Kosztolányi kézírása

Kosztolányi Dezső írása ugyanolyan formai gazdagságot mutat, mint sokoldalú munkássága. A gyorsan futó sorokban az alakzatok szertelen variációját fízi egymásba. A másik feltínő sajátosság, hogy a végletekig leegyszerísített írásban nem marad épen egyetlen betí sem. Mindegyiknek hiányzik valamije: kezdő vonala, végvonala, alsó vagy felső hurka, középzónás oválja.A költő gondolatai sebesebben száguldanak, mint ahogy rögzíteni tudja azokat a papíron. Ezért a felesleges betírészeket elhagyja, sőt gyorsírásos szakaszokat is beiktat a szövegbe, például az 1933-1934-es évekből fennmaradt naplójában, amelyből a két első írásminta származik. Élettempója ugyanolyan gyors, mint írása. Lobogó hajjal, lebegő nyakkendőben rohan az utcákon. Gyermeki kíváncsisággal, kamaszos ellenkezéssel, felnőttes szerepjátszással fordul a környezetéhez, és habzsolja az életet. Nem kell a mélység titkát kutatni – vallja –, mivel onnan úgyis a sarat hozzuk fel. Ezzel szemben a jelenségek világa kimeríthetetlenül gazdag. Élénk érdeklődéssel szemléli a körülötte zajló történéseket, hiszen „az elfásulás a középszeríek előjoga.”

„…ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek.”

A magas színvonalú írás jelzi a nagyságot. Nem kell tartania attól, hogy a középszeríek közé sorolják, de a repülő t áthúzások irreális ambíciókról árulkodnak. Ezt, a betítesthez képest vízszintes vagy lefelé irányuló vonalat kiegyensúlyozhatná egy mélyre nyúló, szépen megmunkált alsó zóna, amellyel – a fa gyökereihez hasonlóan – szilárdan megvetné lábát a valóság talaján. Ennek hiányában képzelgésekre gondolunk, amelyek színessé formálják a verseit, de talajtalanná teszik a költőt. A fiatal Kosztolányi A négy fal között, majd A szegény kisgyermek panaszai címí verskötetével berobban az irodalmi életbe. Több neves lap belső munkatársa, ahol a verseit is meg tudja jelentetni. Maga mögött hagyja a két ifjúkori jó barátot: Babits Mihályt és Juhász Gyulát, akik vidéken tanárkodnak. Éli az újságírók mozgalmas életét, és azt az álmát dédelgeti, hogy az új irodalom vezéralakja lesz. Ady Endre, a rivális pályatárs úgy vélekedik, hogy „költőnek legkülönb az újonnan jelentkezettek között”.

A rivalizálás évtizedek múltával sem színik közöttük. Kosztolányi 1929-ben beszáll az Ady költészetéről fellángoló vitába az &Iacuterástudatlanok árulása címí cikkével. Megírja, hogy néha borzongva, néha mosolyogva szemlélte – másokkal együtt – „hogyan fonódik egy koszorú csupa félreértésből”. Kétségtelen, hogy kétféle írói magatartás csap össze: Kosztolányi a tiszta irodalmiságot, az önmagáért való szépséget becsüli, és elutasít minden olyan irodalmi terméket, amelynek társadalmi hasznossága van. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy Ady, a mitikus magasságokba emelt vezér, ugyancsak irritálja. Hírnevét túlzottnak, saját féltékenységét jogosnak tartja. Cikke általános felháborodást kelt, Babits is Ady mellé áll, ami tovább rontja kettejük viszonyát.

Érdemes még egy epizódot felidézni Kosztolányi életéből, amely példázza, hogy bármilyen magasra ível a pályája, vezetői posztot nem tud tartósan betölteni. Az 1930-as év komoly sikereket hoz számára: a Kisfaludy Társaság tagja lesz, és megválasztják a Magyar Pen Club elnökének. Sokat jár külföldön: fogadja őt Thomas Mann és Vilmos császár is. Igazságosan dönt, amikor hatására egy angol lord nívódíját Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélik oda. Döbbenten és csalódottan fogadja a klubbeli viharokat: félreállítják, József főherceg lemond a védnökségről, mivel Herczeg Ferencék visszalépnek az elnökségből. ő, aki elítéli a politikai szerepvállalást, főképpen Ady esetében, most maga is támadások kereszttüzébe kerül.

„Itthon vagyok, itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.”

