Kutyaetológia farkasokkal

A kutya és a farkas. A házi és a vad. Azt gondoljuk, hogy nagyon mások. Az ős közös, ám az azóta bejárt evolúciós út jóformán ellentétes. S mégis vitát kavar rendszertani elkülönítésük. Mivel a kutyafajták közötti genetikai variáció nem kisebb, mint a kutyák és a farkasok közötti, és egymással szaporodóképes utódokat hozhatnak létre, ezért többek szerint a farkas a kutya egyik fajtájának vagy alfajának tekinthetőSokan állítják, hogy északon még ma is előfordul, hogy egy-egy szánhúzó kutyát farkas fedez be. Tény, hogy a cseh farkaskutyafajta előállításával – amelyben hivatalosan csörgedezik farkasvér – megeshet, hogy fajtakeverékeknek is vannak farkas felmenőik. Mégis a kutya-farkas különbségeket sokan vizsgálják – rendszerint a háziasítás következményeit, az emberhez alkalmazkodás mibenlétét keresik. A kutya-farkas összehasonlítások egyik komoly gyengéje, hogy a kísérletekben alkalmazott állatok egyedfejlődésük alapján valójában aligha lennének összevethetők. Míg a kutyák emberi háztartásban élnek, a farkasok az erdőt járják, vagy ha fogságban élnek, akkor többnyire állatkerti körülmények között tartják őket. A tudományos irodalomban ritka az olyan munka, amely arról számol be, hogy mennyire viselkedik kutyaszeríen egy farkas, ha emberi környezetben nevelkedik.

Az ELTE Etológia Tanszékén Csányi Vilmos és Miklósi &Aacutedám Családi Kutya Programjában három éve alighanem világszerte egyedülálló munka vette kezdetét: minden eddiginél nagyobb számban neveltek fel farkaskölyköket emberi környezetben és viselkedésüket ösz-szehasonlították azonos módon nevelt kutyákéval. Ezek a farkasok – összesen tizenhárman – szocializáltság és egyedi tapasztalatok alapján minden szempontból összemérhetőek lettek a kutyával. Sőt, az ötnapos korban történő elválasztás, és a kilenchetes–négy hónapos korig tartó 24 órás emberi kontaktusnak köszönhetően talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy e szempontból felül is múlnak egy átlagos családi kutyát. A fajok közötti összevetésekkor mutatkozó különbségekhez tehát már csak elenyésző mértékben járul hozzá a környezeti változatosság, amelyben az állatok egyedfejlődésük során részesültek – az eltérések feltehetően genetikai eredetíek.

Az összehasonlítás feltétele:
szelíd farkasok és szelíd kutyák
Ha a domesztikáció hatásaira vagyunk kíváncsiak, akkor fontos megadnunk a lehetőséget a farkasoknak is: tanuljanak minél többet az emberről és világáról. Lássuk, mire elég ez a domesztikációs háttér nélkül! A fogságban tartott farkasokat általában jóléti szempontokból is szelídíteni szokták azért, hogy ne jelentsen számukra állandó stresszt az ember jelenléte, azonban a mi nevelési módszerünknél több volt a cél, mintsem csak az ember közelségéhez szoktatás. A kölyköket a szelídítési rutinnak megfelelően még szemnyitás előtt, 5-7 napos korban vettük magunkhoz, ekkortól kezdve cumisüvegből, majd kézből, tálkából etettük őket. Minden kisfarkasnak megvolt a saját nevelője, egy ember egy állatról gondoskodott. A kölykök napi 22-24 órát töltöttek szoros kontaktusban nevelőjükkel, eleinte kenguruban hordoztuk őket a mellkasunkon, majd ölben, végül pórázon tartottak velünk mindenhová. A kisfarkasok megismerkedtek a városi élettel és részt vettek egy embercsalád életében, napi rutinná vált a séta, az autózás, a tömegközlekedés, az idegenekkel ismerkedés, legyen az gyerek, felnőtt, kutya, macska vagy valamilyen tárgy.

