A ciklikus bántalmazó, a kölcsönös függőségi viszony embere: rendszeresen és minden eszközzel gyakorolja hatalmát a nő felett, akinek – mint a hatalom tárgyának – reménytelenül kiszolgáltatott. Ez az oka annak, hogy folytonosan attól retteg: asszonya egyszer csak elhagyja. Ennek megtörténtére szörnyí fenyegetéseket helyez kilátásba – írja a szerző készülő könyvében, amelyből most egy részletet közlünk.Jól ismerem a vitézkedőket, akik már a gangon botorkálva, hangos méltatlankodással verik fel álmukból a békés lakókat – de asszonyaikat még jobban ismerem. Tizenkét éve vagyok egy budapesti anyaotthon kuratóriumának elnöke, sok-sok éven át, minden héten egy délutánt töltöttem el az anyaotthonban (mostanában, hogy így megöregedtem, csak havonta egyszer megyek), foglalkoztam a gyerekekkel, és az anyukákba próbáltam lelket önteni. Valójában leginkább csak hallgattam őket. Nehezen szólaltak meg – tele voltak gyanakvással és keseríséggel – de ha sikerült a bizalmukat megnyernem, mintha egy zsilip szakadt volna át: ömlött belőlük a szó. Csak ültem, néztem arcukon, karjukon a „vitézkedők” kezenyomát, figyeltem a végtelen nyomorúságot az egyszerí történet mögött, és úgy éreztem, mintha Vergilius vezetne a pokolnak számomra ismeretlen, fortyogó bugyraiban.
Bizony előfordul, hogy a férfiak durván bántalmazzák asszonyaikat és gyermekeiket; sajnos nem is ritkán fordul elő. Tizenkét éve – pedig az anyaotthon ma már két épületben míködik – nem volt rá példa, hogy valamelyik szobácskánk hosszabb időre megürült volna. Ha jól számolok, az évek során legalább ezer olyan asszonnyal beszéltem, akit a férje (élettársa) rendszeresen bántalmazott, és legalább mégegyszer ennyi gyerekkel, akit brutális apja rendszeresen megvert, vagy aki több alkalommal is szemtanúja volt anyja bántalmazásának. Az olvasó engedelmével: maradjunk most a házastárs felé megnyilvánuló erőszaknál. Keresvén a közös vonásokat az ezernyi asszony történetében, úgy találom, hogy
a bántalmazás — egymást hol ritkábban,
hol síríbben követő — ciklusokban történik.
Valahogy úgy zajlik ez, mint a vulkán kitörése: hosszú időn át nyugalom és csend övezi a környéket, de akkor, amikor a külső szemlélő még mindig a természet harmóniájában gyönyörködik, az őslakosok már érzik, hogy a mélyben gyülemlik, egyre jobban feszít az energia. Aztán – hirtelen és iszonyú erővel – bekövetkezik a robbanás: a vulkán kitör, és tüzes lávája végigperzseli a tájat. Soha nem tudtam megérteni: hogy lehet míködő vulkán közelében élni? Azt meg végképpen nem értem, hogyan lehetséges a kitörés után visszaköltözni – mármint azoknak, akik túlélték az eseményeket – a kiégett, szürke hamuval borított környékre? Pedig ezek a megvert asszonyok – tovább erőltetve a metaforát – igen gyakran ezt teszik! Mindent egybevetve, azt tapasztalom, hogy az asszonyaik bántalmazásával vitézkedő férfiak agresszív ciklusai három, egymást követő szakaszra bonthatók.
1. A szunnyadó erők összpontosulása. A családban még nyugalom és béke honol, de az anya és a gyerekek már tudják, hogy vészterhes idők közelednek. A férj ugyanis egyre ingerültebben reagál, morog, mindennel elégedetlen, időnként csúnyán káromkodik. Esetenként kisebb fizikai „affér”-ok is előfordulnak, ráver a gyerek kezére, mogorván félrelöki a véletlenül útjába kerülő asszonyát, mindez azonban „semmiség”, könynyen elsimítható. De – mondom – a „lakosság” már érzi a veszélyt. A gyerekek, akik végighancúrozták a délutánt, estefelé elcsendesednek; aggódva lesik az ajtót, vajon milyen hangulatban érkezik apu? Nem ivott-e túl sokat? Nem hallatszik-e már a folyosóról is a handabandázása? Az asszony pedig különösen engedelmessé, megalázkodóvá válik. Vigyáz, hogy mindent férje kedvére tegyen – lehetőleg nem is kerül a szeme elé – a lehetetlent is megpróbálja elkövetni, hogy a „kitörést” megakadályozza. Tehet a férje bármit, ő pontosan tudja, hogy ilyenkor haragot, sértődöttséget, indulatot nem szabad mutatnia: ez csak olaj lenne a tízre, mely amúgy is éppen lángra kapni készül.
