Az elkerülhetetlen emberiség egy magányos univerzumban

Az fentebb látható címet adta vitákat fakasztó könyvének Simon Conway Morris, az angliai Cambridge egyetemének kutatója. Elmélete szerint az értelmes, intelligens, eszközkészítő és technológiateremtő emberiség a földi élet fejlődésének elkerülhetetlen törvényszerísége, ám állítása szerint mégis egyedül vagyunk az univerzumban – technikai civilizáció megjelenése csak a Földön volt szükségszerí, máshol nem.Legalább annyi és ugyanolyan harcos híve van egy másik elméletnek, amelyet a néhai Stephen Jay Gould neve fémjelez. Eszerint, ha visszajátszanánk a földi élet történetét rögzítő képzeletbeli magnószalagot, és újra felvehetnénk a történéseket, akkor az új szalagon, az élet újrajátszásának eredményeként, a maitól merőben eltérő és számunkra tökéletesen idegen világ képe fogadna bennünket itt, saját földünkön. Kinek van igaza? A földi élet fejlődésének valóban elkerülhetetlen következménye és velejárója lenne az értelmes, intelligens, eszközhasználó és technikai civilizációt építő ember? Avagy mai létünk nem több egy többmilliárd éves fejlődés esetleges, véletlenek vezérelte végeredményénél, melynek valószínísége csaknem elhanyagolható? A válaszhoz alighanem e két homlokegyenest ellentétes elmélet hátterét megvilágítva juthatunk közelebb.

A helyzet ma az, hogy a Conway Morris-féle elkerülhetetlenség elve és a Stephen Jay Gould-féle esetlegesség elve mellett legalább annyi érv, mint ellenérv szól. &Oumlsszehasonlítási alapunk pedig nincs: mai ismereteink szerint csak egyetlen fejlett technikai civilizáció van az univerzumban, a homo sapiens teremtette technológiai civilizáció. Márpedig egyetlen bizonyíték nem ad lehetőséget összehasonlításra. Nem tudománytalan tehát ezekről a kérdésekről vitatkozni és késhegyre menő vitákat folytatni? Valószíníleg nem! Ugyanis annak ellenére, hogy tényleg csak egyetlen technikai civilizációt ismerünk ma, a földi többsejtí élőlények 6-700 millió éves jól dokumentált fejlődéstörténete érdekes tényeket mutat föl, mely tényekre mindkét elmélet az igazát alapítja. Járjuk körül ezt a hallatlanul izgalmas témát, ismerjük meg a tényeket, majd próbáljunk magunk állást foglalni a kérdésben!

A fejlődés kitaposott útja
A földi életnek (annak 3,8 milliárd évvel ezelőtti megjelenése óta) talán csak egyetlen tulajdonsága mondható egyetemesen jellemzőnek és állandónak, ez pedig a földi élő rendszerek egyre bonyolultabbá, komplexebbé és összetettebbé válása. Ezen a hosszú úton néhány mérföldkő kiemelkedő jelentőségí, és mindegyik újabb lökést adott az élő rendszerek fejlődésének, bonyolultabbá és sokszíníbbé válásának. Ezek az alábbiak:

Az első élőlények megjelenése
        3,8–3,6 milliárd évvel ezelőtt
• A sejtmagvas egysejtíek megjelenése
        2,0–1,8 milliárd évvel ezelőtt
• A többsejtí lények megjelenése
        0,7–0,6 milliárd évvel ezelőtt
• A külső vázas élőlények megjelenése
        543 millió évvel ezelőtt
• A szárazföldi állatok megjelenése
        420 millió évvel ezelőtt

A komplexitás időbeli növekedésére és trendjének megfordíthatatlanságára Stephen Jay Gould és munkatársai hoznak szép példát a földtörténet mély kútjából: megfigyeléseik szerint a kambriumi életrobbanás idején (543 millió éve) a garmadával megjelenő új meg új létformák számának időbeli jellemzésére (amit számszerísíteni a fellépő új fajok vagy a magasabb rendszertani egységek [nemzetségek, családok] számával lehet) leginkább egy exponenciális görbe alkalmas. A komplexitás növekedése azóta is tart – a nagy kihalási események csak megállították vagy lelassították, ám visszafordítani nem tudták a trendet.

