Az őserdőlakók körében élő egyik furcsa hiedelem szerint a hangyász meg tudja fojtani áldozatát úgy, hogy szájára és orrára tapasztja ormányszerû pofáját.A múlt század közepén Brazília szívében járt kutatóúton a kor egyik jeles természettudósa, P . Gardner. Egy ízben, addig soha nem látott, imbolygó járású, nagytermetû állatot pillantott meg, és azonnal üldözőbe vette. Könnyedén utolérte, és hosszúra nyúlt orránál fogva megragadta, de rövidesen tapasztalta, hogy az ártatlannak látszó állattal szinte az életéért kell megküzdenie. Az állat hátsó lábaira emelkedett, és erős mellső lábaival átölelte. Mielőtt azonban karmaival beletépett volna a kutató húsába, odaértek Gardner bennszülött kísérői, és bunkóval fejbe csapták az állatot.
A hangyászmedvéről régóta tudják a zoológusok, hogy kizárólag hangyákkal és termeszekkel táplálkozik.
Valószínûleg étkezési szokásai, hosszú szőre, mancsszerû hátsó lábai, és jókora görbe karmai alapján nevezte el a népnyelv hangyászmedvének. Ma már rendszertanilag is helyesen, nagy sörényes hangyásznak (Myrrmecophaga tridactyla) nevezik. A nagy sörényes hangyász valójában semmiféle rendszertani rokonságban nincs a medvékkel. Az Edentata rendbe tartozik a lajhárokkal, övesállatokkal és más hangyászokkal együtt – e rend tagjai kivétel nélkül az amerikai földrész faunájában találhatók meg. Habár a rend neve (Edentata) foghíjast jelent, csak a hangyászoknak nincs foguk, többi társának van csökevényes fogazata, vagy csak metszőfogaik hiányoznak. Gardner amikor elkapta a sörényes hangyászát az orránál fogva, még nem tudta, hogy az nem tud harapni…
Az övesállatok, lajhárok és hangyászok közös jellemzője az úgynevezett vendégízület (xenarthrale): ágyék és utolsó hátcsigolyáik az anatómiailag megszokotton kívül e vendégízülettel is kapcsolódnak egymáshoz. A vendégízület biztosabb alátámasztást ad a gerincoszlop alsó részének, így e rend számos tagja, ha ingadozva is, két lábra tud állni. A zoológusok közül sokan megkülönböztető vonásnak tekintik a vendégízületet, ezért az ilyen pótlékkal rendelkező állatokat külön rendszertani egységbe, a vendégízületesek alrendjébe (Xenarthra) sorolja. A legrégibb fosszilis Xenarthra-maradványokat Észak-Amerikában találták: a mai állatok ősei e maradványok koránál később, a harmadkorban, Dél-Amerika területén indultak gyors fejlődésnek. Ebben az időszakban az ős-vendégízületesek két törzsfejlődési ágra váltak szét: az egyik ágon alakultak ki az övesállatok, közismertebb nevükön a tatuk – jelenleg húsz élő fajuk ismert. A másik ágon velük egyidejûleg fejlődött ki napjaink öt lajhár- és négy hangyászfaja.
A harmadkor idején még különálló Észak- és Dél-Amerika körülbelül kétmillió évvel ezelőtt egyesült egy földrésszé – ekkor kezdődött a két társkontinens állatvilágának keveredése. Egyes, Észak-Amerikából délre vándorló állatfajok néhány helyi fajnak olyan veszedelmes vetélytársai lettek, hogy az őshonos fajok közül több ki is pusztult. A vendégízületesek azonban állták a versenyt, sőt némelyikük – például a többivel ellentétben nem fán, hanem földön élő óriáslajhár – még Észak-Amerikában is megvetette a lábát.Dél-Amerika őshonos faunájában még mindig tekintélyes emlőscsoportot jelentenek a vendégízületesek. Egyes területeken ennek az alrendnek a tagjai az állatvilág urai, kisajátítják táplálékul a növények és az állatok jelentős hányadát. A Panama trópusi erdőövezetében dolgozó kutatók megállapították, hogy a lajhárok és a hangyászok táplálékául szolgáló élő anyag mennyisége minden más állatfaj táplálékállományát meghaladja.
