Mesteri figurák

A sakkot a legtöbben a vértelen csaták játékának, két gondolkodó elme összecsapásának tartják, melyben a két ellenfél a hatvannégy mezőből álló csatatéren felállított miniatír hadseregét irányítva küzd meg egymássalA sakknak azonban nem ez az egyetlen olyan vonása, amely évszázadok óta lelkesedéssel tölti el a játékosokat. A nemritkán lebilincselő sakkfigurák a világ minden olyan országában és kultúrájában, amelyben ismerték és játszották a sakkot, megihlették a mívészek, kézmívesek és tervezők fantáziáját. Az apró termetí harcosok alakja és stílusa mindenhol híen tükrözte a társadalom szellemiségét és kulturális értékeit.

Csaturanga
A sakk előfutárát szanszkrit nyelven csaturangának hívják. A név arra utal, hogy az indiai hadseregekben négy hadosztály volt: harci szekerek (melyeket a ma ismert sakk-készletekben a bástya jelképez), lovasság (ló, más néven huszár), elefántok (futó) és gyalogság (gyalog, más néven paraszt). &#336ket egészítette ki a sah vagy a modern felfogásban a király (vezér). Amikor Nagy Sándor Kr. e. 327 táján lerohanta Indiát, először alaposan meglepődött a vele farkasszemet néző indiai hadsereg látványától. Porus rádzsának 50 000 gyalogosa, 1000 harci szekere, 130 harci elefántja és 3000 lovasa volt. Nagy Sándor egy eleven sakktáblával találta szemben magát…

A sakk kialakulásának időpontjáról azonban csak feltételezéseink vannak. Egy perzsa nyelví kézirat, a Sáhnáme, vagyis A királyok könyve felidéz egy VI. századi legendát, mely arról szól, hogy egy indiai rádzsa követe adóként értékes ajándékokat és egy selyemre írt üzenetet vitt a nagy hatalmú Khuszrau Nusirvan perzsa sahnak. Az ajándékok között volt egy csodálatos játéktábla is, a hozzá tartozó bábukkal. Az üzenetben a rádzsa azt a feladatot adta a perzsa udvar bölcseinek, hogy fejtsék meg, hogyan kell játszani ezt az indiai játékot. Ha sikerrel járnak, és megfejtik a játék titkát, a rádzsa megemeli a sahnak fizetett adót, ha viszont nem találják ki a szabályokat, akkor a rádzsa követelhet nagy összegí adót a sahtól.

A sah elfogadta a kihívást. Legbölcsebb vezíre, Bozorgmer egy napon és egy éjszakán át tanulmányozta a feladványt, majd előállt a megfejtéssel: „A tábla nem más, mint harcmező, melynek egyik szélét elfoglalja a sah. Két oldalán felsorakozik a hadserege, közvetlenül mellette a vezír, elöl a katonák, támadásra készen. Az elefántok a sah két oldalát védik, mellettük vannak a harci mének, azok mellett pedig a harci szekerek. Ez egy csatarendben felsorakoztatott hadsereg.” Bozorgmer azt is megmondta, melyik figura hogyan léphet. Megnyerte urának a fogadást, és az indiai rádzsának ki kellett fizetnie az adót a sahnak.

A Lewis szigeti sakkfigurák
A Skócia nyugati partjainak közelében fekvő Lewis szigeten 1831-ben előkerült figurák egy középkori északgermán sereget mintáznak. Ezek a titokzatos, mégis kedves alakok éppen megfelelő arányúak ahhoz, hogy játszani lehessen velük, ugyanakkor dísztárgyként is megállják a helyüket. A rozmáragyarból faragott, Lewis szigeti sakkfigurák azt példázzák, hogy a jól megtervezett tárgyak egyszerre lehetnek esztétikusak és praktikusak is. Ez a XII. századi hadsereg egyben a kor királyi udvarának szereplőit – a királyt, a királynőt, a püspököt (futót) és a lovagot (lovat) is bemutatja.

A mai sakk-készletektől csak annyiban tér el, hogy a bástya helyén a kor legendás norvég harcosa, a berserker, a gyalog helyén pedig határkő szerepel benne. A közelmúltban publikált kutatások szerint a Lewis szigeti sakkfigurák Norvégia középkori fővárosában, Trondheimben készülhettek. Innen származtak a Lewis sziget XI–XII. századi urai, akik valószíníleg hazájukból hozták magukkal megszokott sakk-készleteiket. A figurákat a Lewis szigeti Uig neví település közelében, a tengerparton találták meg, de máig nem tudni, hogy pontosan hol.  

