Az alkotó elmék között számos a hipochonder, vagyis olyan, akit végzetes betegségek rémképe fenyeget – legalábbis úgy hiszik. Szívesen emlegetik napról napra szenvedéseiket, programjaikat is közérzetükhöz igazítják, nemegyszer naplót készítenek aktuális állapotukról.Hevesen reagálnak a legenyhébb fizikális tünetekre, orvostól orvosig járnak, és sértődötten, gyakran agresszívan lépnek fel a feltevéseiket vissza nem igazoló diagnosztával szemben. A hipochondria az érzékeny, szorongó embereket sújtja, így nem csodálkozhatunk, ha mívészek sokaságát a képzelt betegség egyértelmí jelei sújtják…
Ha egy alkotó ember beteg, látszólag semmiben sem különbözik másoktól: sem a betegség tüneteiben, sem lefolyásában, sem a kór lehetséges kimenetelében. Ám egy látványos különbség mégiscsak adódik. Az alkotó egyéni látásmódja, szeizmográf érzékenységí idegrendszere a panaszok és tünetek sajátos visszatükröződését idézheti elő. Egyszóval a mívész gyakran másként reagál a betegségekre, másként értékeli és dolgozza fel a meglévő tüneteket, melyeket felnagyít, érdeklődésének fókuszába helyez, és attól sem riad vissza, hogy a legkisebb testi jelre elhamarkodottan saját diagnózist állítson fel – amelytől aztán a legalaposabb orvosi vizsgálat sem tántoríthatja el.
A mívészek között meglehetősen nagy számmal találni hipochondriára hajlamosakat, akiket a képzelt betegség rémképei szorongatnak akár több évtizeden át – a kényszeres belső figyelés ugyanis elsősorban a neurotikus, szorongásra hajlamos embereknél jelentkezik. Ôk rendelésről rendelésre járnak, és értetlenül fogadják, hogy a vizsgálatok mindent rendben találnak, noha állandóan betegnek érzik magukat. Makacsságuk, mellyel a vélt kórhoz ragaszkodnak, megdöbbentő. Egy kívülálló méltán hiszi, a panaszkodónak létszükséglete, hogy aggódhasson saját magáért, és a félelem átélése szinte szenvedélyévé vált.
Woody Allen
A libidó transzformációja
A világ egyik legismertebb hipochonder figurája, Woody Allen, például mintegy divatos lepelként terítette magára képzelgéseinek gyakorlatilag kifogyhatatlan tárházát. Igazából az őt hallgató nem tudja, hogy valóban hipochondriáról van-e szó, vagy csupán az alkotó imidzsének egyik pillérjével áll szemben. Mindenesetre a kamaszkora óta pszichoanalitikusokhoz járó Woody Allen a nagy Freud állítását vonatkoztatta magára, miszerint „a hipochondria a szexuális energia, a libidó közvetlen transzformációja, ha a lelki munka nem tudja a libidót toleráns szinten tartani. A szexuális késztetés ilyenkor patológiás szorongásba fordul át: a hipochondria úgy jön létre, hogy a libidót visszavonja az egyén a szeretett objektumtól, és önszeretetként magába olvasztja. Ez a narcisztikus libidó hozza létre a hipochondriatünetet”.
Allen nyíltan vállalja, hogy hipochonder, és azt is, hogy minden egyes szervét külön orvossal vizsgáltatta, helyesebben vizsgáltatja a mai napig is. Nyilvánvaló, hogy a különféle problémák más-más szakorvost igényelnek. Ám ennél jóval messzebbre megy: nem elégszik meg egy belgyógyásszal. Mással ellenőrizeti a máját, a gyomrát, az epéjét, sőt két veséjét két külön szakember felügyeletére bízza. Állandó kapcsolatban áll orvosaival, így ha a legkisebb tünet vagy fájdalom jelentkezik a doktorokat közvetlen „Woody-számukon”, a nap bármely időpontján elérheti. Hasnyálmirigy-specialistája a mai napig emlékszik arra, amikor Woody hasi fájdalma miatt kereste fel őt. Síri hangon szólt a telefonba, remegett a félelemtől.
