Az Antarktisz szívében

Shackleton
Megyek, megyek, míg majd egy nap… nem jövök vissza. Ez a napelkövetkezett. Elindult, negyedszer is, hogy soha többé ne térjen vissza. 1922. január 5-én hajnalban, fél négykor megállt a szíve, percekig tartó tusa után.Hajóján, a Roaring Forties borzalmas karácsonyi viharából szerencsésen partot ért Questen érte utol a halál South Georgia szigetén, huszadik évfordulóján annak a napnak, amelyen a Scott parancsnoksága alatt álló angol nemzeti délsarki expedícióval első ízben hajózott át a Déli–sarkkörön. A megoldhatatlan örök Kérdésre, amely a hajója nevében is ott lebeg: a Halál adta meg a végső feleletet.

Shackleton tizenhat éves kora óta járta a tengert. Mint tengerésztiszt kereskedelmi hajókon fiatalon elvetődött a világ minden tájára. Bolyongós hajósélete akkor jutott némi nyugvópontra, amikor az Union Castle Line szolgálatába lépett. A sokoldalú, kivételes energiájú, nagyszerí szervező- tehetséggel megáldott ifjú bíztatóan haladt a pályán, amikor jött a döntő sorsfordulat. Meghívást kapott, hogy csatlakozzék a brit délsarki expedícióhoz.

A Scott kapitány parancsnoksága alatt álló, fényesen fölszerelt expedíció parányi hajója, a Discovery, 1901 júliusában futott ki London kikötőjéből, hogy Afrika megkerülésével &Uacutej- Zélandba vitorlázzék, és onnan egyenesen délnek folytassa kalandos útját a hatodik világrész felé, amelynek első körvonalait James Clarke Ross expedíciója sejtette meg a múlt század derekán.

A Ross által felfedezett, csaknem ezer kilométer hosszú nagy jégfal keleti végén vonulnak téli szállásra. De a négy hónapos sarki éjszaka idején is mindvégig folytatják a tudományos megfigyelést, amelyben Shackleton is tevékenyen részt vett. De amellett jut idő vidám szórakozásokra. Előadásokat, vitákat rendeznek, színházat játszanak – egy-egy ünnepi lakomától sem riadnak vissza – így például télközép napján, amit június 23-án ünnepelnek meg. Még folyóiratuk is van: a South Polar Times. Shackleton szerkeszti. Két vaskos kötetben adták ki később Angliában. Scott kapitány elbeszéli, mennyire meggyílt a baja a szerkesztőnek a gyönge kéziratokkal. Ezeket elrettentésül a Blizzard /hóvihar/ címí melléklapban adja ki Shackleton.

Tavasz nyíltával, 1902 szeptemberében, előkészítő szánutazásokra indulnak különféle irányokba. Az egyik nyugat felé megy a Victoria-  föld belsejébe, a másik a téli szállás környékét kutatja át. A harmadik délfelé nyomul előre. Ebben a felderítőcsoportban vesz rész Shackleton. A hajótól másfél száz kilométerre elhelyeznek hat hétre való eleséget. Scott kapitány, Wilson dr. és Shackleton társaságában, november 2-án indul 19 kutyával nagy déli szánútjára. Tizenegy nappal később átlépik a 79. szélességi fokot s ezzel

megdöntik a norvég Borchgrevink rekordját,  aki 1900-ban a 78o50’ déli szélességig hatolt a szárazföldi jégtakarón.

Ettől fogva minden lépésükkel új területet hódítanak meg. &Uacutej földet fedeznek föl, a Dél-Viktória-föld folytatását. Végső pontjukról, a 82o17’ szélességről, az év utolsó napján fordulnak vissza. Ha kutyáik rejtélyes módon meg nem betegszenek és sorra el nem pusztulnak, bizonyos, hogy Scott már ezen az expedícióján mélyen behatol az új föld belsejébe. Szerencse azonban, hogy nem kockáztatta meg a további előnyomulást…

&Uacutejév napján Scott ezt jegyzi naplójába: „Kutyáinkat már csaknem ölben kell vinnünk.” Olykor verejtékeznek a melegtől(!), havazik, és a hó elolvad ruhájukon.

