Mívészközelben: Pege Aladár nagybőgőmívész

IPM: &Oumln kivételes zenész. Klasszikus zenét és jazzt is játszik nagybőgőn.

P. A.: Igen, ez elég ritkán fordul elő. Kevés olyan mívész van, aki egyaránt magas szinten játszik mindkét mífajban, bár azt remélem, hogy egyre többen leszünk. A legnehezebb hangszert választottam a vonósok közül, de már gyerekkoromban sem tudták kivenni a kezemből a nagybőgőt, annyira imádtam. Édesapám, aki mindig tiltott tőle, azt mondta: „Fiam, mindent tanulj, csak nagybőgőzni ne!”. &Uacutegy látszik ez olaj volt a tízre, mert mennél jobban tiltotta, én annál jobban ezt akartam. &Uumlkapámig visszamenőleg a család minden férfi tagja nagybőgős volt, édesapám pedig a maga idejében Magyarország legjobbja. &#336 már tudta, hogy a nagybőgő a klasszikus zenében sosem lesz szólóhangszerként elfogadott, és végeredményben neki lett igaza. Viszont a jazzben a kezdetektől fogva ugyanolyan szólóhangszer, mint bármelyik másik. 1969-ben végeztem el a Zeneakadémia nagybőgő tanszakát, de már 1963 óta adok klasszikus koncerteket. Szólistának készültem. Zongorakísérőim közül a legszívesebben Szabóki Mártára emlékszem, aki kiváló kísérőm volt és nagyon jó kolléga. Jelenleg szólókoncertjeimen Erdélyi Lászlóval lépek fel, ő már több mint öt éve el tud engem viselni.

IPM: Nem lehet egyszerí &Oumlnt kísérni. Nehéz lehet megfelelni az elvárásainak.

P. A.: Nem engem nehéz kísérni, hanem a nagybőgőt. A legnagyobb baj, hogy nem hegedí és nem is cselló, tehát nem is szól úgy. A zongorista sok esetben nem hallja, hogy mit játszik az ember, pedig az nagyon fontos. Lehet, hogy a hangszer messzire szól, de közelre nem, így az sem mindegy, hol állok. A zongorakíséret a hegedínél és a csellónál majdnem egyenrangú a szólóhangszerrel, a nagybőgőnél azonban nem, mert különben semmi nem hallatszik belőle. Nagyon kellemetlen a zongoristának, hogy alig lehet hozzáérnie a zongorához, nagyon halkan kell játszania.

IPM: Kevés az olyan mívész, aki más hangszerre írt zenemíveket ad elő nagybőgőn.

P. A.: Ezt a sors hozta magával. Amikor már nagyon sok nagybőgő darabot eljátszottam, valami újat is kellett keresnem. Ez vitt rá arra, hogy a más hangszerre írt zenemíveket átírjam nagybőgőre. Ezek nem igazi átiratok, hiszen végeredményben ugyanazt játszom, mint a hegedís, vagy a csellista, csak más hangnemben, néhány oktávval mélyebben. Majdnem mindent elő lehet adni nagybőgőn, ha nem olyan virtuóz a darab, akár az oboára, fuvolára írt mívek is alkalmasak, de sok függ a játékostól. Elsődleges szempont, hogy aki hallja, és nem ismeri a darabot, annak eszébe se jusson, hogy eredetileg nem nagybőgőre írták.

IPM: &Aacutetirat készítése közben gondolt-e arra, hogy esetleg nem lesz megfelelő a választott darab?

P. A.: Ez nem jutott eszembe, csak miután elkezdtem gyakorolni. Mozart C-dúr zongoraszonátájával (Kv: 545) jártam így. Arra gondoltam, hogy Mozarttól olyan darabot kellene választanom, amit mindenki ismer. Hozzákezdtem. Addig nem is volt baj, amíg átírtam, a gondok akkor kezdődtek, amikor elkezdtem gyakorolni. Akkor derült ki, hogy vannak olyan állások, amiket nagybőgőn nem lehet lejátszani. Ha tíz éven keresztül, napi száz órát gyakorolok, akkor sem lehet. Olyan hangközök és hangtávolságok vannak, ami a zongoristának a „keze alá esik”, a nagybőgőn azonban nem míködik, de ezt nem lehetett előre látni. Ezzel jártam úgy. Azért játszom ezt a szonátát, sokat szoktam gyakorolni, hátha fejlődök én is, és végül az a pár állás, ami hátra van, az is jobb lesz. Otthon sokszor le tudom játszani, de ha kiállok koncertezni, előfordul, hogy nem sikerül. A közönség előtti nagy stressz miatt nem mindig szól tökéletesen.

