Csodagyerekek

A századeleji pesti varieték világa a különleges, ma már kissé furcsának tûnő, vagy nem is létező produkciók repertoárját vonultatta fel. Ott volt Lilly Butterfly, a tetovált nő, Maud, a kar és lábnélküli ember, Hedi Kosch, akinek egyik fele fiú, a másik kamaszlány volt, és nem hagyhatjuk ki a sorból Max Burtont sem, aki egyszerre húsz tyúktojást, tíz varangyos békát, és némi aranyhalat nyelt le a fővárosi közönség előtt. A legtöbbeket azonban kétségtelenül a csodagyerekek vonzották. Hogy a fejszámoló géniusz Franckl Móricka, a hasbeszélő Fiedler Jánoska és Madárfejû Lajcsika valóban különleges képességû, kimagasló tehetség volt-e, történetük kimenetelét tekintve aligha számít – hiszen valamennyien ugyanarra a sorsra jutottak…Fejszámoló.
A cirkuszban sírtak a látványától
Franckl Móricka vidéki és pesti orfeumok, cirkuszporondok, alkalmi színpadok, elegáns színháztermek ünnepelt sztárja volt a századfordulón. Ha ő fellépett, bizonyosan megtelt a nézőtér, sem köhintés, sem krahácsolás, kapirgászás és vakargászás nem zavarta meg a csendet, nem duruzsolt unatkozó úr a mellette üldögélő nő fülébe, nem fürkészte az előtte helyet foglaló fiatal lányka fehér, puha nyakát, és a főpincér sem állt egyik lábáról a másikra, egy fillérest pörgetve jobb mutatóujján. Ha Franckl Móricka a színpadon állt, a vendégek maguk elé meredtek, szájuk enyhén mozgott, láthatóan roppant mód koncentráltak valamire. Nem, szó sincs semmiféle tömeghipnózisról, vagy szemfényvesztésről. Egészen más nyûgözte le őket.

A sorok közt helyet foglalók egytől egyig – számoltak. Osztottak, szoroztak, összeadtak és kivontak, aztán egy idő után belegabalyodtak a számok tengerébe, dühösen feladták a harcot, és hitetlenkedve néztek az alig ötesztendős géniuszra, Mórickára, aki hajszálpontosan bemondta a feladvány végeredményét.

Franckl Móricka fejszámoló mûvész a századelő egyik legismertebb csodagyereke volt. Tehetségére egy pécsi fûszerkereskedésben derült fény. Csak egy nyalókáért ugrott be az üzletbe, ahol az előtte álló hölgy borjúhúst, meg egy kevés nyulat, jó sok felvágottat és egy kiló abált szalonnát vásárolt. A segéd papírra vetette az összegeket, és kínok közepette megpróbálta összeadni. Sehogyan sem ment. Gyötrődött, izzadt, elölről kezdte, satírozott. A kicsi fiú felágaskodott a pultra, nézegette a krikszkrakszokat, majd közölte az eredményt. A segéd ügyet sem vetett rá, csak akkor emelte fel a szemöldökét, amikor a végösszeghez ért. Hajszálpontosan megegyezett azzal, amit a kölyök súgott neki, éppen az imént. A segéd azonnal hívta a főnökét, ezt nézze meg, milyen különös szerzeményre bukkant. Rögtönzött számtanpéldákat adtak fel a kisfiúnak, az meg ült a pulton, és rövid gondolkodás után fújta a válaszokat.

Hamarosan megtelt a kis bolt, a vásárlók egymás feje fölött ágaskodva bámulták a csodagyereket, akinek nem csak jó fejszámoló képesség, de remek üzleti érzék is adatott. Nem volt hajlandó csak úgy produkálni magát. Egy-egy cukrot, szörpöt kért a szolgálataiért, végül tejet, sajtot, juhtúrót pakoltatott egy szatyorba az üzletvezetővel. Hatalmas pakkal a kezében érkezett haza, szülei el sem tudták képzelni, honnan szedte a rengeteg holmit. Az üzletvezető még aznap este kopogtatott Francklék ajtaján. Munkát ajánlott a gyereknek, fejszámológépként alkalmazná a fiúcskát. Nem kell rakodnia, emelgetnie, csak egy magas széken ülve – számolnia. Szép összeget ajánlott a szolgálatért. De addigra már mások is érdeklődtek a kis zseni felől. Sőt, csak úgy tolongtak a kíváncsiskodók Franckelék szerény otthona előtt.
 
