Tudósközelben: Nagy Ferenc büntetőjogász, professzor

IPM: Az öreg kontinens országainak többségében ma már nem alkalmaznak halálbüntetést. Az Egyesült &Aacutellamok – amely pedig a modern demokrácia letéteményesének  tekinti magát – gyakorolja a halálos  megtorlást. De az Unió tagországaiban is időről időre fellángol a vita, nem kellene-e viszaállítani…

N. F.: Az USA legtöbb tagállama ismeri és alkalmazza a halálbüntetést, nagyobb gyakorisággal főként a déli tagállamokban, Texasban és Louisianában. Ennek részben történelmi gyökerei vannak. De a kulturális szintí különbségek mellett attól is függ, hogy ki az adott tagállam kormányzója, és milyen felfogást képvisel. Ennek nagyon jó példája, hogy amíg a jelenlegi amerikai elnök, George Bush Texas kormányzója volt korábban, következetesen elutasította a kiszabott halálbüntetések végrehajtására vonatkozó kegyelmi kérvényeket. Ott ennek folytán a halálbüntetés tényleges végrehajtása vált tipikussá. Az amerikai tagállamokban – és ez elborzasztó európai számára – a halálbüntetésre ítéltek külön cellákban, a halálsoron kapnak elhelyezést, itt pedig hosszú-hosszú ideig, nemritkán 8-10 évig tartják őket fogva. Az elítélt pedig abban a tudatban van ott, hogy nem tudja: végrehajtják-e rajta a büntetést vagy megváltoztatják. Végig a halál tudatában kell élnie. Véleményem szerint a halálbüntetésnél ez az úgynevezett haláltudatban történő hosszas várakozás az igazi büntetési hátrány, mert a fizikális megsemmisítés jó esetben csupán pillanatok míve. Ez a módszer azonban, már elnézést, de a sötét középkorra emlékeztet…

IPM: Mi az oka annak, hogy akár éveket is töltenek az elítéltek a halálsoron?

N. F.:  Hosszú jogi procedúra indul be, ebben érdekelt a védő, az elkövető. Kifogások, beadványok sorával bombázzák a bíróságot, fellebbezést, kegyelmi kérvényt nyújtanak be. Időnyerésről van szó, hátha történik valami. S ez a várakozás gyaran megalapozott, hiszen, amióta megjelent a DNS-vizsgálat, egyértelmíbben és megbízhatóbban lehet bizonyítani, hogy az elítélt volt-e az elkövető az adott ügyben vagy sem. És mind több esetben derül ki, hogy nem. Két évvel ezelőtt két szegedi kollégám egy olyan kötetet jelentetett meg, amelyben 12 amerikai halálra ítélt sorsát kísérték figyelemmel. Többségük épp a DNS-vizsgálatnak köszönhetően szabadult a halálra ítéltek cellájából. Alapvető eltérés az amerikai és az európai rendszer között, s ezt nem véletlenül a téves ítéletekkel összefüggésben említem, hogy az Egyesült &Aacutellamokban a főbenjáró, azaz a súlyosabb, halállal is fenyegetett bínügyekben esküdtszék foglal állást a ténykörülmények alapján az elkövető bínösségét illetően. Az a tizenkét nem szakember esküdt szépszámú bínügyben nem a tényleges, a valós tények, a logikai összefüggések figyelembe vételével dönt, hanem érzelmi alapon, szimpátia alapján, vagy akár az előítéletek vezette véleményalkotás, a rossz memória, avagy a bőrszín alapján. Az esküdteknek nincs indokolási kötelezettségük, belátásuk szerint döntenek!

IPM: Ebben az esetben a bíró csupán moderátor a tárgyaláson?

N. F.: Az esetek többségében, amennyiben kimondják a bínösséget, a bírónak az a teendője, hogy kiszabja a büntetést. Ha több ember megöléséért felel az elkövető, akkor nagy valószíníséggel várható a halálbüntetés kiszabása. Egyébként az USA-ban, és ez abszurdum, csak most,  a XXI. században, ebben az évben jutnak el oda, hogy tilos gyermek- és fiatalkorút kivégezni…

IPM: Mondják, az USA-ban a halálbüntetés végrehajtásának módja, mint a divat, úgy változik, alakul.

