Maturáló kisasszonyok

Ki gondolná manapság, amikor az idei érettségi vizsga körüli botrányok heteken át foglalkoztatták a közvéleményt, hogy volt már olyan időszak Magyarországon, amikor a sajtó kiemelt témaként foglalkozott a középiskolai tanulmányokat lezáró vizsgákkal. Alig több mint 100 évvel ezelőtt persze egészen más kérdés állt az újságcikkek, politikai viták kereszttüzében: nevezetesen az, hogy tehetnek-e érettségi vizsgát a lányok.A középiskolai tanulmányokat lezáró érettségi vizsgálat (latinul: matura) kontinensünkön először Poroszországban került bevezetésre, még 1788-ban. Az 1849-es ausztriai bevezetést követően az Entwurf címí dokumentum hazánkban 1851-től rendelte el a nyolcosztályos fiúgimnáziumokban (1875-től a reáliskolákban is) az érettségit. A Trefort &Aacutegoston-féle 1883-as középiskolai törvény iktatta véglegesen törvénybe ezt a vizsgatípust, amelynek a szabályozásához külön Érettségi Vizsgálati Utasítás is készült. Bár az írásbeli és szóbeli számonkérésből álló érettségi vizsga tantárgyai korról korra némileg változtak, az anyanyelv, a matematika és valamely (gyakran több, klasszikus és modern) idegen nyelv mindig kötelező volt. A XIX. század végére az érettségi vizsga nem csupán az egyetemi továbbtanulás, de a társadalmi megbecsültség fontos előfeltétele is lett. A fiúk számára. A lányok esetében ugyanis egészen más volt a helyzet…
 
Frankenstein nagymamája és a női jogok
1792-ben Mary Wollstonecraft, a Frankensteint kitaláló Mary Shelley édesanyja A női jogok követelése címí mívében azt írta, hogy ha a nevelés nem teszi a férfiak megfelelő társává a nőket, „meg fogják állítani a tudás és az erény haladását, mert ha az igazság nem áll fenn mindenki számára, elveszti általános érvényí hatását”. Hasonlóan az európai országokhoz, az intézményesült leánynevelés kérdése hazánkban is a XVIII-XIX. század fordulóján került előtérbe. A lányok alapszintí iskoláztatásáról először az I. és II. Ratio Educationis rendelkezett, majd 1845-ben az elemi tanodákról szóló helytartótanácsi rendelet. 1868-ban az Eötvös József-féle népoktatási törvényben rájuk nézve is kimondták a tankötelezettséget, a 6 és 12 éves koruk közötti időszakra nézve. A nevelésükről vallott elvek azonban csak nehezen változtak.

Már 1868 előtt is számos gondolkodó – politikus, író, filozófus, pedagógus és iskolaszervező – foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az új idők átformálódó társadalmában hogyan kell átalakítani, megreformálni a leánynevelés tartalmát és módszereit; milyen mértékben és egyáltalán miért kell tágabb teret nyitni a leányok képzésének. Sokan vizsgálták az elérendő célokat, azt, hogy mire is kell felkészíteni a XIX. század megváltozott gazdasági, társadalmi viszonyai között a lányokat. A számos – már a reformkortól nyíló – iskola, leánynevelő intézet, később a tanítóképzők is gyakorta nők (például Zirzen Janka, Teleki Blanka, Karacs Teréz és mások) irányítása alatt álltak, és élvezték a legjelentősebb politikusok (Kossuth Lajos, Eötvös József) eszmei támogatását. Sok iskolát míködtettek – a század folyamán mindvégig – a különböző szerzetesrendek is. Az abszolutizmus éveiben továbbra is fontosak maradtak a leánynevelés korábban kiemelt céljai, értékei, bár a lehetőségek – az intézményes nevelést illetően – szíkültek. A vallásos, családcentrikus, háztartását vezetni tudó nő felnevelése volt a legfőbb cél, természetesen párosítva a honleányi kötelességek és érzelmek kialakításával, mely ezekben az években különös fontosságot kapott.