Halálos ölelés
A kifejlett sörényes hangyász teljes hossza mintegy két méter, magassága úgy hatvan centi, súlya eléri a harmincnyolc kilogrammot. Koponyája hosszabb, mint egy grizzly-medvéé, de átmérője gyakran kisebb, mint egy nyúlé. Jellegzetes ismertetőjegyei közé tartozik a hátán végighúzódó és farkát is borító hosszú, durva szálú szőr, a mellső lábán található fekete mandzsetta, és az oldalán végighúzódó csík, amely zászlóhoz is hasonlítható; ezért is hívják Brazíliában tamanduá bandeirának, azaz zászlós hangyásznak. A sörényes hangyászok szőrének e jegyei alakra, nagyságra minden állatnál különböznek – valóságos frizurájuk van –, így könnyen fel lehet ismerni egy-egy jellegzetes bundájú példányt.
A sörényes hangyászok születésükkor viszonylag aprók. Sikerült megmérnünk két újszülöttet, amelyek csupán 1,3 kilogrammot nyomtak. Egyéves korukra viszont már tizenkét-tizenöt kilósok lesznek, teljes nagyságukat valószínûleg kétéves korukra érik el.Bár a hangyászfajok Közép-Amerikától Brazília déli részéig számos helyen megtalálhatók, a szakemberek a veszélyeztetett állatok közé sorolják őket, elsősorban azért, mert az emberek – jobb esetben haszontalan, rosszabb esetben veszélyes állatnak tartva – eltökélten pusztítják őket. Húsukat olykor fogyasztják is, de a sörényes hangyászok kereskedelmi értéke általában alacsony. Évente csupán egy kölyköt hoznak világra, márpedig ilyen alacsony szaporodási rátával nem ellensúlyozhatják az emberi pusztítást.
Alacsony szaporodási aránya, csökevényes érzékszervei és békés természete is meglehetősen sebezhetővé, veszélyeztetetté teszi a sörényes hangyászt. Mivel eléggé vaksi és hallása sem túl éles, jórészt szaglására kénytelen hagyatkozni. Ha szélben közeledtünk, még sík, füves terepen is gyakran három-négy méterre be tudtunk cserkészni egy-egy táplálkozásban elmerült hangyászt. Mivel egyáltalán nem támadnak, nemcsak a tûzfegyvereknek, de még egy jókora kődarabnak is csábító célpontot jelentenek. Nem ritka, hogy puszta kedvtelésből célba lőnek rájuk
.
A sörényes hangyászt komótossága ellenére az emberek Dél-Amerika-szerte veszélyes állatnak tartják. Brazíliában még külön kifejezés is van arra az esetre, ami Gardnerrel történt: abraco da tamanduá, a hangyász ölelése. Való igaz, hogy akiknek részük volt benne, olykor életük utolsó tapasztalatát élték át… Az emberek körében élő egyik furcsa hiedelem szerint a hangyász meg tudja fojtani áldozatát úgy, hogy szájára és orrára tapasztja ormányszerû pofáját. Tekintve azonban, hogy a hangyász ormányának átmérője a végénél alig pár centiméter, ennél a halálnemnél az áldozatnak meglehetősen aktívan együtt kellene mûködnie az állattal.
A dél-amerikai indiánok váltig állítják, hogy a sörényes hangyász még egy jaguárral is elbánik. Erre ugyan nincs bizonyítékunk, mégis valószínû, hogy a hangyászok elszánt védekezését kitapasztalt nagyobb ragadozók szívesebben néznek gyöngébb préda után. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy a sörényes hangyász mellső lábain nőtt hatalmas karmok feladata elsősorban a védekezés, nem pedig a termeszvárak, hangyabolyok szétbontása, ahogy korábban feltételezték.
