Ki találta fel a szemüveget?

Hordták tudósok, hivatalnokok, orrukra biggyesztették kékvérû dámák és kikapós hölgyikék – a szemüvegtörténet évkönyvei az idestova nyolcszáz éves okulárét legalább annyira divatjelenségként tartják számon, mint optikai felfedezésként vagy látásjavító eszközként. Pedig a szemüveg elterjedése és késői karrierje egyáltalán nem diadalútnak indult…„Aki szerencsétlenségére rövidlátó, annak ott a szemüveg; az angol s német dámák fölöttébb bátran viselik, olybá tûnnek vele, mint megannyi szabadságos egyetemi professzor” – így írt 1891-ben a Margherita címû hölgyújság. A szemüvegviselés évszázadokon át a férfiak kiváltsága volt, sem az irodalom, sem a képzőmûvészet nem ismer olyan nőket, akik okuláréval az orrukon jártak volna.

A XVIII–XIX. századig kell várnunk, míg a dámákon is feltûnik a szemüveg. Sokszor csupán merő kacérságból hordták, hiszen a szebbik nem már akkor is tudta, hogy a szemüveg öltöztet. Ebben a korban a teknőcnyelû lornyon volt a divat: az ovális, ritkábban négyszög alakú lencséket hosszú, egyenes nyélre szerelték. A korabeli ábrázolásokon középkorú, sovány, kissé sótlan küllemû hölgyeket láthattunk: ha orcájukhoz emelik az okulárét, arckifejezésük kérdést, felelősségre vonást sugall, ha csak tartják a levegőben, emelkedett felülállásukat fejezik ki vele. A rajzokon, karikatúrákon csak az anyós visel szemüveget: tekintélyt parancsolót, hatalmasat, melynek kettős nyele vékony szálon függött a nyakában.

Pipogyák viselete
Két-három nemzedékkel korábban  a vicclapok módszeresen pápaszemmel ábrázolták a pipogya alakokat, az irodakukacokat, tornából felmentett eminens diákokat és más szerencsétlen flótásokat. Közéleti személyiségek a világért sem hagyták magukat szemüveggel lefényképeztetni, inkább vaksin hunyorogva bámultak bele a lencsébe. Egyetlen politikus vagy színész sem lett volna hajlandó beismerni, hogy rövidlátó és szemüvegre szorul.
Az viszont gyakorta előfordult, hogy az illúziórombolásra hajlamos színházi újságírók némely fölkapott színpadi csillagról azt híresztelték, hogy álmodozó, varázsos tekintetük titka nem más, mint rövidlátás… Ha viszont valakit Harold Lloydnak hívtak, az már nyugodtan megengedhette magának a szemüveget, jó nagyot, feltûnőt is. Hozzátartozott a komikus maszkjához, szinte mesterségének kelléke volt, de divatot is teremtett vele: 1920 és 1930 közt a nagy, teknőcutánzatú celluloidkeretes jellegzetes Harold Lloyd-szemüveg elterjedt az egész világon, s akinek szüksége volt rá, minden zavar vagy szégyenkezés nélkül viselhette. A színész ráadásul fiatal volt, rokonszenves. Megdőlt az öregség és a szemüveg évszázados asszociációja.

A kardinális pápaszeme
A szemüveg története tele van ehhez hasonló árnyalattal, aprósággal – előítélettel. Ma már megdőltek az előítéletek, nem szánakozunk, vagy gúnyolódunk a szemüvegeseken. Nem könnyû elemezni e fordulat összetett és összemosódó motívumait. A rokonszenves példaképek hatása mellett – akik természetesen korántsem csak színészek voltak – szerepe volt a megnövekedett egészségügyi tudatosságnak is: a szemüveg = intelligens ember asszociációknak, de a szemüveg = tekintély vagy a szemüveg = finomság kliséknek is. Amellett a mai élet gyakran megköveteli a fizikai értelemben vett éleslátást: gondoljunk csak például az autóvezetésre. A látásjavító eszközök ezért sokkal szélesebb körben használatosak, sokkal kevésbé szúrnak szemet. Hogy az előítéletek mégsem teljesen sorolhatók csupán a kezdetek kiforratlan jelenségei közé, annak illusztrálására legyen elég egyetlen idézet.

Goethe egyszer bevallotta, hogy egy szemüveges ismeretlen rosszkedvet ébreszt benne: „Mit tudhatok arról az emberről, akinek nem látom a szemét, miközben beszél, mert lelke tükrét két csillogó üvegdarab takarja?” E vallomás kelte 1831.