Pécs-szerte mindenki Mórickáról beszélt, majd megjelent a polgármester és a városi gimnázium matematikatanára is. Látni akarták az okos négyévest. Először egyszerûbb, majd mind bonyolultabb feladványokkal tesztelték. Hamarosan a középiskola tanári kara vizsgáztatta. Soha ilyen tehetséggel nem találkoztak! Móricka első nyilvános fellépése Balassagyarmaton volt. Egy pengőért cserébe bármit kiszámolt, néhány pillanat, esetleg egy-két perc alatt. Egy kisebb vagyonnal tértek haza aznap este. Franckl Józsefet megrészegítette fia sikere. Sütkérezett, fürdött a népszerûségben. Nyilatkozott a sajtónak, azt füllentette, hogy Móric képességét ő fedezte fel, s féltve őrizte a titkot, miként nemzhet valaki zseni utódot a világnak. Franckl végighordozta csemetéjét a vidéki városokban, felléptette a Somossy-orfeumban (igaz, csak egyszer, mert Somossy túl magasnak tartotta a gázsit), jártak a városligeti cirkuszban, majd Bécsbe utaztak, hiszen immár az uralkodó is látni akarta a gyereket.

Bécsből Londonba, onnan Berlinbe, Párizsba, Milánóba utaztak Francklék. Az apa szórta, költötte a pénzt. A kölyök lassacskán felcseperedett. A sok utazástól, kialvatlan éjszakáktól megviselve, idegileg összeomolva tért vissza 14 éves korában Pestre. Egy faárugyárba került, aztán egy zálogházban alkalmazták. Itt futott össze a Beketow cirkusz egyik artistájával, aki felismerte a néhai hírességet, és beajánlotta a cirkuszigazgatónak. Beketow hetente egyszer, szombat délutánonként színpadra léptette az egykori csodagyereket, a megöregedett fejszámoló mûvészt. Franckl Móric ilyenkor elegáns ruhát öltött, kiállt a színpad közepére, és számolt. Mondta az eredményt, osztott-szorzott. A számok egyeztek, hajszálpontosan egyezett minden, ám a nézők mégsem tapsoltak. Franckl Móric, a néhai zsenigyerek a Beketow cirkusz legszomorúbb előadómûvészeként üldögélt a porond közepén. Semmit nem csinált, csak számolt, némelyek mégis elpityeredtek már a puszta látványától.

Egy alkalommal Beketow éppen az állatokat ellenőrizte – elképzelni nem tudta, mi zajlik a színpadon, mi ez a néma csend. Miután elhúzta a függönyt, könnyező családanyák, hüppögő öregurak riasztó látványa tárult elé. Még aznap levetette Móricot a repertoárról. A híres cirkusz jegypénztárában kapott munkát, innen ment nyugdíjba nyolcvankét évesen…

Hasbeszélő.
Ha megunták kiment a piacra
Az Operában kasírozó segédként gyakran alkalmaztak gyerekeket, mert pici, ügyes kezük volt, könnyen belefért a bábuba. Itt dolgozott kisegítőként az ötéves Fiedler Jánoska is. A gyerekek szívesen játszottak a bábukkal: hangot adtak nekik, a figurák bemutatkoztak egymásnak, szellemes történeteket meséltek, összevesztek, kibékültek. Az egyik kasírozónak feltûnt, hogy Jánoska szája sehogyan sem mozdul, miközben csípős megjegyzések, hangos kacajok hagyják el bábúja torkát. Körülállták a gyereket, figyelték, aztán felfedezték, hogy a hang valahonnan mélyről, talán a gyomrából érkezik. Csakhamar az egész környék csodájára járt a csukott szájjal beszélő fiúnak.