IPM: &Oumln közel ötven éve áll pódiumon. Az ember azt hinné, hogy csak a kezdők izgulnak egy-egy fellépés előtt.

P. A.: Ez a fajta izgalom soha nem múlik el. Én nagyjából tizennégy évesen kezdtem el nagybőgőn tanulni,
és két évvel később már Turán László zenekarában játszottam, a vendéglátóiparban és az Országos Rendező Iroda rendezvényein zenéltünk. Abban az időben engem kikiáltottak tehetségnek, pedig saját hangszerem sem volt, mindig úgy kaptam kölcsön pár napra a szomszéd utcában lakó Vörikétől. Igaz, ezek mellett is tanultam és sokat gyakoroltam. Attól kezdve, hogy volt hangszerem, naponta öt-hat órát.  Még aki teljesen be van oltva zene ellen, a gyakorlással az is képes fejlődni, és egyre jobb lesz, de ha valaki tehetséges, és még gyakorol is, akkor fejlődik igazán. Ez ennyire egyszerí.  Ha időm engedi, ma is minden nap gyakorolok, ha nem is annyit, mint kezdő koromban. Van egy összeállított, különböző nehézségí darabokból álló programom, amit igyekszem minden nap eljátszani. Csak klasszikus zenét gyakorolok, jazzt soha, mert egy zenésznek a hangszerét kell megtanulnia, és azt csak a komolyzenén lehet igazán.

IPM: Soha nem vágyott arra, hogy nagyzenekarban játsszon?

P. A.: Amíg főiskolára jártam, játszottam abban is. Mindenkinek kötelessége volt a Zeneakadémia szimfonikus zenekarának tagja lenni, és ez négy évet jelentett. Ebben az időben nagyon jó volt a zenekar, mert Kóródy András, a kiváló karmester foglalkozott velünk. Ezen kívül a Vaszy Viktor vezetése alatt álló Vasas Szimfonikus Zenekarban is játszottam. Amikor lediplomáztam, hívtak az Operába, és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarába is, de azt mondták, hogy innen nem lehet elmenni fesztiválokra, meg koncertezni. Ha ide bejössz, akkor itt le kell ülni, és itt kell zenélni. Nem tudtam volna egy helyben ülni, másfajta dolgok érdekeltek, utazni, koncertezni akartam.

IPM: &Oumlnt a jazz-zenészek között is az elsők között tartják számon. Még főiskolára járt, de már saját együttese volt. Mind a komolyzene, mind a jazz területén díjakkal is folyamatosan elismerik tevékenységét. Van olyan díj, amit még szeretne megkapni?

P. A.: A Kiváló Mívész díjat, de azon kívül nem tudok mást, ami fontos lenne. A legnagyobb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat 2002-ben megkaptam. Mint jazz-zenész, a szakma nagy elismerésének tartom, hogy Charles Mingus nagybőgője a mívész halála után az enyém lehetett. 1982-ben New Yorkban, a Carnegie Hall színpadán léptem fel, és másnap Mingus felesége nekem ajándékozta a hangszert. A díjakat, állami kitüntetéseket, mint nagybőgőmívész, jazz-zenész és tanár kaptam.

IPM: A Pege Quartett tagjai az évek során sokszor cserélődtek. Most kikkel zenél együtt?

