1945. Németország összeomlott. A szövetséges erők felállítják főhadiszállásaikat a lerombolt országban. Első intézkedéseik az ellenség utolsó állásai ellen irányulnak, és a közélet normalizálását célozzák, ami természetesen kiterjed a náci bínösök felkutatására is.Nácítlanítás, ezt a szót a körülmények alkották, és feladata: tízezrével begyíjteni a régi rendszer kádereit, elválasztani a nagy halakat az apróktól, meglepni és elszigetelni a bínösöket. Késedelem és gyengeség nélkül kellett cselekedni, azért, hogy az ország az egészséges alapokon épülhessen ujjá.
Minden megszállási zónát megleptek, embereket idéztek meg és kérdeztek ki, dossziékat nyitottak, kutattak a levéltárakban, tanúkat szembesítettek… És internáltak.
Ebből a célból nyíltak táborok az ország minden körzetében. Kényelmi okokból, és mert az idő sürgetett, régi náci koncentrációs táborokat helyeztek – „logikusan” – üzembe: Neuengammét a brit zónában, Dachaut az amerikaiban, Buchenwaldot és Sachsenhausent a szovjetben, hogy csak ezeket említsük.
Azon a területen, ahol később Kelet-Németország létrejött, a szovjetek tíz speciális tábort tartottak fenn, melyeket Speziallager néven emlegettek. Mindegyikük azonosítási számot kapott a Különleges Táborok Osztályától (Abteilung Speziallagern des NKDV des UdSSR in Deutschland). A szovjetek által ellenőrzött zónában a volt náciknak 48 (Berlinben 72) órájuk volt, hogy azonosítsák magukat, és feliratkozzanak a megszállók felállított listára. Ezek az intézkedések jelezték a tömeges letartóztatások kezdetét. Igaz, a britek és amerikaiak is a nácítlanításra törekedtek, de szovjet részről a letartóztatásokat sokkal homályosabb kritériumok alapján hajtották végre. Az internáltak között szerepeltek volt nácik, de jelentős számban olyan egyének is, akiket a szovjet ügynökök „a szocializmussal ellenséges” elemeként írtak le – vagyis az orosz felszabadítóknak szándékukban állt, hogy ideológiájukat rákényszerítsék az általuk ellenőrzött zónára.
A foglyok
Bár a szovjetek bevallott célja az volt, hogy a régi rendszer káderei közül minél többet tartóztassanak le, kis arányban eshettek aktív náci múlttal a csapdájukba. A nagy nácikat, az igazi bínösöket ugyanis már elítélték a hadbíróságok, és a Szovjetunióba deportálták őket – hacsak nem menekültek el már jó ideje. 1946 júliusában Sachsenhausenban 10 921-an raboskodtak vádemelés és ítélet nélkül. Közülük 7564-en voltak tagjai a náci pártnak, 374-en a Gestapo, 401-en az Abwehr ügynökei voltak, 301-en az SA, 106-an az SS, 63-an az SD tagjai voltak, 535 volt közülük funkcionárius. De a legutóbbi becslések szerint csak a foglyok 43,5%-ának volt valódi kapcsolata a náci párttal.
A háború utáni letartóztatások nagy hullámai elsősorban azokat az embereket érintették, akiket a hatóságok osztályhelyzetük alapján ellenségként tartottak számon, illetve azért, mert kártékonynak tekintett társadalmi kategóriákhoz tartoztak. Nemcsak a nácikat célozták meg, de a funkcionáriusokat, a bírákat, az ügyvédeket, az újságírókat, a tanárokat, a vállalkozókat, a gyárosokat, az üzletembereket, az orvosokat, az értelmiségieket, a hadipari alkalmazottakat is. A náci rezsim megrögzött ellenfelei, mint Justus Delbrock, Ulrich Freiherr von Sell, Horst von Ensiedel és Joachim Ernst vont Anhalt herceg szintén a szögesdrót mögött találták magukat.
Ahhoz, hogy megerősítsék a kommunista hatalmat Kelet-Németországban, el kellett szigetelni és el kellett hallgattatni a régi elitet. Így a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták is a moszkvai likvidátorok célpontjaivá váltak. Az 1946. október 20-i választások után, ahol a kommunista párt (SED), melyet a szovjetek támogattak, csak a szavazatok 19,8%-át szerezte meg, nagy tisztogatásba kezdtek – a leggyakrabban azokat vették célba, akik felléptek a szovjet megszállók praktikái ellen. Így Ewald Piecket (aki az NDK jövendő elnökének testvére volt) Fünfeichenbe internálták, mert volt mersze tiltakozni az ellen, hogy orosz katonák német nőket erőszakolnak meg. Jogi szempontból fontos adalék, hogy az internáltak többségét nem állították bíróság elé.