A fonalasodó, apró betís írás szorongást tükröz. Nagy kérdés, hogy miért hanyagolja el az író az élet színpadát szimbolizáló középzónát, amikor szédületes tettvággyal, bámulatos termékenységgel kápráztatja el környezetét. A halállal való intenzív kapcsolatát gyakran kiemelik. ő maga is azt vallja, hogy „engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál”, amint ezt a szöveget a nehezen olvasható írásmintából is kibogozhatjuk. Az írásképben mégis inkább a pesszimista életszemlélete nyilvánul meg, nevezetesen a kiszolgáltatottság félelme a lét vak mechanizmusaival szemben. Felfogása szerint a végzettel és az erőszakkal eleve reménytelenül száll szembe az izolált, az érzékeny, a sérülékeny ember. „Nincs szabad akaratom – írja – ok hálózatba börtönöztek be.” A regényeiben jelenik meg a legplasztikusabban a kegyelmi állapotot tagadó életfilozófiája. A húszas években sorra megjelenő mívei: Néró, a véres császár, Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna, amelyek Jókai és Mikszáth után a modern magyar regényt képviselik. Kosztolányi tollából kiuttalan, komor élethelyzetek kerülnek elő, amelyeket a kívül álló szenvtelenségével, a megfigyelő személytelenségével tár az olvasó elé.

Az irodalomkritikusok szerint látszólagos és kimódolt ez az objektivitás, hiszen mögötte együttérzés és részvét lappang. Sajnos az írásból inkább a távolságtartás, az elkülönülés látszik. Az író a harmonikus szépségségre nyitott, és az élet tragédiáit groteszknek gondolja, amelyeket jobb lenne elkerülni a mindennapokban. Tudata legmélyén ellenőrizetlenül tragikus életérzések kavarognak, amelyek mívészi alkotásokban, és emellett a kézírásában törnek felszínre. Az íráskép elsősorban a tudatalatti rétegeket mutatja, a jéghegy víz alatti részét, és kevésbé tükrözi azt a jólétet és biztonságot, amely körülveszi. Ismeretes, hogy napirenden vannak az úgynevezett kisilonkajátékok a feleségével, amellyel kielégítheti „démoni, rémítgető képzeletét”. Sok édességet eszik, éjszaka is kimegy a kamrába torkoskodni, rengeteg kávét iszik, és könnyí droggal próbálja elhessegetni azt a belérögzült szemléletmódot, hogy hajlamait és cselekvéseit végzetes erők határozzák meg. Sőtér István találóan írja, hogy „bravúros játékokban oldotta fel lelkének görcseit”.

„…mégis csak egy nagy, ismeretlen &Uacuternak vendége voltam.”

1933 nyarán kezdődik a betegsége, amikor egy fájdalmas helyet érint a nyelvével a szájüregében. A piros folt makacsul megmarad az orvosok ellentétes vélekedése közepette. Végül sor kerül a mítétre, majd egy másikra is. A sugárkezelések Svédországban ismétlődnek. 1934-re állandósul a beteg állapot, amikor „békatávlatból” szemlélheti az életet, bár ennek ellenére folyamatosan dolgozik. „Egész életmíve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre  – írja Babits –, amelyben a halál gondolata kiteljesedik.” 1935 március 29-én tölti be ötvenedik életévét, és ekkorra már bizonyossá válik, hogy menthetetlen. Egy utolsó nagy érzés még beragyogja az életét. Radákovich Máriával 1935 nyarán a visegrádi újságíró-üdülőben ismerkedik meg. Szerelmének hódol a Szeptemberi áhítat címí versben. Leveleiket Füst Milán közvetíti. Ennek köszönhetően augusztus második felében már kettesben üdülnek Visegrádon. Érzéseit annyira komolynak gondolja, hogy válásra szólítja fel Máriát. ősszel otthonában is a válást fontolgatják. 1936 elején azonban újra erőre kap a betegsége, és ismételt kezelésre Stockholmba utazik. Márciusban, feltehetően morfiumos állapotban, hazaérkezik. Nyáron kissé jobban érzi magát, felesége eteti, ápolja. &Aacutellapota tartósan nem javul, nem tud nyelni és beszélni, papírdarabkákra ír – egy kötetre valót.

Három és fél évig tartó betegségének utolsó három hónapjában marad a ceruza a gondolatoknak. A Rónay László könyvéből való írásmintákon figyelmet érdemelnek a kampós ékezetek, mintha valakibe vagy valamibe kapaszkodni szeretne. Érdekes a fordított négyes számot mintázó ékezet is, amely játékos énjét villantja fel. Sanyarú állapotában is tud goethei lenni, mehr Luftot, több levegőt kérve. Szójátékokkal próbálja oldani saját és környezete feszültségét. Például a felesége kérdezi, hogy injekció helyett nem lenne-e elég egy kevert por? A válasz: „Levert volt, kapott egy kevert port.” Felesége kicseréli a gézt a kanül alatt. „Gézcsókom” – köszöni meg a beteg. Ascher Oszkár visszaemlékezik egy temetésre, amikor végignézve a parcellákon, kikívánkozik belőle a felismerés: „Az egész Rendszer elhibázott! Nem jól van berendezve az a világ, amelyben Halottak Napján a temetőben fogadja az élni vágyó Kosztolányi Dezső a tisztelőit.           §