2. A vulkán kitörése A felgyülemlett energia elemi erejí kirobbanása. A belső gátszakadáson kívül nincs semmi, ami magyarázatot adhatna arra, hogy miért akkor, miért éppen abban a pillanatban? Naponta tízszer-húszszor is történik olyasmi (a gyerek leejtette a poharat, a huzat becsapta a nyitva felejtett ajtót), ami éppen ott és éppen akkor elegendő ok a vulkán kitöréséhez. Valójában olyan ok, ami a bekövetkező vulkanikus tevékenységre magyarázatul szolgálhatna, nem is létezik, mégis hangsúlyoznom kell: a kirobbanás okát nem az anya és nem a gyerekek viselkedésében kell keresnünk, hanem a férfi zavart lelkében, abban, hogy feszültségét többé nem képes korlátok közé szorítani. A szakasz általában rövid ideig tart, a rombolás azonban, amit a lakásban, az áldozatok testén és lelkében előidéz, iszonyú lehet. „Na gyere csak, majd én megtanítlak!” – kiáltja a felbőszült férfi – és körülbelül az történik, amit a minisztériumi reklám gyerekszereplői olyan érzékletesen bemutatnak a televízió nézőinek.
3. A hízelgés A férfi, miután kellőképpen kidühöngte magát, lecsillapodik, és egyre erősebben szorongani kezd: bíntudatot érez, és félelmet, hogy a történtek után az asszony minden bizonnyal el fogja hagyni őt. Ilyenkor aztán hízelgéssel próbálja bebiztosítani magát: feleségének elmondja, mennyire szereti, megígéri, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, és szent esküt tesz arra is: többé nem iszik egyetlen kortyot sem. Nehéz eldönteni, ilyenkor mennyire veszi komolyan önmagát, vagyis mennyire hiszi el, amit mond. Tapasztalataim szerint vannak esetek, amikor üres, tartalmatlan komédiázás az egész, de vannak olyanok is, amikor a fogadkozás mögött őszinte bínbánat húzódik meg. Olyan eset azonban nincs, amikor be is tartja ígéretét! A legtöbb nő pontosan tudja – vagy inkább így fogalmazom: a lelke mélyén érzi – hogy a hízelgéshez kapcsolódó ígéreteket nem lehet komolyan venni. És – mint a vulkán melletti falvak lakói – mégis a hegy közelében marad!
A hízelgés időszaka szinte észrevétlenül lép át az újabb energiák újabb összpontosításának periódusába, és kezdetét veszi a következő ciklus. Évek múlnak el így, és mire az asszony a hóna alá veszi gyermekeit, és beköltözik az anyaotthonba, „háza és vagyona”, egész élete romokban hever. Az esetek jelentős részében azonban férje az anyaotthonból is visszahízelgi őt. Az elmúlt évek során sok asszonyt kérdeztem meg, miért költözik vissza férjéhez, ha csalhatatlan biztonsággal érzi: ott folytatódik minden, ahol néhány héttel korábban abbamaradt. Soha nem kaptam egyértelmí választ, de az otthonra, a szeretetre és a megszokásra utaló bizonytalan megjegyzések mögül gyakran előtör a félelem. A félelem a magánytól, az elhagyatottságtól, az önálló, autonóm életvezetés kockázatától. Vizsgáljuk most meg a vitézkedőket közelebbről. Hivatalosan nem létezik speciális „pszichológiai profil”, melynek révén ezek
a férfiak, mint „asszonyt bántalmazó személyek”,
pontosan körülhatárolhatók lennének – vagyis megkülönböztethetőek a többi férfitól. Ugyanakkor szót ejtettem arról is, hogy léteznek bizonyos kockázati faktorok, melyeknek jelenléte – egyrészt a férfi személyiségében, másrészt környezetében – növeli a családon belüli erőszak valószíníségét. Nos, tapasztalataimnak és ezeknek a szakirodalomból összegyíjtött kockázati faktoroknak a felhasználásával, most megkísérlem bemutatni az olvasónak: milyen ember lehet az a férfi, aki családjában a fentiekhez hasonló módon vitézkedik. A megismerkedéskor rendszerint úgy rohanja le a nőt, mint a szélvihar.
