Amikor felkapcsolták a villanyt a Földön…

A földtörténet ős- és ókorát elválasztó határt a hihetetlen sokszíníségben és formagazdagságban, robbanásszeríen megjelenő és elterjedő külső vázas élőlények jelölik ki. A kambriumi életrobbanás rejtélye az őslénytan máig megoldatlan kérdése.A kutatók fantáziáját évszázadok óta izgatja a rejtély megoldása. Az enigmáról egy meghökkentő, ám újszeríségével és eleganciájával egyaránt lenyígöző elmélet kísérelte meg lerántani a leplet, de rögtön számtalan ellenzője is támadt.

543 millió évvel ezelőtt csodálatos és megismételhetetlen esemény történt földünkön. Geológiai értelemben egy pillanat alatt soha nem látott forma- és alakgazdagságban, korai Pallasz Athénéként kipattanva Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben (azaz páncélzatban) özönlötték el földünk egykori tengereit a külső vázas élőlények. De csak a tengereket, hiszen az első szárazföldi élőlények csak a szilur időszakban (mintegy 100 millió évvel később) léptek ki a puszta földre. Persze többsejtí lények korábban is éltek a földön (ilyenek a híres Ediacara-fauna lényei is), sőt a jelenleg ismert 34 állattörzs őstípusai is valamikor a 700–600 millió év közötti időszakban alakultak ki, ám egészen a kambriumi robbanásig egyetlen élőlény sem rendelkezett külső vázzal, páncélzattal vagy borítással.

A többsejtí lényeknek majd’ 200 millió éven át nem volt szükségük páncélzatra. A földtörténet őskorában (Proterozoikum), az Ediacara-fauna virágzása idején, 620-tól 543 millió évig mosogatóvájlingszerí és méretí lágy testí lények, kivasalt gilisztára hasonlító, meg palacsintaszerí és puhaságú lények lebegtek a vízben. Mozgásuk éteri volt és kecses, de cél nélkülinek tínt, hiszen e lények még nem bírtak látószervvel. Prédájukat vagy ellenségüket csak a fizikai kontaktus határán, csillók-bajuszok-tapogatók érintkezésével ismerték fel.

Aztán a mából visszatekintve szinte pillanatszeríen, valamikor 543 millió évvel ezelőtt mindenki páncélba bújt és védőfalak mögé húzódott. A puhatestíek teknőkkel vették körül lágy testüket, az ízeltlábúak kitinpáncélba bújtak, a tüskésbőríek kalcitkristály-szemcsékből szőttek páncél- és sodronyinget, hogy megvédjék magukat. És nemcsak páncélzat mögé bújtak, hanem korábban nem látott gazdagságban özönlötték el az addig lakatlan sekélytengeri élőhelyeket. A folyamatot és annak eredményét nevezzük kambriumi életrobbanásnak. Azonban ennek az evolúciós ugrásnak a magyarázatára ma sincs megnyugtató elméletünk.

Az eddigi, tradicionális megközelítések az alábbi magyarázatokkal szolgáltak: a kambriumi robbanás csak számunkra létező, látszólagos esemény, amit az nagyít föl, hogy a kemény vázak jóval alkalmasabbak a fosszilizálódásra, mint a korábban ugyanilyen gazdagságban élő, ám lágy testí lények lágy szövetei. A formakincs változékonysága mindig lemaradva követi a genetikai változékonyságot, ami tehát jóval a kambriumi robbanás előtt bekövetkezhetett, tehát amit látunk az nem az ok, hanem csak az okozat. Az őslénytani anyag hiányos, de szívós munkával majdcsak megtaláljuk a jelenleg hiányzó, kambrium előtti virágzó élőlények maradványait.

Evolúciós fegyverkezési verseny
Az új elmélet azonban egészen más irányban keresi a megoldást. Amikor a kambriumbeli távoli őseink még csak vak evolúciós kísérletként úszkáltak az ősi tengerekben, kizárólag tapintásra, szaglásra és rezgések érzékelésére hagyatkozva, már éles látású lények – utóbb leszármazott nélkül kihalt ízeltlábúak – figyelték mozgásukat, és keresték nyomaikat, hogy zsákmányul ejthessék őket…A kambriumi robbanás problémáját megoldani kívánó új elmélet megalkotója, Andrew Parker ausztrál biológus a látás, a képalkotó látószerv megjelenése felől közelít a témához. Ma ugyanis a földünkön élő állatfajok 95%-a rendelkezik a látás képességével, miközben képalkotó látószerv az ismert 34 állattörzsből csupán 6-nál jelent meg. A képalkotás és a színlátás együtt óriási adaptív és alkalmazkodási előnyt jelentett – olyan nagyot, ami megmagyarázza, hogy a jelenlegi földi állatok nagy része miért rendelkezik látószervvel.