Az 1860-as években kezdtek merészebb hangok is megszólalni a nőneveléssel kapcsolatosan. Veres Pálné Beniczky Hermin például 1865-ben felhívást tett közzé a Hon címí lapban, és ebben felszólította a nőket arra, hogy karolják fel a „nőgyermekek tudományos kiképeztetésének eszméjét…”. Hosszú volt azonban az az út, melyet Veresnének és hasonlóan gondolkodó kortársainak végig kellett járniuk. Az 1868:XXXVIII. törvénycikk megalkotása után is jelentős visszahúzó erők késleltették a nők képzését. Az ezzel a kérdéssel kapcsolatos megszólalások természetesen összefüggtek a nőkről, a női hivatásról szóló vélekedésekkel, gyakran azok közül kell kihámoznunk e gondolatokat, és mindenképpen csak azokkal együtt érdemes elemeznünk és bemutatnunk a lánynevelés ügyét.

Az agyvelő aránylagos könnyísége
Madách Imre híres, sokat idézett, ám egészében kevéssé ismert 1864-es akadémiai székfoglaló beszédében ezt mondta: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut: könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. &#336 mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, (…) soha a mívészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte.” Véleménye nem volt egyedüli a korabeli Magyarországon. Az új orvosi, biológiai eredmények elemeit kiragadva, vegyítve azokat a régi elképzelésekkel, sok lesújtó és elmarasztaló vélemény született a nők szellemi képességeiről. A századvég egyik tipikus, több kiadást is megért kötetében például 1871-ben Szabó Richárd így írt a férfiak és a nők különböző tulajdonságairól: „a férfi, erősebb testalkatánál s idegrendszerénél fogva, mind szellemileg, mind testileg a nő fölött áll, innét több bátorságot, szilárdságot, állhatatosságot, rettenthetetlenséget, küzdelmet és határozottságot tanusit; gondolatokban s tettekben több erélyességet fejt ki, kevésbé érzelgő; észt s erőt követelő foglalkozásokra alkalmasabb; érzéketlenség-, kegyetlenség-, büszkeség- s önfejíségre hajlandóbb, mint a nő, ki gyöngédebb testalkata s idegrendszere következtében inkább kicsinységekkel foglalkozik, apróságokkal bibelődik; érzékenyebb, türelmesebb és szelidebb. A nőt inkább a szív, mint az ész vezeti, inkább érez, mint gondolkozik, s innét érzelgőbb, félénkebb, állhatatlanabb, csüggedésre hajlandóbb, mint a férfi.”
   
Somogyi Géza 1879-ben hasonlóakat írt könyve elején. Kifejtette, hogy a nő agya kisebb, teste gyengébb, mint a férfié. Vitába szállt John Stuart Mill nézeteivel, aki azt írta, hogy a nő értelmi tehetsége és agya azért kisebb, mert évezredeken át el volt nyomva. Somogyi szerint ez azért nem helytálló, mert „minél nagyobb a reactio, annál nagyobb actio következik be”. Hasonló szellemben fogalmazott a kor sokat forgatott, 1886-os Pedagógiai enciklopédiájának paedagógia címszava alatt a szerző: a fiú és lány közötti szellemi különbségek magyarázataként ezt hozta fel: „Ezt némileg megfejti a női fej kicsinysége, a koponyaüreg csekélyebb köbtartalma, valamint az agyvelőnek aránylagos könnyísége.” A kor közkedvelt hazai hetilapja, a Vasárnapi &Uacutejság pedig egyenesen azt írta 1885-ben, hogy „a nő közelebbi rokonságban van a majomhoz, mint a férfi…”

