjuk a bennünk keletkező feszültséget.       

Festinger és Carlsmith klasszikus kísérletében (1959) ezt úgy ellenőrizte, hogy a kísérleti személyeket unalmas mozgási feladatnak vetette alá egy órán át, majd utána megkérdezte tőlük: hajlandóak-e a következő személynek azt mondani, hogy a feladat nagyon érdekes. A hazugságért húsz, illetve egy dollárt ajánlottak. Mit éltek át a kísérleti személyek, amikor azt mondták egy másik embernek, hogy a feladat érdekes volt? Ha megkérdezték tőlük később, valójában milyennek találták a feladatot, mit feleltek? Mivel a nagyobb pénzösszeg indokolta a tettet, ezért azok, akik húsz dollárt kaptak, megmondták, hogy a feladat unalmas volt. Azok viszont, akik nem tudták hazugságukat a pénzzel indokolni (az egy dollár túl alacsony összeg volt ahhoz, hogy indokul szolgáljon), meggyőzték magukat róla, hogy a feladatot valóban érdekesnek találták. &Uacutegy gondolja, ön nem így míködik? §

  • Kész átverés show 
    A pszichológiai kísérlet velejárója a résztvevők megtévesztése. A jelentkezők nem lehetnek tisztában vele, mire megy ki a játék, hiszen akkor reakcióik torzulnának. A félrevezető trükkök alkalmazása ugyanakkor súlyos etikai problémákat vet fel: olyan, magasabb rendí cél-e a tudományos megismerés, amely megengedhetővé teszi, hogy félrevezessünk valakit, és ezzel személyes titkai – nem önkéntes – felfedésére kényszerítsük? A tudós ilyenkor a legrosszabb bulvármísor etikai normáit követi, ahol az alany orra alá dugnak egy szerződést, amelyben beleegyezését kérik valamihez, aminek semmi köze a valódi célhoz, – s a szöveg apró betís részében kitérnek arra, hogy felvétel közben adódhatnak meglepetések… A különbség annyi, hogy a pszichológusok odafigyelnek kísérleti személyeik szükségleteire.

    Bár egyes kísérletekben valóban olyan eljárásokat alkalmaznak, amelyek komoly kellemetlenségekkel járnak, az ötletgazdák nagy gonddal tervezik meg ezeket, és biztosítékokat építenek be az alanyok védelmére. A Milgram által elvégzett – és az eddigi legnagyobb etikai vitát kiváltó – kísérleti szituációban is számos eljárás volt előre kidolgozva, hogy a résztvevők kellemetlenségeit utólag csökkenteni lehessen. A kandi kamera-típusú mísorok azonban, amelyek nagy sikerrel futnak a világ minden táján, iskolapéldái a pszichológiai kísérlet, mint módszer legkétségesebb és legfelháborítóbb felhasználási módjának. Ezekben az – a készítőik szerint szellemes – összeállításokban ismert embereket és hétköznapi járókelőket tesznek ki váratlan helyzeteknek abból a célból, hogy kiugrasszák a nyulat a bokorból, hogy megmutassák a személy valódi énjét. Minden szakmai előképzettség nélkül, az etikai szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával, a nézettség növelése érdekében sokkolnak embereket hétről hétre kisebb-nagyobb „viccekkel”, nem számolva ezek pszichés következményeivel és az emberi méltósághoz való jog csorbulásával.

    Az is előfordul azonban, hogy terapeuták követnek el minősíthetetlen borzalmat. A pszichológiai míhiba legdurvább esetét Coloradóban követték el. A hatévesen örökbefogadott kislány, Candance négy év alatt egyszer sem engedte meg anyjának, hogy a karjába vegye, ezért anya és lánya kétségbeesetten és reménykedve utaztak el egy hétezer dolláros újjászületés terápiára. A kislányt itt beburkolták egy flanelltakaróba, amely az anyaméhet utánozta. A születést úgy akarták imitálni, hogy minden irányból nyomni kezdték a gyereket, neki pedig – szerintük – az lett volna a dolga, hogy végigküzdje magát a mesterséges szülőcsatornán, és nevelőanyja lányaként ismét megszülessen. Az ülésről készített videofelvétel tanúsága szerint azonban a kislány egyszer csak azt mondta, meg fog halni. A terapeuta ezekkel a szavakkal válaszolt: „Pontosan így érez a baba is. Meg akarsz halni? Jól van, tedd meg.” Harminc perccel a gyerek utolsó mondata után kicsomagolták a takaróból, s ott elkékülve és hányásfoltokkal tarkítva találtak rá. A rendőrség azonnal letartóztatta a négy terapeutát, köztük az intézet névadóját, majd nem sokkal később az anyát is. A hipnózis óta pontosan ismert, milyen félelmetes hatása van a szavaknak. &Uacutegy tínik, ölni is lehet velük…