Két hónapos koruk körül azonban az együttélés kezdett egyre nehezebbé válni, lekötésük állandó odafigyelést, foglalkoztatást kívánt, máskülönben aktivitásuknak a környezetük látta kárát – tárgy egyben és kő kövön nem maradt. A nevelők lehetőségeitől függően a kölykök 2–4 hónapos korukban visszakerültek a farmra, ahol születtek, és a ház körül a kertben éltek a kutyákkal együtt. Nevelőik hetente egyszer-kétszer látogatták őket, és a foglalkozások, tudományos kísérletek folytatódtak. A dolog ugyanis míködött! A farkasok ismerték és szerették a nyakörvet, pórázt, egy ismeretlen kutató megjelenésére, egy idegen tárgy vagy a kamera feltínésére nem félelemteli meneküléssel, hanem éppenséggel érdeklődő közeledéssel reagáltak.

A kutyavizsgálatokra kidolgozott viselkedési tesztekben szívesen vettek részt, tudva, hogy jutalomfalatot, simogatást kaphatnak, sőt, a kísérleti helyiség ajtajából egymást félretolva versengtek a belépésért.A kutatási program nagy eredménye, hogy olyan farkasok viselkedését hasonlíthatjuk össze a kutyákéval, akiknek az egyedi tapasztalatai – mindaz, amit életük első néhány hónapjában megtanulhattak – összemérhetők azzal, amit egy fiatal kutya megtapasztal egy embercsaládban, és ráadásul azonos módszerek alkalmazhatók a két (al)faj vizsgálatára. Azok az eltérések, amelyeket így találunk már biztosabban írhatók a háziasítás több tízezer éves folyamatának a számlájára.

&Uumldvözlés: a nevelő mindenekfölött…
De idegenek is jöhetnek!
A farmon tett látogatásaink mindig mozgalmas üdvözléssel, közös vonyítással kezdődtek. Mielőtt beléptünk volna a kapun, fel kellett vennünk minden pulóverünket, hogy minél kevesebb karmolással vészeljük át az üdvözlési kavalkádot s a felugrálásokat. Kíváncsiak voltunk azonban, hogy eközben az állatok mennyire különböztetik meg az embereket az alapján, hogy milyen korábbi tapasztalataik vannak velük kapcsolatban. Másképpen köszönnek a nevelőnek, mint más ismerősöknek vagy egy idegen embernek? Emlékeznek a második látogatás alkalmával, hogy egyszer már találkoztak ezzel az illetővel? A továbbiakban szabályozott körülmények között került sor ezekre az üdvözlésekre, ahol vizsgáltuk az állatok üdvözlési viselkedését a nevelővel szemben, ismerősökkel szemben, akiket kölyökkoruk óta ismertek, teljesen idegenekkel szemben és olyan emberekkel szemben, akikkel egyszer találkoztak korábban.

Kiderült, hogy nem volt hiába a sok-sok együtt eltöltött óra, a farkasok leginkább a nevelőjüknek örültek, ha meglátogatta őket: azonnal odarohantak hozzá, az ő közelében töltötték a legtöbb időt, gyakran ugráltak fel rá, és sokat csóváltak neki. Ugyanez volt jellemző az ismerőssel való találkozáskor, de azért az ő közelében kevesebbet időztek, és kevesebbet csóváltak neki. De a sor ezután nem úgy folytatódott, ahogyan vártuk! Érdekes módon a farkasok gyorsabban odamentek a teljesen idegen emberhez, és több időt töltöttek az ő közelében, mint a már egyszer látott ember közelében. Hol van hát a híres, farkasokra annyira jellemző félelem az idegenektől? Megvizsgálva kissé részletesebben az állatok viselkedését, azt láttuk, hogy a barátságosságot tükröző jelek (csóválás, felugrálás) azonos gyakorisággal jelennek meg az idegennel való első és második találkozás során. Ellenben a félelmi-behódolási jelként értelmezhető farokbehúzás gyakrabban jelentkezett az idegennel szemben, mint azzal az emberrel szemben, akivel már egyszer találkoztak korábban. &Uacutegy tínik hát, hogy a fent leírt módon nevelt farkasok tartanak ugyan az idegen embertől, de ez éppen nem elkerülésben, hanem közelségkeresésben nyilvánul meg. S megfigyelték, hogy egyetlen látogatás után emlékeznek rá, hogy kivel találkoztak már korábban.