A Staunton-készlet
Howard Staunton (1810–1874) Shakespeare-szakértő volt, és kitínően sakkozott. A Staunton-készlet erről a jeles
férfiúról kapta a nevét. 1843-ban Párizsban Staunton és a francia kiválóság, Pierre de St. Amant között került sor arra a mérkőzésre, mely akkoriban a legfontosabb, a nemzetközi rangsort meghatározó játszma volt. Staunton látványos győzelmet aratott, és óriási hazai és nemzetközi hírnévre tett szert. Az 1840-es években ő volt a világ sakkéletének meghatározó alakja. A Staunton-készlet bábuit Nathaniel Cook tervezte, aki 1849. március 1-jén szerzett iparmívészeti szabadalmi oltalmat a figurákra. Staunton vállalta, hogy népszerísíti az új készletet – lehet, hogy ez volt az első alkalom, hogy egy híres név felhasználásával próbálták javítani egy termék piaci esélyeit. A figurák gyártásával a londoni Hatton Gardenben míködő John Jaques & Son sport- és játékszergyártó céget kérték fel, melynek esztergályosai szakmájuk igazi mesterei voltak.

Mivel a készletnek Staunton a London Illustrated Newsban rendszeresen megjelenő sakkrovatában is hírverést csapott, az új figurák azonnal nagy sikert arattak. Staunton – talán nem is tudatosan – olyan, az építészetből származó formai elemeket alkalmazott, melyek nem voltak ismeretlenek az egyre bővülő, mívelt és tehetős középnemesség előtt. A görög és római kultúra nagy hatással volt a neoklasszicista stílusú, előkelő épületeket tervező londoni építészekre. Az új sakk-készlet külső megjelenése ezen az új stíluson alapult, a figurák a „tiszteletre méltó” viktoriánus társadalom jelképei voltak: a püspök (futó) finom rajzolatú süvege, a királynő diadémja, a király koronája, a Görögországból származó Elgin-márványok faragásait idéző harcimén-fej és a letisztult, klasszikus vonalú bástya erőt és biztonságot sugárzott.

A gyalogokat ihlető baluszterek ma is láthatók London viktoriánus épületeinek balkonjain. A készlet gyakorlati újításokat is tartalmazott: a sötét és a világos oldalon az egyik bástyába és lóba egy-egy koronát metszettek, ezzel is jelezve, hogy e figurák helye a király oldalán van a táblán. Az elefántcsontból és bukszusból készült figurák talpába ólomnehezék került, hogy szilárdan álljanak a táblán, az alsó felükre vékony filckorongot rögzítettek. A játékosoknak így az a benyomása támadhatott, hogy a figurák lebegnek a tábla fölött. (A Nemzetközi Sakkszövetség 1924-ben úgy határozott, hogy minden nemzetközi tornán ezt fogják használni, de ez nem valósult meg – a szerk.)

Az első sakkzseni
A New Orleans-i születéső Paul Charles Morphy (1837–1884), apja és nagybátyja sakkpartijait figyelve, hétéves korában tanult meg sakkozni. Egy napon azzal döbbentette meg a felnőtteket, hogy felhívta a figyelmüket egy kombinációra, mely egyiküknek sem jutott eszébe. Tizenkét éves korában már azon csodálkozott a világ, hogy legyőzte a neves magyar sakkozót, Löwenthal János Jakabot. Morphy 1857-ben, évfolyamtársainál egy évvel hamarabb fejezte be jogi tanulmányait, így benevezhetett az első amerikai sakk-kongresszusra, melyen valamennyi ellenfelét maga mögé utasítva fölényes diadalt aratott.

A rákövetkező évben Európába utazott, ahol ismét káprázatos teljesítményt nyújtva Londonban sorra megverte korának legnevesebb játékosait. A breslaui (ma Wroclaw) Adolf Anderssen elleni mérkőzésre Párizsban került sor… Morphy valóságos nemzeti hősként tért vissza New Yorkba. Ô volt az első amerikai, aki valamilyen sportágban világelső lett. Egy korabeli újságcikk így összegezte a sakkozó sikerét: „Az Egyesült &Aacutellamok legjobb sakkozójaként indult útnak, és a világ legjobbjaként tért haza!” Kiemelkedő sikeréért Morphy egy aranyból és ezüstből készült sakk-készletet és egy egyedi kivitelí aranyórát kapott ajándékba.

