Merénylő anarchisták

„Logikát, észszeríséget ne keressünk az anarkisták eljárásában, mert anarkizmus nem csupán a jog és az erkölcs, de a józan ész határain is túl teszi magát. Ez az őrület a latin fajú népek közelében van leginkább elterjedve, ott gyíjti tanítványait, s ott szedi áldozatait. Ezen áldozatok kiszemelésében első sorban nem azt nézi, bínös volt-e az illető, hanem minél magasabban álló férfiakat igyekeznek eltenni láb alól. A társadalom ellen érzett vad gyílölet, minden létezőnek gyökeres kiirtása a cél, amely ezeknek a zavaros agyvelejí emberek elméjében kóvályog.” (Pesti Napló 1897. augusztus 8.)Az anarchizmus szélsőséges hívei szinte kizárólag nagyközönség előtt gyilkoltak, s tettüket büszkén vállalva álltak a bitófa alá, emelt fővel masíroztak a halálba. Honnan táplálkozott azon vak hitük, hogy szabadon rendelkezhetnek mások életével vagy halálával? Az ideológia az 1800-as években közepén teljesedett ki, a szó a görög an arkhosz kifejezésből ered, melyet uralom nélkülnek lehet fordítani. Képviselői szerint semmi szükség az államra, hiszen az egyének közötti érintkezések során, kormányzati beavatkozás nélkül is természetes harmónia áll fenn. Ezért szorgalmazta minden olyan intézmény lebontását, amely a kényszerítés, a jogok egyenlőtlenségének elemét tartalmazza. A köztudatban azonban az anarchista mozgalom (nem véletlenül és nemcsak a lejárató propaganda hatására) az erőszak, a terror fogalmával kapcsolódott össze. A XIX. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón az anarchizmus követőinek jelentős része ugyanis céljai eléréséhez az egyéni merényleteket választotta eszközül, oly elborzasztó sikerrel, hogy a közvélemény az egész anarchizmust e merényletes irányzattal azonosította.

A  pokol elszabadulása
Pedig az anarchizmus hívei között lényeges eltérések voltak arra nézve, hogy milyen eszközökkel érhető el az új társadalom felépítése, miképpen valósítható meg a szabad ember ideálja. A francia Pierre-Joseph Proudhon például a gazdasági reformoktól és a nép felvilágosításától várta eszméi győzedelmét. Az orosz Mihail Bakunyin pedig – aki elvetette a magántulajdon jogosságát – azt hirdette, hogy a munkások szavazócédulák helyett csakis erőszakkal érhetik el céljukat. Az állammal szemben indokoltnak tartotta az erőszakos ellenállást, melynek megvalósítását a közrend megzavarásában és a befolyással bíró, prominens személyek meggyilkolásában látta. A francia Jean Grave feltínően érzelemmentes kommentárjában így fogalmazta meg a rombolás célját: „az erőszaktól mindössze azt várjuk, hogy elhárítson az útból minden akadályt.” A lehetséges forgatókönyv szerint a felfordulás láttán a tömegek majd fellázadnak az államhatalom ellen, és világforradalom során egyszeríen elsöprik a régi rendet.

1881. július 14-én anarchista kongresszus ült össze Londonban – az úgynevezett Fekete Internacionálé –, melynek a burzsoá Európa megfélemlítése volt a célja. A negyvenöt küldött határozatban fogadta el, hogy az élőszóban, illetve a nyomtatás útján kifejtett propagandát párosítani kell az erőszakkal, amely később „a tett propagandája” elnevezést kapta. Nem tekintették bínnek a burzsoá érdekeltségek elleni támadást, sőt a nagy hírverésekkel járó robbantásokat sem. Sokan az egyéni terrorakciók mellett törtek lándzsát. Bár az 1880-as években feltínően megszaporodtak az államfők, állami főtisztviselők elleni merényletek Európa-szerte, a várva várt világforradalom csak nem akart bekövetkezni. A tömegek eme fásultsága láttán néhány anarchista arra a következtetésre jutott, hogy nem kell megvárni, amíg az egész munkásosztály forradalmi öntudatra ébred, hanem mikroszinten kell súlyos csapást mérni a burzsoáziára. A mindaddig példátlan, ijesztő terrorakciók sorozatát egy viszonylag jelentéktelen eset indította el.