Az orvos hányásról, hányingerről, hasfájásról kérdezősködött, ám Woody csak egy tompa érzésről tudott beszámolni. Ez okozta halálfélelmét. Az orvos személyesen kísérte a klinikára, ahol a színész a legalaposabb kivizsgálást követelte. Közel egy hétig feküdt az intézetben. Ennyi időbe telt, mire kiverték a fejéből a hasnyálmirigy-gyulladás gyanúját.
Salvador Dalí is a rendszeres kórházba járók közé tartozott . Állandóan attól rettegett, hogy vastagbélrákja van. Hiába nyugtatták meg, a legkisebb tünetekre is félelemmel reagált. Ha nem kívánta a húst, hányingere vagy enyhe emésztési zavarai voltak, azonnal kivizsgáltatta magát, bármilyen kellemetlen is volt a beavatkozás. Amikor a hasi tünetek fejfájással párosultak, agyi áttétekre gyanakodott. A negatív leleteknek nem hitt, azt gondolta, olyan kicsi a daganat, hogy még nem kimutatható a szervezetében.
Allen naponta akár ötször-hatszor is megméri hőmérsékletét, sőt ha korábban egy-egy barátnőjével komolyabb kapcsolatra vágyott, akkor fogkeféje mellett a nő lakásán egy hőmérőt is elhelyezett, így jelezve, hogy többször is szeretne visszatérni a „tett színhelyére”. Kevesen tudják, hogy két hivatalos bemutató dukál minden egyes Woody Allen-filmhez: az egyiket a szakmabelieknek, a másikat orvosainak tartja a rendező. Előfordult, hogy az orvosoknak szánt vetítésekre több vendég érkezett, mint amennyi hely volt, így néhányan pótszékekről nézték az előadást… Egykori felesége, Mia Farrow pontosan emlékszik arra a meglehetősen furcsa jelenetre, amit Woody második randevújukon produkált: a színész aznap hajnalban egy szemölcsöt vett észre szemhéján, és azonnal felkereste specialistáját, ám az orvos éppen nyaralt az idő tájt.
Allen kétségbeesve hívta fel újdonsült barátnőjét, aki riadóztatta ismerőseit, hátha tudnak valami gyógyírt. Végül egy barát javasolt egy vajákosembert az Ötödik sugárútról. A kuruzsló egy halott macskával jelent meg a lakásban, majd az ott lévők orra előtt levágta az állat bajuszát, és Allen könnycsatornája alá dugta. A rendező közel három órán keresztül ült törökülésben a macskabajusszal a szeme alatt, ám a szemölcs nem múlt el. Kénytelen volt megvárni, amíg specialistája hazaérkezik. Több mint egy évtizeddel később pedig, amikor Mia megtalálta házastársa Soon-Yi-ről, a nevelt lányukról készített aktfotókat, Allen soha nem látott rosszullétrohamot produkált, görcsöktől tépázva a földön fetrengett…
A hipochonderek egy része figyelemmel kíséri az orvostudomány legújabb fejleményeit, és állandóan tippeket adnak kezelőiknek, vagy netán magukat ellenőrzik és diagnosztizálják. Cook okoskodóknak nevezte el őket. Németh László ebbe a nem túl kellemes csengésí csoportba tartozott, már ha elfogadjuk, hogy az orvos végzettségí író valós hipertóniája hipochondriával is társult. Németh László ugyanis egyenesen elutasította, hogy hipochondernek nevezzék, noha környezetében többen túlzónak találták az író önvizsgálatát. 1954-ben jelentkeztek magas vérnyomásának első tünetei, melyek ugyan élete végéig elkísérték, ám súlyos betegségtudatot és a betegségtől, az agyvérzéstől való állandó félelmet alakítottak ki az íróban.