Éjjel menetelnek. Egy másik bejegyzés: „Shackletonon mind erősebben mutatkoznak a skorbut jelei”. Másnap: „Shackleton foghúsa aggasztóan dagadt és sötét. Lélegzete el-elfullad. Sokat köhög, és ma vért is köpött”. Január 15-én megölik utolsó kutyájukat. Shackletont néha már föl kell ültetni a szánra. De nem hagyja legyírni magát. Február 3-án elérik a hajót. 93 nap alatt 1500 kilométeres utat jártak be. A téli szálláson ott találják a Morning hajót.  Scott kapitány ívet köröztet: írják alá azok, akik haza szeretnének menni a segítőhajóval. Nyolcan írják alá. A tisztek közül senki. Scott azonban kénytelen megmondani Shackletonnak, hogy nem maradhat. „Nagy szomorúsággal nyugszik bele.”

Ki tudja, nem akkor fogant-e meg az agyában, hogy csak azért is visszajön a frontra hadvezérként, a maga csapata élén.
Shackletont nem törte meg a betegség. Sem testileg, sem lelkileg nem is volt rá oka, hogy kudarcnak lássa hazatérését, hiszen az expedíció akkor már megoldotta fő feladatát, és Scott is hazatért, amint a hajót sikerült a jég fogságából kiszabadítani… A Discovery-expedíció végleges hazatérésének az esztendeje (1904) Shackleton életében is nevezetes állomást jelent. Senki sem hitte volna, amikor az idő tájt házasságának hírét olvasta ( akárcsak parancsnoka, Scott kapitány, ő is családot alapított a sarkvidék boldogtalan magányában töltött küzdelmes évek után), hogy valaha újabb küzdelmes vállalkozásokba bocsátkozzék az utazó. Pedig már akkoriban el volt rá szánva, hogy expedíciót szervez a Déli-sarkvidékre, az első expedíciót, amelynek nyíltan bevallott célja a sark elérése. Ekkor mutatkozott meg Shackleton legyőzhetetlen energiája, önbizalma és az egyéniségéből kisugárzó szuggesztív erő. Kizárólag magánúton, minden állami támogatás nélkül, tisztán a maga szavainak és érveinek meggyőző erejére támaszkodva teremtette elő az expedíció jelentékeny anyagi eszközeit.

Megvásárolta és fölszerelte a Nimrod hajót, és 1907 nyarán útra kelt csapatával.

Ez az expedíció, mind rekordverő sikerét, mind tudományos eredményeit, mind pedig emberi érdekességét tekintve a legnagyszeríbbek közé tartozik, amelyek valaha jártak a déli sarkvidéken. Talán csak az elsüllyedt Endurance robinsoni drámája és a szomorú emlékí, második Scott-expedició múlja fölül megrázó tragikumával. Kérdés azonban – sőt nem is kérdéses –, hogy Shackleton úttörő, diadalmas előnyomulása nélkül Scott eljutott volna-e valaha a föld déli pólusára.

A Déli-sark országútját Scott mutatta meg (Shackleton társaságában), és Shackleton építette ki. &#336 volt az, aki az önmaga föltárta déli kontinens országútján az első nyomokat taposta …és ezek a lábnyomok csaknem magára a sarkra vezetnek.

Shackleton hajója, a Nimrod, 1908 &Uacutejév napján hagyta el a új-zélandi Lyttelton kikötőjét. Néhány hétre rá, viharos út után, Shackleton tizenötöd magával partra szállott a Discorvery téli szállása közelében. A hajó sietve visszafordult, hogy Scott hajójának sorsára ne jusson. A magára maradt kis csapat azonnal munkához látott. Egyik csoportjuk az ausztráliai David professzor vezetésével még márciusban megmászta az Erebust, a hatalmas gőzölgő tízhányót, amely négyezer méternél magasabbra emelkedik ki egyenesen a tenger tükréből. Ugyancsak David vezette azt a három hónapig tartó expedíciót, amely 1908 október 5-én indult észak felé, és január 16-án kitízte a Union Jacket a déli mágneses sarkon (a 72o25’ déli szélességen) a következő ünnepélyes szavak kíséretében: „Ezennel birtokba veszem a brit birodalom nevében ezt a területet, amelyen ez idő szerint van a déli mágneses sark.” Február 3-án már-már válságos helyzetben bukkant rájuk az időközben &Uacutej-Zélandból visszatért Nimrod hajó, amely azután visszavitte őket a téli szállásra.