P. A.: Minden zenekarban történnek változások, így az én együttesemben is. Jelenleg Kolmann Gábor szaxofonozik, Koloncsák Zsolti zongorázik és Pusztai Csaba dobol. A Pege Quartett koncertjein nem játszunk jazzt, mert a közönség között rengeteg olyan ember van, aki nem arra kíváncsi. Csak annyi a különbség, hogy kevesebb az improvizáció és több az írott anyag. A többfajta stílussal jobban le lehet őket kötni, és így el tudjuk érni, hogy máskor is eljöjjenek. Nemcsak a mi koncertjeinkre, hanem máséra is. &Iacutegy többet használunk a mífajnak, mintha csak jazzt játszanánk.

IPM: Ha sikeres jazzkoncertekről, a jazzt magas színvonalon mívelő zenészekről esik szó, nagyjából az &Oumln korosztálya kerül szóba, összesen tíz-tizenöt név. A fiatalabbakról keveset hallunk.

P. A.: Magyarországon mindig voltak, vannak és lesznek is nagy tehetségek – ez bármely mívészeti ágra vonatkozik. Aki tehetséges, attól viszont elvárjuk, hogy tudjon is, de sajnos az emberek sok esetben összetévesztik a tehetséget a tudással. Tanítványaim közül senki sem érdeklődik a jazz-zene iránt, mindegyiküket klasszikus zenére oktattam. Ha most lennék fiatal, én sem választanám ezt a szakmát. Nem azt mondom, hogy nem játszanék, de nem ez lenne a főfoglalkozásom, mert a zenészség ma már nem szakma. Valamikor az volt, de ahogy telik az idő, egyre rosszabb a zenészek helyzete. Ez a szakma elmúlt, nincs tovább. A miénk egy nagybőgős család, de mivel gyerekem nincs, ha én meghalok, nem lesz több nagybőgős Pege a családunkban. Hallottam, hogy többen fiamnak, lányomnak vallják magukat, sajnos nem mondanak igazat, mert csak névrokonok.

IPM: Hogy érzi, sikerült olyan szólista karriert befutnia, amilyet tervezett?

P. A.: Félig-meddig. Lehetett volna sokkal többet és sokkal jobbat is elérni, ha az ember nem Magyarországon él, ahonnan évtizedekig egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehetett elutazni. Ha a rendszerváltás tíz évvel előbb jön, akkor én most biztos, hogy kint élnék. Nem Amerikában, mert oda nem vágytam soha, Ausztriát vagy Németországot választottam volna. Most is náluk koncertezem a legtöbbet. Bár rengeteg külföldi meghívásom van, de azok felét már nem vállalom el, mert elmúltam huszonöt éves. Ugyan nem nagyon szabad válogatni a meghívások között, mert egy idő után azt veszi észre az ember, hogy már nem hívják, az azonban rossz magyar felfogás, hogy mindenhol, mindenben benne kell lenni. Nem kell mindenkinek mindenhol játszania, főleg rosszakkal nem, mert az csak visszaveti az embert. Évente több klasszikus koncertet adok különböző koncerttermekben, az ország és a külföldi jazzfesztiválok állandó vendége vagyok, játszom klubokban és partykon egyaránt.

Kamaraegyüttesem is van, ezért, ha külföldre utazom, az első, hogy elindulok kottát keresni. Az évek során sok olyan kamarazenei anyagot gyíjtöttem össze, amiben nagybőgő szólam is szerepel. Ez azért érdekes, mert Magyarországon azt tartják, hogy a nagybőgőnek nincs kamarazenei anyaga. Sokszor előfordul, hogy jazzfesztiválokon klasszikus koncertet is adok. Legutóbb nyáron, a Pori Jazzfesztiválon Dittelsdorf E-dúr nagybőgőversenyét adtam elő, majd másnap amerikai, svéd és finn zenészekkel jazzt játszottam. Szolnokon, a jazzfesztiválon játszottunk, óriási sikerrel.Novemberben Párizsban és Kassán koncerteztünk, azt megelőzően pedig németországi turnén voltunk. Az idén leszek 65 éves, tervezünk egy koncertet „50 év pódiumon” címmel. A koncert első részében klasszikus zenét, a második felében pedig jazzt játszom majd. Meghívom a barátaimat, ugyanúgy, ahogy ez a „45 év pódiumon” címí koncerten volt, ahol Harry Neuwirt mint vendégem zongorán, Lee Harper trombitán, Ed Neumaister harsonán, Erick Bactragel dobon játszott.