Németh László
Hipertónia mindenekfölött
Németh László a rá jellemző alapossággal, félig tudományos, félig intuitív alapon a lehető legnagyobb részletességgel elemezni kezdte betegségét, melynek csapdájába esett. Korányi Sándor nyomán esszenciális hipertóniának nevezte el baját – magas vérnyomásának ugyanis sem a vesékben, sem az erekben, sem máshol nem találták okát. Hipertóniás betegekkel vette fel a kapcsolatot, majd minden fellelhető és hitelesnek bizonyuló szakirodalmat összegyíjtött a témáról. Az egyik „könyvből végül is egy gyógyíthatatlan betegség képe bontakozik ki” előtte. Ok-okozati összefüggéseket keresett betegsége kialakulására, és arra a feltételezésre jutott, hogy talán elnyomott indulatai betegítették meg: esetében a fordítást okolta bajáért.
Miután vérnyomásmérőhöz jutott, alvás előtt és után, étkezés előtt és után, szellemi munka előtt, közben, után, vagyis szinte minden fizikai és szellemi eseményt megelőzően és követően ellenőrizte és elemezte az értékeket. Ha Shakespeare-t fordított alacsonyabb volt a vérnyomása, ám Tolsztoj Élő holttest címí darabjának fordítása után 230-ra emelkedett a felső érték. Napi nyolcszor-tízszer mért. Egy alkalommal például tanítványa megkérte, menjen el hozzá, és ellenőrizze édesanyja vérnyomását. Az asszonynak a kórházban aznap délelőtt 180-as felső értéket mértek, Német László készüléke azonban csak 150-et mutatott. Az a gyanúja támadt, hogy lánya – aki néhány nappal korábban megjavíttatta a készüléket – szándékosan elállíttatta a mérőt, őt kímélendő. „Először csúszott ki betegségem során alólam a talaj.
Éreztem, hogy megijedek, s az ijedelem óhatatlanul viszi föl a vérnyomásom. 230, plusz a készülék jószívísége, plusz az én ijedelmem. Horribilis számok jöttek ki. Hazamentem, de nem mertem otthon maradni.A vérnyomásmérőnek a színét is kerültem. Vásárhely főútján ténferegtem, amikor éreztem, hogy a lábam fölmondja a szolgálatot. Szédültem, támolyogtam. Ez a gutaütés – gondoltam. Minden erőmet összeszedve mentem hazafele”, jegyezte le az Írások a hipertóniáról címí levélnaplójában. Németh László, félelmeit igazolva, magas vérnyomása következtében agyvérzésben halt meg – mintegy húsz évvel a levélnapló megírása után.
Hemingway hipochondriája is konkrét betegséghez kötődött, akárcsak Eugene O’Neillé. A Nobel-díjjal kitüntetett Ernest Hemingway félelmei repülőszerencsétlenségét követően – egymás után két nap alatt kétszer zuhant le – , fizikai felépülése ellenére törtek elő, a drámaíró, Eugene O’Neill pedig a háborúban szerzett tüdőbaja után vált hipochonderré.
Thomas Mann
Fiúszerelem a gyógyerő
Írói igényességgel adott hangot szenvedéseinek az irodalomtörténet egyik jól ismert hipochondere, Thomas Mann. Azon képzelgők csoportjába tartozott, akik megosztották környezetükkel aggodalmaikat. A vélt betegek egy része ugyanis magában őrlődik, mások viszont szinte kikürtölik bajaikat, panaszkodnak, így vívnak ki maguknak még több figyelmet és törődést. Mann 1940–1955 között írt naplójában programjainak monoton ismertetése, a külső események, valamint szellemi és érzelmi életének lejegyzése mellett napi, heti rendszerességgel utal betegségeire. Arról csak nagyon ritkán ír, hogy orvosnak is megmutatta volna magát. (Leszámítva korábbi tüdőtályogját, amit meg is operáltak.) Inkább feleségével, Katiával és Erikával, legidősebb lányával beszélte meg félelmeit – Erika élete utolsó tíz esztendejébe kísérője és bizalmasa is volt.
