A tervek szerint a közeljövő háborúi a természetes és a mesterséges intelligencia ötvözetének közös hadmíveleti alkotásai lesznek, a végrehajtás során már egyáltalán nem lesz szükség emberekre. A tudósok pedig egyre kevésbé képesek nemet mondani arra, hogy korszakalkotó ötleteiket a pusztításra specializálódott hadiipar használja fel.Már a háborúk sem a régiek. A háborúskodás alapelvei és motívumai ugyan ősidők óta nem változtak, a módszerek azonban annál inkább. Amióta a hadviselés a gyalogos hadtestektől a távirányítású bombákig fejlődött, tudomány és háború elválaszthatatlanokká váltak egymástól. A tudósok között azonban mindig is voltak olyanok, akik számára ez az összefonódás – nem meglepő módon – nehéz nappalokat és álmatlan éjszakákat okozott. A hirosimai atomrobbantások után is akadt közöttük néhány, aki becsapta laboratóriuma ajtaját a harcászat orra előtt, s megtették ezt néhány évtizeddel később, a vietnami háború elutasításaként is.
„Mostantól mindannyian gazemberek vagyunk” – mondta Kenneth Bainbridge amerikai fizikus, a Los Alamos-i atombombateszt irányítója, aki a második világháború után aktívan protestált a nukleáris tesztelések ellen, és tagja volt annak a tudóscsoportnak, amely igyekezett Harry Trumann elnököt meggyőzni arról, hogy ne Amerika legyen az, mely elsőként előáll a hidrogénbombával. Bainbridge csatlakozott az atomtudósok szövetségéhez is, amely ellenezte a fegyverkezési versenyt és a nukleáris fegyverek fejlesztését. Mint tudjuk, Einstein pedig úgy nyilatkozott, ha előre tudja, mi lesz, inkább órásnak áll. Egyetlen tudós akadt a Los Alamos-iak között, aki nem rettent meg Hirosima láttán: Teller Ede, aki a háború után is folytatni akarta a H-bomba kutatását, a többieket azonban annyira megrendítette, ami történt, hogy – négy évig, a szovjet atombomba felrobbantásáig – a kísérletek abbamaradtak. „Talán, mert neki nem volt gyereke, nem tudta átérezni, mit jelent mindez a jövőre nézve” – kommentálta Los Alamos után Teller szemmel látható szenvtelenségét az egyik tudós felesége. A tudomány módszertanából következik, hogy a tudós az egész helyett a részekre, részletekre koncentrál. Rejtvényeket tesz fel adott paradigmán belül, s igyekszik megtalálni azok megfejtését.
Manapság azonban egy tudós már nehezen engedheti meg magának azt a morális luxust, hogy elássa magát laboratóriuma mélyére, s ne vegyen tudomást arról, kitől kapja elsején a fizetését, és milyen célokra fogja megbízója felhasználni az eredményeit. Minden ötlet kipattanásakor számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy ha ideája bármi módon is felhasználható a hadiiparban, akkor az minden valószíníség szerint meg is fog történni.
A tudományos haladást már régóta nem – ha valamikor egyáltalán – a társadalmi jólét és fejlődés, sokkal inkább
a hadiipar pénze és igényei mozgatják, s minden vívmány, ami átszivárog a civil szférába és megkönnyíti mindennapjainkat (mondjuk a teflon), csupán járulékos tényezőnek, szerencsés mellékterméknek tekinthető.
Minden tudás vért szül végül?
Steve Potter idegsejtkutató elképesztő robotkreációi hatalmas felfordulást tudnának okozni, ha a hadsereg megkaparintaná őket. Képzeljük el robotok tömegét, amint megszerzik az uralmat a légtér, valamint egy ostromlott kikötőváros vizei felett, miközben kétéltí robotok foglalják el a partszakaszt, letörve minden ellenállást. A támadás briliáns módon koordinált, a robotok pedig mind bámulatosan hatékony gyilkosok, ugyanis gyorsabban tanulnak és rugalmasabb válaszokat képesek adni bármely egyszerí gépnél. Hogy miért? Mert „agyuk” kapcsolótáblájába élő állati agysejtek, valódi neuronok vannak beépítve. Potter munkatársaival egy neuronlaboratóriumban dolgozik Georgiában, s a lehető legközelebb áll ahhoz, hogy az iménti, meglehetősen vad víziót valóssággá változtassa.