N. F.: Ráadásul az egyes államokban is eltér egymástól a végrehajtási mód. Régebben bevett gyakorlat volt a gázkamrás kivégzés. Ezt a módszert ma már nemigen alkalmazzák, mert drága, nem kifizetődő, ráadásul a német náci időszakra is emlékeztetet. A villamosszék viszonylag hosszabb időre vette át az elsőbbséget, s ezt követte a halálos méreginjekció. Az utóbbi az európai ember számára elég problematikus, mert orvosnak kell beadnia a méreginjekciót. Akkor az orvos az ítéletvégrehajtó, a hóhér? Idővel próbálták e problémát úgy megoldani, hogy egyszerre több orvos adott a halálra ítéltnek injekciót, de csak az egyikük fecskendőjében volt halálos hatóanyag. Ez azonban a lényegen s az etikai kétségeken mit sem változtat. Manapság ez a leggyakoribb kivégzési módszer. Kivéve mondjuk Utah államot, ahol az agyonlövés a bevett szokás, bár ezt nagyon ritkán alkalmazzák. Ide kötődik az egyik leghírhedtebb kivégzés is. Norman Mailer 1977-ben írta meg az Utahban kivégzett rablógyilkos, Gary Gilmore történetét. A Hóhér dala címí regényben az előzményeket is feldolgozva azt a küzdelmet mutatja be, ahogy Gilmore kikényszerítette a büntetése végrehajtását.

IPM: Magyarországon legutóbb 1988-ban, épp itt, a szegedi Csillag börtönben volt az utolsó kivégzés. A magyar büntetőjogból a halálbüntetés eltörlését a rendszerváltás hozta?

N. F.: Részben igen. Először az Országgyílés az állam elleni – vagyis más néven politikai – bíncselekményekre vonatkozó halálbüntetést helyezte hatályon kívül 1989-ben. Ez volt az első lépcső. Teljes körí kiiktatása az Alkotmánybíróság (AB) 1990. október 31-i határozatával történt. Azt szokás emlegetni: furcsa, hogy mért nem az Országgyílés, amely erre hivatott, és miért az Alkotmánybíróság semmisítette meg ezeket a törvényi előírásokat? Nos hát a választ hivatalosan nem szokás kimondani, pedig nagyon egyszerí. Nevezetesen: Magyarország a rendszerváltást követően az Európa Tanács (ET) tagállama kívánt lenni. Az ET-tagságnak korábban kimondatlan, most már kimondott feltétele a halálbüntetés kiiktatása, vagy legalábbis a kivégzési stop elrendelése. A halálbüntetés eltörlése viszont akkor nem volt várható a magyar országgyíléstől. Tavaly a szerbek is azért törölték el a halálbüntetést, hogy ET-tagok lehessenek. Oroszországban az 1996-os büntető törvénykönyvben még benne van a halálbüntetésről szóló rendelkezés, de hogy szintén tagállamok lehessenek, a jelcini éra óta a kiszabott büntetéseket nem hajtják végre. A halálbüntetést illetően végrehajtási stopot alkalmaznak.

IPM: Magyarországon korábban politikai, vagyis államellenes bíncselekmények, valamint gyilkosságok esetén alkalmazták a halálbüntetést?

N. F.: Utóbb tényleges gyakorlati jelentősége csak az emberölés minősített eseteiben volt, arra gondolok itt, amit a szaknyelv korábban gyilkosságnak nevezett. Vagyis az elkövető több, olyan egyidejí súlyos megítélésí körülmény mellett hajtotta végre az emberölést, ami lehetővé tette korábban a halál-, ma az életfogytiglani büntetés kiszabását. Ilyen súlyos körülmény lehet például az aljas indokból vagy célból, vagy különösen kegyetlenül, avagy nyereségvágyból, vagyis anyagi haszonszerzés miatti emberölés.

IPM: És az előre megfontolt szándék?

N. F.: Ez a kifejezés megmaradt a köztudatban az első átfogó büntető törvénykönyvből, a Csemegi-kódexből, amely e tekintetben 1880-tól 1962-ig volt hatályban. S ennek a régi kifejezésnek az emléke is jelzi, ha nem sírín és nem indokolatlanul változtatnak a jogszabályokon, akkor azt a lakosság is előbb-utóbb elfogadja és ismeri. Tehát a régi Csemegi-kódexben található kifejezést, az előre megfontolt szándékot váltotta fel az előre kitervelt elkövetés. A két fogalom kissé hasonló, de nem ugyanaz. Az előre megfontolt elkövetés az eltökélt szándékot, az előre kitervelt végrehajtás pedig a szándék mellett a pontos tervezést is feltételezi.