IPM: Hosszú ideje már évente két albuma jelenik meg. Egy klasszikus és egy jazzlemez, melyeket saját maga ad ki, és kereskedelmi forgalomban nem is igen kaphatóak. Soha nem keresték meg lemezkiadással foglalkozó cégek, hogy átvállalják &Oumlntől ezt az anyagi terhet?

P. A.: Nálunk csak a pop és rock mífajban szereplőket keresik meg, ők kivételek, az ő lemezeiket kiadják, a többiekét elvétve. Külföldön ez másképp megy, ott nem a mívész kilincsel, hanem a lemezkiadók ajánlkoznak. Én nem kerestem senkit. Nekem fontos, hogy megőrizzem, dokumentáljam komolyzenei koncertjeimet, ahol a barokk zenétől napjaink klasszikus zenéjéig válogatom a míveket, de játszom klasszikus átiratokat, saját kompozíciókat, valamint népdal-improvizációkat is. A klasszikus lemezfelvételeim élő koncerteken készülnek. &Iacutegy ha hibázom, az is hallható. Egy jazzlemezem is megjelent tavaly.

IPM: A nagybőgő Paganinije – így nevezik &Oumlnt évek óta a nemzetközi kritikusok.

P. A.: A kritika nem érdekel, talán a pályám kezdetén öt-hat évig izgatott, mit írnak, gondolnak rólam, de ma már nem. Engem a zene izgat, az, hogy bizonyos dolgokat meg tudjak oldani, ami előttem még senkinek nem sikerült. Ez viszont jobb, hogy így emlegetnek, mintha azt mondanák: milyen tehetséges ember. Gondolom, a technikai tudásom miatt neveznek így – nagyon gyorsan tudok játszani, akár vonóval, akár vonó nélkül. Remélem, ebben azért előbb-utóbb utol fognak érni. Jó lenne, mert egyedül ez sem az igazi.           §

  • Pege Aladár gordonmívész és zeneszerző, 1939. október 8-án született Budapesten. A Konzervatórium  után a budapesti Liszt Ferenc Zenemívészeti Főiskola nagybőgő tanszakát végezte el, 1969-ben szerzett diplomát. Ezután Nyugat-Berlinben Reinhold Zepperecztől (aki Karajan szólóbőgőse volt a Berlini Filmharmonikusoknál) tanult több mint két évig. Már tizenhat évesen Turán László együttesében játszott, huszonkét évesen az Egyetemi Színpadon adott koncertet, ahol a hangverseny egyik részében klasszikus, másik részében jazz-zenét játszott. 1963-tól saját együttesével koncertezik. Azóta számtalan klasszikus és jazzlemeze jelent meg itthon és külföldön egyaránt. Huszonöt évesen a prágai Nemzetközi Jazzfesztivál virtuózává választották.

    1970-ben, a negyedik Montreux-i Nemzetközi Jazzfesztiválon, ahol ő a legjobb európai szólista címet nyerte el, zenekara, a Pege Quartett megkapta a nemzetközi sajtó díját és a főzsüri második helyezését. 1978-tól a Zenemívészeti Fõiskolán tanított, majd onnan docensként ment nyugdíjba. 1982-től New Yorkban, a Carnegie Hallban vendégszólista volt Herbie Hancock együttesében. A Magyar Rádiótól két Nívódíjat kapott, az elsőt, mint szólista, a másodikat Petőfi: A helység kalapácsa c. mívében nyújtott zenei teljesítményéért. 1985-ben jelent meg életrajzi kötete (Risko Géza). Díjak: 1964. A Prágai Nemzetközi Jazzfesztivál Virtuóza, 1970. A montreux-i jazzfesztivál legjobb európai szólistája, 1977. Liszt Ferenc-díj, 1986. eMeRTon-díj, 1986. Érdemes mívész, 1999. Budapestért Díj, 2000. A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetés, 2001. eMeRTon-díj, 2002. Kossuth-díj.