Már megalkotott egy Hybrot neví robotot, amelyet patkányagysejtek kontrollálnak egy mikroelektródákkal teletízdelt kapcsolási rajz alapján, ahol a dendritek ága-bogai a szemünk láttára válnak egyre bonyolultabbá, amint a Hybrot kapcsolatba lép és tanulni kezd a külvilágtól. A kutatás az alkalmazkodó harcos robotok egészen új osztályát jelenthetné – ha Potter egy vasat is elfogadna a hadseregtől. A kutató azonban visszautasítja, hogy a megszerzett tudással együtt vér is tapadjon a kezéhez. A technikai fölény, a magasabb szintí technológia ma a hadászat kulcskérdése. Az amerikai kongresszus a terrorizmus elleni harcban is a technikára helyezi a hangsúlyt. A tavalyi költségvetés 126 milliárdot fordított szövetségi kutatásokra, s ennek kilencven százalékát a védelmi minisztérium égisze alatt (amely a legújabb hírek szerint a megelőző atomcsapás lehetőségét latolgatja egy készülő amerikai nukleáris doktrínában). Ekkora összeget költenek tehát arra, hogy harcászati alapokon keresztül megkörnyékezzék és magukhoz csábítsák például a nanotechnológia vagy a robottechnika területén dolgozó tudósokat, akik számára lassan lehetetlenné válik versenyképesnek maradni a hadviselés támogatása nélkül.
A nyomás magától az elnöktől érkezik. George W. Bush nyilatkozta korábban egy tengerészkadétok előtt mondott beszédében, hogy forradalmi előnyt kell szerezni a háborús technológiában. A Pentagon Joint Vision 2020 nevet viselő előrejelzése szerint 2005 végére az USA légierejének egyharmada már nem igényel emberi jelenlétet a fedélzetén, s a szárazföldi és tengeri harcok során is egyre inkább a robotokra építenek. Tavaly év elején pedig egy hadgyakorlatban már kipróbálták azokat a robot-tengeralattjárókat, amelyek kifejlesztését a Tengerészeti Kutatások Hivatala (ONR) finanszírozta. A tervek szerint a közeljövő háborúi a természetes és a mesterséges intelligencia ötvözetének közös hadmíveleti alkotásai lesznek, a végrehajtás során nem lesz már szükség emberekre.
Mint ismert, a mai kor legforradalmibb vívmányának, az internetnek a története is katonai fejlesztéseknek
a civil szférába való átszivárgásával kezdődött a hatvanas években. Akkoriban merült fel az USA-ban egy kevésbé sebezhető számítógép-hálózat igénye, amelynek egy esetleges atomtámadás esetén is míködőképes részei maradnak. Eisenhower elnök a Szputnyik fellövésének hírére, a szovjetek írversenybeli sikereit ellensúlyozandó, rendelte el a Defence Advanced Research Project Agency (DARPA) felállítását, amely a kutatásokat finanszírozta. Ez egy ma is létező szervezet, és azzal az előnnyel bír a magáncégekkel szemben, hogy itt a kutatásokat egy pénzügyi évnél jóval hosszabb távon lehet előre tervezni, így programjaik a lehető legambíciózusabbak a világon.
Aktuális céljuk olyan chipek megalkotása, amelyek gondolkodásban és alkalmazkodásban megközelítik az ember teljesítőképességét. A hosszú távú projektek között szerepel többek között egy Brain Machine Interface neví program, amelynek keretében jelenleg azon dolgoznak, hogy majmok – a fejükbe implantált szondákon keresztül agyi jeleket érzékelve – képesek legyenek robotkarok meghatározott mozgatására.
(A szervezetnek mellesleg már saját hazájában is olyan híre van, hogy az őrült harcászati szakemberek játszótere, ahol veszélyes és boszorkányos terveket szőnek.)
Visszautasítható-e a hadsereg pénze?
Akad ugyan néhány tudós, aki úgy gondolja, hogy ha tudományos eredményeit hadászati célokra használják fel, akkor ő maga is felelőssé válik annak következményeiért, s hogy csak olyan projektekben szeretne részt venni, amelyek az emberek jólétét szolgálják, és tudományos értelemben fontosak, mint például a más bolygókra küldött írszondák; de ami azt illeti, ma már bármilyen technológiát képes adaptálni a hadiipar. Azt a szondát, amit eredetileg a bolygók felszínének tanulmányozására dolgoztak ki, manapság már robotrepülőgépek irányítására használják.