Parker gondolatmenetét arra építi, hogy a látás, a képalkotó látószerv megjelenése 543 millió évvel ezelőtt is hasonló előnyöket jelentett. Szerinte a kambriumi robbanás megoldását az jelenti, hogy szinte varázsütésre jelent meg a képalkotó látószerv a kor csúcsragadozóinál, ami egy korai evolúciós fegyverkezési versenyt váltott ki.

Miközben a ragadozók szeme és képalkotó látószerve tökéletesedett, zsákmányállataik is hasonló módon tökéletesítették védőfelszerelésüket – az effajta ragadozó–préda közötti egyidejí és egymástól függő evolúciót koevolúciónak nevezzük. Az elmélet újdonsága abban áll, hogy nemcsak a látószerv megjelenésére ad magyarázatot, hanem egyből arra is magyarázatot kínál, hogy ezt miért követte a külső vázas lények kirajzása és robbanásszerí fejlődése. Egy csapásra három, korábban egymástól teljesen független kérdésre kínál megoldást: egyrészről arra, hogy mi váltotta ki a kambriumi robbanást, másrészt arra, hogy mi az oka a külső vázas élőlények ilyen hirtelen és pillanatszerí megjelenésének, harmadrészt annak, hogy miért jelent meg a képalkotó látószerv? A fejlődés motorja tehát a ragadozók diktálta ökológiai nyomás volt: a prédaállatok vagy ingyenebédként szolgáltak, vagy védekeztek: páncélba bújtak és/vagy meghódították azokat az ökológiai fülkéket, amelyeket az élet addig szabadon hagyott, hiszen semmilyen evolúciós nyomás nem kényszerítette az élőlényeket azok elfoglalására. Ennek az evolúciós fegyverkezési versenynek az eredményét ma, 543 millió év távolából az őslénytani anyag alapján úgy értékeljük, mint a kambriumi életrobbanást. Logikusan végiggondolva a fenti okfejtést, egyetlen kérdés marad csak megválaszolatlan, mégpedig az, ami az egész fejlődést elindította: ez pedig a képalkotó látószerv kialakulása. Azt vajon mi váltotta ki?

A képalkotó látószerv csodája
A látószerv bonyolultsága és a képalkotás csodája olyannyira zavarba ejtő, hogy automatikusan teológiai (de legalábbis teleologikus) magyarázatért kiált. A kérdés még az evolúció atyját, Charles Darwint is mély töprengésre késztette:

„Azt feltételezni, hogy a látószervet valamennyi utánozhatatlan alkatrészével a természetes szelekció alakíthatta ki, őszintén megvallom, a legnagyobb mértékben abszurdnak tínik.”

Ma már a mutáció-szelekció-adaptáció hármas folyamatát jól ismerve, és számítógépes modellekkel felvértezve, ezt is megérthetjük – isteni beavatkozás vagy csoda feltételezése nélkül is. Darwin és minden korai kutató csodálatát az váltotta ki, hogy hatalmas különbség van a fény érzékelése és a látás képessége, a képalkotás között. Fényérzékelő sejtek nagyon sok állattörzsnél kifejlődtek, sőt még a növényeknek is vannak fényérzékelésre szakosodott receptoraik. Mégis, a fény érzékelése és a képalkotás között minőségi különbség van. A képalkotás ugyanis három alrendszer kialakulását és párhuzamos fejlődését igényli. Az első természetesen maga a látószerv, annak kialakulása és evolúciója a fényérzékelő sejttől a kameraszemig (blendével, változó törésmutatójú szemlencsével és fényérzékeny retinával). A második az ingerülettovábbító idegpályák és kialakulásuk, szerveződésük. Végül a harmadik maga a képalkotás, amely a szemben keletkező és az idegpályákon továbbított impulzusokból az agyban összerakja a képet, értelmezi azt, és a felfogott, majd továbbított és értelmezett képnek megfelelő akcióra utasítja a testet.