Hasbeszélő Jánoska kitûnően utánozta a szomszédokat, apját, anyját, nagyszüleit, testvéreit. De legszívesebben állatoknak kölcsönzött hangot. A belvárosi piacon kalamajka tört ki, amikor a ló arra kérte gazdáját, hogy most már induljanak haza, mert friss szénára vágyik, és le is heveredne egy kicsit; a szomszédos pulton a tyúkok megvitatták egymás között, hogy gazdájuk ismét berúgott az előző éjszaka, s egy árokban töltötte az estét; jóval odébb a félholt halak a gazdasszony kosarában egy csepp vízért könyörögtek.

Az árusok eleinte csak a fejüket csóválták, értetlenül bámultak maguk elé, aztán, amikor már minden felől azt lehetett hallani, hogy az állatok beszélnek a nagybani piacon, rohangászás, felfordulás, sikítás tört ki. A csodagyerek pedig egy ládán ácsingózva, tenyerét dörzsölve figyelte a nagy mûvet.
Később felkereste Baltazárt, a híres hasbeszélőt, s közölte vele, hogy két pengőért megszólaltatja az elefántot, s még kettőért a medvét is. Baltazár szeme-szája tátva maradt: ilyen fürge, eleven, kicsiny hasbeszélő gyerekkel még nem találkozott. Menten kísérőjének szerződtette.

A kis Fiedler János azonban nem jutott túl nagy szerepekhez mestere mellett: az előadások előtt méternyi babájával megjelent a színpadon, s felkonferálta a híres-neves mûvészt. A butuska baba azonban hol elfelejtette Baltazár nevét, hol összekeverte benne a mássalhangzókat, máskor kurta dalt énekelt, vagy kétsoros versikével mulattatta a nézőket. A közönség imádta ezeket a pillanatokat – bár valóban csak pillanatokról volt szó. Néha vastapssal vonult ki a nézőtérről, s nem lehetett tudni, hogy a taps neki szól, vagy a soron következő hasbeszélőmûvész produkciójának.

Baltazár egy aradi fellépés előtt elveszítette a hangját, és a felesége arra kérte a kisfiút, hogy helyettesítse urát. A mûsor olyan jól sikerült, hogy a gyerek önálló számmal tért vissza Pestre, ahol a városligeti Schmidt-arénában foglalkoztatták. Négy évig dolgozott a ligetben, aztán külföldre tartott, s olyan fenoménokat utasított maga mögé, mint Heinrich Blank német, Leidenand Nobel dán, Princ amerikai, vagy Nadragé és Edler osztrák hasbeszélők. Szoprán, tenor, bariton és basszbariton hangon szólaltak meg figurái. Nem akármilyen munkatársakkal dolgozott. Fiedler bábui mind életnagyságúak voltak, ugráltak, bukfenceztek, csevegtek és pletykálkodtak – akárcsak az emberek. Volt köztük koldus, aki szomorú koldusnótát énekelt, a legismertebb Matyika, pedig kísértetiesen emlékeztetett gyerekkori önmagára. János táncolt velük, mórikált, játszadozott. Matyika fejéhez ügyesen egy vízzel teli lufit szorított, abból spriccelt ki a víz, mintha a bábú köpött volna a távolba.

Produkcióját azonban csakhamar megunta a közönség. Annyi különleges mûvész lépett fel ez idő tájt – lábujjzongorista, elefántbőrbe bújt kötéltáncos, önmagát összehajtogató illuzionista –, hogy a hasbeszélőkre már senki nem volt kíváncsi. Fiedlert néha meghívták egy-egy gyerekzsúrra, születésnapi összejöveteleken mókázott a kisebbeknek. Szomorúan nyilatkozott a Pesti Napló riporterének kudarcairól.

