Erdőisten szigetén

&Uacutej-Zéland: vulkánok és gejzírek mentén.Darwin az 1830-as években járta körül a Beagle neví vitorlás hajón a földet. A fiatal tudós naplója hí dokumentuma az általa felkeresett tájaknak, az akkori növény- és állatvilágnak. Leírásai jó alapot adnak egy olyan összehasonlításhoz, amelynek célja megmutatni, mint változtak meg e karakterisztikus helyszínek bolygónk felszínén. Azért eredtem Darwin nyomába, hogy rögzítsem, mennyire maradt meg eredeti állapotában a civilizáció másfél százados térhódítása során a természeti környezet, vannak-e még érintetlennek tínő fjordok, életterek.

A Fehér-szigetet alkotó három vulkáni kúp mindegyike különböző korú. A két öregebbik kúpot az erózió már alaposan kikezdte, a legfiatalabb a sziget közepét foglalja el. Kráterében már többször mértek 600 Cº, sőt egyszer 800 Cº-ot is. A legmagasabb pontja 321 m-re emelkedik a Csendes-óceán víztükre fölé.

Darwin bolyongásai során &Uacutej-Zéland északi szigetére, a maorik erdőistenének szigetére is eljutott. A bevándorló angolok gyorsan változtatták meg az eredeti növényzetet. Takaros európai házakat ugyan már Darwin idején is építettek errefelé, a tudós azonban aligha hinne a szemének, ha látná, hogy Skóciára emlékeztető rekettye sárgállik mindenfelé, sőt az őshonos erdőségek helyére az óvilágból származó különböző fenyőfajokat telepítettek. Az őslakó maorik csak azért égettek fel kisebb erdőterületeket, hogy helyükön ehető növényeket termesszenek, a bevándorlók viszont saját hazájukra akartak emlékezni, amikor a kiirtott ősi vegetáció helyére európai fákat ültettek.

Kétezer éves kaurifenyő
&Uacutej-Zéland leghíresebb fáját, a kaurifenyőt, ma már csak néhány természetvédelmi területen vehetjük szemügyre. Egykor összefüggő sávban borították be e gyakran 1500–2000 éves ősi fákból álló erdőségek az északi szigetnek a 38. szélességi foktól északra fekvő részét. A kaurifenyő volt egykor a sziget legértékesebb terméke. A fiatal tudóst elvitték vendéglátói egy közeli kaurierdőbe. A rücskös fakéreg láttán Darwin a következőket jegyezte fel naplójába: „Kérgéből sok gyanta folyik ki – amit fontonként 1 pennyért adnak el az amerikaiak… Megmértem egyet e nemes fák közül, és kerületét 31 lábnak (csaknem 10 méternek! – a szerk.) találtam a gyökerek felett…

A fákat különösen nevezetessé teszi a sima, hengeres törzs, amely 60, sőt 90 láb magasságig nyúlik föl, átmérője jóformán alig változik, s egyetlen oldalágat sem hajt közben. A csúcsán levő ágkorona aránytalanul kicsiny a törzshöz képest. Az erdő majdnem csupa kaurifenyőből állott: a legnagyobb fák – párhuzamosan futó oldalaikkal – úgy álltak ott, mint óriási faoszlopok.” A másfél évszázados erdőirtást túlélő legnagyobb kaurierdő – a Waipoua rezervátumban – 2500 hektáros. A magas termetí ősi fenyőkön rengeteg az epifiton, és koronájuk a jóval alacsonyabb, de ugyancsak hangzatos maori nevekre hallgató rimu-, tawai-, rata- és kahikateafák koronaszintje fölé emelkedik.

A legnevezetesebb matuzsálemeket külön-külön is maori nevekkel illetik.  Közülük a leghíresebb az Erdőisten, maori nyelven Tane Mahuta. Tane a maori kozmológiában Rengioninak, az Ég atyjának a fia. Az ő felesége Papatuanuku, a Föld anyja. Tane hozta a Földre a fényt, a teret és a levegőt, ezután virágzott fel az élet.