1891 nyarán Levallois-ban, Párizs egyik proletár lakta külvárosában munkások nagy csoportja gyílt össze, hogy jobb munkafeltételekért tüntessen. A hatóságok azonban nem engedélyezték a felvonulást, és négy lovas rendőr megpróbálta feloszlatni a tömeget. Lövések is dördültek, és egy tüntető megsebesült a lábán. Ez a brutalitás arra ösztönzött egy harmincéves fiatalembert, hogy bosszút álljon az államhatalom képviselőin. Hamarosan rendőrőrsök, bírósági épületek repültek a levegőbe. A zsidó származású Ravachol az erőszak valóságos láncreakcióját indította el, és hamarosan a korabeli sajtó első oldalain találta magát. Egy ideig sikerült kicsúsznia a rendőrség karmai közül, ám végül elhagyta a szerencse. 1892. március 11-én hatalmas detonáció rázta meg a párizsi Boulevard Saint-Germain lakónegyedét. A bombát a körút egyik bérházában rejtették el a Kereskedelmi Kamara egyik bírájának lakása előtt.

Egy szemtanú felismerte Ravacholt, és az anarchisták által hősnek kikiáltott fiatalember hamarosan a guillotine alatt végezte. Akadt azonban valaki, aki bosszút állt érte. 1893. december 9-én Auguste Vaillant a képviselőház felé vette útját, s ott jegyet váltott a második emeleti karzatra. A parlament éppen ülésezett. Egy ideig hallgatta a szónoklatokat, aztán előhúzott a kabátja alól egy bombát, és lehajította az alatta ülők közé. Közben azonban karja beleütközött az előtte ülő hölgy vállába, és ez megváltoztatta a pokolgép röppályáját, így a csillárt eltalálva a levegőben robbant. Vasdarabok repültek szerteszét, és számos ember megsebesült. Vaillant-t elfogták, és hamarosan osztozni volt kénytelen példaképe sorsában. De nem Franciaország volt az egyetlen, amelynek szembesülnie kellett az anarchista merényletekkel.

Filléres halálosztók
Ha végigtekintünk a nemzetközi anarchizmus történetén, azonnal szembetínik, hogy társadalmi bázisát szinte mindenütt a munkásság körében kell keresni. Az erőszakos tettekért pedig általában nem a kiábrándult értelmiségiek vagy a nagyüzemek tanult dolgozói, hanem a fiatal szakmunkások, a munkakörülmények javításáért szervezett sztrájkok gyakori résztvevői feleltek. Ha életkorukat vizsgáljuk, tettük elkövetésekor szinte kivétel nélkül a húszas éveikben jártak, és éppen állás nélkül tengették nyomorúságos életüket. A pénztelenség okozta elkeseredés nagyrészt hozzájárult ahhoz, hogy erőszakos fellépésükben nem találtak semmiféle erkölcsi kivetnivalót. Az anarchista mozgalom ideológiája pedig felmentette őket az emberölés bíne alól. Francois Sadi Carno francia elnök gyilkosa, Santo Hieronimo Caserio egy hazaírt levelében kijelentette: „Anarchista létemre fel kellene tartóztatnom az első burzsoát, hogy pénzét elvegyem. Nem akarok senkinek ártani, de ha eljön az én napom, meglátjátok, több erőről teszek tanúbizonyságot, mint bárki bajtársaim közül.” 1894. június 22-én öt frankért vásárolt egy 16 centiméter hosszú pengéjí kést, majd jegyet váltott a lyoni vonatra.