Rosszkedv ide vagy oda, gyerekkori hobbijáról ekkor sem tudott lemondani. Vasárnaponként még mindig kijárt a piacra, ahol hirtelen megszólalt a ló, beszélni kezdett a nyúl, szerelmes verset mondott a kiscsibe. A hasbeszélésből néha még hasznot is húzott. A szegedi piacon például egy jól táplált disznóra alkudozott. Annyi pénze nem volt, hogy az állatot megvegye, a gazda viszont egy fillért nem engedett. – Százötven pengő az ára. Vagy kell az úrnak, vagy sem. – Adja ide százhúszért, és már viszem is a jószágot. – Dehogy adom, százötven is kevés érte, annyit etettem, neveltem, a legjobb kosztot kapta tőlem. Erre hirtelen megszólalt a disznó: – Uram, el ne higgye, amit ez az ember állít. Még száz pengőt sem érek, hiszen kukoricát én soha nem kaptam. Moslékon, meg bûzölgő takarmányon neveltek… A gazda majdnem elájult. – Beszél a disznó! Megszólalt a jószág! – hebegte. – Na látja, száz pengőnél egy petákkal sem ér többet – nyomta a bankót János az öreg kezébe. Mire az árus felocsúdott, a hasbeszélő már messze járt a beszélő malaccal…

Madárfejû.
Végül egy pincébe számûzték
Fényes Gyula városligeti porondján már hosszú ideje csak néhány zenebohóc, és két tûznyelő szórakoztatta a nagyérdemût, igencsak rosszul ment a bolt. &Aacutem hirtelen, az egyik éjszakáról virradóra környékszerte színes óriásplakátok lepték el az oszlopokat, hirdetőtáblákat. A plakáton egy letakart fejû gyerek üldögélt, felette a következő szöveggel:

„Szenzáció! Madárfejû Lajcsika a Városligetben!”
Az emberek nézegették a hirdetést, különösen a fotográfia érdekelt mindenkit. Közelebb húzódtak, hátha meglátnak valamit az álarc mögött. Valaki látni vélte a félelmetes csőr körvonatait, más állította, hogy a kisgyereknek a lábai is madárszerûek, azért visel olyan különleges cipőt.
Egy délután aztán két rozoga csacsi húzta fogat jelent meg az úton, rajta Lajcsikával – a fejét a hatás kedvéért letakarták –, és Fényes impresszárióval, aki szórólapokat osztogatott a járókelőknek. Amerre haladtak szinte a lélegzet is elakadt, egyetlen pisszenés, moraj nem hallatszott. Mindenki a csodagyereket figyelte, akit még soha senki nem láthatott.

A nagy napon fél nyolckor már özönlött a tömeg, taposták egymást a helyekért, mindenki közel akart kerülni a porondhoz. Pontban nyolckor aztán megjelent Fényes. Az emberek kiabáltak, kérdezgették, hogy honnan jött a gyerek, hol bukkant rá, hol rejtegették idáig, hogy senki nem hallott még róla. Fényes egy szegény családról mesélt: hat gyerekük után a hetedig picike, tollas fejjel, aprócska csőrrel jött a világra. Majd be is mutatta a családot, oldalt foglaltak helyet, mind a hat gyerek, és a szüleik. Az asszony erre zsebkendőt emelt az arcához és zokogni kezdett. A közönség sajnálkozva nézett a szerencsétlenekre. És hogy mi lett aztán?

Fényes maga mellé hívta az édesanyát, és együtt mondták tovább a történetet. A madárarcú csecsemőt üvegből táplálták, tejjel itatták, kétéves korától pedig mindent megevett, amit a testvérei. Szülei picike villát és kanalat készíttettek neki, éppen olyat, ami belefért a kicsiny csőrbe. És az igazgató már elő is húzta a kis evőeszközöket. A közönség felhőkölt, az impresszárió körbe adta a kanalat és a villát. Az emberek kevéske undorral, két ujjuk között forgatták a pléh látványosságokat, s lelki szemeik előtt megjelent, amint a tollas fejû, kemény csőrû gyerekecske eszegeti a húsdarabkákat, lefetyeli a sós levest. Miután a kanál körbe járt, Fényes elmesélte, hogy egy kicsi sapka takarta a gyerek fejét, amiből nem is nagyon kellett nagyobbat csináltatni, hiszen a kicsiny fej nem nőtt, alig egy cipónyi maradt a kölköcske hatéves kora ellenére. A sapkát is körbeadta, az ámuldozók fogdosták, mustrálták, majd az egyik nő felsikoltott: egy szürke madártoll állt ki a fejfedőből.