 Tanemahuta a legnagyobb ma élő kaurifa. Korát nehéz megbecsülni, de 1500–2000 éves lehet, talán Krisztus születésével egyidős. A hatalmas kaurifákat a maorik kőbaltáikkal csak hosszú idő alatt tudták kivágni, de még a századforduló kézi fírészeivel is nehezen boldogultak velük a favágók. &Oumlt pár ökörrel tudták csak elvontatni őket.
A kaurifenyők közeli gyökerei csak kis mélységbe hatolnak a talajba, viszont szélesen terpeszkednek. A gyökerei sérülékenyek, ezért csak az ösvényeken lehet bejárni a rezervátumot. A körülötte levő fák egy része Nothofagus, azaz déli bükk, egy része páfrányfa. Hogy micsoda, a jelenleg élőknél is hatalmasabb fák éltek egykor errefelé, arról ezek a mocsarakból kiásott rönkök tanúskodnak egy bútorgyár udvarán. Vannak itt e nemes fákból készült edények, tálcák, gyertyatartók, sőt vázák és korsók. A bútorok, dísztárgyak ára csillagászati, egy nagyobb asztal a hozzátartozó székekkel mintegy 2 millió forintnak megfelelő összegbe kerül. A kauri mellett a nikapálma is kedvelt faanyagot szolgáltatott. A legnagyobb méretí kaurifát Galgavi környékén találták. 30 méter magasságban ágazott szét a törzse, kerülete a 20 métert is meghaladta.

Ez a fa tehát – amely egyébként erdőtíznek esett áldozatul – kétszer akkora volt, mint az erdő istene. A csapadékos környezetben a lehullott páfránylevelek a korhadékkal keveredve biztosítják a táptalajt a nagyobb termetí kaurifenyőknek, amelyeket ily módon 4-5 méter magasságú földpalást vesz körül. Négy másik hatalmas kaurifenyőt Négy nővér névre kereszteltek. Egy-egy famatuzsálemen – esetenként – harminc különböző egyéb növény él. Néhány társával együtt az új-zélandi kormánynak csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie a kaurifákat. A telepeseknek nagy jövedelmet jelentett a favágás, hiszen a kaurifenyő egyaránt alkalmas volt hajógyártásra, építkezésre és bútorkészítésre.  De a gyantája is értékes volt. A fa kérgén sebet ejtve színtelen, ragacsos folyadék szivárgott elő, amely kemény fehér, borostyánkőszerí anyaggá szilárdult. Ez a kopálnak nevezett gyanta magas hőfokon olvadt, és ezért tartós lakkot tudtak belőle készíteni.

A kaurigyanta áttetsző, többféle színárnyalatú változatai féldrágakőnek számítottak, a maorik pedig fítöttek vele, illetve a friss gyantát tetováláshoz használták. A kaurierdőket a gyantakeresők sok helyen egyszeríen felégették, hogy a talajban levő, régi, már megkövesült gyantához hozzájussanak. 1940 körül – a szintetikus anyagok megjelenésével – a kaurigyanta elvesztette jelentőségét. Ennek is köszönhető, hogy Erdőisten és társai e tenyérnyi rezervátumokban megmaradtak. Megkísérelték a kaurifenyők újratelepítését is. E fák azonban rendkívül lassan nőnek. Több évszázad kell, amíg szürke törzsük tiszteletet parancsoló méretíre vastagodik.

Wakerawarewa: a forró vizek birodalma                            
&Uacutej-Zéland északi szigetén, a maorik ősi földje felett repülünk. &Iacutegy madártávlatból békésnek, harmonikusnak tínik a táj, Rotoroa szélesen terpeszkedő házsorai, erdőkből birkalegelővé avanzsált dombok, vulkáni eredetüket felejtető szelíd tavak. A földre szállva, közelebbről kiderül, gőzök és forró vizek birodalmában járunk, Wakerawarewában. A gejzírekkel, iszapfortyogókkal zsúfolt Wakerawarewa egy hosszú maori helynév rövidített változata: Wahiao harcosainak gyülekezőhelye. A termális területén belül van egy – éppen a gejzírek kicsapódott anyagából álló – terasz, amelynek mindössze egyhektárnyi területén hét gejzír lövelli különböző ritmusban és intenzitással forró vizét a magasba. A gejzírek táplálója a kőzetrepedésekbe beszivárgó csapadék, amely a föld alatti üregekben felmelegszik. Amikor a gőz nyomása nagyobb lesz, mint a felette levő vízrétegek súlya miatt az ellennyomás, a gőz a magasba lövell, magával sodorva a felette levő vízoszlopok anyagát. A visszacsorgó vízből cseppkőszerí formák képződnek.