A téli szálláson napról napra várták vissza Shackletont is, aki negyedmagával még október 29-én indult el a Déli-sark felé. Március első napján szerencsésen meg is érkezik a hajóra – másodmagával! Egyik társát, Marshallt, két nappal előbb kénytelen volt hátrahagyni. &Aacutepolására Adams is vele maradt. Shackleton és Wild gyors iramban igyekeztek tovább, és másnap este, 28-án, elérték a téli tanya üres kunyhóját. Társaik közül senki, de senki! Helyettük levelet talált Shackleton: a hajó valamennyi csoportot fölvette, és a glecscser nyelvén fognak várni rájuk. Válságos pillanat. Ha legalább föl tudnák gyújtani a mágnességi kunyhót, vagy kitízni a segítségkérő lobogót! Erejük elhagyta őket, de másnap reggel sikerül fölgyújtani a kunyhót,  a lobogót is kitízték, és két órával később biztonságban voltak a hajó fedélzetén, amely mégis megvárta őket. Shackleton három pihent emberével még aznap visszafordult társaiért, és 4-én valamennyien együtt voltak a hajón, amely 19 napra rá kikötött velük &Uacutej-Zélandban. Száz nappal később pedig készen volt az a pompásan megírt munka, amelyben Shackleton elbeszéli utazásának élményeit. (The heart of the Antarctic.)

Shackleton a Déli-sark felé vivő útjában már az első hetekben túlszárnyalta a Discovery-expedíció legdélibb pontját. Ettől fogva olyan szélességeken járt, ahol még nem fordult meg utazó. December elején magas hegység alá értek. A hegyről jégár ereszkedik alá a déli kontinenst szegélyező, lassú mozgásban lévő jégsivatagra (a barrier jegére). A gleccseren keresztül csigalassúsággal folytatják útjukat mondhatatlan küzdelmek között. Lovaik sorra kidőltek. Meredek jégesések, szakadékok, meg-megakasztották a kínosan vergődő utazókat. Karácsony napján enyhén emelkedő fennsíkra értek, amely innen túl – ma már tudjuk – egészen a sarkig terjed. Január 9-én, útjuk végső pontján, 88o23’ szélességen kitízték a lobogót, 3500 méter tengerszintfeletti magasságban.

A sarktól már csak 180 kilométer választotta el a halálra fáradt vándorokat.

Gyors menetben igyekeztek visszafelé. Néha már csak erejük végső megfeszítésével sikerült elérniük az élelmiszer-állomásokat – saját lovaik tetemeit! Az egyik ló húsától vérhast kaptak. Amikor az utolsó lovuk december 7-én nyomtalanul eltûnt egy szakadékban, már csak a maguk legyengült erejére számíthattak. Nyolc hegyláncot fedeztek föl. Egy helyütt mészkőben, szénrétegre bukkantak, bizonyságául annak, hogy ebben az élettelen, néma világban valamikor enyhe éghajlat uralkodott, madárdaltól hangos rengetegek, virágos rétek díszlettek. Százhuszonhét nap alatt, amelyből hét nap ki sem mozdultak sátrukból, 2776 kilométert jártak meg, mindvégig gyalogszerrel. Ebből 1940 kilométer esik arra az időre, amikor már egyetlen lovuk sem volt. Hogy ezt a szinte emberfölötti erőfeszítést csak annyira-amennyire megközelítőleg megérthessük, kíséreljük meg beleélni magunkat abba a szerepbe, hogy

