Alföldi nagylányos hiedelmek és tévhitek

Aki piros papucsba járt, vagy netán elütötte a vörös kocsi, annak nem volt ajánlatos sem kenyeret dagasztania, sem templomba mennie a múlt század elejének paraszti világában. A menstruációt titok övezte, a „havibajt„ szégyellték az asszonyok, a kislányokat nem készítették fel a nővé válásra…Azt hihetnénk, hogy  a múlt század fordulójának régi paraszti világban – ahogyan a születés és a halál – a felnőtt nővé válás folyamata is közbeszéd tárgya volt. Arról, hogy mégsem, a Szeged melletti Balástyán élő, 83 éves Bitóné Gera Eszter feljegyzéseiből kaphatunk bizonyságot. Gera Eszter parasztcsaládba született, s bár édesapja nem engedte iskolába, két és fél évet mégis a legszögedibb szögedi, Bálint Sándor néprajzkutató otthonában tölthetett. A kislány másolta, rögzítette a tudós jegyzeteit. De ennyivel nem érte be, miután elváltak útjaik, maga is éveken át gyíjtötte a paraszti életre jellemző babonákat, szófordulatokat, szólásmondásokat, szokásokat és hagyományokat. Jegyzeteit Régi paraszti életünkre emlékezem címen gyíjtötte össze. Nagyanyáink idejében a kislányok élete tele volt titokkal, írja Gera Eszter: Engem is sokszor figyelmeztetett nagyanyám, később édesanyám, ha magukkorabeli asszonyokkal beszélgettek: „Eredj játszani, ne hallgatózzál, ez nem neköd való, mög nem is szép dolog, ha egy kislány
a nagyok köszt lábatlankodik.”

Azt hitte, itt a vég…
Még a múlt század elején is szégyellni és titkolni való volt a menzesz, s a tudatlanságban hagyott kislányoknak olykor bizony rémületet okozott az első vérzés megjelenése. Ahogyan a több generációval együtt élő leánygyermekek, Eszti néni is látta gyerekfejjel, hogy a nála tíz évvel idősebb nővére néha elbújik az istállóba vagy a kazal mögé, s ott mos valamit. A nagyobb leányok, az asszonyok ilyenkor valamiféle ürüggyel mindig távol tartották maguktól a kisebbeket – s bujkáltak a férfiak, fiúgyerekek elől is. Eszti néni sem látta soha, mit tisztogat titokban nővére, sőt, bár kereste, a kimosott holmikra sem talált rá soha.  Ha édesanyját kérdezte erről, az asszony azzal hárította el a kíváncsiságát, hogy „Nem szép dolog, ha egy kislány kíváncsi, ne avatkozzál a nagyok dolgába”. A leánygyermekeket tehát nem készítették fel nagylánnyá válásuk napjára, az esemény megtörtént, s mindenki úgy élte át, ahogyan éppen a sorsa hozta. A kis Gera Esztert például halálos rémület kerítette hatalmába, amikor észrevette a véres foltot, ugyanakkor a hasa is nagyon fájt.

Azt hitte, itt a vég, de nem mert szólni senkinek, pedig arra gondolt: jó lenne elbúcsúzni a családjától, mielőtt meghal. Eszter azért rémült meg, mert nem sokkal korábban szomszédasszonyukat gyomorvérzéssel szállították kórházba, s az urának azt mondta az orvos: ne reménykedjen abban, hogy még élve viszontlátja a feleségét. Később persze a kislánynak eszébe jutott: a néninek a száján jött a vér, neki meg egészen máshonnan.

Szólni azonban mégsem mert senkinek, csendesen sírdogált ijedtségében. A titkot végül édesanyja oldotta fel, aki Esztert azzal vigasztalta: „Ilyen bajom nekem is van, a nővérednek is, és ez nem halálos.” Ezt követte a kissé elkésett felvilágosítás: a menzesz minden hónapban bekövetkezik, azért is hívják havibajnak. Végül édesanyja azzal csókolta meg Esztert: most már nagylánnyá vált. A régi paraszti világban tehát nem létezett szexuális felvilágosítás, nem beszéltek a serdülőkor gondjairól, a nagylánnyá válás folyamatáról. Csupán akkor oktatták ki a lányokat, ha már megtörtént az esemény. Ennek oka abban keresendő, hogy a parasztasszonyok úgy tartották:

a menzesz csúnya és szégyellni való dolog, nem szabad senkinek sem észrevenni. Annak ellenére, hogy titkolni való dolog volt a havibaj, számtalan mondás árulkodik arról, hogy – még ha nem is beszéltek róla túl sokat – az asszonyok egymást közt utaltak a „nehéz napokra”. Ezt jó néhány szólás, kifejezés megőrizte: „Nem möhet a bálba, mer ünnep van rajta; piros pünkösd napja van nála; elütötte a vörös kocsi; Lukrécia beteg; möggyütt a baja; rajta van a havibaj; kint van a vízbí; piros papucsba jár; piros a bugyogója; hószáma van; havi tisztulása van; havi röndöt tart; havadzás van nála.”