Kötődik egy farkas a gazdájához?
Valószíníleg a legtöbb gazda egyetértene vele, hogy a kutya gazdához való kötődése sok tekintetben hasonló egy gyermek anyjához fíződő kapcsolatához. Kutatócsoportunk korábbi vizsgálatai is alátámasztják, hogy hasonló viselkedési tesztben lehet ezt a két kapcsolatot vizsgálni, és a kutyák és a gyerekek hasonló viselkedést mutatnak. A teszt egy a kutya számára ismeretlen helyiségben zajlik, ahol a kutya feltehetőleg nem marad szívesen egyedül. Az egymást követő epizódokban a gazda, illetve egy ismeretlen ember hol elhagyja a helyiséget (és a kutyát), hol visszatér hozzá, hol pedig játszani próbál a kutyával. Ily módon lehetőségünk van megfigyelni, hogy a kutyák menynyit nézelődnek, mennyit játszanak, mennyire passzívak a gazda, illetve az idegen jelenlétében, mennyire próbálják követni a távozó gazdát vagy idegent, mennyit időznek az ajtóban, míg távol van, mennyire örülnek neki, amikor visszatér.

Ebben a helyzetben a kutyák egyértelmíen megkülönböztetetten reagálnak a gazdára: többet játszanak vele, mint az idegennel, kevésbé próbálkoznak a helyiség elhagyásával, amikor a gazda van bent, többet állnak az ajtónál, ha a gazda távozik, mintha az idegen, és inkább mennek oda a visszatéréskor a gazdához, mint az idegenhez.  Mindezek alátámasztják, hogy a kutya valóban kötődik a gazdájához, mivel úgy tínik, hogy az idegen hely, egyedüllét okozta feszültségüket inkább csökkenti a gazda jelenléte, közelsége, mint egy másik ember társasága.Elmondható ugyanez a farkas és a nevelő kapcsolatáról is? Jellemező a farkasra is, hogy a nevelőnél keres biztonságot? Láttuk, hogy a farkasok megkülönböztetett lelkesedéssel üdvözlik a nevelőjüket, kérdés azonban, hogy ez az örömteli köszönés valódi kötődésre épülő kapcsolatot tükröz-e? Ennek vizsgálatára farkasaink is résztvettek nevelőikkel a fenti tesztben. Nos, ebben a helyzetben a farkasok nem tettek különbséget a nevelőjük és az idegen között. Ugyanannyit játszottak az idegennel, mint a nevelővel, ugyanolyan gyakran közelítették meg a belépő idegent, mint a nevelőt, ugyanannyit álltak az ajtónál, ha az idegen távozott, mintha a nevelő távozott volna, és megpróbáltak kijutni a helyiségből akkor is, ha a nevelő bent volt a szobában.

Hiába a szoros kapcsolat a nevelés során, úgy tínik, hogy ebben az elválásos-újratalálkozásos helyzetben a farkasok számára a nevelő jelenléte nem ad több megnyugvást, mint egy ismeretlen emberé. Sem az egyéves, fiatal felnőttek, de még a négy hónapos kölykök sem keresték inkább a nevelő közelségét, mint az idegenét, pedig négy hónapos kiskutyák már egyértelmí kötődést mutatnak gazdáikhoz. Valóban nem kötődnek a farkasok a nevelőjükhöz, nem jelenti számukra az ember azt a „biztonságos bázist”, mint a kutyák számára vagy a helyzet nem riasztó számukra annyira, hogy lenne miért biztonságot keresniük? S ez csak kettő a lehetséges magyarázatok közül, ahogyan ezt a különbséget értelmezni lehet. Mégis van okunk az első elképzelés mellett kiállnunk, hiszen a kötődés alapját a másiktól (kutya a gazdától, gyerek az anyától) való függőségre való hajlam képezi, és más helyzetekben is tapasztaltuk, hogy a farkasokra az önállóság sokkal inkább jellemző, semmint bármely embertől való függőség.

Gond van? Kutya: Nézz a gazdára!
Farkas: Oldd meg egyedül!
Meglehetősen elterjedt nézet a tudományos világban, miszerint a farkas problémamegoldó képessége jobb a kutyáénál. A közönség is viszonylag könnyen meggyőzhető olyasfajta érvekkel, hogy a kutyának „könnyí élete” van az ember mellett, a hibázásnak nincs nagy tétje, míg a farkasnak a vadonban kell boldogulnia, „csak magára számíthat”. Ez utóbbi kijelentés már érdekes irányba indít el minket! Ismét csak a kutatócsoport munkáira hivatkozva elmondhatjuk, hogy a kutya problémamegoldó viselkedése összefüggést mutat a gazdához való kötődés milyenségével. A gazdájukhoz kevésbé szorosan kötődő kutyák önállóan, gyorsan megszerezték a bonyolult szerkezetben elrejtett párizsit, míg a szorosan kötődők kutyák csak a gazdájuk biztatása után láttak neki a feladatnak, de ekkor már ők is gyorsan boldogultak.