A nő hivatásáról, társadalmi szerepéről is számos gondolat született a XIX. század második felében. Medve Imre a Magyar gazdasszony teendői a közéletben, házban és konyhában címí, 1872-es mívében azt írta, hogy a nő legyen jellemes, mérsékletes, vallásos, őszinte, méltányos, udvarias, híséges, hazaszerető, csendes, férjének engedelmes, hiszen „…a teremtés egyedül a férfit jelölte ki arra, hogy a világ ura legyen…” Érdekesen szólt hozzá ehhez a témához akkoriban a Természettudományi Közlöny hasábjain Dapsy László, aki arról értekezett, hogy a népek míveltségi állapotának javulásával javul a nők helyzete. Ez szerinte abból a tényből következik, hogy a férfiak agytérfogatának növekedésével az agy fontosabb szerepet kap majd az életben, mint az izomzat, az erő. Ahogy a férfi megszínik a természet rabszolgája lenni, úgy színik meg a nő a férfi rabszolgája lenni. Az 1870-es évek végétől aztán mind több mí vette védelmébe a nőket, hangsúlyozva jó tulajdonságaikat, tanuláshoz és munkához való jogukat. Feltehetőleg hatást gyakorolt a közvéleményre az angol gondolkodó, John Stuart Mill A nő alárendeltsége címí munkája is, melyet 1876-ban adtak ki Magyarországon. Sok vita volt azonban szükséges ahhoz, hogy a leányok számára is elérhetővé tegyék az érettségi vizsgálatokat és az egyetemi tanulmányokat.

Veszélyben a portörlő és a fakanál
A leányok számára létrehozott középiskolák fejlődése, szerkezeti és tartalmi átalakulása a dualizmus időszakának egyik jelentős oktatáspolitikai eredménye volt. A kutatások ebben a tárgykörben legalább annyira kiterjedtek, mint a nők egyetemi képzésének alakulását illetően. A két képzési forma tulajdonképpen szervesen összefüggött, az 1890-es évek közepétől kezdve főleg együttesen érdemes értelmezni és kutatni ezen intézménytípusok történetét. Ha a leány-középiskolák ügyét vizsgáljuk, akkor néhány korabeli szerző nevét feltétlenül ki kell emelnünk. Egyikük a fentebb már említett Veres Pálné Beniczky Hermin, aki 1867-ben összehívott egy értekezletet, ahol elhatározták az Országos Nőképző Egylet felállítását, mely egy évvel később alakult meg, és tagjai 14 tanulóval leány-középiskolát is nyitottak. 1868-ban jelent meg Veres Pálné később híressé vált, és sokat idézett könyve, a Nézetek a női ügy érdekében címí munka. Ebben kifejezte örömét az egyletek míködése kapcsán, és üdvözölte az oktatásügy kormányszintí felkarolását, ugyanakkor sajnálattal állapította meg, hogy a nőnevelés alig jelent többet elemi oktatásnál. „Nőgyermekeink szokásos oktatása a tudományok elemein túl nem terjeszkedik.

Leginkább szorítkozik pedig külföldi nyelvek, zene, táncz és társadalmi külső szabályok betanulására. S az oktatás a gyermekkorral megszínvén, szabályszeríleg megszínt a tanulás további folytatása is” – írta. A szerzőnő megjegyezte, hogy az ismeretszerzés időt igényel, ezért legkevesebb 18 éves korukig taníttatni kell a lányokat, mivel nem alacsonyabbrendíek a férfiaknál, csak nincs lehetőségük tanulni. Az 1870-es évektől kezdve Magyarországon a tanulni vágyó leányok a népoktatási intézményekből kikerülve polgári iskolákban, felsőbb leányiskolákban és tanítónőképzőben illetve ún. leánynevelő intézetben tanulhattak tovább. Egy 1872-es hirdetés szövege szerint például Váczy Emilia fővárosi nőnevelő intézetében a következő tantárgyakat sajátíthatták el a leánykák: „vallástan magyar, német és francia nyelv, helyesírás és fogalmazás mindhárom nyelven, szépírás, fő- és tábláni számolás, földrajz, általános világtörténet, természetrajz és népszerí természetismeret. Mindennemí női kézi munkák, fehérnemí varrás, ruhakészítés. Rajzolás, zene és tánczban a szülék kívánatára adatik oktatás.” Számos forrás mutatja, hogy még a XX. század első felében is számos leány-középiskola kifejezetten azt a célt tízte ki maga elé, hogy növendékeit felkészítse a női teendőkre.

