Irodai ragadozók és zsákmányállatok

Európa több országában is törvényt hoztak már a munkahelyi pszichoterror ellen, mondván: a mobbing az alapvető emberi jogok ellen elkövetett bíncselekmény. Törvényekkel azonban nehéz megfékezni a bennünk élő állatot.Európa több országában is törvényt hoztak már a munkahelyi pszichoterror ellen, mondván: a mobbing az alapvető emberi jogok ellen elkövetett bíncselekmény. Törvényekkel azonban nehéz megfékezni a bennünk élő állatot.

Ha valakinek volt már szerencséje megfordulni egy baromfiudvarban, megfigyelhette, hogy a tyúkok a maguk társadalmában mind egy-egy szigorúan meghatározott pozíciót foglalnak el. A náluk alacsonyabb rangúakat csipkedik, a magasabb rangúak elől pedig kitérnek, a sor végén pedig mindig egyetlen tyúk, a „Hamupipőke” vagy „bínbak” áll, amelynek minden társa elől ki kell térnie. Ha a mindössze háromhetes csibék játékosan kergetőznek, s eközben ketten szembetalálják magukat egymással, másodpercekre olyan testhelyzetet vesznek fel, ami támadóállásra emlékeztet. Röviddel ezután az egyik – még egészen játékosan – csőrével odavág a másiknak, aki erre megszeppenve visszahőköl. Az eset még párszor megismétlődik, s a második csirke tartósan alárendeltté válik az elsővel szemben.

Az azonos korú csirkékből álló csapatban az egyedek kölcsönös rangviszonya ilyen játékos formában, szinte harc nélkül dől el. A különlegesen életrevaló állatok fölébe kerekednek a félénkebbeknek, de ebben nem játszik döntő szerepet sem az erő, sem a vérmérséklet. Külső, véletlen események, a figyelem elterelése etetéssel, vagy az idősebb tyúkok beavatkozása is oka lehet annak, hogy egy fiatal állat az első összeütközéskor a másikkal szemben elismeri vereségét, s emiatt még olyan tyúk is megkergethető, amely előző nap még magasan állt a rangsorban. Eleinte tehát még bizonyos mértékig ingadoznak ezek a kapcsolatok, az éles harcok és csőrvágások még a fennálló bizonytalanságot tükrözik, hamarosan azonban a már létrejött rangviszonyok betokozódnak, s a közösségben minden állat stabil helyzetet foglal el.   

Támadás: csipkedési sorrend
A mobbing kifejezés egészen a közelmúltig nem volt használatos az emberi társadalom leírására. Eredetileg Konrad Lorenz használta, s az etológusok ma is csipkedési hierarchiának, a rangsorral kapcsolatos agressziónak nevezik azt a jelenséget, amelyet mi a mobbing szóval írunk le. (Az angol szó eredeti jelentése: megtámad, ostromol, ősszecsődül.) Lorenztől egy svéd orvos, Heinemann vette át a kifejezést az emberi viselkedés leírására, amikor kisiskolásokat vizsgált, és azt találta, hogy a gyerekek egy kisebb csoportja destruktív magatartást tanúsít egy – többnyire egyedülálló – társukkal szemben.

A mobbing – ami a csoportnak vagy egy tagjának a gyengébb taggal szemben fennálló agresszív viselkedése – mindenütt előfordul, ahol emberek közösséget alkotnak: munkahelyen, iskolában, szurkolói csoportban, baráti társaságban. Mivel a civilizáció miatt kénytelenek vagyunk elnyomni direkt módon jelentkező erőszakos késztetéseinket, ezért ma inkább a lelki, érzelmi agresszió dominál társadalmunkban, a konkrét fizikai erőszak szinte kizárólag csak a nagyon maszkulin közösségekben fordul elő.  A mobbing általában szofisztikáltabb formában jelenik meg, például az áldozat szociális izolálásában, durva ugratásában, szóbeli megalázásában.