Kölykökkel pedig még ennyire sem bonyolult a helyzet. A farkasok és azonos korú kutyák problémamegoldó képességeit vizsgáltuk az állatok négy hónapos korában a következő egyszerí tesztekkel. Az egyik feladatban egy ketrecbe helyezett, madzagra erősített húsfalatot szerezhettek meg oly módon, hogy a ketrecből kilógó madzagvéget maguk felé húzták. A másik feladatban egy kis szemetesvödörből vehették ki a húsfalatot, ha felnyitották a billenő fedőt. A kutyák és a farkasok sikerességében, a hús megszerzéséhez szükséges időben nem találtunk különbséget. &Uacutegy tínik, hogy a négy hónapos kölyökkutyáknak nincs szüksége a gazda biztatására – bátran nekifognak a feladat megoldásának, és nem maradnak el a farkas mögött hatékonyságukban. Ezután jött azonban a kísérlet érdekes része.

Miután az állatok már többször sikeresen megoldották a feladatot, meggátoltuk, hogy a húst a szokásos módon meg lehessen szerezni: a madzagot az állat számára nem látható módon rögzítettük a ketrechez, így nem lehetett kihúzni, a vödör fedelét pedig erős ragasztószalaggal lezártuk, hogy ne lehessen kinyitni. Ekkor a kutyák és a farkasok viselkedésében feltínő különbség mutatkozott. Néhány tíz másodperc elteltével a kutyák abbahagyták a küzdelmet, és a gazdára nézve „kértek segítséget”. A farkasoknál ez a nevelőre nézés nem vagy csak később és rövidebb ideig jelent meg. &#336k inkább elszántan küzdöttek egy darabig a már bevett módszerrel, majd esetleg kipróbáltak valamilyen más módszert vagy feladták, és otthagyták az egész problémát. Az összehasonlítás alapján úgy tínik, a kutya genetikailag hajlamos arra, hogy az emberre nézzen, ellentétben a farkasokkal, akikben az intenzív szocializálás során sem sikerült ezt a viselkedést olyan mértékben kifejleszteni, ahogyan ez a kutyára jellemző. Mivel az embereknél az arc, illetve szemkontaktus kommunikatív interakció kezdeményezésére és fenntartására irányul, úgy véljük, hogy a fiatal kutyáknál tapasztalt hasonló viselkedés későbbi bonyolult kommunikatív interakciók alapja lehet – feltéve, ha az embertárs nyitott e viselkedésre.

Az ember farkasa:
csökken a félelme, de változatlan a függetlensége…
Láthattuk, hogy annak ellenére, hogy a farkasoknak a nevelés során nagyon szoros kapcsolata volt a nevelővel, és ki is alakult egyfajta speciális, a nevelőre irányuló erős vonzódás, ez a kapcsolat különbözőnek tínik a kutya-gazda kapcsolattól. Sem az állatok kötődési, sem problémamegoldó viselkedésében nincs nyoma az embertől való függőségnek. A kutyára olyannyira jellemző dependenciát nem sikerült az egyedi élet során szerzett tapasztalatok révén kialakítani – márpedig ez a függőség feltehetőleg számos más olyan tulajdonság alapja, amely a kutya emberi közösséghez való alkalmazkodását lehetővé tették.

Azt is láthattuk azonban, hogy például a neofóbia, az idegen tárgyaktól, emberektől való félelem olyan jellegzetes farkastulajdonság, amely az emberi környezetben neveléssel felülírható, ami aztán a farkas viselkedését sokban a kutyáé felé közelíti. Az egyedi, intenzív, ember általi szocializálás során a farkasokban kialakul egy általános társas vonzódás minden ember iránt, ami közelségkereséshez vezet idegenekkel szemben is. A városi, családi környezetben nevelkedés során persze az állatok a legkülönbözőbb tárgyakkal, zajokkal, szagokkal találkoztak, arra tanítva őket, hogy nem csupán az idegen emberektől, de az idegen tárgyaktól sem kell félni. Ez a frissen nyert „bátorságuk” mutatkozott meg akkor is, mikor szembesítettük őket azzal az akadállyal, amellyel körbekerítve a falka területét vadon élő farkasokra szoktak vadászni, illetve amellyel a vadon élő farkasoktól birkanyájakat lehet megóvni.