Adott a kérdés: az intelligencia fejlődésére is érvényes-e a komplexitás növekedésének általános igazsága? Gould szerint nem, Morris szerint igen! Ebben ragadható meg talán legjobban kettejük szemléletmódjának különbsége. Fókuszáljunk tehát az intelligencia fejlődésének állomásaira földünkön. Közelítsük meg a kérdést kis lépésekkel. A homo sapienshez vezető fejlődési út állomásait olyan, a homo nemzetségbe tartozó, mára kihalt fajok képviselik, melyek fejlődési sorára egyértelmíen jellemző volt a tendenciájában egyre növekvő méretí (tehát egyre bonyolultabb funkciókat ellátni képes – komplexebb) agy kialakulása. Az agy súlygyarapodása persze nemcsak az idegsejtek számának növekedését, hanem az idegi struktúrák és szinaptikus kapcsolatok bonyolultabbá, komplexebbé válását, valamint az agy feldolgozókapacitásának növekedését is jelentette.

Esetünkben ez a fejlődési sor szépen dokumentálható a különböző hominidafajok fejlődési sorával:De mielőtt büszkeségtől repesve elöntene bennünket nagyszeríségünk és kivételességünk érzése, és kizárólagosan emberinek tekintenénk a fenti folyamatot, amely kiemelt bennünket az állatvilágból, célszerí megnyugodnunk. Hasonló „agyasodási sztorit” szinte bármely emlőscsoport fejlődéstörténetéből kiragadhatunk. Sőt, még csak az elsőség sem bennünket illet! Az Emory Egyetem kutatója, Lori Marino 144 fosszilis cetfaj koponyájának elemzésével kimutatta, hogy a cetfélék már 35 millió éve átestek egy ugyanilyen robbanásszerí, gyors és hasonló eredményt produkáló enkefalizáción! És persze akkor még a többi emlőst nem is vizsgáltuk, hogy a dinoszauruszokat ne is említsem…

Egy kis kitérő: az agyas dinó
Az agyas dinó története immár két évtizedre nyúlik vissza. A Troodon (vagy Stenonychosaurus) neví, a kréta időszak végén élt, és a nagy kréta végi kihalással eltínő dinoszaurusz népszeríségét annak köszönheti, hogy valamennyi jelenleg ismert dinoszaurusz közül ezen nemzetség fajai rendelkeztek a legnagyobb agytömeg/testtömeg (EQ-hányados) aránnyal, azaz a legintelligensebb dinónak tekinthetők (EQ-hányadosuk megegyezik a mai páviánok EQ-hányadosával). Legfeljebb 1 méter magas, három méter hosszú, mintegy 50 kilogramm testtömegí, viszonylag kisméretí dinók voltak, ám falkában vadásztak, és intelligens ragadozók lehettek. Nagy, 5 centiméteres szemekkel rendelkeztek – egyes feltételezések szerint éjszakai életmódjuk miatt –, és valószíníleg fejlett szociális struktúrában élhettek.

No, ez a tényhalmaz aztán megmozgatta nemcsak a szabadon szárnyaló fantáziájú sci-fi-írók, hanem a komoly tudósok fantáziáját is. Első leírója és legalaposabb kutatója a kanadai Dale Russell paleontológus így lelkendezett a lényről: „Készítettünk egy modellt a Troodon csontvázáról, és a modell készítőjével arra gondoltunk, hogy miért ne próbálnánk meg extrapolálni az enkefalizációs görbét, amelyen már korábban dolgoztam a NASA SETI kutatócsoportjának munkatársaival. A görbe azért oly érdekes, mert megmutatja, hogy az idők során az ember esetében az agytömeg/ testtömeg arány növekszik… Nos, illesszük ezt a dinoszauruszt a görbére, és próbáljuk végiggondolni funkcionális anatómiai szempontból, hogy miként alakulna ez a görbével”.