A mobbing minden előfordulása a bennünk élő állat, vagyis ösztönkésztetéseink spontán kifejeződése. Sokszor nincs más célja, mint szimplán az agresszió megélése. Egymás munkahelyi fúrásának, zrikálásának, zaklatásának legtöbbször csak mondvacsinált indoka a másik pozíciójának megingatása, a valódi ok ennél sokkal ősibb, mélyebb, ösztönösebb. Talán mindannyian emlékszünk kisiskolás éveinkből olyan társunkra, aki az áldozati bárány szerepét játszotta a csoportban. Akkor és ott teljesen helyénvalónak éreztük, valami – ma már azonosíthatatlan – okból jogosnak láttuk, miért ő az, akinek ezt a korántsem hálás szerepet be kell töltenie. Tudtunk rá indokot találni, mi a baj vele, miért nem érezzük közénk valónak, pedig a valódi ok minden esetben annyi volt, hogy a csipkedési rangsor kialakulásakor nem volt elég életrevaló. &#336 volt, aki jó alanynak bizonyult ugratáskor, aki nem tudott jól kijönni abból, ha a társai csúfolták vagy heccelték.

Ma, amikor a legtöbb munkahelyen az egyik legfontosabb alkalmassági szempont a csapatmunkára való alkalmasság, érdemes nem elfeledkezni arról, hogy a mobbing sosem történik véletlenül. Az áldozat többnyire cselekvőképtelennek, döntéseiben lassúnak, gyámoltalannak hat, s általában gyenge a konfliktuskezelő stratégiája. Az agresszor pedig, akár egy nagyvad az afrikai szavannán, kilométerekről kiszúrja a prédák csordájából a leggyengébb áldozatot, s tudja, hogy az nem lesz képes védekezni a támadása ellen.

A támadó természetesen számtalan mondvacsinált indokot is felhoz erőszakos viselkedése igazolására. A munkahelyen a csipkelődő a saját kudarcai, illetve a kolléga munkahelyi sikerei felett érzett frusztrációja miatt könnyen olyan terepet kereshet, amelyen legyőzheti az egyébként rátermettebb, ügyesebb munkatársat vagy beosztottat. Féltékenység, irigység, magánéleti frusztráció ugyanúgy húzódhat a mobbing hátterében, mint a szexuális közeledés visszautasítása vagy az agresszor hatalmi törekvései. A támadó önigazolása jellegzetes jelenség: többnyire mind az áldozatot hibáztatják és lealacsonyítják, hogy így enyhítsék tettük súlyát.

Mobbing szituációban szinte mindig megfigyelhető egy pszichopátiás személyiségjegyekkel rendelkező hangadó, aki támogatókat gyíjt maga mellé az áldozat ellehetetlenítésére. A mögötte álló, támogató közeg hallgatólagos beleegyezéséből, esetleg bátorítása miatt érzi tettét jogosnak, indokoltnak, helyénvalónak. Ezek a személyek hatalomra, erőre áhítoznak, az erőszaktól várják, hogy hiányzó kompetenciaérzésüket megszerezzék. A mobbingot kutató svéd pszichológus, Heinz Leymann vizsgálatai szerint azonban felnőtt közösségekben az esetek túlnyomó többségében a kollégák a megtámadottal mutatnak szolidaritást. S hogy mit okozhat a mobbing az áldozat szervezetében? Magas vérnyomást, fáradékonyságot, álmatlanságot, rémálmokat, fejfájást és migrént, állandó szorongást, nagyobb hajlamot a vírusos megbetegedésre, túlérzékenységet, letargiát, reménytelenséget, haragot – a sort a végtelenségig folytathatnánk.