Néhol a meleg víz iszapot lebegtet, amelyből az átpöfékelő gőz furcsa buborékokat, karikákat varázsolt. Megtekintésük nem veszélytelen, nagyon kell figyelni, nehogy szemközt köpjék az embert. Figyelni kell a hangokra, a gőz erejétől függő buggyanásra, rotyogásra, pöfögésre.

Szinte minden sziklarepedésből gőz szivárog elő. Meglepő, hogy a növények a forró környezetben is milyen jól érzik magukat. A forró tavak, gőzszivárgások, fortyogók mind arról tanúskodnak, hogy a felszín alatt néhány tíz méteres mélységben már száz fok a kőzetek hőmérséklete. Ez a mélyben levő, még ki nem hílt vulkáni kőzetek következménye.
&Uacutej-Zéland északi szigeteinek döntő többsége a tíz szülötte. Több millió éve míködtek itt vulkánok. Közülük néhány az emberi történelem során is többször kitört. A míködő tízhányóknál azonban gyakoribbak az utóvulkáni jelenségek, a gejzírek, fumarolák, szolfatárák, iszapfortyogók. Utóbbiak finom iszapanyaga a vulkáni gőzök savas hatásának következménye.

A kőzetek ugyanis a sav hatására elbomlanak, és finom, agyagos bomlástermékük lebeg a fortyogók vizében. Ahol a fortyogók gőz- illetve vízutánpótlása csökken, a lebegő agyag kiszárad és felcserepesedik. A gejzírek 100 Celsius-fokos vizének közelében kénkiválások sárgállanak. Wakerawarewa gejzírteraszának vakító fehérsége éles ellentétben áll a termális területet körbevevő erdők sötétzöld tónusával. Itt, a gejzírteraszon valóban forró a föld a talpunk alatt. (&Uacutej-Zéland gejzírei és gejzírkiválásai modellként szolgálhatnak Magyarország ma már elcsendesedett utóvulkáni területeihez, például Tihany gejzírkúpjai is hasonló folyamatok során keletkeztek.)

Tetarata: a tetovált szikla halála
Most csendes az új-zélandi Tarawera tízhányó hasadéka, amely 1886. június 10-i kitörése során 180 embert és megszámlálhatatlan állatot ölt meg, pusztasággá változtatva a környék erdőségeit. A 1711 méter magas vulkán felett repülve csak a hegyet kettészelő hasadék 5 kilométeres szakaszát fogom be kamerámmal, 1886-ban azonban 17 km hosszban hasadt fel a földkéreg &Uacutej-Zéland északi szigetének ezen a nyugtalan részén, s benne 22 kráter keletkezett. A gigantikus robbanás öt falut tett a föld felszínével egyenlővé és 15 ezer négyzetkilométernyi területet fedett be hamuval, iszappal, helyenként 22 méter vastagságban. A madártávlatból idillinek tínő, tavak kékjével színezett gyönyörí zöld táj valójában potenciális pokol. A nagy tó is, a Rotomahana, amelynek vizén suhan motorcsónakunk – a kitörés során keletkezett. Helyén 1886 előtt két kisebb tó volt. Ezek vize a tó alját is átszelő hasadékba zúdulva felforrt, és sok kilométeres magasságba szórta az iszapot, hurrikánszerí légköri jelenséget okozva.

A kitörés előtt ezen a partszakaszon a világ két természeti csodáját bámulhatták a múlt század világjárói, a forró vizekből kivált Rózsaszín, illetve Fehér teraszt. Az utóbbi maori neve — Tetarata — „tetovált szikla” — minden földrajzi lexikonba és tankönyvbe bekerült. Leginkább az amerikai Yellowstone park mamutteraszaihoz hasonlítottak, de nyomuk sem maradt. 

Időközben a Rotomahana hatalmas tóvá duzzadt, mélysége ma 200 méter, és csak a partján sorakozó gőzoszlopok figyelmeztetnek: sose lehet biztos az ember, nem lépnek-e míködésbe a föld alatti erők, hiszen 1951-ben és 1973-ban is voltak kisebb kitörések a környéken. Az Ausztráliából idetelepített fekete hattyúk nem gondolnak a veszélyre, inkább élvezik a bő táplálékot, amelyet a hideg- és melegvíz-áramlatok keveredése biztosít számukra.