Deportálás
A letartóztatásokat nagyszabású razziák keretében hajtották végre. Nyílt utcán vagy a munkahelyükön gyíjtötték be a gyanúsakat. Semmilyen felvilágosítást nem adtak nekik, azon a jó és egyszerí okból, hogy a szabadságuktól való megfosztásnak nem volt semmiféle indoka: elég volt az is ahhoz, hogy a megtorlás gépezete meginduljon, ha valaki csak érintőleges kapcsolatban állt a régi rendszer gépezetével, ami lehetett akár egyszerí rágalom is. Sok fogoly jelentette fel, inkább alaptalanul, mint okkal, az általa ismert személyeket a környezetéből, abban a reményben, hogy javít a sorsán.
Félreértéseket követően gyakori volt a téves kihallgatás, összekeverték a letartóztatott és bebörtönzött személyeket. Az egyiket egy „sajnálatos félreértés” miatt zárták be: ugyanaz volt a neve, mint egy SS Einsatzgruppenleiternek. Egy másikat SS-Bannführerként vettek fel, holott csak S-Bahn-Führer, azaz villamosvezető volt!
A foglyok külön kategóriáját képviselték azok a serdülők, akiket azzal gyanúsítottak, hogy titkos hitleri ifjúsági szervezet tagjai, Werwolfok (Farkasemberek) voltak. A tizenkét és tizennyolc év közötti fiatalok ezreit tartóztatták le és internálták 1945-ben – illetve a háború végét követő hónapokban és években.
A gyanúsak kihallgatása pajtákban, pincékben, garázsokban, a rendőrség által birtokba vett helyiségekben, magányos házakban folyt. Az NKDV feladata az volt, hogy minél előbb teljes és részletes vallatást csikarjanak ki: tisztjeit nagyban segítette, hogy a foglyokat verték vagy más módon kínozták, nem engedték aludni, és azonnali kivégzéssel fenyegették őket. A kihallgatás során készült jegyzőkönyvek (amikor egyáltalán volt kihallgatás, amire nem mindig került sor) oroszul készültek; a vádlottnak alá kellett írnia, anélkül, hogy az esetek többségében értette volna. De kit érdekelt!Amikor befejeződött a vizsgálati időszak, a foglyot teherautón átszállították egy internálótáborba. Előfordult, hogy a konvojból, mely hagyományosan ötven-százötven főből állt, út közben néhányan megszöktek, illetve meghaltak. De ez sem számított: azért, hogy kitöltsék a dokumentumon feltüntetett hivatalos létszámot, a hiányzókat szerencsétlen járókelőkkel pótolták.
Élet…
A foglyok beszámolói szerint a fogva tartás körülményei az 1945 és az 1947 vége, 1948 eleje közötti időszakban voltak messze a legszörnyíbbek, és ekkor haltak meg a legtöbben. Három emberből egy nem bírta a bánásmódot, amit el kellett szenvednie. A becsléseket nehéz igazolni, hiszen olyan információkra épülnek, melyek a táborokból megszökött vagy kiszabadult foglyoktól származnak. A napi adagok szíkösen voltak elegendők a túléléshez, külső eszközöket pedig nem lehetett igénybe venni a táplálkozás kiegészítéséhez. 1946-ban, a nagy éhínség évében a kenyéradag személyenként 300 grammra zsugorodott. A kenyérrel egy tányér levest kaptak – ami afféle meleg víz, melyben néhány darab krumpli úszott –, továbbá céklát, káposztát kölest vagy árpát. Hús, zsiradék soha nincs. Összehasonlításul: a britek és az amerikaiak által fenntartott táborokban a napi 1700 kalóriát biztosítják.
Az alultápláltság, a protein és a vitamin krónikus hiánya lehetett az oka a betegségeknek és az őrültségig menő lelki zavaroknak. Jamlitzban a foglyok őrületükben a fák kérgét falták, és szörnyí kínok között haltak meg.
Az alultápláltsághoz járultak a betegségek. A barakkok zsúfoltsága és a katasztrofális higiénés viszonyok nagyban felelősek értük. A foglyoknak nem adtak sem szappant, sem fogkefét. Ami a természetes szükségleteiket illeti, nappal be kellett érniük a bízös latrinával, éjjel pedig az undorító hordókkal. Valószíníleg papírt nem adtak. A foglyot beláthatatlan ideig őrizték a saját ruhájában: nem gondoskodtak arról, hogy cserélhesse vagy kimoshassa. A bőr- és gyomorbetegségek, a tüdőfertőzések, az ödémák, a furunkulusok, hasmenéses járványok, a tífusz és különösen tuberkulózis akadálytalanul szedte áldozatait, hiszen orvosi ellátás lényegében nem létezett.