E bonyolult és finom képalkotó látószerv kialakulásához azonban nem kell csodára vagy isteni beavatkozásra várni. A természet és az evolúció elvégzi azt helyettünk – megfelelő idő és feltételek fennállása mellett. Michael Land biológus két évtizede kutatja a szem evolúcióját, és készít számítógépes modelleket. A szem evolúcióját modellezve kiindulásként a testfelszínen elhelyezkedő fényérzékeny sejttársulást tételez fel. (Megjegyezzük, hogy jelenlegi ismereteink szerint már a kambriumi robbanás előtt jóval, majd 100 millió évvel korábban megjelentek a többsejtí állatokban a fényérzékelő receptorok/sejtek.) Modelljében kikötötte, hogy a mutáció által a virtuális utódpopulációiban létrehozott változékonyság mérhető bélyegeiben legfeljebb 1%-ig térhet el az előző generációtól. Másik előfeltevése az volt, hogy a tökéletesedő látószerv szelekciós előnyt biztosít birtokosának, amely így sikeresebben szaporodhat, és kiszoríthatja a fejletlenebb látószervvel rendelkező utódpopulációkat. Ezen néhány igen egyszerí peremfeltétel rögzítését követően modelljét útnak indította, az evolúció míködését szimulálva.

A program igen meglepő eredményt adott: modelljében „mindössze” 400 000 generáció (tehát évenkénti nemzedékváltást feltételezve négyszázezer év) múlva megjelent a kameraszem! Kialakult tehát a gömb alakú, retinával, blendével és változó törésmutatójú szemlencsével jellemezhető, tökéletes képalkotást biztosító szem!

Dehát ez csak egy modell – mondhatnánk – aminek semmi köze a valósághoz! Hol vannak az idegpályák és az agy, amely feldolgozza a képet? Azért menthető a helyzet. Az állatok ugyanis – kivétel nélkül minden állattörzs – a látás képességének megszerzése előtt már rendelkeztek érzékszervekkel. A látószervnél jóval egyszeríbb, fizikai és kémiai jeleket feldolgozó érzékszervek voltak ezek, amelyek az állat környezetéből felvéve az ingereket (tapintás, hőérzékelés, nyomásváltozás, vibráció, valamint kémiai ingerek, mint íz és szaglás), közvetítették azokat egy kezdetleges jelfeldolgozó idegdúcba – nevezzük agynak – amely a szervezetnek parancsot adott a megfelelő válaszreakciókra. Andrew Parker azzal oldja meg a szem evolúciójának, az idegpályák fejlődésének, valamint a jelfeldolgozó központ kialakulásának és párhuzamos fejlődésének a problémáját, hogy utóbbi kettő eleve rendelkezésre állt, és ami igazi nóvum, tehát valódi újítás volt, az nem volt más, mint Michael Land elméletében – földtani értelemben –, a hihetetlenül gyorsan és a ragadozó állatoknál kialakuló képalkotó látószerv! Andrew Parker szerint a képalkotó látószerv számítógépes modell által igazolt, meghökkentően gyors kialakulása pontosan a Michael Land elméletében jelzett módon és gyorsasággal, azaz kevesebb, mint egymillió év alatt valóban megtörtént.

Mi idézte elő a látás kényszerét?
Andrew Parker azt állítja, hogy elméletének csupán egyetlen komoly kérdésre kell választ adnia: vajon mi indította meg a szem evolúcióját? Mi volt az a stimulus, az a környezeti változás, aminek hatására a látószerv ekkora szelekciós előnyt jelentett bármilyen lény számára? A szerző erre meghökkentő választ ad:

elmélete szerint a földitől teljesen független, csillagközi erők míködtek közre, illetve játszhattak szerepet. Szerinte egészen egyszeríen valami „felkapcsolta a lámpát”, azaz a tenger felszínét elérő fény intenzitása többszörösére nőtt a korábban tapasztaltaknak, és a szürkés félhomály helyett fény és árnyék, éles kontúrok jelentek meg a sekélytengeri aljzaton —fényárba vonva minden élőt és élettelent.