Néhány tudós tehát megteszi, hogy visszautasítja a hadsereg pénzét, de konkrét esetekről a legritkább esetben hallani. Legalábbis harminc évvel ezelőtt, a vietnami háború idején sokkal gyakrabban fordult elő, mint manapság. Cinikus vélemények szerint olyan mértékben ellepték már a tudományt a hadipénzek, hogy nincs is nagyon merre ugrálni. A legtöbben azzal védekeznek, hogy azért fogadják el a támogatást, hogy azt valami hasznos kutatásra fordítsák, ahelyett, hogy hagynák a pénzt veszendőbe menni. Vagy azt mondják, mérlegelik a segítségével kifejleszthető technológia várható társadalmi hasznosságát, s ha az túlszárnyalja a potenciális veszélyeket, igent mondanak a felkérésre. Megint mások nem értik, mi a probléma azzal, ha egy tudományos értelemben értékes kutatás hasznára válik a nemzetvédelemnek is. A tudósok egyenkénti protestálásának természetesen nem lehet számottevő gyakorlati haszna: beleegyezésükkel vagy sem, a hadászat végül úgyis fel fogja használni eredményeiket, ha szükségét érzi.
Az erő velük van: mind anyagi források, mind törvényalkotás tekintetében a politika a harcászat malmára hajtja
a vizet. Az atomkutatás is, mint tudjuk, egy újabb energiaforrás felfedezéseként indult, aztán hogy, hogy nem, végül mégiscsak bomba lett belőle. Olyan ez, mint az orosz lego: bárhogy rakjuk össze, fegyver lesz belőle.
Aktivista csoportok időről időre előállnak ugyan olyan körlevelekkel, amelyekben arra kérik a tudósokat, ne vegyenek részt azokban a kutatásokban, amelyek során tömegpusztító fegyvereket terveznek, fejlesztenek, tesztelnek, előállítanak, alkalmaznak vagy kezelnek, vagy a kutatások mások által felhasználhatók ilyen célra, de ezek a megmozdulások sosem vernek fel túl nagy port, nem érnek el látható eredményt. A brit kormány 2002-ben indított egy programot, amely szintén a nukleáris verseny fékezését szolgálja. Azokba az orosz nukleáris városokba, amelyek atomközpontjait a hidegháború végén bezárták (Szarov, Snyezsinszk, Zseleznogorszk), brit szoftverszakembereket küldenek azzal a céllal, hogy a helyi atomtudósokat, akik munka nélkül maradtak, internetes játékok fejlesztésére képezzék át. Kérdés, hogy aki egyszer már ráérzett annak az ízére, milyen nagyban játszani, megelégszik-e a kispályával.
Az atomtudósok már régóta a nemzetközi politika jelentős figuráinak számítanak, hiszen olyan államtitkok birtokában vannak, amelyek roppant sebezhetővé teszik az adott államot. Mordechai Vanunu atomtechnikust, az izraeli atomprogram leleplezőjét – akit az izraeli kormány, mint a nemzetbiztonságra különlegesen veszélyes egyént, tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt – a nemzetközi békemozgalmak, mint az első nukleáris túszt emlegették, és mozgalmat indítottak szabadon bocsátása érdekében. Az iszlám atombomba és a pakisztáni nukleáris program atyja, Abdul Qadir Khan ezzel szemben, a pakisztáni atombomba kifejlesztése után nemzetközi hakniba kezdett, s alighanem köze lehet a líbai, iráni és észak-koreai fejlesztésekhez is. Jevgenyij Adamov orosz atomtudós, aki a kilencvenes évek végén még az orosz Atomenergetikai Minisztérium élén állt, és már akkor is élesen bírálta az amerikai megközelítést, és a saját érdekeiket előtérbe helyező nukleáris óriáscégeket, a közelmúltban vádlottak padjára állították az Egyesült Államokban. Az atomtudósok, úgy tínik, egy olyan sakkjátszma részesei, ahol mindenki sötéttel játszik.
Hogyan esik a kutató csapdába?
Nehéz megvonni a határt, hogy egy adott kutatás honnan számít mocskosnak, hiszen azt, hogy egy alapkutatás később milyen végfelhasználásra kerül, nem könnyí előre belőni. A hadászati alapok például egyre több kutatást finanszíroznak a komputertechnológia területén. Ma már egyre gyakrabban fordul elő, hogy számítógépes szakemberek már csak akkor eszmélnek fel meglepetten, amikor csúszós talajra tévednek, és olyan helyeken találják magukat, amelyekre korábban eszükbe sem jutott volna elindulni. Elkezd egy programozó-kutató dolgozni egy munkán, ami kezdetben teljesen rendben van. Aztán a következő szakaszban a főnök azt mondja, már csak akkor finanszírozzák tovább a munkát, ha átfogalmazza a programot katonai környezetre. A kutatás még ugyanaz, csak más nyelvet kell használni. Rendben. A következő átdolgozáskor pedig már egyre több átalakítást kérnek, megint csak azért, hogy hozzáigazítsák a programot a katonai környezethez.