Minthogy nem volt annyi pénze, amelyből végcéljáig futotta volna, Vienne-nél kiszállt, és gyalog tette meg útja hátralevő részét. Jövedelem híján az egykori selyemszövő munkásnak, Luigi Luccheninek még arra sem volt pénze, hogy pisztolyt vagy kést vásároljon magának, ezért az ócskapiacon 1 frankért vett egy rozsdás reszelőt, amit leköszörült, majd egy barátjával fenyőfából fogantyút is faragtatott hozzá, és így indult Genfbe, hogy meggyilkoljon egy arisztokratát. A munka nélküli Leon Czolgoszt sem vetette fel a pénz. Amikor megtudta, hogy kiszemelt áldozata, McKinley amerikai elnök Buffalóba érkezik, egy olcsó motelban bérelt szobát magának. Miután utolsó dollárjait egy rozoga revolverre költötte, kénytelen volt a konyháról élelmet lopni magának. Attól félt ugyanis, hogy ha nem eszik valamit, az éhségtől és az izgalomtól esetleg elájul majd, amikor szemtől szemben áll majd az elnökkel.

Akadtak azonban kivételek is. Oroszországban az anarchista nézetek az abszolutizmus ellen lázadó egyetemistákat és a reformokat szorgalmazó, a családjuk életvitelében csalódott arisztokrata ifjúságot is magával ragadta. A legaktívabbakat közülük „nihilisták” néven emlegette a világ. II. Sándor gyilkosa a bányászati főiskola hallgatója, Sztolipin cári miniszterelnök gyilkosa pedig egy gazdag háztulajdonos fia volt. (Sztolipin háza előtt évekkel korábban bomba robbant 28 ember halálát okozva.) A nemritkán egymástól elszigetelt személyek – saját akaratuk parancsszavának engedelmeskedve – vaktában végrehajtott erőszakos cselekményekkel fordultak a „köztiszteletben állók” társadalma ellen. De idővel a vendéglős vagy a boltos éppoly jogosnak tínő célpontjuk lett, mint a bankár, az iparmágnás vagy a miniszterelnök. Az anarchista merénylők híre azonban sokkal félelmetesebb volt, mint maguk a cselekedeteik. Hiszen áldozataik száma összességében alig haladta meg a másfél százat, és ezek többsége is – rendőrök, bírák, ügyészek – a hatalom képviselői közül került ki.

A XIX. század legsúlyosabb incidense 1893 novemberében Barcelonában történt, amikor egy bomba 22 emberrel végzett. Az anarchisták által elkövetett merényletek meghatározóan az államhatalom csúcsán elhelyezkedő politikusok, uralkodók ellen irányultak. Mintegy 20 prominens személyiséggel (államfők, kormányfők, miniszterek) végeztek. Az anarchista zsarnokgyilkosságoknak nem csupán az volt a motivációjuk, hogy a kiszemelt áldozat visszaélt a hatalmával, hanem hogy élt vele, s így automatikusan zsarnokká vált. Egyes uralkodók többször is célponttá váltak. I. Umberto és II. Sándor egyaránt három merényletkísérletet élt túl, a végzetes negyedik előtt. XIII. Alfonz spanyol királynak az volt a szerencséje, hogy az anarchisták három elhibázott próbálkozás után feladták tervüket.

Könnyező büntetőperek
Talán éppen a zsarnokölés ideológiája volt az, ami arra késztette a merénylőket, hogy büszkén vállalják tettüket, és alig tudunk olyan esetről, amikor megpróbáltak elmenekülni a tetthelyről. Amikor 1893. április 26-án felvirradt Ravachol tárgyalásának napja, a közvélemény izgalma már-már az őrületig fokozódott. A vádlott nyugodtan beszélt bírái előtt: „Azt mondják, kegyetlenség, ha valaki megöli embertársát. Nem értik meg, hogy az ilyen embernek azért kellett erre az elhatározásra jutnia, hogy védekezzen kegyetlen sorsa ellen. &Oumlnök, az esküdtszék tagjai, kétségtelenül halálra ítélnek majd, mert azt hiszik, hogy ez szükségszerí, de miközben önök feláldoznak engem, hogy saját létük biztonságáról gondoskodjanak, nem kockáztatnak semmit, míg én, épp ellenkezőleg, szabadságomat és életemet vetettem kockára. Az önök igazi kötelessége nem az lenne, hogy bínösök felett ítélkezzenek; hanem az, hogy elfojtsák a bín forrásait.”