Az évszázad mérkőzése
Az izlandi fővárosban, Reykjavíkban megrendezett Szpasszkij— Fischer-mérkőzést a sajtó úgy harangozta be mint „az évszázad mérkőzését”. A sakktáblán kívül is drámai események zajlottak. Sohasem volt egy sakkmérkőzésnek ekkora médiavisszhangja, mint ekkor. A versenyt az ideológiák, a kapitalizmus és a kommunizmus közötti háborúként értékelték. Fischer, aki elérte célját, és kihívhatta a világbajnokot, érzelmileg igen zaklatott volt, és az izlandi szervezőket mindenféle szokatlan igényekkel terhelte. Még saját győzelmének jó esélyeit is kockáztatta azzal, hogy nem jelent meg a hivatalos megnyitó ünnepségen. Végül is megérkezett, de csak azután, hogy az amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger közbenjáró levelet írt neki, a brit pénzember, Jim Slater pedig további 50 000 angol fontot tett a díjalaphoz.

Az első játszmát Szpasszkij nyerte. Fischer panaszkodott a filmfelvevő kamerák jelenlétére, és eltávolíttatta őket a teremből, megtagadva a második játszma lejátszását, ha a kamerák a helyszínen maradnak. A második játszmát is Szpasszkij nyerte, mert Fischer nem jelent meg az adott időpontban. Kettő-nulla. &Uacutegy tínt, hogy a meccset törölni fogják. Mivel feltételezték, hogy nem lesz több játék, sok riporter és néző elutazott Izlandról. Szpasszkij azonban nagyon eltökélt volt, hogy a meccset mindenképpen be kell fejezni, ezért beleegyezett Fischer szokatlan kívánságába, hogy a harmadik meccset egy külön szobában játsszák, közönség és a kamerák jelenléte nélkül. Fischer kitínően játszott, és életében először megnyerte a játszmát Szpasszkij ellen. A játékosok ezután a mérkőzés hátralevő részét a csarnokban játszották, de ezt is kamerák nélkül. Fischer végül megnyerte a mérkőzést: néggyel több játszmát nyert, mint Szpasszkij…

Emlékkészlet
Cy Endfield (1914–1995) az első Fischer–Szpasszkij-mérkőzés emlékére egy ezüst sakk-készletet tervezett és gyártatott korlátozott példányszámban. Sakk-készlete a praktikus absztrakt tervek mesterpéldája, miközben a figurák megőrizték a Staunton-készletek hagyományos, feudális szimbolikáját.  A bástya vártornya, a huszár lófeje, a mitrás püspök (futó), a király és a királynő koronái a XX. század absztrakt mozgalmainak építészi formavilága által ihletett stílusban készültek. Nem csodálkozunk ezen, ha tudjuk, hogy Endfield legközelebbi sakkozó barátai között szerepelt a vele diákkorában egy szálláson élő mívész és fotográfus, Man Ray is. A készletet könnyí szállítani, és a játékhoz célszerí méretre nyitható táblája van. Endfield egy olyan készletet szeretett volna készíteni, amelyik vonzó, könnyí, ellenálló és kis helyen is összerakható – tehát olyan, amelyet könnyíszerrel vihet magával filmforgatásaira, akár a semmi közepére is.

A figurák egyszeríek, de a gyakorlatban remekül használhatók. A bábuk kicsik, könnyíek, de biztosan állnak a táblán. A figurák üreges kiképzése szerkezeti támaszt is ad a bábuknak. Amikor a dobozba teszik őket, a bábuk egymásba illeszthetőek, így egy hosszú, üreges henger jön létre, amelyet egy-egy tömör és biztonságot adó rúdra lehet húzni, a két oldal figuráit külön-külön. Cy Endfield azt tervezte, hogy az első száz készletben a királyokon Fischer és Szpasszkij aláírása szerepeljen. Szpasszkij alá is írta, de Fischer visszautasította az aláírást: úgy érezte, ez elvei ellen való. A készletet korlátozott példányszámban a londoni Sunday Timesnál lehetett megvásárolni, el is adták mindet rögtön – sokkal több is elfogyott volna.