IPM: Sokan gondolják úgy, hogy a gyermekgyilkosokra halálbüntetést kellene kiszabni.

N. F.: A halálbüntetés nem oldja meg a helyzetet. Sőt, az ölést végrehajtó „önbíráskodó” személy valójában a bosszút szomjazó gyilkos szintjére süllyedne. Tényleg le kell tenni róla, mint nem hatékony, nem elrettentő, helyrehozhatatlan tévedéseket előidéző és így elavult büntetési formáról. Hivatalosan a magyar Alkotmánybíróság a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket az 1990. évi október 31-i határozatával alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette. Egyébként hazánk az Európai Emberi Jogi Egyezményt – a halálbüntetést kiiktató – kiegészítő jegyzőkönyvekkel együtt az 1993. évi XXXI. törvénnyel fogadta el és hirdette ki. A halálbüntetés minden körülmények között történő eltörléséről hazánkban a 2004. évi III. törvény intézkedett. A jegyzőkönyv első cikke értelmében: „A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Vagyis a hazai alkotmányossági követelményeknek sem, a nemzetközi dokumentumokban vállalt kötelezettségeinknek sem felel meg a halálbüntetés, s így a visszaállítása is irreálisnak és illuzórikusnak tekinthető. A visszaállítására irányuló bármiféle követelés hazug, demagóg szólamnak minősíthető.

IPM: Ha jogállamról beszélünk, akkor a meggyilkolt gyermeknek is joga volt az élethez.

N. F.: Természetesen. És azt nagyon jól tudom, hogy a súlyos bínelkövetők közvetlen közelében élőket és az áldozatok hozzátartozóit nagyon mélyen érinti egy ilyen eset. És emiatt teljesen elfogadhatónak találom, hogy a család az elkövető halálát kívánja az adott esetben. Egy ilyen szituációban ez természetes reakció. De milyen reakció? Érzelmi, indulati. Hangsúlyozom még egyszer: emberileg teljesen érthető. De akkor a büntetőjog érzelmi, indulati alapon döntsön? Ez képtelenség. Ha egy munkaügyi vagy családjogi problémával kapcsolatban a bíróság az érintetteket érzelmi alapon ítélné meg, ők lennének ezen a legjobban felháborodva. A bökkenő az, hogy büntetőjog kapcsolódik össze legjobban erkölcsi-érzelmi reakciókkal.

IPM: A statisztikák azt mutatják, az erőszakos bíncselekményekért elítéltek zöme szabadulása után visszaesővé válik. A büntetés-végrehajtás sem ér sokat, nem áll a helyzet magaslatán.

N. F.: El kell ismerni, a többszörös visszaesőkkel a büntetőjog nem tud mást tenni, mint csak egy bizonyos időtartamra elszigetelni a társadalomtól. Izolálni. De azt is el kell ismerni, hogy ezen esetekben a legkülönbözőbb tudományterületek korlátairól van szó. És jogállami, nemzetközi kötelezettségvállalási korlátokról is. Halkan mondom, senki se értse félre: egy operációval adott esetben a „bínös” agylebenyt el lehetne távolítani, s akkor az erőszakos gyermekgyilkos kezes báránnyá változna. Ez azonban nem tehető meg.

IPM: Miben látja a XXI. század büntetőjogának kihívását, esélyeit?

N. F.: Sokféle a jelenlegi büntetőjogi megítélés. E tébolyult világban, amelyben élünk, a büntetőjog szerepe, feladata várhatóan kettéválik. Létrejön majd a polgár büntetőjoga, lényegében a mainak megfelelő szabályozással, és létrejön majd az ellenség büntetőjoga. Véleményem szerint ez az USA-ban, Németországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban történik meg, legalábbis erre irányuló tendenciák figyelhetők meg. Vagyis főként azokban az országokban, ahol a terror már konkrét, tragikus formában is megjelent. A külhoni szakmai publikációkban ellenségként például azokat a terroristákat jelölik, akik az adott jogrend legitimitását elvileg tagadják és ezért arra is készek, hogy ezt a rendet lerombolják, elpusztítsák. Már különbséget szokás tenni e tekintetben a polgár-bíncselekmény, illetve ellenség-bíncselekmény között. Az előzőre példa lehet az, aki szerelemféltésből embert öl. Ellenség-bíncselekményt elkövetőknek minősülnek a terrorista szervezet vezetői, tagjai, akik ártatlan emberek megölésére hajlandóak.