&Iacuteme megint csak a gyanakvás. Pedig Goethe korában már századok óta ismerték a szemüveget. Születésének pontos dátuma ismeretlen; egyesek szerint a XIII. század végén már használták, mégpedig először Itáliában. Vagyis Dante ismerhette, akár hordhatta volna is a szemüveget; de nem ejt róla szót, aminthogy később is mellőzik olyanok, mint Marsiglio Ficino, a filozófus, vagy Leonardo da Vinci, akik pedig igencsak figyelemmel kísérték a világ dolgait. Egészen a XVI. század legvégéig kell elmennünk, hogy először olvashassunk a konkáv és konvex üvegek szerepéről a látásjavításban. Minden technikai magyarázat nélkül, de említést tesz a szemüvegről Giovanni Simonetta, a Sforzák titkára egy 1466-ban írt levelében. Normandia és Burgundia hercegeinek vagyonleltáraiban is előfordul a szemüveg, 1400 körül. Ennél korábbi az első képzőmûvészeti dokumentum, amely szintén olasz. Tomasoda Modena egy freskójáról van szó, 1352-ből, amely a trevisói San Nicolo-templomban látható. A szemüveg viselője egyházi ember, Ugo di Provenza kardinális.

A keret bőr vagy fa lehetett, de tudomásunk van róla, hogy már akkoriban is használtak erre a célra különböző fémeket. A festmények tanúsága szerint 1500 és 1600 között a lencsék keretét merev vagy rugalmas, íves nyereg kötötte össze, melyhez bálnaszilát használtak, később pedig a teknőchéjszaru, a csontkeret jött divatba.Más források szerint a szemüveg feltalálását Roger Bacon XIII. századi angol filozófus és természettudós jegyezte föl, ám ő valójában csak a nagyítólencséről beszélt: észrevette, hogy az öregek és a gyönge látásúak jó hasznát vehetik a megfelelőképpen csiszolt üvegnek. Tehát legföljebb csak előfutárnak nevezhetjük, hiszen különbséget kell tennünk az ókortól használatos nagyítólencse és a tulajdonképpeni szemüveg között.

A híres smaragdkő, amelylyel Néró a gladiátorjátékokat nézte, amolyan hordozható nagyító volt, sőt akár kezdetleges napszemüvegnek is felfoghatjuk, amely védte a császár szemét az erős fénytől.

Nagyítóeszköz volt a homorú tükör is, melyet egy XIV. századbeli Szent Jeromos-ábrázoláson láttunk: a szent olvasópultján egy szarvba foglalt tükröcske hever. Egy 1545-ből származó szövegben pedig azt olvashatjuk, hogy a látás megőrzésére és megerősítésére az állandó írás közben sokkalta alkalmatosabb a konkáv tükörüvegből, semmint acélból. A szemüveg másik állítólagos atyja Alessandro della Spina, a pisai Szent Katalin-kolostor dominikánus szerzetese, aki 1313-ban halt meg. Majd egy bizonyos firenzei Salvino degli Armati bukkan fel (meghalt 1318-ban), akinek még emlékmûvet is állítottak. Isidoro del Lungo 1920-ban bebizonyította, hogy Salvino csupán a legenda szülötte, ezzel szemben egy muranói üvegcsiszoló mester az igazi feltaláló.

Akár a körszakáll
A szemüveg térhódítása lassú: még a reneszánsz nagy természettudósai sem vesznek róla tudomást. Hosszú időn át ügyes mesteremberek készítették, akik még önálló testületbe sem tömörültek; azokra pedig, akik árusították, nagyjából úgy néztek, mint a vásári sarlatánokra. Nem csoda hát, hogy a XVI–XVII. század irodalmi dokumentumaiban a szemüveggel kapcsolatos kevés megjegyzés is mind megvető vagy gúnyos. Rabelais például szatirikus célzattal emlegeti. Hasonló a helyzet a képzőmûvészeti ábrázolásokkal is. A búsképû pojácák és bolondok is szemüveget hordanak; emberi magatartások karikatúráiként pedig szemüveges macskákat, baglyokat, majmokat láthatunk. E közhelyektől nem mentesek Bosch vagy Brueghel képei sem.

A szemüvegesek sora akkor sem lett sokkal jobb, amikor már olyan komoly tudósok is foglalkoztak vele, mint Kepler és Gauss. A béke csak napjainkban köszöntött rájuk, s nyomában rögtön jött a felvirágzás, a divat is. Becslések szerint ma már a civilizált világ lakóinak majdnem fele visel rendszeresen szemüveget. Könnyen lehet, hogy a jövő régiségbúvárai korunk jellemző viseletének a szemüveget tartanák – ahogy mi a múlt századénak a bajuszt vagy a körszakállt… §