A lelkes kutatók ezen kétlábú, fejlett térlátással rendelkező, és feltételezhetően fejlett szociális struktúrákban élő lényekre elvégeztek egy (antropomorf) extrapolációt, ennek „eredménye” egy felegyenesedett, emberszeríen nagy, felboltozódó koponyájú lény lett, amelynek eltínt a farka…

Mi lett volna, ha a Troodon-féléket nem söpri el a nagy kréta végi kihalás, és meginduló agyasodásuk beteljesedik? Valóban ilyen emberszerí, két lábon járó, felboltozódó koponyájú, csupasz lény lett volna a fejlődés eredménye, amelynek eltínt a dinókra oly jellemző farka? Sokan lelkesen vonták le a következtetést: igen! Sőt – okoskodnak a Troodon-hívők – ők lehettek volna az elődeink (azaz ebben a kontextusban ők lennének az emberek), hiszen ha nincs a kréta végi kihalás, akkor egészen más irányt vett volna a földi élővilág fejlődése. Az intelligencia kérdésének tudományos alapú megközelítésére remek módszer a relatív okosság, azaz agyasság vagy – szakszóval – enkefalizációvizsgálata is.

A Troodon-féléket (és tágabb értelemben a raptorféléket, hiszen a Troodon a Jurassic Park címí filmből elhíresült Velociraptor-félék közeli rokona) leszámítva valamennyi dinoszaurusz enkefalizációs indexe a 0,1–1,9 közötti tartományba esik, addig a Troodonnál ez az érték 5,8! A modern embernél az index értéke 7,5, a delfinféléknél 5,3, míg a mai csimpánznál 2,5! Persze egy relatív értékből ne vonjunk le túlzott következtetéseket! Ezek az értékek sokkal inkább jelzik azt, hogy az index viszonyítási alapjául szolgáló átlagérték (tehát az adott csoport átlagos indexe) mennyivel kisebb volt a dinoszauruszok, mint a ma élő emlősök esetében… Az ilyen mutatók és viszonyszámok tehát inkább alkalmasak általános trendek jelzésére, semmint konkrét következtetések levonására. És amit a Troodon nem bizonyíthatott, azt egy „modern” dinó valósította meg.

Kitérő: a varjúfélék agyafúrtsága
Az intelligencia evolúciójának kutatása nagyon sokáig kizárólag a főemlősökre és a fogascetekre, mint az emberhez legközelebb álló élőlényekre összpontosított. &Aacutem napjainkban más, hasonlóan fejlett aggyal és intelligenciával rendelkező, magasan fejlett szociális hálóban élő lények kutatása meglepő és elgondolkodtató eredményeket tárt föl egyes madarak, különösen a varjúfélék (holló és új-kaledóniai varjú) intelligenciájának tanulmányozása során. Bebizonyosodott, hogy az olyan, eddig kizárólag emberre jellemzőnek tartott tulajdonságok, mint a megtévesztés, félrevezetés, álcázás, eszközkészítés, tervezés, oksági kapcsolat, énkép nemcsak az emberben és egyes főemlősökben, hanem ezekben a madarakban is megtalálható! Az angliai Nathan Emery és munkatársai által feltárt törvényszeríségek alapján a tudósok azt állítják, hogy a drámaian különböző neurológiai alapoktól függetlenül a komplex kognitív képességek a földtörténet során többször is megjelenhetnek egymástól igencsak távol eső fajok esetében is. A madaraknak ugyanis nincs agykérge, sőt idegsejtjeik mérete is kisebb, mint az emlősöké.

Az emlősöknél a magasabb rendí idegi funkciókat ellátó agykérgi területek feladatait a madaraknál részben az előagy bonyolítja. Éppen ezért a madarak intelligenciájára nem feltétlenül igaz az, hogy pusztán a kis agyméret miatt kevésbé intelligensek, mint a hasonló méretí aggyal rendelkező emlősök! Éppen ellenkezőleg! Az intelligencia fejlődésének nem az agyi struktúrák azonossága a feltétele, hanem sokkal inkább a környezeti (változó, átalakuló, kihívásokkal teli környezet) és szociális (fejlett szociális struktúra, társas életmód megléte) tényezők! A tudósok megállapították, hogy amennyiben az anatómiailag eltérő és igen távoli rokonságban álló csoportok hasonló kognitív sémákkal rendelkeznek, és a fenti kognitív tulajdonságokból álló minimális készletet is birtokolnak, akkor megindul az intelligencia fejlődése, és megjelennek a korábban kizárólag az emberre jellemzőnek tartott magasrendí idegi funkciók és viselkedések.