Akár egy hintaló
Mi magunk még nem láttunk hangyabolyt felbontó hangyászt, és úgy tapasztaltuk, hogy táplálékszerzési módszerük viszonylag passzív. Ha ember támadja meg, a sörényes hangyász ugyanúgy reagál, mintha ragadozó lenne a támadója: egyszerûen csak védekezik. Tudomásunk szerint csak a közvetlen fizikai kontaktust közelről, de egy percig sem éreztük veszélyben magunkat. Ahogy egy hangyász észrevett bennünket, azonnal menekülni kezdett, amilyen sebesen csak szedni tudta ügyetlen lábait. Imbolygó futása közben úgy mozog, akár egy hintaló. Futás és járás közben karmait talpa alá hajlítja, és mellső lábának csak a külső peremére lép. Ettől a csámpás járásmódtól mozgása hintalószerû, amit csak hangsúlyoz lépésenként ide-oda lengő sörénye és dús farka is. A megriasztott hangyász húsz–huszonöt méteres loholás után többnyire megáll, és az első útjába kerülő hangyabolynál lakmározni kezd, teljesen megfeledkezve a veszélyről.
A sörényes hangyász ragadozók elleni védekező fegyvere még egy szempontból lehet érdekes. A veszélyes fegyverekkel rendelkező fajoknál mindig van valamilyen mód, hogy az egymással vetélkedő-veszekedő állatok megküzdhessenek anélkül, hogy komoly kárt tennének egymásban. Az egyik ilyen módszer bizonyos rituális mozgási sémákkal kifejezésre juttatni a puszta szándékot, elkerülve így a fizikai erőpróbát. Egy ízben ilyen jelenetnek voltunk tanúi. Egy sörényes hangyász egy másik, éppen táplálkozó társa területére tévedt. Ahogy a háziúr szagot kapott, azonnal a betolakodó felé indult, és amint odaért, kezdetét vette a kakaskodás. A két állat magasra emelt farokkal kerülgette egymást, és mellső mancsával jókorát lökött a másik vállán. Komoly sérülést ezzel nem okozhattak egymásnak, mart karmukat behúzták. Pár percnyi kerülgetés és lökdösődés után, mintegy megtárgyalva a vitás kérdést, szétváltak, és lassú mozgással, amerről jöttek, elbandukoltak.
A természetbúvárokat sokáig izgatta a kérdés, vajon hogyan élhet meg egy akkora állat, mint a sörényes hangyász, pusztán termeszen és hangyán? Az elfogadható válasz csak az újabb kutatások alapján kezd összeállni. A rejtély egyik kulcsa a táplálkozás módszere. A sörényes hangyászok egy-egy hangyabolyból bár csak fél percig, vagy addig sem táplálkozhatnak zavartalanul, mert utána a felbolydult rovarok csípéseikkel elûzik támadójukat – ám azok egy megszokott, állandó útvonal mentén körbejárják a területükön található hangyafészkeket. Ha tehát egy hangyász kis megszakításokkal szinte végigeszi körútját, táplálkozása meglehetősen bőséges lehet.
A hangyászok táplálkozásáról számos hiedelem terjedt el. A legelterjedtebb az, miszerint az állat ragadós nyelvével fogdossa össze a rovarokat. Csakhogy míg a sörényes hangyász csaknem ötvencentis nyelve valóban nedves, és igen finom bolyhok borítják, egyáltalán nem ragad. A másik, ezzel rokon tévhit szerint a hangyász mintegy légypapírként használva nyelvét, csomókban gyûjti föl rá a hangyákat. Több tucat órát töltöttünk táplálkozó sörényes hangyászok megfigyelésével, de ezalatt csupán egyetlen alkalommal láttunk egy olyan példányt, amelyik kényelmesen elhevert egy hangyaösvény mentén, és hosszúra kinyújtott nyelvével fektében csipegette fel az arra járó hangyákat. Könnyen lehet, hogy a módszer az állat saját leleménye volt.