Miközben 1945-ig szinte minden egyes lejegyzésében tudósít a világháború aktuális fejleményeiről, az államférfiak kijelentéseiről, a rádiónyilatkozatokról, nem feledkezik meg saját betegségeiről sem: „Eisenhower tábornok nagy hatású kijelentése: az európai háború 1944-ben befejeződik. Meghíltem. Köhögök”. Rendszeresen fáradtságra, letörtségre panaszkodik, de annak a későbbi fejezetekben sincs nyoma, hogy orvosokkal konzultált volna. 1944 októberében napi rendszerességgel ír a Doktor Faustus fejezeteinek elkészültéről, ám a munka könnyedsége ellenére tovább panaszkodik. „Rossz közérzet, szokatlan fáradtság. Meg vagyok fázva, hátfájás az egyik oldalon. Napok óta nem érzem jól magam.” Majd két nap múlva: „Valamivel jobban vagyok. Még tartanak a fájdalmak. A XXIII. fejezetet írtam”. Még az érzelmi megrázkódtatás, Heinrich testvére halála sem zökkentette ki önsajnálatából: „Reggel hétkor jött a hír, hogy éjjel fél tizenkettőkor megállt a szív.
Megállapították a halál beálltát, és elszállították a holttestet. Tegnap a hideg és viharos szélben megfáztam”.
A tizenöt évnyi állandó panaszáradat 1950-es zürichi tartózkodása alatt egy csapásra megszínt, miután a Hotel Dolder éttermében rövid beszélgetésbe bonyolódott egy kisegítőfiúval, Franzcal, aki elsöprő szenvedélyt váltott ki az íróból. 25 év után ismét szerelmes lett. A szerelem, majd ezt követően egy Sankt Moritz-i fiatalember iránt érzett vonzalma alatt betegségről, fáradtságról, meghílésről szó sem esik, ami arra utal, hogy az erős érzelmi megrázkódtatás – hacsak ideig-óráig is – feledtette félelmeit, vagy szorongását immár egy reménytelen szerelembe vetítette át. Két nappal elutazása után azonban már lejegyzi: „Éjjel fájt a fülem…”
Kosztolányi Dezső
Ha beteg lesz a képzelgő
Mi történik akkor, ha egy hipochonder hírében álló ember valóban megbetegszik? A család és a környezet is gyanakodva fogadja az újabb tüneteket, és nem hisznek a panaszkodónak. Újabb képzelgést, figyelemfelkeltést rebesgetnek, és az orvosi vizsgálatokat sem szorgalmazzák. Dr. Kiss László Kosztolányi Dezsőről írt orvostörténeti kutatásában megjegyzi, hogy „Kosztolányi szomorú végí esetének egyik nagy tanulsága: a fokozott önfigyelés, a hipochondriára való hajlam, olykor-olykor éppen az ellenkező hatást váltja ki a hozzátartozókban, orvosokban. A sok régi, megunt panasz közt feltínő új, és nem egyszer súlyos kórra utaló tünet eltínhet, és akadályozza a korai kezelést”.
Az alkotó fiatalkora óta hipochonder hírében állt. Félt, hogy vérbajjal fertőződik meg, ha valamelyik barátjával kezet fog, hogy elüti a villamos, és miután a spanyoljárványt követően sérült a szaglása, és náthával küzdött, néha minden nap ellátogatott orvosaihoz: öccsénél, Kosztolányi Árpádnál, a Szent Rókus orvosánál, valamint unokatestvérénél, Brenner Józsfnél (Csáth Gézánál) állandó vendég volt. (Amúgy Csáth is félt a betegségektől. Szinte rögeszméje volt, hogy örökölte anyja tüdőbaját, amely hamarosan előtör belőle.) Éjjelenként pedig gyakran sétálgatott feleségével, akitől nyugtatást várt:
– Manyika, ugye nem halok meg?
– Nem, megmaradsz magadnak – szólt a válasz.