Egy másik kutató, az osztrák Thomas Bugnyar, azt is megfigyelte, hogy a hollók képesek társaik szemmozgását követni, kikövetkeztetni, hogy társuk merre kíván repülni, mindezt azért, hogy társuknál hamarabb érjenek célba és találják meg az élelmet. Az ilyen fajta, igen fejlett intelligenciára utaló viselkedést eddig csak az embernél, valamint a csimpánznál ismerték.

De a fent említett kognitív sémákból álló készlet nemcsak a hollóknak, hanem az új-kaledóniai varjúnak is rendelkezésére áll. Ennek a fajnak egy példánya, bizonyos „Betty” varjú, még a korábban leírtaknál is zavarba ejtőbb képességekkel rendelkezik. Ki is használja mindennapos tevékenységében. Az élővilágban – az embert leszámítva – először írták le a tudósok az előre megtervezett, tudatos eszközkészítés folyamatát. E varjú ugyanis a rendelkezésére bocsátott drótdarabból csőre és karmai segítségével előbb horgot hajlított, majd ezt követően a horgot csőrébe fogva egy hosszú, keskeny üvegcsőbe dugta, amelynek alján egy számára ellenállhatatlan pondró tekergőzött, és ezzel a horoggal a hernyó alá nyúlva kiemelte azt az üveghengerből, amit egyébként a csőrével semmiképpen nem érhetett volna el!

De a hollókkal folytatott szellemes kísérletei során a már említett osztrák Thomas Bugnyar és munkatársai meggyőzően bizonyították azt is, hogy a hollók képesek az előre tervezésre! Kísérletükben kísérleti alanyuk elterelő szemmozgásával félrevezette a domináns hímet, mire az alfa-hím az eldugott élelemmel ellentétes irányba elrepült. Ekkor a kísérleti alany nyugodtan elfogyaszthatta az ellenkező irányban elhelyezkedő, egyébként csak őáltala ismert csemegét. Emberi vonások? Aligha! A magasan fejlett állati intelligencia csodálatos bizonyítékai, melyek az intelligencia univerzalitására utalnak…Az tehát bizonyított tény, hogy földünkön az intelligencia megjelenése nem köthető az emberhez. A főemlősök mellett a fogascetek és a varjúfélék is hasonló (bár nem annyira komplex és összetett) képességeket mutatnak föl, sőt jóval korábban egy speciális dinoszauruszcsoport is elindult az „agyasodás” útján – bár a kréta végi kihalás miatt ezen folyamat eredményét sohasem tanulmányozhatjuk.

Ember mivoltunknak tehát egyáltalán nem megkülönböztető bélyege az eszközkészítés, de ugyanennyire nem megkülönböztető bélyegünk immár a cselvetés, félrevezetés vagy becsapás képessége sem… A legizgalmasabb kérdés tehát nem az intelligencia és az emberi faj kapcsolata, mert az intelligencia számos fajnál (többtucatnyi fajnál) megjelent, és az emberével sok tulajdonságában vetekedő szintre jutott, hanem az ember és a technológiai civilizáció kapcsolata.

Ma már tudományos körökben is nagyrészt elfogadott tény, hogy az embert nem intelligenciája emelte ki az állatvilágból, hanem sokkal inkább az intelligenciának, egyéb tulajdonságoknak és készségeknek (a felegyenesedett járás miatt felszabaduló mellső végtag, a szembefordítható hüvelykujj, beszéd és nyelv, testméret) olyan páratlanul gazdag kombinációja, amely egyetlen más intelligens lénynél sem található meg.

Jelenlegi tudásunk nagyjából itt ér véget. &Aacutem példáink megismerésével közelebb jutottunk a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásához. Vajon az emberiség tényleg elkerülhetetlen szereplője egy magányos univerzumnak?
 