a legkegyetlenebb téli hófúvások idején el kell indulnunk Budapestről Galántán, Zsolnán és a hófödte Kárpátokon keresztül Oderbergbe, onnan Breslauba. Breslaun túl utolsó lovunk is elpusztul, mi megyünk tovább Berlinbe, föl a Keleti-tenger partjára, keresztül a befagyott tengeren, és meg sem állunk Koppenhágáig — azaz, hogy ott sem állunk meg, hanem szépen visszafordulunk, és ugyanazon az úton visszavánszorgunk Budapestre.  Koppenhága helyett gondolhatunk Nápolyra is, vagy Konstantinápolyra: azok szinte hajszálra olyan messze vannak Budapesttől a vasúti síneken, mint Shackleton legdélibb pontja (88o23’) a téli szállástól (77o30’), a megjárt útvonalon. Légvonalban ez a távolság körülbelül megfelel a Budapest–Stockholm vagy Budapest– Athén közötti távolságnak. És ehhez az ijesztő távolsághoz adjuk hozzá a földkerekség legnagyobb gleccserén keresztül való kapaszkodó, a föld legsivárabb fennsíkján végigsüvítő délsarki viharokat, vegyük még hozzá a sovány táplálkozást mindvégig, az emésztő aggodalmat , hogy élelmiszer-állomásunkra nem találhatunk rá a hósivatag végtelen egyformaságában, és ne feledkezzünk meg a szánok vontatásáról, a szánokról, amelyeket egyre könnyebbé váló terhük ellenére egyre fokozódó kínos erőfeszítéssel vontat a Déli-sark vándora.

Shackleton hatalmas előretörése a sark felé és a tizenhárom hónap alatt (amelyből négy hónap a sarki éjszakára esik) elért nagyszerí eredmények méltán ejtették ámulatba a világot, amikor 1909 márciusában felbukkant diadalmas útjáról veszteség nélkül visszahozott csapatával. 1909 márciusában, a déli félgömb őszén hajózott be az ünnepelt utazó a új-zélandi Half Moon-öbölbe. Néhány hónapra rá pedig befutott a Nimrod London kikötőjébe. A fogadtatás fényes ünnepségei eszünkbe idézik a Nansen keserí szavait:

„Valahányszor győzelmet arat egy-egy fölfedező, hazatértekor mindenki körülujjongja. Nemzetünk, az egész emberiség nevében kérkedünk a végrehajtott tettel. Ugyan bizony hányan vannak az ünneplők között, akik ott voltak a vállalkozás előkészületei idején, amikor hiány volt a legszükségesebb dolgokban, amikor a legégetőbb volt az összefogás és a támogatás?! Vajon akkor is úgy tolongtak az emberek, az elsőségért versenyezve? Ó nem, akkor a kutató-utazó egyedül állt… Columbusi sors.”

Még meg sem pihent az utazó az otthon simogató kényelmében – már csak az ünneplések és előadások szakadatlan sora és tüneményes gyorsasággal elkészülő könyvének megírása sem engedett pihenőt –, amikor 1909. szeptemberben egy mondat nyilallott a civilizált világon keresztül, egy távirati hír &Uacutej-Foundlandból, a nagy Pearytől: „Végre jól csináltam. Megvan a sark.” (…mármint az északi, de azóta is vitatott, valóban elérte e Peary az Északi-sarkot… – a szerk.) Peary nyolcadik makacs előretörésének ez az immár túl nem szárnyalható diadala új lökést adott a déli-sarkvidéki kutatásoknak. A norvég Amundsent, újabb északi-sarki útjának előkészületeikor érte Peary sikerének híre. Hajója, a Fram orrát rögtön délnek fordította, hogy „kis kitérést tegyen a Déli-sarkra”, mielőtt folytatná útját az Északi-jeges-tenger felé. Iramodásszeríleg vette be a sarkot, hasonlíthatatlanul szerencsés körülmények között, 1911. december 15-én.