A taláros testületet azonban nem hatották meg a magasztos gondolatok. Ravachol „Éljen az anarchia!”  kiáltással fogadta a halálos ítéletet. Elutasította a fellebbezés lehetőségét, nem folyamodott kegyelemért sem, és forradalmi dalokat énekelve vonult a vesztőhelyre. Halála után a közvélemény egy része valóságos bálványt faragott belőle. A kivégzést követően sírját koszorúk és virágok százai lepték el. Vaillant is jó benyomást keltett a tárgyalóteremben. Sokkal inkább látszott áldozatnak, mint született bínözőnek. Egy tudósító szerint: „Külseje szelíd, majdhogynem gyengéd. Szeme rendkívüli: tiszta és sugárzó, egy eszme megszállottjának szeme ez, vagy feltalálóé, költőé, fanatikusé. Ahány lány csak ránéz, nem felejti el a feltínően szép szemeket.” Hieronimo Caserio alig lépte még át a nagykorúság küszöbét, és a hallgatóság soraiban sok anya a zsebkendőjéért nyúlt az ítélet felolvasásakor. Alain Léauthier hosszú nyilatkozatot olvasott fel a bíróság előtt, majd ekképpen fejezte be mondókáját: „Sírnék egy gyerek sorsán, félnék a gyíktól is, de a vesztőhelyre mosolyogva lépek.”                     §

  • Az első anarchista, William Godwin 1793-ban megjelent könyvében radikálisan elutasította az állami erőszakot az egyén szabad véleményalkotásával szemben, mivel a szabadság, az önkibontakoztatás egyik fő akadályát látta benne. A társadalmat a jogi-politikai elnyomó hatalommal szemben kis közösségek, autonóm egységek laza konglomerátumává szerette volna változtatni. Egy évvel könyve megjelenése után, 1794-ben, egy kicsiny csoport Észak-Amerikába utazott – közöttük a két neves költő: Wordsworth és Coleridge –, hogy elképzeléseit valóra váltsa, vállalkozásuk azonban kudarcot vallott. (S. J.)
  • Tisza szíve
    Magyarországon például a múlt század elején a rendszer szimbóluma, gróf Tisza István kormányfő ellen terveztek többen is anarchista merényletet. Szabó Ervin, a híres tudós szerint „jöjjön bárki, akárki, aki lelövi Tiszát, a megtestesült rendszert találja szíven”. Duczynska Ilona 1917. május 23-án egy lopott pisztollyal indult el célpontja elé, amikor útközben megtudta: IV. Károly király végre elfogadta a miniszterelnök lemondását. A Tisza elleni merénylet tehát szükségtelenné vált. Alig másfél évre rá – Lékai János sikertelen kísérlete után –, a kirobbanó őszirózsás forradalomban négy leszerelt katona gyilkolta meg a volt miniszterelnököt.
  • II. Sándor orosz cár 1855–81
    Egyszer egy cigány asszony azt jósolta II. Sándor cárnak, hogy hat gyilkossági kísérletet fog túlélni, mire egy merénylő végezni fog vele. &Iacutegy amikor 1881. március 13-án felesége kétségbeesetten kérlelte, hogy aznap maradjon otthon, mert a rendőrfőnöktől nyugtalanító hírek érkeztek, az uralkodó azzal vigasztalta, hogy még csak öt alkalommal törtek az életére. Annyit azonban még megtett, hogy, hallgatva a jó tanácsra, nem a megszokott útvonalon indult a díszszemlére. Ezt jól tette. A Népakarat neví anarchista terrorszervezet tagjai úgy gondolták, ha a cárt kivonják a forgalomból, azzal a rendszert fejezik le, amit ő képvisel, a többi probléma pedig már magától megoldódik. Már napokkal ezelőtt aláaknázták azt a szentpétervári utcát, amelyen Sándor közlekedni szokott. Keseríen vették tudomásul, hogy módosítaniuk kell tervükön. A cár fogata délután fél háromkor fordult be a Katalin-csatorna rakpartjára.