A későbbi tankönyvjegyzékeket, miniszteri rendeleteket nézve jól látszik, hogy nem csupán a tantervi struktúra, de a kötelező tankönyvek is eltérőek voltak az azonos szintí fiú- és leány-középiskolákban. A lányoknak viszont nem volt lehetőségük érettségivel záruló tanulmányok folytatására, noha 1868-ban Eötvös József és Molnár Aladár szerették volna, ha a Zirzen Janka-féle leányiskolát gimnáziummá nyilvánítják. 1883-tól kezdve a lányok tehettek magántanulóként érettségi vizsgát, de ezeket a vizsgákat a fiúkétól elkülönítve kellett tartani. Még az 1880-as években is sokan voltak azonban, akik ellenezték a leánynevelés kiterjesztését, újabb és felsőbb szintí leánynevelő intézetek megnyitását, ám a kor követelményei elől nem lehetett kitérni. A téma kapcsán az 1890-es években valóságos sajtóvita bontakozott ki. A külföldi példákat is gyakran felvonultató Nemzeti Nőnevelés címí hazai folyóirat az egyik legfőbb orgánuma lett a leány-középiskolák mellett kiálló hazai szakembereknek.

Az Élet címí folyóirat hasábjain is visszatérő kérdés volt 1892-ben a leánygimnáziumok ügye. Hónapokon át közölték a hozzászólásokat, melyek közül kiemelkedett a Svájcban egyetemet végzett első magyar orvos asszony, Hugonnai Vilma írása. Ã rendkívüli örömét fejezte ki, amikor úgy látta, hogy a leányok középiskolai képzése mennyire fejlődik, és saját küzdelmeit felemlegetve követelt magas szintí képzést és tanulási lehetőséget a lányok számára. 1892-ben úgy vélte, ha a lánygimnáziumok ügye megoldódik, akkor már csak pár év a lányok egyetemre kerülése, hiszen „az egyetemek statútumai nem a nőt mint olyant zárják ki, hanem azt, aki rendes gimnáziumot nem végzett.” Vikár Béla azt „üzente” a konzervatív gondolkodóknak, hogy „A jövő a mienk, önöké a múlt és a jelen. (…) Most mi vagyunk a gyöngék, önök az erősek. De azért nem félünk önöktől, és nem imponál nekünk az önök nagy száma és penészes bölcsessége.” Később, mikor a leánygimnáziumok ügye megoldódni látszott, a leányérettségi ellen tiltakozók száma méginkább növekedett. Sokan úgy gondolták, a nők elveszik a férfiak elől a kenyérkereseti lehetőséget az értelmiségi pályák vonatkozásában.

Vikár Béla ezért 1892-ben így foglalta össze az egyik budapesti tanítónői szakosztályban tartott előadásában a leánygimnázium eszméjét támadók érveit:
„Torkuk szakadtából zengették világgá vészkiáltásaikat: veszélyben a haza és az emberiség! A főzőkanál és a portörülő! A tudományos akadémia és az egyetem! A házasság és a konyha! Forradalom készül. A hozományt elnyeli az érettségi bizonyítvány! Férfiak vigyázzatok! Ma sem tudunk megélni, hát még majd ezután!”