&Oumlt héttel utána ért célhoz, Shackleton útvonalán haladva, Scott kapitány hősi csapata. Scott kapitány a Déli-sarkon magához vette Amundsen hátrahagyott levelét, hogy kézbesítse idehaza a norvég királynak. (A levél el is jutott a címzetthez… – a szerk.) A balsors üldözte diadalmas csapat visszatérőben – akárcsak Shackleton 1909-ben – bár sorra reátalált az élelmiszer-állomásokra, ám egy boldogtalan napon a könyörtelen hóvihar sátraikba szorította a végső haláltusájukat vívó hősöket. Már csak hárman voltak életben. Két társuk kidőlt, tetemeik az ismeretlenben nyugosznak a szélsöpörte hósivatagban, ahol valóban még a madár se járt…..Megrendítő, lélegzetfojtó és könnyfakasztó olvasni a vergődő kutató utolsó feljegyzéseit, leveleit amelyekben bejelenti közelgő halálát, szeretettel és magasztalással emlékezik meg halott és halódó társairól, és részvéttel fordul őket váró kedveseikhez. Részvéttel – ő, akinél részvétre méltóbb, kegyetlenebbül szenvedő és elhagyatottabb lény nem járt ezen a mi boldogtalan földünkön!

A Scott-expedíció öt tagjának drámai pusztulása, s a Déli-sark kétszeri legyőzetése sem riaszthatta vissza Shackletont, hogy harmadszor is neki ne vágjon a hatodik világrésznek. Amikor Európa esztelen népei elindultak öldöklésére: 1914 világtörténelmi esztendejében Shackleton útra kelt ismét az ember nem lakta világba, hogy szembeszálljon a legkegyetlenebb, semleges és közömbös nagyhatalommal: a természettel.  

Shackleton harmadik vállalkozása minden eddigit felülmúl az elgondolás vakmerőségében.

Emlékeztet kissé Nansen híres útjára. Nansen is a sarkon keresztül akart elérni a föld túlsó oldalára, minden közbeeső élelmiszer-állomás segítsége nélkül. A Déli-sarkvidéken ez az útiterv egyedülálló mind a mai napig.

Az eddigi expedíciók mind egy-egy jól fölszerelt téli szállás menedékébe tértek vissza a maguk taposta lábnyomokon. Shackleton a még körvonalaiban sem ismert bizonytalan déli kontinens egyik végéről készült átvágni a másikra, szárazföldi úton, amely légvonalban is körülbelül akkora távolság, mint Skócia legészakibb pontjától Konstantinápolyig.
El is indult Endurance hajójával (amelyet az Aurora kísért) a Weddell-tengerre, a Déli-sarkvidéknek arra a tájékára, amely Dél-Amerika csúcsától délre esik. Hajóját a jég foglyul ejtette, összezúzta, és elsüllyedt nyomtalanul a sarki tenger titokzatos mélységeibe. A hajótörés egyik-másik megrázó mozzanatát a rendíthetetlen utazó csodálatos lelki erővel meg is örökítette mozgófényképén.

A film Budapestre is elkerült. Szívdobogva néztük végig (a szerző személyesen is ismerte a felfedezőt –  a szerk.) a drámai képek sorozatát, amely elvezetett bennünket a befagyott tengeren keresztül az Elephant-szigetekre, ahol a hajótöröttek téli szállásra vonultak, s ahonnan Shackleton csónakon vágott neki harmadmagával a zajló óceánnak, hogy segítséget vigyen társainak Dél-Georgia elriasztó partjairól. Csak a végső kétségbeesés sugallhatta ezt az istenkísértő gondolatot. Másfél ezer kilométer, jégtáblák zajgása közt, nyitott csónakon! Három esendő emberi lény, kidobva a mérhetetlen, beláthatatlan tenger háborgó hullámaira. És a három magányos emberi lény győzelmesen került ki az aránytalan küzdelemből. Csodák csodájára partra vergődött a szigeten, átvágott a 3000 métert meghaladó, gleccser borította hegyeken, és az északi part sivár halásztelepén menedékre lelt.