    A fedett szánt hat kozák testőr vette körül. A befagyott víztükör innenső oldalán a karfának támaszkodva egy magányos férfi álldogált. Amikor a fogat elhaladt mellette, kis csomagot húzott elő a hóna alól, majd nagy ívben elhajította. Fülsiketítő dörrenés hallatszott, füst és véres hó borított mindent. A cár azonban sértetlenül kászálódott ki a kocsiból, és élénken érdeklődni kezdett, hogy mi is történt. Valóban túlélte a hatodikat. Amikor elévezették a tettest, Sándor segíteni akart a sérülteknek. Ekkor azonban a zírzavart kihasználva egy másik merénylő, Ignatyij Grinyevickij lépett ki a járdán összesereglett emberek közül, s elkiáltotta magát: „Korán hitted azt, hogy megúsztad, hóhér!” És már repült is a második bomba. &#336 már nem hibázott: az üveggömbbe töltött nitroglicerines csomag a cár lába között robant.

    Az újabb detonáció húsz embert sebesített meg, többen haldokoltak. Köztük a merénylő és áldozata is. Az uralkodó alsóteste teljesen szétroncsolódott, lábai csak néhány húscafaton lógtak. Egyik szemgolyója is kiszakadt a helyéből. Alig hallották suttogó szavait: „Fázom, nagyon fázom. Vigyetek vissza a palotába, ott akarok meghalni!” Végül kétórás szenvedés után könnyező felesége karjai között lehelte ki a lelkét. A cigány asszony jóslata beteljesedett. &Aacutem Sándor halálával nem jött el a várva várt forradalom, s még szigorúbb elnyomás következett.

    Francois Sadi Carnot francia köztársasági elnök 1887–94

  • Amikor a leghírhedtebb francia anarchistát, Vaillant-t halálra ítélték, mert a párizsi parlament karzatáról egy bombát hajított a képviselők közé, és Carnot elnök nem volt hajlandó enyhíteni a büntetésen, ő is az anarchisták céltáblájává vált. A 21 éves olasz fiatalember, Santo Hieronimo Caserio azt az alkalmat használta ki tette elkövetése céljából, amikor a francia államfő Lyonban egy nagy ipari kiállítást készült meglátogatni. Vett egy kést, majd a helyszínre utazott. A város díszben állt az elnök fogadására. A vacsora egy kissé elhúzódott a rengeteg pohárköszöntő miatt, ezért Carnot hintót rendelt, hogy minél előbb odaérjen a Nagy Színházban az ő tiszteletére rendezett gálaestre. A kocsiban rajta kívül még hárman foglaltak helyet. Hatalmas tömeg szegélyezte az utcákat, amerre a menet elhaladt. Caserio kiválasztott egy alkalmas helyet, és letelepedett a járda szélére. A hintó csak lépésben tudott haladni, miközben a díszvendég integetve üdvözölte a bámészkodókat.

    Abban a pillanatban, hogy eléje ért, Caserio felállt, és az elnöki hintó felé indult. Senki nem próbálta útját állni. A merénylő bal kezében újságpapírba csavart tárgyat szorongatva ugrott fel a kocsi hágcsójára. Mozdulata azt sejtette, hogy egy virágcsokrot akar átnyújtani Carnot-nak. Amikor azonban az elnök előre hajolt, hogy átvegye azt, a Caserio bal kézzel torkon ragadta, majd kirántotta az újságpapírból a tőrt, és kétszer egymás után teljes erővel mellbe szúrta az elnököt. „Ecco – Megvan!” – kiáltotta, aztán leugrott, és megpróbált elillanni az esti szürkületben. Már éppen utat tört volna magának, amikor sikerült leteperni. A sebesült elnököt a prefektúrán lévő szállására vitték, de már nem segíthettek rajta. A markolatig beléje döfött tőr átszúrta a jobb tüdejét és átvágta a máját. Caserio-t halálra ítélték. A kivégzés reggelén hí maradt elveihez, és „Éljen az anarchia!”  kiáltással az ajkán halt meg.