A halandóság másik oka a hideg volt. Az 1945–46-os és az 1946–47-es telek különösen kemények voltak, és a barakkokat egyáltalán nem vagy csak elégtelenül fítötték. Mindehhez hozzájárult, hogy a sorakozó alatt órákig álltak a rabok a jeges hidegben (a rabok helyzete akkor javult, amikor megkapták az orosz vagy a német hadsereg egyenruháit). A nyár a maga részéről a rovarokat hozta. A kosz és a higiénia hiánya következtében jól érezték magukat: a táborokat elözönlötték a tetvek, a poloskák, bolhák és a kullancsok, melyek kínozták a foglyokat, és terjesztették a betegségeket. Az alultápláltságon, a hidegen és a betegségeken kívül a raboknak a teljes elszigetelést is el kellett viselniük, ami már önmagában is gyötrelem. A fogoly nem adhatott életjelt a hozzátartozóinak, nem kaphatott postát. Semmiféle információ nem szivárgott ki a táborból, és nem jutott be. Ezért adták a Speziallagereknek a Schweigelagern, a csendtábor nevet.
A látogatásra tett minden kísérlet vagy majd minden, sikertelen volt. Olykor akadt kivétel: Heinrich George, a náci színész fogadhatta a feleségét Sachenhausenben. A táboron belül minden tevékenységet előírtak. Hivatalosan tilos volt olvasni, írni, megbeszéléseket szervezni, festeni, verseket mondani, kártyázni, röviden: bármivel is foglalkozni. Tilos volt továbbá: az óra, a tükör, a toll és a golyóstoll, a fémszerszám, a papír. Csak a sakkjátékot tírték el. Azt, aki megszegte ezeket a szigorú szabályokat, magánzárkával büntették, vagy felére csökkentették az élelemadagját, vagy a földön kellett aludnia. Takaró nélkül. Csak a sorakozók és az élelemosztások törték meg kissé a mindennapi monotóniát. De ez nem volt elég. A letargia és a reménytelenség gyorsan hatalmába kerítette a foglyok többségét. A többségüket, de nem mindegyiket. Egyesek dolgoztak – ami ritka kiváltság volt. Mások dacoltak a tilalmakkal, és bármi áron megpróbálták fenntartani a társadalmi élet látszatát. Megbeszéléseket szerveztek, utazásokról meséltek, politikai vitákat rendeztek, rajzoltak, barkácsoltak, verseket vagy dalokat írtak. Együtteseket és színtársulatokat hoznak létre – igaz, abból a célból, hogy szórakoztassák a szovjeteket. Mühlbergben például a kulturális tevékenység komoly méreteket öltött. Jamlitzban néhány volt színész repertoárdarabokat mutatott be.
Felügyelet
A berlini fal leomlása óta a Speziallagerekre vonatkozó levéltári dokumentumokból több titok kiderült. Ezek közül a 60-as dosszié különösen jelentős. Címe: Átmeneti utasítások az operatív ügynökök megszervezésére a MVD megszállt német területen lévő speciális táboraiban. Ez az 1946. június 25-én készített dosszié értékes felvilágosítást nyújt az NKDV/MVD helyszínen végzett munkájáról. Felsorolja a tábori ügynökök legfontosabb funkcióit: ügyelni a fogva tartottak teljes elkülönítésére, megakadályozni a szökéseket és megelőzni az eltérést a szabályzattól; semlegesíteni a nácikat a foglyok között, kiszírni a kémelhárítás (Abwehr) ügynökeit és a különböző büntető intézmények személyzetét (Straforgane) és minden más személyt, akit hadbíróság elé kell állítani; megakadályozni, hogy a foglyok között ellenállási csoportok szerveződjenek. 1947-től kezdve, a hidegháború kialakulásával nagy jelentőséget tulajdonítottak a kémtevékenység leleplezésének. A szökések megelőzésére ugyancsak kiemelten figyeltek 1946 végén, 1947 elején. Az élelmezés romlásával tényelegesen növekedett a szökési kísérletek száma.
Azért, hogy biztosítsák a hatékony felügyeletet, úgy vélték, ötven fogolyra legalább egy spiclinek, besúgónak kell esnie. 1946. október 31-étől 890 spiclit tartottak nyilván a táborokban.