A bálnavadászok hajóján, a Southern Skyen azonnal visszafordult Shackleton a másik robinsoni szigetre, hogy elhozza hajótörött társait. A zajló jég hátrálásra kényszerítette az önfeláldozó vezért. A Falkland-szigeteken keresett menedéket. Onnan, Port Stanley kikötőjéből, vágott neki másodszor az uruguayi Instituto de Pesca No.1. nevû halászhajóval. Ujabb kudarc. Harmadszor Punta Arenasból – Tízföldről – próbált szerencsét egy chilei gőzössel, az Emmával. Mindhiába. Az Elephant-szigetre nem sikerült elvergődnie. Még egy utolsó kísérletet tesz: a chilei kormánytól elkéri a Yelcho gőzöst, és augusztus 25-én útra kel ismét Punta Arenasból. Társait életben találja a szigeten, és kilencedik napra, 1916 szeptember 3-án valamennyien biztonságban vannak ismét a tízföldi kikötőben. De a mentőexpedíciónak ezzel még mindig nincsen vége. Az antartikus szárazföld tulsó végén 1917-ben tíz társukat tette partra az Aurora.

Shackleton, miután megmentette az Elephant-sziget hajótöröttjeit &Uacutej-Zélandban ismét hajóra száll, és hazahozza életben maradt bajtársait a Ross-tenger oly jól ismert, emlékezetes tájairól.

Csak az Aurora-csoport három tagja – Mackintosh, Spencer-Smith és Hayward – nem tér vissza többé…Shackleton negyedik expedíciójának hányatott hajója, a Quest, 1921. december 19-én futott ki Rio de Janeiro bájos, hívogató öbléből. Nem rekordverő hódítások – tisztára tudományos célok csábították a nagy utazót még egyszer a déli tengerre. És az örök emberi szomjúhozás. Földrajzi, oceanográfiai, földmágnességi és meteorológiai megfigyeléseket és légi hajózással összefüggő kutatásokat tízött ki céljául.

Az antarktikus kontinens, amely másfélszerte nagyobb Európánál, szülőhelye a szeleknek és viharoknak és az élettelen sivatagokra lehulló hó Amerika, Afrika és Ausztrália éghajlatában, időjárásában érezteti közvetlen hatását. Rengeteg még a kutatnivaló a Déli-sarkvidéken. Bármily meszszire hatoljanak be immár a kontinens szívébe a szánnyomok keskeny sínpárjai – magáig a sarkig! – beláthatatlan területeket föd még a homály, és hosszú idők rendszeres megfigyeléseire lesz szükség, hogy megoldhasson a tudomány olyan problémákat, amelyeket ma még talán fölvetni sem merészel. A tudomány fogaskerekei egymásba illeszkedve mozgatják és viszik előre a kultúra és a civilizáció lelkes gépezetét – ismeretlen céljai felé.

Shackleton, akinek váratlan, megdöbbentő halálhíre (1922. január 5. – a szerk.) érkezik e kietlen földdarabról, amely kegyelmesen visszaadta az emberiségnek az Endurance hajótöröttjét, a tudomány vértanúja. Fáradt szíve örökre megállította az Antarktisz kapujában. A nagy Gordon mondása – England was made by her adventurers – érvényes az egész emberi kultúrára. &#336k azok az úttörők, a nyughatatlan örök vándorok, akiknek messze néző szemei előtt béke lebeg, az emberiség termékeny békéje, amikor önmagukat fölemésztő háborúikba bocsátkoznak… (1922)

Valójában az expedíció teljesen sikertelen volt. Nemhogy átkelniük nem sikerült az Antarktiszon, még a kontinensre magára sem igazán jutottak el. Több mint másfél évig tengődtek a jégtáblák között, a túlélésért harcolva. Amikor Shackleton rájött, hogy lemondhat a kontinensen való átkelésről, az új célkitízése  a „senkit nem hagyhatunk hátra” lett. Talán emiatt lett kalandos utazásuk ennyire híres. Hogy a csapat szinte minden tagja túlélte, együtt, két évig elviselve egymás társaságát. Elhíresülésük másik oka Frank Hurley, az expedícióval tartó fotós volt, s lett az oka, aki is megörökítette hányattatásaikat, a képei pedig bejárták a világot. Otthon mindenki azt hitte, hogy odavesztek. Amikor hazaértek, még tartott az első világháború! K. A.