Mint szemölcs az óceán aljzatán
Rotoroából keleti irányba repülve parányi sziget tínik fel a Csendes-óceán végtelen kék vizén. A kúpos forma, a kráter és a belőle előtörő gőzoszlopok messziről elárulják, hogy vulkáni szigetről van szó. Nevét: White Island, Fehér-sziget, Cook kapitány adta neki a fehér gőzoszlopok láttán, maori elnevezése Whakaari. Ez a kis tízhányó, mint szemölcs ül az óceán aljzatán, amely keletről nyugat felé évente néhány centiméterrel vándorol, és az északi szigetet keletről szegélyező óceáni árok mentén &Uacutej-Zéland alá bukik. A Csendes-óceán aljzata a forró földköpenybe belenyomódva megolvad, ebből az olvadékból táplálkozik – a vulkáni csatornán keresztül – a Fehér-sziget is.

Az olvadt zóna itt keleten mintegy 50 km mélységben van, a sziget közepén, a szintén aktív Ruapehuvulkánnál mintegy 70 km, a nyugati part közelében, a Mt. Egmont kihunyt vulkáni kúpja alatt már 200 km mélységben. A századfordulón kénbányászat folyt a szigeten, de a kisebb-nagyobb kitörések miatt felhagytak vele. Pilótánk eredeti szakmája egyébként geofizikus, így magyarázata teljesen szakszerí. A sziget alapterülete 324 hektár, és ha jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy három vulkáni kúpból tevődik össze. Mindegyik különböző korú. A két öregebbik kúpot az erózió már alaposan kikezdte, a legfiatalabb a sziget közepét foglalja el. A kráterben mértek már 600, sőt 800 Celsius-fokot is. A sziget legmagasabb pontja 321 méterre emelkedik az óceán víztükre fölé. Az első európaiak érkezése előtt a maorik  a tengeri madarak végett eveztek át a parttól 50 kilométerre fekvő szigetre.

Tongariro: elfújta a déli szél
Az északi sziget északi vége most ködbe vész. Cape Reingánál még a világítótorony körvonalai is alig vehetők ki. 165 méterrel vagyunk a tengerszint felett, a déli szélesség 34. fokán, nagyjából az ausztráliai Sidneyvel egy magasságban. A távolságjelző póznán hihetetlennek tínő távolságadatok: London például 19 ezer kilométerre van. Egyik oldalon a Tasmán-tengert, másikon a Csendes-óceánt lehetne látni, de csak a hullámok morajlása hallatszik a mélyből. Tiszta időben három kis sziget is látszana a homoknyelv folytatásában: a Háromkirályok-szigetek, hiszen Abel Tasman vízkereszt napján pillantotta meg őket. A homokos oldal mozgását sírí növényzet akadályozza, a ködből agávék kontúrjai bontakoznak ki.

A Ruapehu vulkán oldalában, az északi foktól messze délre is szitáló köd burkolja be a tájat. 1500 méter magasságban vagyunk, körülbelül félúton a terebélyes, enyhe lejtésí tízhányó lába és örök hóval fedett csúcsa között. Az új-zélandiak nem tisztelik a nyugtalan vulkánt, utak vezetnek 1600 méteres magasságba, a sípályák alsó végállomásához.
A Ruapehu része a Tongariro nemzeti parknak, amely 3 tízhányót foglal magába: a gyakran míködő, legmagasabb Mount Ngauruhoe-t és a Tongarirót. A Ruapehunak a középső régióját a déli bükk, a Nothofagus uralja, amelynek egyedei az erdőhatár felé egyre csenevészebbek, és vastag zuzmóbevonatokat viselnek.

A fífélék és virágos növények, a magashegyi régiókban megszokott módon gömbölyí párnákban lapulnak a vulkáni talajon. &Uacutej-Zéland első nemzeti parkját 1887-ben, alig két évtizeddel a világ első nemzeti parkja, az amerikai Yellowstone alapítása után hozták létre. A Tongariro név egyébként maori szóösszetétel, amelyet talán így lehetne fordítani: elfújta a déli szél. Mi sem bántuk volna, ha valami jóságos szél eloszlatta volna a dermesztően hideg ködöt és, elzavarta volna a felhőket. Erre azonban nem volt sok esélyünk, a nemzeti park meteorológusa – a hegyoldalban lévő megfigyelőállomáson – két hónapja nem látta a napot. Barátságtalan lávasivatag ez a régió, komor, sötétszürke andezittömbök egymás hegyén-hátán.