Védekezés: azonnali humor
Spanyolországban tavaly zajlott le az első olyan büntetőjogi per, amelynek egy munkahelyi pszichoterrorral kapcsolatos ügy szolgáltatott alapot. Egy mérnök azzal vádolta főnökét, hogy munkatársai előtt rendszeresen megszégyenítette őt, ami miatt végül depressziós lett. A szakszervezetek többnyire mindenütt arra törekszenek, hogy a kormányok jogszabályba foglalják, miszerint a mobbing az alapvető emberi jogok ellen elkövetett bíncselekmény. Svédországban és Németországban már megszülettek az ilyen munka- és büntetőjogi esetekre vonatkozó törvények, és számos munkavállaló nyert már pert ilyen alapon.

A jog és a törvény eszközeivel, intézményesített formában ennek ellenére szinte semmit nem lehet tenni a munkahelyi pszichoterror megfékezéséért. A szélsőséges esetek persze igényelnek valamilyen külső beavatkozást, általában azonban a munka világában, ahol az önérvényesítési képesség és az egészséges agresszió a rátermettség alapvető összetevői, nagyon komoly teljesítményt kell a munkatársnak letenni az asztalra ahhoz, hogy elöljárói vállalják mellette a bébiszitter szerepét. Ha pedig az agresszor éppen a helyi csúcsvezető, a mobbing úgyszólván kivédhetetlen, s ilyen esetekben az áldozat értékrendje, pszichés státusa komoly sérüléseket szenved, s csak munkahelyi megbetegedése fokozódik, ha továbbra is az adott vezetővel kell munkakapcsolatban állnia. A tipikus lefolyás szerint a lelkileg meggyötört és tönkretett alkalmazott elmegy a cégtől, a ragadozó pedig ott marad, következő áldozatára várva. Tetszik vagy sem, az állam nem állíthat minden polgára mellé emberi jogvédőt. Hogy milyen bánásmódot várunk el önmagunkkal szemben a környezetünktől, mindannyiunknak magunknak kell a hétköznapok ezer és ezer alkufolyamata során kialkudni.

Ha egy szót, egy gesztust, egy mozdulatot a másik részéről nem tartunk önmagunkkal szemben helyénvalónak, azt azonnal és megfelelő módon kell jeleznünk felé. Az azonnaliságnak ebben az esetben nagyon fontos szerepe van, mert nincs az a petíció, beadvány vagy értekezlet, amely felérne egy spontán, öntudatos és helyénvaló reakcióval. A humor a mobbing kezelésére is a lehető legjobb módszer, az ember leghatékonyabb eszköze arra, hogy jelezze, milyen bánásmódot vár el önmagával szemben.

A humor a legnehezebb helyzetet is képes oldani, s az áldozat úgy érzi, képes kiállni magáért, s ezzel meg is színt az áldozati státusa. Nincs az az autokrata vezető, akiben ne ébresztene tiszteletet annak a beosztottnak a magatartása, akin érződik, hogy nem lehet vele bármit megtenni. Egy vicces megjegyzés ugyanis jóval több annál, mint aminek első pillantásra látszik. A humor eszköz arra, hogy megmutassuk, mennyire hiszünk önmagunkban. A magán és a legkeményebb helyzeten is nevetni tudó emberből árad a magabiztosság és a harmónia. Humorral ezért sokkal többet és sokkal hatékonyabban el lehet mondani magunkról, mint komolyan.

Bármilyen agresszort könynyen helyre lehet tenni egy találó, higgadt és humoros megjegyzéssel: ha bárki lesiklik arról az útról, amilyen elbánást önmagunkkal szemben kívánatosnak tartunk, egy viccel rendre tudjuk az eltévedt kollégát utasítani. Minden ember, akivel kapcsolatba kerülünk életünk során, figyel minket. Azt kutatja, meddig mehet el, mit engedhet meg velünk szemben magának. Legyen az egy szexuálisan tolakodó férfi, szemtelen kolléga, diktátor főnök vagy pimasz bolti eladó, mind arra kíváncsi, minek kell minket tekintenie. Csak rajtunk múlik, hogy a baromfiudvarban melyik szerepet játsszuk: hagyjuk, hogy megcsipkedjenek, vagy visszacsípünk.