Szőrös bunda a melegben
A sörényes hangyászok energia-háztartásának nagy kérdésére Brian McNab, egy floridai egyetem kutatója találta meg nemrégiben a választ. McNab a sörényes hangyászok anyagcseréjét vizsgálta, és azt tapasztalta, hogy annak intenzitása csak egyharmada a hasonló nagyságú emlősökének. A lelassult, visszafogott anyagcsere egyrészt a szervezet kisebb energiaigényére utal, másrészt azt jelzi, hogy az állatok szervezete képes alkalmazkodni a különleges életkörülményekhez, jelen esetben a speciális táplálékhoz. Ugyancsak a lassú anyagcsere-folyamatok magyarázzák a sörényes hangyász vastag, trópusi fajoknál szokatlanul dús szőrzetét: ennyire gyér energiafelvétel mellett a test hőegyensúlyának fenntartására még trópusi körülmények között is szüksége van a sûrû bundára. Alvás közben testmelegének tartására a sörényes hangyász még farkával is betakarózik. A farkát magára borítva alvó hangyász ugyanakkor el is rejti, álcázza fajának jellegzetes színmintázatát.
Az álcázásnak már a hangyászkölyök is mestere. A nőstény hónapokig a hátán cipeli egyetlen ivadékát. A kölyköt alig lehet észrevenni, mert rendszerint anyja bundájának legsûrûbb részébe kapaszkodik, sőt, gyakran úgy helyezkedik el, hogy áruló oldalcsíkja anyja oldalcsíkjához illeszkedjen: ilyenkor szinte teljesen beleolvad az anyaállat színébe. A kölyküket nevelő nőstényektől eltekintve a sörényes hangyászok általában magányosan élnek. Ha két kifejlett állatot együtt lehet látni, lehetetlen megállapítani, hogy különböző nemûek-e. A hangyász nemét ugyanis csak beható vizsgálattal lehet kideríteni. Ez a nemek közötti hasonlóság lehet az alapja annak a Canastra környéki hiedelemnek, hogy a sörényes hangyászok mind nőstények, és úgy szaporodnak, hogy egy másik hangyásznemhez, a fán élő dolmányos hangyászokhoz (Tamandua tetradactyla) tartozó hímekkel párosodnak.
Amikor rádió-telemetrikus vizsgálatokkal tanulmányoztuk a sörényes hangyászok mozgását, meg kellett oldanunk az adóberendezés felerősítésének problémáját. A más vadállatoknál jól bevált nyakörv a hangyász csúcsos feje miatt nem jöhetett szóba. Ezért az elkábított állatok vállára erősített hámszerû bőrszíjjal rögzítettük a kis rádióadót. Ez a legtöbb esetben megfelelő is volt, néhány hangyász azonban rájött, hogyan bújhat ki a szíjakból: ezeket újra befogtuk, és az adókat hosszú szőrû bundájukra kötöztük. A rádiójelek követésével egyértelmûen megállapíthattuk, hogy a hangyászok nem területfoglaló természetûek: az egy-egy állat által bejárt körzet gyakran átfedte más sörényes hangyászok területét. Újabban egyébként kiderült, hogy az emlősök területfoglalási és -őrzési viselkedése nem olyan egyszerû séma szerint történik, ahogyan azt régebben gondolták. Lehetséges, hogy más népsûrûség és táplálékmennyiség mellett a sörényes hangyászok magatartása is más: nincs kizárva, hogy szigorúbb életkörülmények között ők is féltékenyebben őrzik körzetük határait.
A nagy sörényes hangyász kilátásai még nem rosszak.
Habár viszonylag védtelen, mégis igen változatos környezetben szaporodott el, mégpedig egy olyan földrészen, ahol nincs hiány táplálékául szolgáló termeszekben és hangyákban. A brazil kormány a fajt védetté nyilvánította; többek között védelmét szolgálja számos körzetnek – így Canastrának is – nemzeti parkká alakítása. Talán az emberek sem fogják a nagy sörényes hangyászt olyan eltökélten irtani, ha megtanulják, hogy egyáltalán nem veszélyes, ha nem zavarják nyugalmát. §