Már az első találkozáskor szerelmet vall, szemérmetlenül alkalmazva azokat az ősi „behízelgő paneleket” – „ahogy megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az igazi”, „még senki sem értett meg engem úgy, mint te”, „te vagy az egyetlen, akivel beszélni tudok”, „még senkibe sem voltam olyan szerelmes, mint beléd” – amelyekről úgy véli, „bombabiztos” módszerek célja eléréséhez. (Sajnos ebben az élet sokszor igazolja is őt.) Alig telik el néhány hét, és a fiatal nő azon kapja magát, hogy férjhez ment, illetve élettársi viszonyba került egy olyan emberrel, akit tulajdonképpen nem is ismer. Kezdetben még tetszik is neki, hogy partnere „vigyáz rá”.
Olyasmiket mond, hogy az ő biztonsága mindennél fontosabb a számára, ezért azután neheztel, ha a munkából vagy a bevásárlásból a szokottnál később ér haza, és aprólékosan beszámoltatja, mikor, kivel és miről beszélgetett. Jóformán észre sem veszi, hogy kapcsolatuknak ez a kicsit zavaró, de kétségtelenül jóleső mozzanata, idővel hogyan válik egyre nyomasztóbbá, egyre elviselhetetlenebbé. A féltékenység (amelyről férje mindig úgy nyilatkozik: szerelmének bizonyítéka), valójában nem a szeretet jele; sokkal inkább a belső bizonytalanság, az önértékelési zavar és a birtoklási vágy keveréke. Az asszony lassanként ráébred arra, hogy férje (élettársa) tulajdonának tekinti őt, és úgy birtokolja, mint egy tárgyat: a kosztpénz kezelésétől kezdve a közös programok megtervezéséig, felesége semmiféle döntési, beleszólási joggal nem rendelkezik. Még arra is engedélyt kell kérnie, ha találkozni szeretne barátnőivel, egyáltalán, ha el akar menni otthonról. Alig telik el egy-két év, és elveszíti összes korábbi emberi kapcsolatát.
Hiszen tudja: ha barátai vannak: „kurva”, ha barátnői: „leszbikus”, és az a legjobb, ha szüleivel sem találkozik, mert „azok csak kihasználják őt”, és „madzagon rángatják, mint egy bábfigurát”! Ha valaki rokonszenvet mutat, szimpatizál vele, vagy segíteni szeretne, el kell hárítania közeledését, mert „csak bajt okoz”,
olyasmi pedig végképpen fel sem merülhet, hogy az első gyermek megszületése után visszamenjen korábbi munkahelyére – vagy beiratkozzék valamilyen iskolába, hogy továbbképezze magát („a nőnek az a dolga, hogy gondoskodjék a családjáról – a férfi majd eltartja őt.”). Az asszony – aki az évek múlásával egyre többször válik áldozatává férje brutalitásának – fél szembeszegülni, ezért aztán inkább nem is találkozik senkivel, és végül teljesen magára marad. Minden idejét azzal tölti, hogy ellássa gyermekeit, és kiszolgálja férje testi és lelki igényeit.
Pedig a vitézkedő férfi tökéletes kiszolgálást követel. Azt igényli, hogy asszonya hibátlan feleség, anya és nő legyen, a „hibátlanság” pedig azt jelenti: olyan, amilyennek ő akarja. Ha nemi kapcsolatra vágyik, nincs jelentősége annak, hogy partnere is kívánja-e: nem számít, hogy beteg vagy kimerült, az a kötelessége, hogy a kedvére tegyen. Szexuális szokásai általában egyszeríek (csak a saját kielégülése fontos, a partneré érdektelen), bár előfordul, hogy élettársa tiltakozása perverz módon felizgatja, és ilyenkor a „házasélet” a szexuális erőszak jellegét ölti. Anyaként mindenek előtt azt igényli feleségétől, hogy lehetőleg tegye „láthatatlanná” a gyerekeket, amikor ő éppen otthon van: a „nyafogás”, a gyerekzsivaj – olykor a gyerekek puszta jelenléte – felingerli, és azt szereti, ha kizárólag akkor vétetik észre magukat, ha éppen kíváncsi rájuk.
A „feleség” szerepköréről is igen egyszerí elképzelései vannak, melyekben általában a hagyományokra hivatkozik: „az asszonyi állat” a férfi szolgálatára teremtetett, a férfi oldalbordája, aki párja nélkül nem is teljes értékí személy: együgyí és gyámoltalan, az erős és magabiztos férfi folyamatos ellenőrzésére és gondoskodására szorul. Pedig láthattuk, hogy mindez – paradox módon – éppen fordítva igaz: a vitézkedő az, aki
mind emocionálisan, mind napi életvitelében
folyamatosan felesége gondoskodására szorul!