    Erzsébet osztrák császárné
    1898. szeptember 10-én Erzsébet osztrák császárné a genfi Beau Rivage hotelben szállt meg népes kíséretével, de a feltínést kerülendő Hohenembs grófnő álnéven csak egyetlen udvarhölggyel, a magyar származású Sztáray Irma grófnővel mutatkozott az emberek előtt. Délelőtt meglátogatták a város üzleteit, aztán elhatározták, hogy tesznek egy hajókirándulást a csodálatos Genfi-tavon. Délidőben alig néhányan lézengtek a tóparti sétányon. A két napernyős, elegáns úri hölgy egymásba karolva sietett a közeli hajókikötő felé. Éppen a Braunschweiger-emlékmí mellett haladtak el, amikor velük szemben egy fa mögül előugrott egy erősen ittasnak látszó, csavargó külsejí férfi, aki a járdán keresztül-kasul cikázva közeledett feléjük.

    Már nem tudtak kitérni előle, és az idegen hirtelen félrelökte Erzsébet napernyőjét, és ökölbe szorított kézzel lesújtott a mellkasára. Az áldozat megtántorodott, és hangtalanul hanyatlott hátra, míg támadója futva menekült el a helyszínről. Járókelők szaladtak össze, hogy felsegítsék a földről, és leporolják fekete selyemruháját, ám szerencsére az ijedtségen kívül láthatólag semmi baja nem történt. Még éppen elérték a hajót, ám miután elindultak, Sissy hirtelen rosszul lett, és elájult. Ahogy megoldották a ruháját, azonnal látszott, hogy nagy a baj. A szívtájékon alvadt vércsomó jelezte, hogy a támadás során az idegen valamilyen szúrófegyvert is használt. Az áldozatot azonnal visszavitték a szállodába, ahol az orvos rövid vizsgálat után kijelentette, hogy nincs semmi remény. A gyilkos szerszám nyolc centi mélyen fúródott a testbe olyan erővel, hogy eltörte a negyedik bordát, és a szívkamrába hatolt. A pap feladta az utolsó kenetet, s kora délután bejelentették a császárné halálát.

    Gyilkosának nem sikerült elmenekülnie. Sokan látták, hogy mi történt, és néhány járókelőnek sikerült elkapnia a 23 éves munkanélküli olasz Luigi Lucchenit. Az árvaházban nevelkedett fiatalember korán megismerkedett az anarchista eszmékkel, és minden vágya az volt, hogy valakit meggyilkoljon a felső tízezerből. Első kiszemeltje nem is Sissy, hanem az orleans-i herceg volt, ám az szerencséjére a vártnál hamarabb elutazott Genfből. Ekkor esett Lucchieni választása a császárnéra. Késre nem volt pénze, ezért egy ócska reszelőből készített fegyvert magának, és már csak a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsaphasson. Életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

    I. Umberto olasz király 1878–1900
    Az 1900-as esztendő egész Európában az új évezred jegyében telt. Olaszország is ünnepelt. Július 29-én Umberto királyt Monzába várták, hogy részt vegyen egy atlétikai verseny díjkiosztásán. A fárasztó nap után az idős uralkodó nyitott kocsin távozott volna a helyszínről. A kocsis éppen a lovak közé csapott volna, amikor egy fiatalember kilépett a tömegből, és coltját egyenesen a király szívének irányítva, többször egymás után meghúzta a ravaszt. Az első golyó éppen a szívét érte. Umberto a szárnysegéde karjaiba hanyatlott. Ponziagni aggódva szólongatta: „Felség, felség!” Az idős király majdnem megfulladt, miközben elfúló hangon ezt suttogta: „Semmi baj, semmi baj!” Ekkor érte a harmadik lövés, amely a király bal vállába fúródott, a negyedik azonban célt tévesztett. A kocsis alig három perc alatt ért a közeli királyi villához. Umberto még egyszer felemelkedett a véráztatta párnáról, de a következő pillanatban már halott volt.