E kettéválasztás a büntetőjogi szankciókat, vagyis a büntetéseket, intézkedéseket is érinti, illetve érintheti aszerint, hogy azok befogadó vagy kirekesztő jellegíek-e. A polgári jogállami társadalomban a büntetőjogi szankciók szabályozásával és alkalmazásával a megbüntetett személynek a társadalmi közösségbe való visszaillesztésén, betagolásán fáradoznak. A kirekesztő jelleg az ellenséggel szemben fizikai kényszer formájában érvényesíthető. Van olyan felfogás is, amely a büntetőjogban három folyamatot, területet, szintet különböztet meg. Míg az első még a klasszikus bíncselekményekre vonatkozik, amelyben a hagyományos szabályok és garanciák csorbítatlanul továbbra is érvényesülnek, addig a harmadik már az ellenség-büntetőjognak jutó terület, amelyben szigorú szankciókkal reagálnak úgy, hogy a klasszikus szabályok és garanciák lényegesen erodálódnak, kiiktatódnak. Megjegyzendő azonban, hogy ezen elgondolások a magyar büntetőjogi szakmai közvéleményben még nem találtak rezonanciára, sem pozitív, sem negatív megközelítéssel.

A 2001. szeptember 11-i események hatására a nemzetközi közösség felismerte, hogy a korábbiakhoz képest pontosabb és átfogóbb szabályozásra van szükség. Ezt figyelembe vette a magyar büntetőjog is, amely részletesen szabályozza és igen szigorúan – akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is – bünteti a terrorcselekmény elnevezésí bíntettet. Hasonló a megítélése a pénzmosás bíntettének és a bínszervezetben elkövetett bíncselekményeknek.  2005 májusában pedig az Európa Tanács két új egyezményt fogadott el a terrorizmus elleni küzdelem jegyében. Ezen szabályozás jellemzője a megelőzés és a büntetőjogias megközelítés előtérbe állítása. Bizonyos előkészületi cselekményeket, nyilvános felhívást terror cselekmény elkövetésére, terrorszervezetbe történő toborzást, kiképzést büntetendővé nyilvánít.

Ugyancsak ez év május elején fogadták el azt az új egyezményt is, amely a terrorizmus pénzelése (pénzmosás) ellen kíván fellépni. Ezen a területen a rendőri, az adminisztratív, a határrendészeti, a rend- és biztonságvédelmi szervek, a titkosszolgálatok összehangolt munkájára is szükség van és lesz, azért, hogy egyáltalán esélyünk legyen a terrorizmus elleni küzdelemre. Erősödik az a vélemény, hogy a terrorizmussal szemben a hagyományos büntetőjog eszközeivel  nem lehet eredményt elérni. A kérdés az, hogy begyírízik-e hozzánk is a terrorizmus. Mert ha igen, akkor várhatóan kikerülhetetlen a vázolt irányba való elmozdulás Magyarországon is. És akkor már fölvethető, hogy a jogállam jogállam-e vagy pedig rendőrállam… §

  • Életrajz 
    A klasszikus szegedi büntetőjogi iskola nemzetközileg elismert képviselője. 1948-ban született Kiskunfélegyházán.  A szegedi egyetemen 1972 és 74 között a Büntetőjogi Tanszék tudományos ösztöndíjas gyakornoka, 1992-től tölti be a tanszékvezetői tisztséget. 1995-től a jogi kar egyetemi tanára. Tudományos kutatói tevékenységet a büntető anyagi jog és a büntetés-végrehajtás területén folytat. Több mint százötven publikációja jelent meg, egyebek mellett a büntetőjogi alapelvek, a büntetőjog szankciórendszere és a büntetés-végrehajtás elméleti és gyakorlati kérdéseinek számos témakörében.

    Több monográfia, tankönyv és egyetemi jegyzet szerzője. 1984-től az állam- és jogtudományok kandidátusa, habilitációját 1995-ben a nullum crimen sine lege, nulla peona sine lege büntetőjogi alapelvek témakörében védte meg. Először 1981/82-ben nyerte el a freiburgi Max-Planck Intézet ösztöndíját, majd később az egyik legrangosabb Humboldt-ösztöndíjat. Azóta több alkalommal folytatott kutatásokat Németországban. Tudományos megbízatásai közül kiemelendő, hogy a Büntetőjogi Kodifikáció szakfolyóirat főszerkesztője, a Börtönügyi Társaság elnöke, a Börtönügyi Szemle szerkesztő bizottsági tagja.