Ugyanilyen rendfenntartó és belső igazgatási rendszere volt a speciális táboroknak is. A szovjetek németek által míködtetett igazgatást és rendőrséget állítottak fel. A tábort szovjet parancsnok irányította; orosz katonák és személyzet őrizte a tábort, a spiclik segítették őket. Úgy, mint a náci táborokban, a fogva tartottaknak, szigorú hierarchia szerint, feladataik voltak: rendőrök, barakk- és szobafőnökök, munkavezetők voltak a míhelyekben. Ha valakit e tisztségekre kineveztek vagy általában véve dolgozhatott, az kegynek számított, ugyanis megmenekült a halálos unalomtól, és az élelemadagja is nőtt. Ketschendorfban a személyzet lényegében meggyőződéses náci rendőrökből állt. Mühlbergben még a Waffen-SS tisztjei is részt vettek benne. Azért, hogy elnyerjék és fenntartsák az igazgatási funkcióhoz kötődő kiváltságokat, a foglyok gyakran feljelentették és zaklatták egymást. És ha ezt nem tették meg maguktól és önkéntesen, a drákói szabályzat szerint mindegyiküktől havonta legalább három feljelentést követeltek meg.
Feloszlatás
Az 1948-as év változást jelentett a keletnémet táborok történetében. Annak, aki addig túlélte, esélye volt rá, hogy élve szabaduljon. A kezdeti tizenegy táborból csak öt maradt fenn: Buchenwald, Schsenhausen, Bautzen, Mühlberg és Fünfeichen. A többit feloszlatták, mivel túl magas volt bennük a halandóság, és a tisztogatás a végéhez közeledett. A tovább míködő táborokban a halandósági arány láthatóan visszaesett. Az életkörülmények javultak. Több lett az élelem, jobb a higiénia. Újságok és könyvek tíntek fel, és az egyház nyomására istentiszteleteket szerveztek.
Az utolsó öt tábort folyamatosan számolták fel, tömeges szabadon bocsátással összekötve. Még 1948-ban felszámolták a fünfeicheni és a mühlbergi táborokat. A Berlinben székelő speciális táborok osztálya három tovább míködő táborba szállította át a foglyaikat: Buchenwaldba kerültek azok, akiket még nem ítéltek el, Bautzenbe a hosszabb időre (több mint tizenöt évre) elítéltek, és Sachsenhausenbe azok, akiknek enyhébb volt a büntetésük.
1950 januárjában a szovjetek lebontották a három utolsó tábort is. Mégsem szabadult ki minden fogoly: mintegy 15 000-et átadtak a keletnémet hatóságoknak „weitere Untrersuchung”, kiegészítő nyomozás és „Verbessung ihrer Srafe”, a büntetés meghosszabbítása céljából. Azok, akiket ténylegesen szabadon bocsátottak, új ruhákat kaptak, és előzőleg felhízlalták őket, hogy jobban nézzenek ki. Semmilyen igazoltást nem adtak nekik, mely részletezte volna a szabadságvesztésük időtartamát és fogva tartásuk okát – egy banális szabadulási igazoláson kívül. Mindennek következtében még azoknak is, akik a régi rendszerben nem kompromittálták magukat, azzal a szégyennel kellett élniük, hogy volt náciknak tekintik őket, ellenséges légkörben, vég nélküli zaklatásnak kitéve. Szabadulásuk leggyakrabban óriási hátrányt jelentett a számukra, de ezen túl még leküzdhetetlen nehézségeik voltak a tanulmányaik folytatásában és a társadalmi kapcsolataikban. Senki sem várta őket az új Németországban, s azt is gyorsan felismerték, hogy az ország erősen hasonlít a táborra, melyből nemrég szabadultak.
A hatvanas években a speciális táborokat az NDK vezetői az antifasizmus emlékhelyeivé alakították át. 1945 és 1950 közötti szerepüket gondosan kitörölték. Ettől kezdve emlékeztető, oktató funkciójuk volt. 1949-ben Eugen Kogon, volt buchenwaldi deportált és a náci táborok kiváló történésze, kérte Thomas Mannt, hogy nyilvánosan tiltakozzon az ellen, hogy a szovjetek újra használják a buchenwaldi tábort. Kérése süket fülekre talált. 1990-ig kellett várni, amíg Buchenwald és Saschenhausen közelében felfedezték a szovjet időből származó emberi csontokat. Az emberi maradványokat tömegsírba temették. Látványuk megrázta a túlélőket, és szólásra bírta, késztette őket, reflektorfényt irányítva a huszadik századi táborok történetének eddig ismeretlen vetületére.
§