A hegy lábát gyönyörí esőerdők borítják. Egy részük védett bioszférarezervátum, mint ez a Rotokura neví, a nemzeti park déli peremén levő erdőség is, amelynek belsejében páfrányok és páfrányfák sírí sorfala között vezet az út. Magát a talajt is kisebb-nagyobb páfrányok borítják. Rengeteg változatuk van. A páfrányok a leghatásosabban terjedő növényekhez tartoznak. Parányi spóráikat a szél messzire szállítja. Vannak páfrányfajok, amelyek a sarkvidéktől az Egyenlítőig mindenütt megtalálhatók.  A virágos növények, zárvatermők mintegy 100 millió éve, az akkor még összefüggő Afrikának és Dél-Amerikának az Egyenlítő közelében fekvő trópusi övében fejlődtek ki, és a szél által szállított terméseik révén gyorsan elterjedtek a földön, alkalmazkodva a hidegebb klímához is.

A déli félgömbön az ősbükkfa, a Nothofagus, Dél-Amerika déli részéről az akkor még melegebb Antarktiszon át jutott el &Uacutej-Zélandra. A Ruapehu déli lábánál üstökösfákra emlékeztető pálmaliliomféleségek is nőnek. &Uacutej-Zéland növénytakarója ugyanis nem a hozzá legközelebb eső Ausztráliával rokon, hanem az antarktikus flórabirodalom része, beleértve Dél-Amerika tízföldi régióját, az Atlanti- és Csendes-óceán egyes déli szigeteit, jeleként annak, hogy távolabbi földtörténeti múltjában ezekkel volt szoros kapcsolatban.

Most csendes a Ruapehu, semmi jele annak, hogy nem oly rég még több kilométer magasba lövellte kráteréből a vulkáni port, és laharnak nevezett, olvadt hó- és porkeverékből álló sárfolyamok száguldottak alá a hegyoldalon. 1600 méter felett már kopár a táj, főleg a tízhányó északi oldalán, Whakepapánál. Most kihalt minden. De a békés, csendes alkonyatban is gondolni kell arra, hogy vulkán oldalában járunk. 1953 szomorú karácsonyt hozott az új-zélandiaknak: a Ruapehu kráteréből induló, a lejtőkön alázuhanó áradat elsöpört egy vasúti hidat, az expresszvonat már nem tudott megállni. 153 halott emlékeztet erre a különös katasztrófára.  Meglehetősen barátságtalan időjárásban veszünk búcsút a 2797 méteres Ruapehu vulkántól, hogy legközelebb majd napsütésben pillanthassuk meg a hóval borított, gőzölgő kráterét…

  • Bugyborékoló patak
    A nagy Rotomahana-tótól félórányi gyaloglással érjük el a Pokol-tavat. Rászolgál nevére, annyira savas, hogy pH-ja mindössze 2,1. A sziklákon ennek ellenére vörös zuzmók, növények élnek. 30 méter mély. Vízszintje időnként megemelkedik, és forró savas vizet zúdít a közeli patakba, elpusztítva az abban élő algákat. A patak mentén sok helyen forró gőz süvít elő a kövek közül, a belőle kivált kén sárgára színezi a felszínt. Másutt forró víz bugyborékol a patakparton.

  • Szappanopera…
    Waimangutól délre is van egy termális terület, itt míködik óramíszerí pontossággal a Lady Knox-gejzír. Az emberek minden délelőtt pontosan ugyanabban az időpontban gyülekeznek körülötte. Pontosságának oka egy kis szappan, amely a gejzír kürtőjébe juttatva pillanatok alatt kilövellésre készteti a Ladyt. A trükkre erdőtelepítő börtöntöltelékek jöttek rá, akik ruhát akartak mosni a meleg forrásban.

  • Forró víz a serpenyőben
    A magasan fekvő Serpenyő-tó a földkerekség egyik legnagyobb forró vizí tava. Felülete 8 ezer négyzetméter, hőmérséklete 50 Celsius-fok. 200 ezer köbméternyi víztömege állandóan forr, buzog, örvénylik. A zöld növényzet csak több évtizeddel az 1886-os kitörés után tudta visszahódítani a sivárrá változtatott tájat. A növényvilág nem pesszimista, nem gondol arra, hogy itt Waimanguban bármikor megismétlődhet az 1886-os katasztrófa.