    A rendőrök alig tudták megfékezni a tömeget, akik a helyszínen meglincselték volna az anarchista tettest, Gaetano Brescit. „Kik a cinkosaid?” – kérdezték tőle. Ã azonban azt válaszolta, hogy egyedül követte eltettét. Az Amerikából érkezett 29 éves egykori selyemszövőmunkás később a kihallgatáson mégis bevallotta, hogy már 1898 júliusában kitervelték a gyilkosságot, s csak a megfelelő alkalomra vártak. Sorsot húztak, hogy ki végezzen a királlyal. A „szerencsés” kiválasztott, Carboni Sperandio azonban annyira pánikba esett a feladat súlyától, hogy inkább a saját fejébe eresztett golyót. Ezután jelentkezett önként Bresci, hogy hajlandó feláldozni életét az ügyért. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de Lucchenihez hasonlóan a cellájában öngyilkos lett.

    William McKinley amerikai elnök 1897–1901
    Leon F. Czolgosz lengyel zsidó emigránsok gyermekeként látta meg a napvilágot Detroitban. Gyári munkásként csak szegénységben és nyomorban volt része, sőt még az állását is elveszítette. Ekkor csatlakozott a radikális anarchista mozgalomhoz. 26 évesen kilátástalannak látta jövőjét, ezért felkészült a mártírszerepre, azaz meggyilkolja az Egyesült &Aacutellamok elnökét. Az alkalmas pillanat 1901. szeptember 6-án jött el, amikor McKinleyt meghívták a Pánamerikai Kiállításra Buffalóba. Czolgosz aznap korán kelt, és tartott egy főpróbát. Jobb kezébe fogta pisztolyát, melyet egy kötés alá rejtett, hogy a motozásnál ne találják meg nála. Aztán nyugodtan elsétált az ünnepség helyszínére. Az elnök is megérkezett már, és miután nagyot kortyolt egy pohár behítött pezsgőből, fellépett az emelvényre, hogy megnyissa a kiállítást. Beszéde végén az emberek türelmesen sorbaálltak, hogy kezet rázhassanak McKinley-vel, aki néhány bátorító szót szólt minden köszöntőhöz.

    Fél öt körül a protokolláris szertartás már a végéhez közeledett, amikor Czolgosz került sorra. Az elnök észrevette a sérült kart, s természetesen az épnek látszó balkéz felé nyúlt. &Aacutem ebben a pillanatban lehullott a kötés a férfi jobbjáról, és kivillant alóla a pisztoly. Mielőtt azonban bárki felfoghatta volna, mi is történik, a férfi már meg is húzta a ravaszt, méghozzá kétszer egymás után. Az elnök a gyomrához kapott, és kétrét görnyedt. A teremben pillanatok alatt eluralkodott a pánik. Czolgosz a zírzavart kihasználva megpróbált olajra lépni, ám a testőrök rávetették magukat, és a földre teperték. McKinley, aki nem érezte súlyosnak sebeit, odakiáltott embereinek: „Ne hagyják bántani! Csak egy szegény félrevezetett fickó!” &Aacutem addigra a fiatalember már eszméletlenül hevert a szőnyegen, alig lehetett kimenteni a feldühödött látogatók ütlegelései közül. Az egyik golyót ugyan sikerült kioperálni az orvosoknak az elnök testéből, a másik azonban átütötte a gyomorfalat, megsértette a vesét, s a hasnyálmirigybe fúródott. McKinley a gondos kezelés és fájdalomcsillapítók ellenére szeptember 14-én hajnali 2-kor meghalt. Gyilkosa villamosszékbe került.

    I. Károly portugál király 1889–1908

  • A gazdasági nehézségek, állandósuló sztrájkok és a mérhetetlen szegénység Portugáliában is életre keltette az anarchista mozgalmat. A szervezet vezetője 1908 januárjában gyílést hívott össze, ahol megtárgyalták, hogy csak a király, I. Károly meggyilkolásával tudnak általános forradalmat kirobbantani, amely elsöpri a monarchiát. Sorsot húztak, hogy ki vezesse az akciót, és a választás végül Manuel Buica egykori iskolamesterre és Alfredo Costa, egy forradalmi napilap szerkesztőjére esett. Az időpontot az uralkodónak a téli szállásáról a fővárosba való visszatéréséhez igazították. A királyi család 1908. február 1-jén hintón érkezett Lisszabonba. A menet elején lovas rendőrök haladtak. Amikor a pénzügyminisztérium épületéhez értek, Costa kivált a nézők közül, felugrott a lépésben haladó kocsi hátulsó fokára, és megkapaszkodott az oldalában. Mielőtt bárki feleszmélhetett volna, előkapta revolverét, és kétszer rálőtt Károlyra.