A félméteres magasságban kifeszített madzagon arasznyi széles, majdnem földig érő piros szalagok lógnak félméterenként. Vad és állatkerti farkasok sem a szabadságuk, sem a zsákmány reményében nem lépik át ezt a vonalat. Az általunk nevelt állatok vagy maguktól, érdeklődve megközelítették ezt az akadály, vagy ha maguktól nem is, akkor a nevelőjük át tudta hívni őket rajta. Bízunk benne, hogy az Olvasó megsejthette, a háziasítás evolúciós léptékí változtatásai nem feltétlenül gyökeresek, mindent felforgatók. Egy kicsi, egyszerí újítás a genetikailag meghatározott tulajdonságokban bőven szerteágazó, gyümölcsöző változások alapja lehet, ha megfelelő egyedi tapasztalatokkal jár együtt. Kérdés pedig még rengeteg van, hiszen alig mondhatunk még valamit az ember– farkas kooperációról, kommunikációról, a farkas taníthatóságáról, kotrollálhatóságáról, érzékenységéről az ember érzelmei iránt, és így tovább…                 §

  • A kutya helye az emberek között
    A kutya több szempontból is igen csábító kutatási téma. Egyrészt meglehetősen komoly iránta a társadalmi érdeklődés. A kutya fő élettere, természetes környezete az emberi környezet. Az otthon lévő gazda idejének mintegy 60%-át a kutyával tölti. Kérdőíves felmérések szerint a kutya a családok legalább egyharmadánál a családtagokéval azonos státuszt élvez, sőt, gyakran központi szerepet tölt be, mivel a vonzalmat, szeretetet könnyebben éreztetik vele, mint a többi családtaggal. Sok egyedül élő ember számára a kutya nyújtja az egyetlen „baráti” kapcsolatot, illetve segít, hogy gazdáik más emberi közösségekhez csatlakozzanak. Feltételezhetjük – és néhány kísérleti adat már utal erre –, hogy a kutya eme képességeit genetikai tényezőknek, valószíníleg a meghatározható szempontok szerint folytatott háziasításnak köszönheti.

    DNS-vizsgálatok alapján becsülve a háziasítás időpontja bizonytalan, van, aki 80–130 ezer, van, aki 15–35 ezer évvel ezelőttre teszi. Régészeti leletek alapján azonban kétségtelen, hogy a farkasőstől morfológiailag különböző populációk kialakulása mintegy 14 ezer évvel ezelőtt már megtörtént. Második háziállatunk, a macska, 8–10 ezer évesnél nem lehet idősebb, de vitathatatlan bizonyítéknak csak az egyiptomi rajzokat tekintik, amelyek körülbelül 4 ezer évvel ezelőtt keletkeztek.A kutya másik, tudományos szempontból érdekes vonása az, hogy jelenlegi életkörülményei alapján feltételezhetően nagyon hasonló kihívásokkal szembesül, mint annak idején (150–200 ezer éve) a nyelvet még nem használó korai ember – nyelv nélkül kell boldogulnia emberi közösségekben. Annak alapján, hogy a kutya háziasítása és az ember „önháziasítása” során a legfontosabb evolúciós elvárások közé tartozott az emberekkel való együttmíködés, az emberekhez való alkalmazkodás követelménye, kutya és az ember között fontos viselkedési párhuzamokat lehet keresni – vagyis a kutya az emberi evolúció modelljeként szolgálhat. Példaként lehet említeni, hogy az emberi csoportokon belül csökkent az agresszió.