Ebből a rövid forrásból is kiolvasható az, ami számos más cikk és könyv soraival alátámasztható még: a leánygimnáziumok ellenfeleinek érvkészlete a hagyományos értékek megőrzéséből indult ki, a házias, feleség és anya szerepét ellátó, hazaszerető és dolgos nőket tartották értékesnek – szembeállítva őket a tanult vagy tanulni vágyó nőkkel. 1892-ben A Hét címí lap a téma kapcsán kérdéseket tett fel olvasóinak. Számos férfi és nő ragadott tollat, hogy a lapban feltett kérdésekre válaszoljon: „1. Szükség van-e a leánygimnázium felállítására (miért)? 2. Csak míveltségbeli képzést nyújtson vagy mesterséget is tanítsanak? 3. Ha a különböző életpályák a nők számára is hozzáférhetővé válnának, mi történne a házasságkötésekkel? Akadályozná-e vagy elősegítené a lányok férjhezmenetelét a tanulás illetve az azt követő munkavállalás?” Alig telt el egy hét a felhívás közzététele után, és az olvasók nem késlekedtek a válaszadással, a szerkesztőség nem győzött válogatni. A levélírók egyik része – köztük zömmel nők szerepeltek – úgy vélte, nem volna helyes, ha a gimnáziumokban lányok is tanulnának, azzal pedig főleg nem értettek egyet, hogy érettségi vizsgát tegyenek és egyetemre menjenek vagy tudományos karriert fussanak be.

Bizonyos II. Margit pl. azt írta, hogy „a férfiak nem azért házasodnak, hogy feleségük a nyilvánosságban szerepeljen, hanem hogy családjuk legyen; a nőknek a családban benn a helyök.” Egy Alexandrine neví olvasó(nő) úgy vélte, hogy a tanult férfiak tekintetében máris „tulproductio” van. „Minek bennünket, szegény nőket is a szellemi proletariátus kétségbeejtő ösvényébe erőszakosan belesodorni?” – kérdezte a levélíró, és azt javasolta, hogy inkább háztartási iskolákat állítsanak fel. Az O. L. Sz. monogram mögé rejtőző levélíró úgy gondolta, a gimnázium csak a csúnya lányoknak való, hiszen „csinos nő mindig egy áldozatkész férjjel biztosíthatja legjobban jövőjét.” Nitouche azt írta, a leánygimnázium csak fokozná a nők hiúságát, dr. Biguioné szerint pedig azért nem kellenek ilyen iskolák, mert nem szeretné, ha a következő nemzedék lányai okosabbak lennének, mint ő… Jól látható ebből a néhány felidézett véleményből is, hogy e levélírók érvei nem voltak igazán mélyen szántóak, sokszor inkább a humor, mint a bölcs átgondolás szülte őket. Ugyanakkor az is látszik, hogy a nők hagyományos értékelésére épültek, és a nők örökkön emlegetett tulajdonságait (szépség, hiúság, érzékenység stb.) emelték ki.

A téma felemlegetése a humorlapokból sem hiányzott. A Veréb Jankó az 1892. év végén ezt a versikét közölte fő oldalán: Leánygimnázium Valamennyi pesti hirlap/ Verset, czikket, tárczát hoz:/ Hogy a lány is érett legyen/ Értsen a chemiához./ Hozzászól most a „Jankó” is, / Halljátok meg, mit beszél:/ A leánynál egy százezres/A legszebb »érett-levél«.

Sok olvasói vélemény azonban a „másik oldal” felfogását tükrözte, vagyis a leánygimnázium felállítása mellett foglalt állást. Sz.-né például, aki Trencsén-Tepliczből írt a lapnak, úgy vélte, „ha ellene szólnak is, mégis meglesz. Ha most nem, hát később. De minek is belekapaszkodnunk azon óriási kerék óriás küllőibe, melynek »fejlődés« a neve…” Wilhelm-Neustädtl Berta és C. Berta is úgy érveltek, hogy szükség van a leánygimnáziumokra, sőt utóbbi szerint a női orvosokra is, mert a „doktor kisasszony kevésbé lesz naiv.” Alice Zugligetről egyenesen azt írta, hogy a gimnázium megnyitása azért szükséges, hogy Magyarország a nyugati civilizált országok közé kerülhessen. Az iskola mellett érvelők tehát valamennyien felismerték, hogy az ország haladásának, a társadalmi fejlődésnek a nőnevelés is kulcsfontosságú záloga, és hogy a lányok oktatásának kiterjesztését nem lehet visszafordítani.