Aztán hirtelen ott találja magát a programozó-kutató, amint hadseregparancsnokoknál kell rendszeresen vizitálnia, és meggyőzni őket arról, hogy fejlesztései nagy hasznára válnának a seregnek. Egy-két éven belül pedig azon veszi észre magát, hogy már nem is ugyanaz az ember, aki valaha volt.
S amint visszatekint korábbi énjére, meg kell állapítania, hogy annak idején naivabb volt egy első bálozónál, aki rózsaszín szerelmes füzetekből ismeri csak az életet. Ez a probléma egészen a második világháború végéig nyúlik vissza, amikor néhány atomtudós először otthagyta az új atomfegyver kidolgozásának programját, de idővel szinte majdnem mind visszatértek hozzá. Túl izgalmas volt a projekt számukra szakmailag ahhoz, hogy ne tudjanak kimaradni belőle. És nem csak arról volt szó, hogy ezekkel a kutatásokkal beszabadultak a tudományos édességboltba: annyit költhettek és olyan szabadon, mint soha korábban. Néhány területen a fiatal kutatók úgy érezték, szabadon cicázhatnak a Pentagonnal, mert senki másnak nincs rajtuk kívül lehetősége arra, hogy életre keltse a hivatal futurisztikus álmait.
Még az írkutatás is, amit hajlamosak vagyunk az emberiség békés törekvéseként feltüntetni, a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a hadsereggel. A DARPA is úgy indult, mint írkutató hivatal, majd idővel egyre több harcászati projekt került fennhatósága alá. A szerencsétlenül járt Columbia írhajó legénységében például hatan voltak katonai rangban a hétből. Miközben az írhajók rutinszeríen teljesítenek hadászati küldetéseket is, számos tudós azzal érvel, hogy az egyetemek és a kutatók már csak azért sem vesznek részt titkos projektekben, mert akkor nem tehetik közhírré eredményeiket tudóstársaik előtt. Ez az álláspont azonban nem igazán életszerí, mivel a technológiai fejlesztések bizonyos területein dolgozók számára egyszeríen nincs alternatíva, mert minden pénz a Védelmi Hivataltól származik. A nanotechnológia területén például a DARPA a második legnagyobb támogató az Egyesült Államokban, a Nemzeti Tudományos Alap után.
Felvethető persze úgy is a probléma, hogy nem éppen a high-tech irányítású, s ezért szuperpontos rakéták-e azok, amelyek drámai módon csökkentik a civil áldozatok számát, öszszehasonlítva a történelem egyéb bombáival? Arról nem is beszélve, hogy a Pentagon bizonyos kutatásai kimondottan defenzív jellegíek. A kémiai vagy biológiai jelzőrendszer például olyasmi, ami igencsak kívánatos lenne például a metróhálózatokban. Az ONR egyik, kétmilliárd dolláros technológiai programjában ezen dolgoznak. Mindez azonban nem homályosítja el a tényt, hogy a militáris kutatások többségében fegyvereket fejlesztenek, s 2001. szeptember 11. óta még a korábbiaknál is nagyobb mértékben élvez prioritást ez a terület a többi tudományos munkához, például a klímaváltozás kutatásához képest, ahonnan nagy összegeket vonnak el, természetesen a nemzetvédelem javára. Nem arra haladnak tehát a dolgok, mintha a tudomány valaha is kikerülne a harcászat vasmarkának szorításából. A jövő robotjai valószíníleg továbbra is ölni fognak tudni a leghatékonyabban. §
- Áltatás vagy altatás?
Bár elméletileg még elképzelhető sikeres technológiai karrier a Pentagon támogatása nélkül, de ilyen esetekben a kutatónak a legritkább esetben van módja arra, hogy saját tudományos érdeklődését kövesse. Tegyük fel, őt a kognitív térképek érdeklik, de egyedüli lehetséges finanszírozóként olyan befektető jelentkezik, aki robotrepülőgépekbe szeretné a kutatás eredményeit építeni. Mit tehet ilyenkor a kutató? Kompromisszumot kell kötnie így is, úgy is. Vagy átnyergel, mondjuk, a „mesterséges intelligencia a gyógyászatban” témára, és mentális jóléte érdekében meggyőzi magát, hogy eredetileg is ez a terület érdekelte, vagy ragaszkodik originális érdeklődéséhez, és felírat magának egy erősebb altatót.