A feltételezés izgalmas kérdést vet föl: mi volt ez a tényező? Parker szerint több tényező együttmíködése vezetett a kambriumi csodához. Korábbi lapszámunkban (Interpress Magazin 2005/4. szám) szót ejtettünk az ún. hólabda-Föld-jelenségről, arról, amikor a régmúltban a Föld teljes felszínét, óceánokat és szárazföldeket egységes és vastag jégtakaró borította. Ez az akkor még kizárólag tengeri élőlények számára olyan mértékí árnyékoló és szírő lehetett, ami magyarázza, hogy a hólabda-Föld idején miért nem alakult ki látószerv – egyszeríen a fényviszonyok olyan gyengék voltak, hogy semmilyen szelekciós előnnyel nem járt volna a látószerv. Mindenesetre tény, hogy a hólabda-Föld idején, tehát a 700–600 millió év közötti időszakban egyetlen látó élőlény sem létezett a földön. És utána? Mivel a jégpáncél elolvadása a tengerekben a fényviszonyok jelentős javulását is eredményezte – ismerve az evolúció természetét –, a látószervnek jóval hamarabb meg kellett volna jelennie.

Nos, Andrew Parker egy másik rejtélyes jelenséget hív segítségül, mégpedig a galaktikus évet. Napunk ugyanis nem állócsillag, hanem bolygórendszerével együtt másodpercenként 68 km/mp sebességgel száguld galaxisunk középpontja körül. Ez a körmozgás pedig százmillió évek óta folyamatos. Napunk a galaktikus év során megjárja a galaxis spirálkarjait, és a spirálkarok közötti jóval ritkább és nyugodtabb területeket egyaránt. A galaktikus év (melynek hossza 220-230 millió év) során nemcsak a spirálkarokon kel át, hanem csillagközi por- és gázfelhőket is keresztez. Parker elmélete szerint a hólabda-Föld-jelenséget követően egy ilyen csillagközi por- és gázfelhőbe került a Naprendszer, aminek hatására jelentősen visszaesett a Naptól a Földet elérő sugárzás intenzitása. Nem alakulhatott ki olyan erős stimulus, amely kiválthatta volna a képalkotó szem evolúcióját. &Aacutem amint a Naprendszer áthaladt ezen a felhőn, a Földön a napfény újra felragyogott, és ez olyan hihetetlenül erős jel volt, ami kiváltotta a látószerv szinte azonnali evolúcióját.

Kínai kétség és kitérő…
A kanadai Burgess-pala és bizarr faunája 1911-es felfedezése óta világszenzáció. Korát ma 505 millió évesnek becsüljük. Ismereteinket a föld korai többsejtí lényeinek hihetetlen gazdagságáról és sokszíníségéről nagyon sokáig szinte kizárólag erről az egyetlen helyről szereztük. Gyakorlatilag ezen lelőhely tanulmányozása során fogalmazódott meg a kambriumi robbanás ötlete a kutatókban. Az itt talált több százezer ősmaradvány elemzése világította meg a kambriumi ökoszisztéma bonyolult felépítését és érett, fejlett rendszerét, amelynek szinte előzmények nélküli megjelenése és magyarázata az evolúciós elméletek nagy kihívása. &Aacutem azt senki sem gondolta volna, hogy ebből a korból még egy hasonlóan kivételes ősmaradvány-lelőhelyre bukkanunk földünk felszínén – mégis így történt, sőt, ha lehet, akkor még érdekesebb. Kínában, Chengjiangban (Jünan tartomány) egy olyan alsó- kambriumi rétegsorra bukkantak, amely a Burgess-palánál 15-20 millió évvel idősebb rétegeket tár fel!  A fauna feldolgozása 1984 óta folyamatos, és még számos csodát rejteget – megoldást a mi kérdésünkre mégsem ad. Csak a szálakat kuszálja tovább (vagy bogozza ki?)…

Ugyanis — és ez felettébb meghökkentő — bár képződése 525 millió évvel ezelőtt zajlott, faunája nagyon hasonlít a nála 15-20 millió évvel fiatalabb Burgess-faunához! Mintha ez alatt a 15-20 millió év alatt az evolúció lelassult volna!