Amihez otthon hozzányúl, abban rendszerint nincs köszönet: elejti a villanykörtét, amit éppen be akar csavarni, és megvágja az ujját a késsel, amikor kenyeret szel magának. Az embernek az az érzése, mindez nem teljesen véletlenül történik: legközelebb már mindezt a felesége végzi el. Ráadásul a felelősséget is áthárítja („miattad nem tudok odafigyelni!”), amit egyébként sem szívesen vállal. „Nem csoda, hogy dühös vagyok, soha nem teszed meg, amire kérlek!” – mondogatja gyakran. Ő ugyanis „hiperérzékeny” ember, akit az életben rengeteg „inzultus” ér: az ellenőr elkéri a jegyét a metrón, megkérik, hogy álljon be a sorba, amikor mozijegyet akar venni, a főnöke figyelmezteti, amikor elkésik a munkahelyéről, ráadásul egész nap dolgoznia kell.
Otthon aztán teli torokból szidja az „emberiséget” az őt ért méltánytalanságok miatt, asszonyának meg figyelnie kell rá, de az a legmegnyugtatóbb, ha ilyenkor jól érzékelhető együttérzést is mutat. A kölcsönös függőségi viszony – az „oda-vissza dependencia” – embere: rendszeresen és minden eszközzel gyakorolja hatalmát a nő felett, akinek – mint a hatalom tárgyának – reménytelenül kiszolgáltatott. (Mint Moliere Harpagonja saját, otthon rejtegetett aranyainak.) Ez az oka annak, hogy folytonosan attól retteg: asszonya egyszer csak elhagyja. (Emlékezzünk csak: Harpagon is örökké attól fél, hogy meglopják, kirabolják őt).
Ennek megtörténtére szörnyí fenyegetéseket helyez kilátásba: „elvágom a torkodat”, „megölöm mindannyiunkat” – mondja, és az asszony esetleges kilépése a kapcsolatból valóban nem kockázatmentes. Ha az asszony – gyermekeivel együtt – elmenekül (mondjuk az anyaotthonba, amelyről korábban már beszámoltam az olvasónak), a családra hihetetlenül nehéz napok (hetek, esetleg hónapok) várnak; a férfi nem nyugszik bele egykönnyen az új helyzetbe. Elsősorban azért, mert kifosztva érzi magát. Úgy, mint akitől elragadták azt, ami jogos tulajdonát képezi. De zavarja a kényelmetlenségek szokatlan sorozata is: nincs, aki elkészítse a vacsorát, aki kimossa a szennyest, aki felébressze hajnalban, ha munkába kell mennie. Vérmérsékletétől (és nyilván számos egyéb tényezőtől is) függ, hogy ilyenkor mit tesz: van, aki megpróbálja visszakönyörögni feleségét, és van, aki jobban fenyegeti, mint valaha. Sőt, sajnos, olyan is akad, aki be is váltja fenyegetését. Átolvasva ezt a kis „jellemrajzot”, úgy érzem, a sokat emlegetett „állatorvosi ló”-hoz hasonlít: igyekeztem összesíríteni benne mindent, amit a családjukban „vitézkedő” férfiakról tudok.
Kérem az olvasót, ne felejtse el: nem vagyunk egyformák, és ez az állítás nemcsak arra vonatkozik, hogy vannak olyan emberek, akik bántalmazzák családtagjaikat, és vannak olyanok, akik ezt nem teszik, de arra is, hogy maguk a vitézkedők sem mutathatók be egyetlen jellemrajz segítségével. A jellemrajzot sok – egyrészt általam közvetlenül, másrészt a bántalmazott asszonyok leírásából – ismert férfi viselkedéséből állítottam össze, olyanokéból, akiknek természete, szokásai, napi életvitele alapvetően különbözik egymástól. Sokuk magatartását leginkább az „állhatatlanság” szóval lehetne megközelíteni: amikor józanok, és családjuk körében élvezik a biztonságot, amit az otthon nyújt, úgy érzik: a „múltkori eset” nem fordulhat elő soha többé. Legközelebb azonban ismét képtelenek ellenállni a „kompánia” csábításának: nem elég, hogy elisszák a bérüket, de azt is elhiszik társaiknak, hogy az asszonyt – ha akadékoskodik – jól el kell verni! Vannak azután mogorva vitézek is; ők ritkán mosolyognak, és általában kerülik mások tekintetét.
Gyanakvó, paranoid személyiségek, állandóan
úgy érzik: a fél világ összeesküdött ellenük.