    Az egyik golyó a nyakán, a másik a hátán találta el. Szájából vér buggyant elő. A pontos találatok következtében még a helyszínen elvérzett. A királyné az első döbbenetből felocsúdva, egy ajándékba kapott virágcsokorral vadul püfölni kezdte a támadó fejét. Ekkor lépett akcióba Buica. Lefírészelt csöví ismétlőpuskáját előrántotta a köpenye alól, és célba vette a sértetlen trónörökösöket. Első lövése Lajos Fülöp herceg arcába vágódott, a második pedig a mellkasába. Még aznap este belehalt súlyos sérüléseibe. A hintó végre meglódult, így Buica harmadik lövése célt tévesztett. A támadó igyekezett kereket oldani, ám egy katona megragadta, és visszatuszkolta. Napokkal később sikerült csak letartóztatni Costát, aki a cellájában felakasztotta magát. Az ügy felgöngyölése során kiderült, hogy a szálak egyenesen a hadsereg legmagasabb rangú tisztjeiig vezettek. Céljukat, a Braganza-ház megsemmisítését, azonban nem sikerült elérni, ugyanis Károly kisebbik fiát, Mánuelt másnap uralkodóvá kiáltották ki.

    Pjotr Sztolipin orosz miniszterelnök 1906–11
    1906. augusztus 25-én délután 3-kor négy férfi érkezett nyitott fogaton Pjotr Sztolipin orosz miniszterelnök Szentpétervárhoz közeli villájához. A fogadónap már befejeződött, ezért a személyzet nem akarta beengedni a gyanús alakokat a lakásba. A szóváltás közben az egyik látogató, aki rendőrtisztnek öltözött, két, virágcsokorba rejtett nagy erejí pokolgépet hajított a házra. A detonáció szörnyí pusztítást végzett, de a kormányfő életben maradt. &Oumlt évvel később II. Miklós cár feltehetően már a menesztését fontolgatta, amikor szeptember 14-én miniszterelnökével együtt vett részt Kijevben egy ünnepségen. A nagyszínházban este megtekintették Rimszkij-Korszakov Cár és szultán címí operáját. Sztolipin a cári páholy mellett kapott helyet.

    Amikor éjfél előtt egy órával a díszelőadás véget ért, a nézők a ruhatár felé vették az irányt. Sztolipin a hadügyminiszterrel beszélgetett éppen, amikor a háta mögött egy frakkos fiatal ember tínt fel. A következő pillanatban előhúzta browningját, melyet a mísorfüzet alatt rejtegetett, és alig két lépés távolságról rálőtt a miniszterelnökre. Sztolipin fájdalmasan felkiáltott, és végigterült a szőnyegen. A lövedék az áldozat tenyerén keresztül a bal mellbimbó alatt hatolt be a testbe. A fiatalembernek nem maradt több ideje a tüzelésre, mert egy rendőr a kardjával súlyosan megsebesítette. Sztolipin napokig lebegett élet-halál között. Végül papot kért, s négy nappal a merénylet után meghalt.

    A merénylő, Dmitrij Bogrov, már évek óta a forradalmi mozgalom aktivistája volt. &Uumlgyvédjelöltként korábban felvette a kapcsolatot a titkosrendőrséggel, s vállalta, hogy beépül a baloldali mozgalomba. A csapnivaló biztonság felvetette a gyanút, hogy a titkosrendőrség talán nem volt ártatlan a gyilkosságban. Sztolipin állítólag maga mondta, hogy gyilkosa egy titkos rendőr lesz. Bogrovot október elején felakasztották.