Ez a korai stabilitás evolúciós problémáinkat tovább élezi azzal, hogy a kambriumi robbanás időkeretét tovább szíkíti: csak az 543–525 millió év közötti 18 millió évben történhetett valami rendkívüli! Vagy mégis az az igazság, amit Andrew Parker állít? Lehet, hogy ha egyszer valaki fölkacsolja a lámpát, akkor már semmi sem lehet ugyanaz? Lehet, hogy az evolúció olyan szerencsés pillanatában jelent meg a fény a földünkön, ami egy csapásra megváltoztatott mindent, és ami kihasználta a lehetőséget, egyúttal végérvényesen meghatározta a földi élet további fejlődésének az irányát?

A tetszetős elmélet kritikája
Andrew Parker elmélete tehát tetszetős, de tüzetes kritikusai szokatlan hevességgel támadják azt. A Cambridge University professzora, Simon Conway Morris, korunk természettudományos kutatásának enfant terrible-je lesújtó kritikával illeti az elméletet. Conway Morris szerint a trilobitáknál a képalkotó látószerv sok millió évvel a kambriumi robbanás után jelenik meg, esetükben tehát a szem evolúcióját nem válthatta ki a Parker elméletéből következő látó ragadozók által támasztott evolúciós nyomás… Azonban Conway Morris is elköveti azt a hibát, hogy állítását tényekkel nem, csak a tekintélyével támasztja alá. Márpedig ez kevés. Azt pedig szintén elfelejti a kiváló angol tudós, hogy Parker elméletében a kulcsfontosságú momentum a szem megjelenése a ragadozóknál – nem pedig a prédaállatoknál. Márpedig a trilobiták kivétel nélkül a kor csúcsragadozóinak (pl. Anomalcaris, Opabinia) a prédaállatai voltak – az elmélet szempontjából tehát nem szükségszerí, hogy a kambriumi robbanással egy időben jelenjen meg a trilobitáknál is a szem!

De felvonultat jobb kritikai érveket is, amikor azt fejtegeti, hogy a chengjiangi őslénytani anyagban megjelenő, rendkívül bonyolult testfelépítésí, specializált lények már igen fejlett ökoszisztémát alkottak, aminek kifejlődéséhez nagyon sok idő kell. Millió, sőt, tízmillió évek. Andrew Parker elmélete azonban menthető! Heves támadásában Conway Morris elfelejti azt, hogy a látószerv igen „költséges beruházás”, és nem feltétlenül szükségszerí fegyver egy látó élőlény elriasztására. Régóta ismert, hogy egyes élőlények (állatok és növények vegyesen) előszeretettel alkalmaznak kémiai anyagokat a ragadozók távoltartására. Márpedig egy toxin kifejlesztése jóval kisebb beruházás egy élőlény számára, mint egy szofisztikált látószerv kifejlesztése!

Tehát az evolúciós fegyverkezési versenyből elméletileg van kiszállás: a látószerv vagy a páncélzat helyett toxinok termelése. Most már csak egyetlen kritikai megjegyzést kell megmagyarázni: ez pedig az, hogy a külső váz törvényszeríen jelent-e meg a kambriumi robbanással egy időben, vagy itt is lehetnek az elmélet fő áramától eltérő kivételek?

Szibériai kitérő
A II. világháborút követően a Szovjetunióban nagyléptékí földtani kutatásokkal igyekeztek feltárni az Urál hegység szerkezetét, hogy megismerjék a hegység fejlődéstörténetét. E kutatások során nagyon ősi, kora kambriumi mészkőrétegekre bukkantak, amelyekből igen kicsi, legfeljebb 1 centiméteres nagyságú, egzotikus és csodálatos héjmaradványokat írtak le. Eredményeiket a szovjet tudósok orosz nyelven 1969-től kezdték publikálni – a nemzetközi tudományos közvélemény közönye mellett. A rétegtani kutatások és módszerek finomodása, a kambriumi életrobbanás jelentőségének felértékelődése azonban néhány évtized múltán ráirányította a tudományos közvélemény figyelmét ezekre az adatokra. A szovjet kutatók által tommoti-nak elnevezett rétegekről sokáig azt tartották, hogy a kambrium legeslegelején, 538 millió évvel ezelőtt rakódtak le, és zárták magukba egzotikus faunájukat.