Bizalmatlanságuk alkalmatlanná teszi őket valódi, mély emberi kapcsolatok – szerelem, barátság – létesítésére. Időnként akad egy-egy „haver”, aki – inkább alárendelt, semmint mellérendelt viszonyban – kísérgeti őket rövid ideig, de az örökös gyanakvást az ilyesfajta kapcsolat sem bírja el: a haver gyorsan eltínik, és néhány hét (vagy hónap) múlva más „haver” lép a helyébe… Nézzük most meg, melyek azok a tulajdonságok, amelyek tapasztalataim szerint a „ciklikus bántalmazók”, a vitézkedők legtöbbjében felismerhetők.
1. Első helyen talán a paranoid karaktert említeném, melynek hátterében önértékelési zavar húzódik meg, és amely állandó gyanakváshoz, féltékenységhez, a tartós emberi kapcsolatok hiányához vezet.
2. A birtoklás igénye kerül a második helyre. A családtagjait rendszeresen bántalmazó férfi tárgyakként kezeli feleségét és gyermekeit, akik felett tulajdonosi hatalmat gyakorol.
3. Az önkontroll gyengeségét, ami az alacsony stressztolerancia és a gyakori ingerlékenység magyarázata, a harmadik helyre sorolom.
4. Negyedikként azt a vonást szeretném hangsúlyozni, amit egy másik írásomban (Jellem és jellemtelenség, Saxum, 2002) egocentrikus jellemnek nevezek. Az egocentrikus jellem ugyanis – mint ezt a családban vitézkedő férfi esetében is érzékelhetjük – előítéletes, és hajlamos a bínbakképzésre. Előítéletei elsősorban a nők felé irányulnak, akiket nem tart a férfiakkal egyenértékí embereknek. A nők ugyanis „ostoba libák”, akik vezető pozícióban – akár a volán mögött, akár a társadalmi hierarchiában – csak bajt okoznak. Az asszony feladata nem a gépkocsi és nem a vállalat, hanem a háztartás vezetése, legfontosabb kötelessége pedig az engedelmesség. Ugyanakkor pszichodinamikájának – mint az imént említettem – fontos vonása a felelősség áthárítása, a bínbakképzés is; mivel indulatait, melyek esetleges kudarcai, sikertelensége, gyengesége miatt ébrednek, nem képes sem az autoritás felé irányítani (ebben feltétlen tekintélyelvísége akadályozza), sem önmaga felé (hiszen ez a felelősség vállalását jelentené), azokat ártatlan személyekre – feleségére, gyermekeire, egyéb családtagjaira – „tolja át”. Egocentrizmusából fakad az is, hogy erőszakos cselekményeit rendszerint bagatellizálja: „Nem tudom, miért fújják úgy fel ezt a dolgot – mondja – felbőszített, hát megsimogattam egy kicsit az asszonyt.”
5. Be kell vallanom, számomra az ötödik jellemző: a függőség – a dependencia – a leginkább elgondolkodtató. A férfi, aki – ahogy azt a feministák rendszeresen hangsúlyozzák – azért veri asszonyát, mert telve van „patriarchális” előítéletekkel, és úgy véli, hatalmát az „alárendelt nő” felett folyamatosan érzékeltetnie kell, nem lehetne annyira kiszolgáltatott feleségének, amennyire ezt az elmúlt évek során megfigyelhettem! Úgy képzelem, a „valódi” „férfiközpontú család feje igényli, és természetesnek veszi a családtagok kiszolgáltatottságát, ő maga azonban magasan a függőségi viszonyok felett lebeg: nem siránkozik, nem könyörög, és nem fenyeget, ha az asszony elhagyja, nem ténfereg elveszetten naponta – heteken, hónapokon át – az anyaotthon környékén, reménykedve, hogy legalább egy pillantást vethet a feleségére. Az „oda-vissza dependencia” ahogy korábban neveztem, nem a durva, autoriter családfőre jellemző, hanem a pszichológiai értelemben beteg emberre. Dutton (1994) és sok más kutató is bizonyította már, hogy a patriarchális állapotok, a patriarchális világkép és az asszony bántalmazása között nincs egyértelmí összefüggés. Ez azt jelenti:
korántsem biztos, hogy a férfiak olyan országban vagy olyan településen bántalmazzák a leggyakrabban asszonyaikat, ahol a lakosság többségének véleménye szerint a családi konfliktusokban a döntés joga mindig a férfit illeti meg, és a nők gazdasági és politikai értelemben egyaránt hátrányos helyzetíek.