Vágott alsónemí
Az 1800-as, 1900-as évek fordulóján nagyon sok asszony vagy nem hordott alsónemít, vagy ha igen, akkor olyat, ami a fenékrészen nyitott volt, hogy alkalomadtán ne kelljen a ruhájukat felhúzni. A nők egyszeríen csak leguggoltak, úgy intézték el dolgukat. Gera Eszter egyszer megkérdezte édesanyját: a nyitott bugyiban hogyan tudják intézni a dolgukat havivérzés idején? A válasz így hangzott:
„Az asszonyok a leghitványabb alsószoknyájukat fölvették legalulra, aztán időnkint úgy igazítottuk, ahogy a szükség kívánta.” Később aztán már csukott bugyit hordtak a nők, ez egyszeríbbé tette valamelyest a „havi rönd” elviselését. Az elmúlt század elején nem kényeztették még el az asszonyokat a gyártók mindenféle formájú, anyagú és színí intimbetétekkel, tamponokkal. Eszter néni visszaemlékezései alapján az 1930-as években a vattát csak sebkötözésre használták, a tanyán élő parasztasszonyok többféleképpen gondoskodtak magukról havibaj idején. Sokan használt, hitvány fehérnemíket téptek darabokra, összegöngyölítve, többszörös rétegben használták vatta helyett. Mások – így volt szokás Eszti néniék családjában is – fehér flanelt szabdaltak 30×30 centiméteres darabokra, pelenkaöltéssel körbeszegték, két ellenkező sarkára pertlit varrtak, s a combjuk között a derekukra kötötték. Ezt a főkötőruhának (felkötő) nevezett alkalmatosságot annyiszor váltották, ahányszor szükséges volt. Tisztára mosni viszont ezt is nehéz volt, csak úgy, mint az összegöngyölve használt rongydarabokat. Szigorú törvény volt rá, hogy nagyon kevés vízben szabad csak kimosni a havi tisztuláskor használatos anyagdarabokat.

A paraszti világban úgy tartották: aki bő vízben mossa, annak igen bő lesz a vérzése is, mert nemcsak a rossz vére folyik el, hanem az eleven élő vére is elmegy.

A ruhákat úgy kellett mosniuk a leányoknak, asszonyoknak, hogy azt férfiembör vagy más idegen meg nem lássa.

Tilos befőttet elrakni
A havibaj időszaka – csak hogy tetézze az egyébként sem könnyí napokat – babonákkal, hiedelmekkel, tilalmakkal volt körülvéve. Azt tartották, ha a leány végighúzza az utcán az első havibajától véres ruhát, terhessége idején sem lesz foltos az arca. A havibajban lévő nőkre tilalmak végtelen sora volt érvényben. &Iacutegy például nem rakhattak el befőttet, savanyúságot, mert úgy tartották, az megromlik. Ha lehetett, a tisztátalanság idején még a tésztagyúrást, kenyérdagasztást is kerülték az asszonyok. Templomba menni sem volt illendő, aki mégis ment, az – mivel tisztátalan volt – nem közelíthette meg a Mária-oltárt. Tilos volt látogatni gyermekágyas anyát, mert a csecsemő arca sebessé, foltossá válik. Ha valaki tudatlanságból mégis elment a látogatásra, annak valamilyen gusztustalan dolgot kellett megtennie azért, hogy elkerüljék a gyermek arcának kisebesedését. A gyermekágyas asszonynak kötelessége volt nőlátogatójától megkérdezni: Nem vagy tán úgy? Ha a válasz igen volt, akkor a csecsemő érdekébena tisztátalan asszonynak otthon ki kellett mosnia a véres ruhadarabot, annak vizében pedig a csecsemőt megmosdatni, és a menzesz ideje alatt viselt fehérnemível megtörölni, közben ezt mondani: „Én is tisztátalan vagyok, mint anyád, lögyé olyan tiszta, mint az angyalkák.” Az eladósorban lévő lányok a hiedelem szerint sokféleképpen befolyásolhatták szerelmi életüket, házasságukat – a havibajhoz is kötődtek ilyen babonák.

Ha a leány már erősen benne volt a férjhez menő korban, de nem akart özvegyember felesége lenni, akkor a menzesztől véres vizet egy rózsabokor tövére kellett öntenie.

Kívánsága csak akkor teljesült, ha ezt déli 12 óra előtt tette meg. Ha a háznál nem volt rózsa, akkor a szomszédba kellett átlopakodni, ami igen körülményes volt. A szerelmi kötésre is volt recept: ha egy leány mindenáron magához akart kötni egy legényt, süteményt sütött, s a töltelékébe pár cseppet kevert a havibajos véréből. Ezeket a darabokat jól megcukrozta, vagy másféle, láthatatlan jellel látta el, hogy bizonyosan a legény fogyassza el.          §