A kis héjas ősmaradványok ugyan még ma is őrzik titkukat (teljes biztonsággal még senki sem fejtette meg, hogy milyen nagyobb ősmaradványcsoportba tartoztak, és milyen leszármazási kapcsolataik vannak), de egyet már bizonyítottak: nem a kambrium hajnalán, hanem már azt megelőzően is léteztek. Ez pedig Parker elméletének újabb komoly kihívása. Azt jelenti ugyanis, hogy nagy forma- és alakgazdagságú külső vázas élőlények már a kambriumi életrobbanás előtt is léteztek földünkön…

&Uacutegy tínik, Parker elmélete az események fő áramát, a jelentős történések nagy részét képes megmagyarázni, ám a kor élővilágának teljes magyarázatára alkalmatlan. A világ mégsem olyan egyszerí, ahogy azt Andrew Parker elmélete megoldani remélte… A páncélzatot tehát sokkal korábban feltalálták, mint ahogy páncéling nélkül is volt élet a kambriumi lovagkorban. Ez azt jelenti, hogy léteztek párhuzamos kísérletek – s alaposabb vizsgálatok később akár Parker elméletének újabb támaszát is megtalálhatják a ma inkább azt cáfolni látszó tényekben! Ugyanis ha valóban a „villany felkapcsolása” egyszer s mindenkorra megváltoztatta a földi élet evolúcióját, akkor ezek a jóval korábbi kísérletek ezen mindent elsöprő új változatnak, a kambriumi robbanás sikeres ökoszisztémájának eshettek áldozatul.

Kereshetünk új magyarázatot?
Valószíníleg az igazság valahol félúton helyezkedik el. Simon Conway Morris kritikája releváns, és rámutat arra, hogy az elmélet képtelen minden kérdést megválaszolni, a kis héjas ősmaradványok pedig sok borsot törnek még a tudósok orra alá. Persze az elmélet atyja is gondolkodhatott volna bölcsebben! Egy kevésbé bombasztikus és mindent megmagyarázni akaró felfogása helyett egy hívösebb és megfontoltabb, kevesebbet markolni kívánó megközelítéssel nagyobb tudományos (ám kisebb közönség) sikert arathatott volna. Hogy miért? Nos, pontosan a galaktikus év és a furcsa, „pont időben jöttek az idegenek” szemlélete miatt! A galaktikus év hosszát 220– 230 millió év közé teszik. Amennyiben tehát 543 millió évvel ezelőtt a Föld éppen egy galaktikus keringést befejezett, akkor azt is várhatnánk, a 313–323 és a 83–103 millió évvel ezelőtti időszakokban is történhetett volna hasonló! De ha nagyvonalúak vagyunk, és azt mondjuk, hogy kétszázmillió év alatt galaxisunk szerkezete is oly mértékben változik meg, hogy a galaktikus keringés során kétszer nem találkozik földünk ugyanolyan körülményekkel, nos galaxisunkban akkor is marad elég por- és gázfelhő, amibe a galaxismag körüli keringése során Naprendszerünk belefuthatott volna.

Ha pedig ez így lett volna, akkor földünkön számos kambriumi robbanásnak vagy ahhoz hasonló gyökeres fordulatnak kellett volna megtörténnie – Andrew Parker elméletét követve. Márpedig ilyen csak egy volt. Ráadásul a képalkotó látószerv, a tudósok szerint, a földi élet fejlődése során mintegy negyven önálló esetben jelent meg egymástól függetlenül számos állattörzs sokféle leszármazási vonalán. Kinek van igaza? Ma még nem tudjuk. Lehet, hogy tényleg Andrew Parker állít igazat, és a kambriumi robbanás kiváltója az volt, hogy a csúcsragadozóknál megjelenő szem indította el az evolúciós fegyverkezési versenyt – ám nem a teljes élővilágban, hanem pusztán egy részében. Lehet, hogy Simon Conway Morris látja helyesen, és a szem evolúcióját nem holmi Fred Hoyle-féle fekete felhő váltotta ki, hanem jóval prózaibb, és saját földünkön keresendő tényező. Nem tudhatjuk ma még. Mégis az új elmélet eleganciája magában rejti a megoldást – még akkor is, ha a szem evolúcióját kiváltó tényező magyarázata helytelen. A legvalószíníbb azonban az, hogy a megoldás kulcsa egy jövőbeli szerencsés őséletbúvár kezében van, aki egy ismeretlen új lelőhely feltárásával oldja majd meg a rejtélyt, a kambriumi életrobbanás máig megoldatlan rejtélyét.