És volt még valami. Egy szövetdarabka, amivel a gyerek csőrét takarták. Az impresszárió szomorú mesét adott elő: a kisfiún sokat gúnyolódtak, ezért anyja egy kockás inget szétbontott, és kellemes előkéket varrt a fiának. A rongydarab is körbejárta a termet. Miután mindenki rettenetesen sajnálta szegény Lajcsikát, Fényes egy csodálatos dolgot jelentett be. A gyerek tollazatát és csőrét egy orvosprofesszor megmûtötte. &Iacutegy tehát teljesen emberszerûvé vált, kivéve a csöppnyi madárfejét, amivel még a külföldi szakember sem tudott mit kezdeni.

Következett tehát a produkció. Dobpergés. A függöny mögül előtipegett egy kisgyerek. A nők sikítottak, zokogni kezdtek, a férfiak arcukat tenyerükbe temették. Kezüket csókolom mondta a gyerek. Majd az igazgató ölébe csücsült. Egy teljesen hétköznapi, kicsike kisfiú bámult a nagyérdemûre. A teste olyan, mint bármelyik hatévesé, csak éppen annyira sovány volt, hogy a csontjai is kilátszottak. Ezen a testen pedig, egy aprócska, pici fej csücsült. Valóban akkora, mint egy madárfej. Az emberek ámuldoztak. &Aacutellították, soha nem láttak még ilyen kicsi fejecskét. A gyerek énekelt, versikét mondott, sőt, még egy pónit is meglovagolt a színpadon. Fényes, hatalmas sikert aratott a csodagyerekkel. Évekig teltházat hozott a számára.
 
Hogy ki is volt Lajcsika valójában? Egy sokgyerekes család sokadik csemetéje, aki minden bizonnyal születési rendellenességgel, torz fejjel jött a világra. Az impresszárió valahol hallott a párizsi madárfejû emberről, kapóra jött neki a beteges látványú gyerekecske, úgy gondolta, adoptálja a történetet. Négy, vagy öt évig sanyargatta, mutogatta a fiút. A produkció abból állt, hogy a gyerek anyjával karöltve előadta fia borzasztó történetét. Madárfejû Lajcsika további sorsáról vajmi keveset tudunk: meggyötört, sovány, fejletlen kamasz lett belőle, majd amikor már semmi hasznot nem hozott – a direktor szélnek eresztette. A legenda szerint felnőttkorában egykori cirkuszosok támogatták, etették a néhai csodagyereket, aki nyomorúságos körülmények között egy pincében élt. §

  • A duplazsold csapdájában
    Ferenc József személyesen adott neki feladatot: ha a hadseregben 82 ezred, 26 lovasezred, 11 tüzérezred, 22 vadászzászlóalj van, hány század van egy ezredben, mennyi a legénység századonként, ezek mennyi zsoldot kapnak. Elmondták a tisztikar létszámát is. Mórickának végül ki kellett számolni, hogy mennyi a hadsereg összfizetése egy évben, és naponta is. Gondolkodott. Apja két perc után köhécselni kezdett, három percet követően már izzadt is. Végül a fiú megmondta az eredményt. A napi zsold egyezett, ám az évi nem. Ilyen még soha nem történt: a fiúcska tévedett. Az udvar tagjai legyintettek, a Ferenc József elmosolyodott, és megsimogatta a gyerek fejét. Franckl éppen lógatni kezdte azorrát, amikor valaki megszólalt: a hivatalos kimutatásban a dupla zsold összege is benne van, amit a katonák az uralkodó születésnapján kapnak! Erről megfeledkeztek, és a kisfiú sem tudhatott róla. Ahogy levonták az eredményből a duplazsoldot, a szám stimmelt! Ferenc József, sőt Erzsébet királyné is összecsókolta a gyereket, akit egész nap ünnepeltek, mulatságot rendeztek a tiszteletére.