Ha ez az összefüggés kizárólagos oka lenne az asszonyok bántalmazásának, valamennyi országban – mint például a miénkben is –, ahol élnek még a nőkkel szembeni előítéletek, szinte minden férfi bántalmazná a feleségét, holott, hála Istennek, ez koránt sincs így. A „patriarchális előítéletek” kétségtelenül alkalmasak arra, hogy a „beteg lelkí” férfiak, akik tehát eleve valamilyen pszichológiai rendellenességgel küszködnek, beléjük kapaszkodjanak, és „ideológiaként” használják olyan cselekményeik elkövetésekor, melyek valójában személyiségzavaraikból fakadnak. E személyiségzavarok közül a paranoid karaktert már említettem, de óvatosan szóvá tenném, hogy léteznek más személyiségzavarok is (pl. a „nárcizmus”, melyről lesz még szó), melyek alapján az asszonyát rendszeresen és durván bántalmazó férfi viselkedése és karaktere (bizalmatlansága, impulzivitása, partnerétől való sajátos függősége) értelmezhetővé válik.
Ha megvizsgáljuk a vitézkedő férfi élettörténetét, szinte mindig azt találjuk, hogy a családban, amelyben felnőtt, apja (hozzá hasonlóan) „hagyományosan domináns” személy volt, anyjának pedig megalázóan alárendelt szerep jutott. Mindez azt jelenti: apja is bántalmazta feleségét, ő pedig – gyermekként – egyrészt áldozata volt a fizikai erőszaknak, másrészt szemtanúja anyja lelki és testi gyötrelmeinek. Úgy vélem, a jelenséget lehetetlen genetikai okokkal megmagyarázni: a családtagok bántalmazására hajlamosító gén nem létezik! Létezik viszont egyfajta modelláló–modellált viszony, amelyben a gyermek akár az agresszió közvetlen áldozataként, akár anyja bántalmazásának szemtanújaként, akaratlanul is elsajátít egyfajta szemléletet és konfliktuskezelési módot apjától. Amikor felnő, és – részben genetikai, részben környezeti hatások következtében – beteg emberré válik, házasságában (vagy élettársi kapcsolatában), óhatatlanul átkerül a dimenzió túlsó oldalára: a férj és az apa szerepkörében magatartásrepertoárjában megjelenik saját apjának világképe és viselkedésmintázata; bántalmazza a feleségét, veri a gyermekeit, sőt – mint a könyvet bevezető kis történetben utaltam rá – a kutyájával is durva és könyörtelen.
Élettörténetének másik fontos jellemzője az alkohol. Tapasztalataim szerint a „ciklikus bántalmazók” – a vitézkedő férfiak – nagyon gyakran alkoholisták, és – függetlenül attól, hogy valóban alkoholisták-e vagy sem – szinte mindig alkoholmámorban ütnek! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy agresszivitásuk kizárólagos oka az alkohol – hiszen akadnak súlyosan alkoholfüggő emberek, akik sohasem bántják családtagjaikat, és esetenként antialkoholista vitézkedőkkel is találkozhatunk – de nem tagadhatom el: sokszor alakult ki bennem az a benyomás, hogy az alkohol szerepet játszik annak az ősi, evolúciós gátlásnak az oldódásában, amely a férfit akadályozza a másik nem bántalmazásában. A párkapcsolatok, amelyeket az anyaotthonban megismertem, gyakran indulnak úgy, hogy a férfi a házasságkötés kezdetétől (sőt, gyakran azt megelőzően is), fenyegető és brutális asszonyával. Előfordul azonban – nem is ritkán – hogy az asszony úgy emlékszik vissza a házasság első egy-két évére, mint a béke és a nyugalom időszakára. „Minden baj azzal kezdődött – mesélik sokan – hogy a férjem inni kezdett.” Sok esetben képtelen voltam eldönteni, hogy ilyenkor a férfit az alkohol tette-e indulatossá, vagy éppen – a meglévő indulatok hátterében – az alkohol volt-e az a „bívös folyadék”, amely segítséget nyújtott a nő bántalmazását letiltó gátlások feloldásában? Szeretném azonban nyomatékosan hangsúlyozni, hogy
sem az alkoholizmus, sem az általam feltételezett pszichológiai betegség nem ad — sem jogi, sem erkölcsi értelemben — felmentést a családját folyamatosan terrorizáló ember számára.
Legfeljebb arra utal, hogy a társadalom hagyományos beavatkozási módszerei – melyek révén gondoskodik az áldozatokról, és szankcionálja az elkövetőt – valószíníleg nem elegendőek: a „vitézkedő” férfi kétségtelenül rászolgál a büntetésre, de mind önmaga, mind családja érdekében szüksége lenne a körültekintő és alapos pszichoterápiára is! Mielőtt továbblépnék, még egy „kényes” kérdést feltétlenül érintenem kell. Nevezetesen azt:
miért tírik ezek az asszonyok,
hogy férjük bántalmazza őket?