Az 1896-os év aztán elhozta a sokak által régen áhított lehetőséget. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1895-ös rendelete nyomán az Országos Nőképző Egylet ettől az évtől Budapesten kísérletképpen elindította a női gimnázium 1. és 5. osztályát. 1895-ben, mindezzel párhuzamosan arról is rendelet született, hogy az orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti karokra leányok is felvehetők. Pár év múlva, 1900-ban az &Uacutej Idők egyik számában közöltek egy fényképet a Zöldfa utcai leánygimnázium 8. osztályos tanulóiról, és ez állt a kép mellett: „Húzódott eleinte a magyar társadalom attól a gondolattól, hogy magasabb tudomány is való a lányoknak. Az akadémiai pályát a férfiak privilégiumának tartották s úgy vélték, hogy ne csak az eklézsiában, hanem a tudományban is hallgasson az asszony. Ma már ez a fölfogás a régi kalendáriumokba való. Az első leánygimnázium meglett, épp annyi jóakaratú érdeklődés, mint amennyi kétségbeesett élcelődés fogadta. A felsőbb leányok azonban keményen megállták a sarat, mindjárt az első évben szépen kimutatták, hogy bízhatunk ebben a merőn új intézményben.”

Ez a szöveg is azt bizonyítja, hogy a századfordulón már elültek a leánygimnáziumokkal szemben kelt viharok, ez az iskolatípus is betagolódott a magyar oktatásügy rendszerébe. Az Országos Nőképző Egyesület budapesti felsőbb leányiskolájában tartották az első hazai leánygimnáziumi érettségit Magyarországon, 1900 júniusában. Jóllehet, a középiskolák közül a leányok jobban preferálták a polgári és kereskedelmi iskolákat, az érettségiző és egyetemre készülő nő alakja egyre megszokottabb figurává vált a századelő magyar társadalmában. Az egyetemen való tanulás teljes körí lehetőségéért azonban tovább kellett folytatni a harcot. Lassan teljesedett csak be mindaz, amit Mary Wollstonecraft 1792-ben megálmodott: A nők is tanulmányozhatják a gyógyítás mívészetét, s ugyanúgy lehetnek orvosok, mint ápolónők. Tanulhatnának politikát s bármely fajta szakmát, ha tisztességesebb oktatásban részesülnének. Hány nő kényszerül így elfecsérelni életét, aki orvosként praktizálhatott volna, irányíthatott volna gazdaságot, vezethetett volna boltot, s állhatott volna önállósága tudatában büszkén emelt fejjel, ahelyett, hogy lecsüggeszti.” §

  • Nők a régi karikatúrákon. 
    A XIX–XX. század fordulóján gyakran ábrázolták karikatúrákon a mívelt, emancipált nő alakját a hazai és külföldi sajtóban. &#336 az, aki a korabeli tusrajzokon, grafikákon – bár többnyire divatos ruhát és frizurát visel – számos férfias vonással és kellékkel rendelkezik (cvikker, kalap, nyakkendő stb.). Ami még ennél is szembetínőbb, hogy rendkívül férfias dolgokat cselekszik: dohányzik, kávézik és újságot olvas, ír, politizál, biliárdozik, iszik, parancsolgat, kártyázik. Tulajdonképpen csak a szoknyája különböztetné meg a férfiaktól, ha nem lenne mellén egy szopó kisgyermek…