A valóságos baj 1933-ban jelentkezett, amikor az író felfedezett alsó ínyén egy szilvamag nagyságú csomót. Rákom van, mondta azonnal feleségének, de maga sem hitt a rémképben. Fogorvosa tanácsára kamillás öblögetőt vásárolt, kevesebbet dohányzott, és kis időre megfeledkezett a bajról. A rák gyanúja nem hagyta nyugodni, folyamatosan fájt az ínye, ezért Tátraszéplakon a szanatóriumban is kivizsgáltatta magát, de az eredmény újfent megnyugtató volt. Miután visszatért Budapestre ismét fogorvosához fordult, a folt ugyanis továbbra is fájt, szúrt. Simon Béla szájsebészt arra kérte: „Elvárom tőled, hogy az igazat mondd. Mi történhetik? Legfeljebb főbe lövöm magam…” A próbakimetszést követő szövettani vizsgálat eredménye dermesztő volt: az írót a rák egyik legrosszindulatúbb fajtája támadta meg. A házaspárnak mégis azt mondták, hogy jóindulatú daganata van. Kosztolányi felesége is közismerten félt a betegségektől, talán ezért titkolták el előlük a valóságot. Simon radikális beavatkozást javasolt, ám Ádám Jenő professzor ehelyett inkább kiégette a foltot az alsó fogínyből, majd rádiumkezelésre küldte a beteget. (Később Munk Artúr el is marasztalta ezért az orvost: Kosztolányit, a költőt kímélték. Nem akarták elcsúfítani. Bíztak a rádiumban, és ez lett a veszte.)
Három nap múlva azonban mentő vitte az írót a klinikára, ahol állkapcsának egy részét eltávolították, az áttétes nyirokcsomókat azonban nem. Svédországban Berven professzor mondta meg Ilonának, hogy férje a rákkal küzd, ám a rádiumkezelés után gyógyultnak nyilvánította a beteget. Kosztolányi már tudta, hogy haldoklik. Hősiesen tírte betegségét, és – tőle meglepő módon – gúny és önirónia nélkül beszélt a halálról. Érdekes, hogy a fertőzésektől rettegő, fiatal kora óta hipochonder író betegsége alatt sokkal józanabbul és bizakodóbban viselkedett, mint képzelgései idején. Különös a megfigyelés, miszerint a hipochonderek gyakran valóban higgadtan reagálnak fizikális betegségükre, józanul fogadják a legsúlyosabb kór hírét is, és minden erejükkel küzdenek ellene. A hipochondriával, szorongással járó bizonytalanság, stressz, a feltételezések, találgatások, önvizsgálatok és meg nem értettség véget ért. A beteg immár igazoltan is beteggé vált (ő előre megmondta) – és ez a bajban is némi megnyugtatást hoz számára.
- Fatalisták és mártírok
Ha kategóriákat akarunk megkülönböztetni, a hipochonderek között az angol A. Cook segítségünkre lehet ebben. Szerinte az egyik csoportot a fatalisták alkotják, azok, akik folyamatosan úgy érzik, hogy halálos kór pusztítja őket, és ezért állandó orvosi felügyeletre van szükségük. Ha hiszünk Allen hipochondriájában, nyilvánvalóan ennek a csoportnak tagja. A másik csoportba, a mártír hipochonderek közé, azok tartoznak, akik feláldozzák magukat családjukért, társukért „súlyos betegségük” ellenére. Aztán, ha – tegyük fel – egyedül maradnak, a tünetek is azon nyomban elmúlnak. A ragyogó humorú komikus és kiváló zongorista, Dudly Moore például szerettei környezetében állandóan betegségeire, túlhajszoltságára panaszkodott, a családfenntartás és a filmmívészet áldozataként jelölve meg magát. A társalgás témája vélt halálos kórjain kívül semmi másra nem terjedhetett ki, így a családtagok fokozatosan megritkították az együttléteket, végül a telefonbeszélgetéseket is csak a legszükségesebb ünnepnapokra halasztották. Ebbe a csoportba tartozott a párkapcsolataiban sikertelen Alfred Hitchcock is, aki gyakran előtörő rosszulléteiért és halálos rohamaiért a „belőle élő” partnernőit tette felelőssé.