A magyar jogrendszer tiltja és szankcionálja az erőszakot – az erőszak minden formáját, tehát értelemszeríen azt is, ami a családon belül valósul meg. Miért nem fordul a bántalmazott asszony segítségért a hatóságokhoz? Miért nem hagyja el a férfit, aki megveri őt? A kérdésekre kézenfekvő – és gyakran hangoztatott – válaszok adódnak. Mindenekelőtt az, hogy fél élettársa bosszújától, de az is, hogy a férfi izolálja és egyfajta „gazdasági pórázon” tartja őt. (Korábban említettem már, hogy a házasévek során az asszony elveszíti munkahelyét – ha a közös élet indulásakor egyáltalán állásban volt –, anyagilag kiszolgáltatottá válik, és fokozatosan magára marad; azaz feladja kapcsolatát rokonaival, barátaival, ismerőseivel). Az asszony tehát egyszeríen elképzelni sem tudja, mi lesz vele – és főként gyermekeivel – ha elveszíti férjét, aki egyrészt gondoskodik a családról, másrészt az egyetlen összekötő kapocs a külvilág és az otthon között. Kitartásához a mind gyakrabban vitézkedő férj vagy élettárs mellett hozzájárulhat az is, hogy negatív tapasztalatokkal rendelkezik a társadalom segítőkészségéről.
Átélte már, hogy a hatóságok nem szívesen avatkozna bele a család „magánügyeibe”, egyszeríen „lerázzák” őt, ha panaszkodik, és a következmények inkább rontanak a helyzetén, semhogy javítanának valamit. Előfordulhatott, hogy egy-két alkalommal a „férfias összekacsintást” is megfigyelhette; a jelenetet, amikor a helyszínre érkező járőr huncut mosollyal éreztette egyetértését az elkövetővel: „így kell bánni az asszonnyal, ha akadékoskodik.” Mindez azonban – úgy érzem – nem elegendő magyarázat. Az ember felkapja gyermekeit, és kirohan az égő házból akkor is, ha a környezet, ahová menekül, számára ismeretlen veszélyekkel fenyeget. Az az asszony, akiről itt s most írok, hosszú ideig kitart az égő házban, majd egy-egy bátortalan kitörési kísérlet után, újra visszatér. Azt mondja: reménykedik, pedig tudja, érzi a lángokat maga körül. Magam is tapasztaltam – de a szakirodalmi adatok sem hagynak kétséget eziránt – hogy az ilyen asszony, akár a férje, a magáéhoz nagyon hasonló családból érkezik: szülei gyakran bántalmazták őt, és sokszor tanúja volt a felnőtt családtagok marakodásának is.
Kislányként számtalanszor élte át – részeg apja elől a kamrába vagy az ágy alá bújva – a rettegés borzalmait, aztán felnőve csalhatatlan érzékkel kötötte életét egy olyan emberhez, aki ezt az érzést asszonyszerepében is biztosította számára. Önértékelése alacsony,
„kevésnek”, „alkalmatlannak” érzi magát, mert gyermekkorában megtapasztalta a „kiszámíthatatlan maszkulin hatalom” önkényuralmát, és felnőttként is automatikusan – tehát nem tudatos döntés alapján – törekszik egy olyan viszony megteremtésére, amely a gyermekkori alávetettségre emlékezteti. Nagyon szeretném, ha az olvasó nem értené félre a gondolatot, amit megfogalmaztam. Nem a felelősség kérdéséről van szó – a „vitézkedő férfit” nem lehet felmenteni tettének súlya alól – hanem a „közös játék” pszichológiai megértéséről. Vannak férfiak – szerencsére –, akik nem játszótársak egy ilyen játszmában: nem törekszenek hatalomra a családon belül, és nem hajlandók – sem fizikailag, sem pszichológiailag – bántalmazni élettársukat.De vannak olyan nők is, akiknél a férfiak vitézkedési szándékai mondanak csődöt! Elsősorban azért, mert ezek a nők rendszerint ráéreznek a hozzájuk közeledő férfi kiszámíthatatlanságára, és ezért nem létesítenek vele tartós kapcsolatot. De ha ez – valamilyen félreértés vagy tévedés folytán – mégis megtörténik: a férfi rövid idő alatt rájön, hogy társa bántalmazhatatlan; egyszeríen nem lehet megütni őt.