Kitérő: az exobolygó intelme 
2005 júniusában amerikai kutatók minden kétséget kizáróan azonosították az első Föld-típusú, Naprendszeren kívüli bolygót a Földtől mindössze 15 fényévre található Gliese–876 rendszerben – s ezzel egy több ezer éves kérdést válaszoltak meg. A Földnél hatszor nagyobb tömegí kőzetbolygó felfedezése önmagában is nagy jelentőségí, ám az a tény, hogy a Naprendszer „hátsó udvarában”, egy ennyire közeli csillagrendszerben találtunk kőzetbolygót, azt sugallja, hogy a kőzetbolygók sokkal-sokkal gyakoribbak lehetnek, mint azt korábban bárki is gondolta volna! Ha pedig így van, akkor ez nagyságrendekkel növeli a Földhöz hasonló nagyságú, pályájú, rendszerí, fejlődéstörténetí, nagyméretí holddal rendelkező exobolygók gyakoriságát, tehát számát nemcsak a mi galaxisunkban, de az egész univerzumban.

Intelligencia mint kiszámítható lehetőség
A földi evolúció jól dokumentált példái alapján az intelligencia megjelenését alighanem a komplexitás növekedésének és az élő rendszerek természetes kísérőjelenségének, nem pedig ritka kivételnek minősíthetjük. A technológiai civilizáció kifejlődéséről, illetve megjelenésének esélyeiről sokkal nehezebb bármi biztosat állítani. &Uacutegy tínik azonban, hogy a megfelelő anatómiai konstrukció Földünkön legalább kétszer rendelkezésre állt ahhoz, hogy az intelligencia fejlődése elinduljon a technológiai civilizáció felé vezető úton. &Aacutem egy fatális véletlen az első lehetőséget „abortálta”, míg a másik, a homo sapiens, eljutott erre a fokra. Következik-e ebből az, hogy ez törvényszeríen így volt más, földünkhöz hasonló bolygók esetében is? Aligha. Miként Conway Morrisszal ellentétben aligha lehetséges, hogy technikai civilizációként egyedül vagyunk az univerzumban, Stephen Jay Goulddal ellentétben pedig, hogy a földi élet szalagjának újrajátszása annyira szokatlan, merőben más élővilág képét mutató Földet eredményezne.

Ugyanis Földünk ugyanaz, és a hasonló környezet a konvergens evolúció példái alapján igencsak eltérő kiindulási alakokból meghökkentően hasonló lényeket farag (gondoljunk csak a delfinek és cápák, az erszényes és méhlepényes emlősök megkapó hasonlóságára). Csak antropomorf szemléletünk kutattatja velünk nap mint nap az éjszakai égboltot az idegenek üzeneteit keresve. Lehet, hogy más fejlett technológiájú intelligenciákat eleve nem is érdekel, hogy mi zajlik távoli, tőlük felfoghatatlan messzeségben található más világok intelligens lakóinál – nem is keresik velük a kapcsolatot. Nem hiszem tehát, hogy saját szemléletünk alapján kell azt mondani, hogy egyedül vagyunk. Sokkal inkább azt gondolom viszont, hogy az intelligencia megjelenése egy megfelelően megágyazott anatómiai háttérrel nem a kivételek, hanem a kiszámítható lehetőségek kategóriájába tartozik – nemcsak a Föld neví bolygón.

Homo sapiens    1250–1450 cc    0,2 millió évtől napjainkig
Homo erectus     750–1225 cc      2,0–0,4 millió év
Homo habilis       500–800 cc    2,5–1,8 millió év
Australopithecus africanus    420–500 cc    3,0–2,5 millió év
Australopithecus afarensis    380–550 cc    3,9–2,7 millió év
Ardipithecus ramidus                      ?                 5,8–4,4 millió év
Sahelanthropus tchadensis    320–380 cc    7–6 millió év

  • &#336slénytani EQ 
    Nem tévesztendő össze a pszichológiai EQ-val. Míg az őslénytani EQ az Encephalization Quotient, azaz agyasodási hányados rövidítése, addig a pszichológiai EQ az ember esetében az Emotional IQ rövidítése, azaz az érzelmi intelligencia jelölésére használt rövidítés. Ez utóbbi jobban ismert fogalom.

  • Enkefalizációs index: relatív mérőszám, amely megmutatja, hogy valamely faj agytömeg/testtömeg aránya hogyan aránylik az adott magasabb rendszertani egység valamennyi tagjára számított átlagos agytömeg/testtömeg arányhoz. A Troodon enkefalizációs indexe tehát a többi dinóhoz, míg az emberé a többi emlőshöz képest mutatja meg az „agyasság” fokát.