    Hasonlóképpen, a megfigyelések szerint stabil kutyafalkában gyakorlatilag alig fordul elő összetízés, és a rangsor gyakran együtt változik a helyzettel, ami feltínő különbség a farkasokhoz képest. Vagy az alapvetően látható és hallható jelekkel zajló emberi kommunikációhoz való adaptálódás jeleként a szaglás kommunikációban játszott szerepe csökkent, a hangadás szerepe azonban jelentősen megnőtt a kutyánál. A kutyafajták mintegy 400 variációja (a 1,5 kg-os csivavától az akár 130 kg-os angol masztiffig) arra utalhat, hogy a kutyát őseink valamilyen  funkcióra szelektálták (vadászat, terelés stb.). Ennek ellentmond az a tény, hogy a primitív kultúrákban ma is létező páriakutyák semmiféle hasznos feladatot nem töltenek be. Valószíníbb, hogy a 130–150 ezer éve Délkelet-&Aacutezsiát és Dél-Európát elérő Homo sapiens és az ott élő farkasok kölcsönösen hatást gyakoroltak egymás populációira.

    A hatékonyan vadászó emberi csoportok gyenge állkapcsuk miatt feltehetően sok állati maradványt hagytak maguk mögött. Ez az újonnan megnyíló forrás elláthatta a farkasfalkáktól elkülönülő, gyenge, szubmisszív, amúgy elhullásra ítélt példányokat, és így fertőzések terjedésétől óvhatta meg a közelben élő emberhordákat. A takarító funkció mellett jobb érzékszerveiknek köszönhetően a farkasok jelző szerepet is betölthettek. A már szelíd állatok hideg éghajlaton melegítő funkciót is elláthattak. Nyugat-ausztráliai bennszülöttek ma is a táboraik körül élő félszelíd dingókat használják „élő takaróként”, de közvetlenül nem etetik őket. A kutyák nemcsak az élelmiszermaradékok eltakarításában lehetnek hasznosak, hanem az emberi ürülék eltávolításában és a testtájak tisztára nyalogatásában is.

    Az elképzelések szerint a vándorló hordákat végül egész csapat, az emberekkel szimbiózisban élő, jelenlétüket toleráló, csökkent agressziójú, immár nem territoriális farkas követhette. Bár külsejükben még nem különböztek a vadon élő farkastól, a viselkedésbeni változások szaporodási izolációhoz vezettek. A letelepedést követően a vad farkasok a haszonállatot pusztító ellenségnek számítottak, irtani kezdték őket, minek következtében embert kerülők lettek, és a farkas és a kutya közötti reproduktív izoláció kiéleződött. Ebben az időben kezdődhetett meg a kutyák speciális feladatra történő szelektálása is, hiszen például a lábasjószágokat őrizni, terelni kellett. A koevolúciós folyamat eredményeként az eredetileg is igen szociális állatfaj új életterében a fajtársak helyett már az emberekkel formált szoros szociális kapcsolat lépett előtérbe.

  • Közös ős, eltérő evolúciós utak
    A kutya és a farkas közötti genetikai eltéréseket ideális esetben a kutya domesztikációjának számlájára írhatnánk, ám ezzel óvatosan kell bánnunk. Míg a kutya az emberi környezethez adaptálódott, addig a ragadozó életmódot folytató farkasokat az ember letelepedése óta irtotta (a sarki farkasok kivételével), így az embert nem kerülő állatok kiszelektálódtak, és csak az emberi jelenlét iránt lecsökkent ingerküszöbí állatok maradtak életben. Ennek eredményeként a farkasnál az idegenekkel szembeni félelmi reakciók már a korai egyedfejlődési szakaszban megjelennek, míg a kutyában csak jóval később alakulnak ki. Háromhetes korukra még a születésüktől kezdve folyamatos, napi egyórás emberi kezelést kapó, ám anyjuk mellett és fajtársaik között nevelődő farkaskölykök is elkerülést mutattak a gondozóval szemben. Kutyakölyköknél viszont heti 2×20 perc kezelés, sőt napi néhány perces szemkontaktus is elegendőnek bizonyult az emberrel való közelségkeresés kialakulásához. A kutyára a farkaséhoz képest ellenkező irányú szelekció hatott. A többé-kevésbé tudatos mesterséges szelekcióban legfőbb szerepet a képezhetőség és engedelmesség, valamint a temperamentum és – a külsőt illetően – az arcorri részek infantilizálódása játszhatott. &#336seitől eltérő viselkedéskészlete alapján a kutya alkalmassá vált arra, hogy beilleszkedjen az emberi csoportokba, elfogadta az ember dominanciáját, agressziója lecsökkent, képes lett az emberrel kommunikálni.