Valójában nem is tudom, hogy ilyenkor mi történik: ez az asszony nem üt vissza, nem kér segítséget és nem is haragszik; valamilyen áthatolhatatlan és – ragaszkodom a szóhoz – méltóságteljes páncél védi attól az erőszakos és durva embertől, aki egy pillanatra az általa szeretett férfi helyébe lépett, és aki egyszerre úgy érzi, ő a megalázott és nem az asszony, akit megütött. De megérzi azt is: ha meg akarja őrizni asszonyát – talán utolsó esélyét a rendezett életvitelhez és a harmonikus emberi kapcsolatokhoz – gonosz indulatait vissza kell kergetnie a lélek „legmélyebb üregeibe”, ahonnan elszabadultak.Mint láttuk: a „játszma” szándékosan megtervezett stratégia, de motívumai nem tudatosak. Az asszony – szándékai szerint – nem azért köti össze életét a családon belüli vitézkedésekre hajlamos férfival (érdekes módon az összeköltözés időpontjában a legtöbb nő már rendelkezik információkkal vagy tapasztalatokkal erről a hajlamról; például onnan, hogy kiválasztottja már előző házasságában is verte a feleségét, vagy éppen onnan, hogy már együtt járásuk során is durván, agresszív módon viselkedett), mert szenvedni akar.
Ellenkezőleg. Miközben menekülni szeretne a szülői házból, megnyugvásra, boldogságra vágyik, és azzal áltatja magát: mellette ez a férfi másképpen fog viselkedni, mint eddig: tulajdonképpen jó ember, a szeretet és a gondoskodás, amit nyújt majd neki, lecsillapítja agresszív indulatait. A „csalódás” tehát „bele van kódolva” a kapcsolatba: egyrészt a férfi természete, másrészt az asszony rejtett – nem tudatos – indítékai találnak egymásra, és teszik a házasságot – vagy az életközösséget – gyötrelmessé. Vannak azonban olyan nők is, akiknek stratégiái mögött tudatos motívumok húzódnak meg: kihasználva azokat a társadalmi téveszméket, amelyek a családon belüli erőszak esetén mindig az asszonyt minősítik áldozatnak, és a férfit elkövetőnek, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a világ előtt „mártír-szerepben” jelenhessenek meg, és ebből az alapállásból – gyakran orránál fogva vezetve a demokratikus jogrendet és a jó szándékú embereket – férjüket földönfutóvá tegyék. §
- Az anyaotthon olyan intézmény, amelyben az otthonukból kiüldözött anyák kapnak átmeneti menedéket, gyermekeikkel együtt. Egészen a kilencvenes évek elejéig, ha egy asszony hontalanná vált Magyarországon – mert kiízte otthonából a férje vagy az élettársa –, kizárólag valamelyik menhelyen kaphatott szállást, ahová viszont gyermekeit nem vihette magával. Hiába sírt, hiába tiltakozott, a gyerekeket állami gondozásba vették, ahol persze időnként meglátogathatta őket, de az esélye arra, hogy újra együtt élhessen velük, a múló hónapokkal egyre csökkent. Azt hiszem, a mi alapítványunk – a Magyar Vöröskereszt és a XXI. kerületi Önkormányzat segítségével – hozta létre az első olyan „civil” intézményt (az egyház már korábban is míködtetett egyet-kettőt), amely az utcára került édesanyákat gyermekeikkel együtt fogadta be. Ma már, hála Istennek, sok ilyen otthon míködik szerte az országban, lehetőséget nyújtva arra, hogy a szerencsétlen sorsú gyerekek – apjuk mellett – ne veszítsék el egy csapásra anyjukat is.
- Eric Berne az Emberi Játszmák címí könyvében – nomen est omen – „játszmáknak” nevezi azokat – az emberi lélek mélyéről fakadó – szociális „trükköket”, melyeket az egyén azért alkalmaz, hogy gyermekkorának torz, gyötrelmes emberi viszonyait (ha voltak ilyenek) felnőttkorában újraélhesse, és ezzel saját kiszolgáltatottságát, jelentéktelenségét önmaga előtt is folyamatosan bizonyíthassa. A „bántalmazott nő” szerepe sokszor a bernei értelemben vett játszma: az asszony „kiválasztja” a megfelelő „játszótársat”, majd rendszeresen részt vesz azoknak a szociális helyzeteknek az előállításában, melyekben a „jelenet” végére gyötrelmesen megalázottnak, fizikai és lelki értelemben egyaránt szenvedő embernek érezheti magát. Úgy, ahogy ezt kislánykorában már megszokta…
