Tudósközelben: Bayer István gyógyszerész, egyetemi tanár

IPM: A kábítószer fekete bárány: függőség, gyilkosság, nyomor, HIV és hepatitis kapcsolódnak a fogalomhoz. Volt egyáltalán pozitív szerepe a történelemben?

B. I.: A máknövény tejnedve, az ópium, a világ egyik legnagyszeríbb gyógyszere, és ez még számos származékáról elmondható. Gondoljunk a fájdalomcsillapításra használt morfinra vagy a köhögéscsillapítóként is alkalmazott kodeinre. Indiában évszázadokon át az ópium volt a legfontosabb gyógyszer: fájdalomcsillapítóként, altatóként, nyugtatóként egyaránt használhatták, és ami a trópusi övezetekben különösen fontos, ópiummal meg lehetett állítani a gyerekeknél sokszor halálos kimenetelí hasmenést is. De a cannabisnak is óriásiak a terápiás lehetőségei, például a daganatos betegségeknél fellépő hányinger kezelésében vagy az AIDS-betegek kóros étvágytalanságának leküzdésében. A kutatásokat azonban megnehezíti két szélsőséges hozzáállás: vannak, akik a terápiás lehetőségeket az élvezeti használat engedélyezésére használnák fel, míg mások a terápiás használat engedélyezését a tilalom fellazításának tartják.

IPM: Jó néhány ázsiai ország van, ahol tradicionálisan fogyasztottak valamilyen kábítószert. Indiában a cannabis használata évezredekre nyúlik vissza. A 90-es évek elején végül betiltották a kenderszármazékok nem gyógyászati használatát. Akkor, amikorra Európában elterjedt a marihuána- és hasisszívás. Talán csak a hozzáértőknek világos, hogy a kettő között mi a különbség. Professzor úr, segítene tisztázni a cannabis elnevezése körüli félreértéseket?    

B. I.:  Indiában tömegesen a bhang, vagyis a kender levelének vagy szárának használata terjedt el, amiben alig van hatóanyag. Jóval kevesebben voltak, akik ganzsát szívtak, ami nagyjából a marihuánának felel meg; és még kevesebb volt a csarasz-, a gyanta-, azaz a hasisfogyasztók száma. Ezért is nem tekintették társadalmi problémának a drogkérdést. Még a világszervezet Egységes Kábítószer Egyezménye is ezeket a definíciókat vette át 1961-ben, ami érthető volt, hiszen akkor még a cannabis eufóriát okozó hatóanyagát, a tetrahidrocannabinolt, vagyis a THC-t nem ismerték. Ma már azonban előfordulhat, hogy egy nemesített marihuánás cigaretta THC-tartalma magasabb, mint az egyezmény szerint hatásosabbnak kikiáltott gyanta. Egyébként elmondható, hogy a világon a cannabis a leggyakrabban használt kábítószer. Bár egyes országokban, mint Angliában, az amfetaminszármazékoknak majdnem ugyanakkora a keresletük. Az ilyen diszkódrogok közül is kiemelkedik az ecstasy fogyasztása, ugyanis nagyon alkalmas arra a célra, amire használják: egyrészről eufóriát okoz, másrészről teljesítményfokozó, így akár egy teljes éjszakát végigugrálhat valaki fáradtság érzése nélkül. Ettől persze a szervezete elfárad, csak ő nem érzi – ebből származhatnak egészségkárosodások.  Napjainkban a heroin iránt Kelet-Európában, míg a kokain iránt Nyugat-Európában nagyobb a kereslet.

IPM: Száz évvel ezelőtt Európában még orvosi kihívásnak tekintették a problémát, mivel leginkább a kezelt betegek váltak függővé.

B. I.: Csupán néhány zárt csoportban használták a drogokat élvezeti szerként. Ilyenek voltak a mívészek, akik a méregdrága kokaint fogyasztották, vagy azok, akik könnyen hozzájutottak a szerekhez: az orvosok, a feleségeik és az ápolók.  A kábítószerek nem terápiás használata azonban alig fordult elő. Ehhez az is hozzájárult, hogy Európában szigorú ellenőrzési rendszer míködött, és a gyógyszerekhez csak recepttel lehetett hozzájutni. Angliában, és a brit gyakorlatot átvevő Amerikában is, egy kicsit más volt és maradt ez a modell, mivel ott nem gyógyszertárakban, hanem más, például élelmiszereket is értékesítő gyógyszerboltokban lehetett megvásárolni a legtöbb medicinát, gyakran recept nélkül.

IPM: Angliában és Franciaországban a XIX. században, a gyarmatok révén, könnyen és olcsón hozzá lehettet jutni az ópiumhoz. Ekkor vált tömegessé a fogyasztása?

B. I.: Nagy-Britanniában az ipari forradalom idején a napi 18 órát dolgozó bányászok, vasmunkások és a textiliparban alkalmazott nők rendszeresen kezdték szedni az alkoholnál is olcsóbb ópiumot. &Iacutegy vált a munkásság körében fokozatosan tömegessé az ópiumhasználat. A munkásnők ráadásul gyermekeiket is ópium segítségével altatták.  Éppen ezért rengeteg volt a gyermekáldozat, és Angliában a felnőttmérgezések egyharmadát is ez okozta. Európában ugyanebben a században a gyógyszerterápiában az ópium helyét fokozatosan átvette az egyik hatóanyaga, a morfin, majd a XX. század elején kezdett elterjedni egy új vegyület, a morfinból félszintézissel előállított heroin használata is. Azt remélték, hogy ez az új fájdalomcsillapító nem okoz függőséget, sőt a morfinfüggők is gyógyíthatóak vele. De kiderült, hogy ez csak illúzió. Ezért helyette a harmincas évek során Németországban megjelentek a szintetikus morfinanalógok, a petidin és a metadon.

Nem a véletlen míve, hogy ezeknek a vegyületeknek a kutatásával a világ legfejlettebb gyógyszeriparával rendelkező Németországban foglalkoztak. Egyrészt még mindig remélték, hogy sikerül olyan vegyületeket előállítani, amelyek olyan hatásosak, mint a morfin, de használatuk nem vezet függőséghez.  Másrészt az ország már erőteljesen készült a következő háborúra, és nem akarták, hogy megismétlődjék az, ami az I. világháborúban történt. Akkor ugyanis a központi hatalmak elvágták őket az ópiumforrásoktól, és ezért nem tudták sebesült katonáikat fájdalomcsillapítóval ellátni. Az én korosztályom tapasztalata szerint a német tisztek közül sokan rászoktak az új szintetikus fájdalomcsillapítókra, és ők később a hadifogolytáborokban szörnyí kínok között haltak meg. A hadseregeknek különben nagy szerepük volt abban, hogy a II. világháború során megkezdődött a tömeges amfetaminhasználat.

A német, a brit és az amerikai katonák rendszeresen használtak amfetamintablettákat, de a legszélsőségesebb példa Japán volt, ahol nemcsak a katonáknak, hanem a hadiiparban dolgozóknak is kötelezővé tették a rendszeres használatot. Japánban az összeomlás után ráadásul piacra dobták a megmaradt hatalmas készleteket. &Iacutegy a háború elvesztését nemzeti tragédiaként megélő japánok ezrei váltak függővé, hiszen a társadalom depressziója a kábítószer-használat melegágya. Ez amfetaminjárványhoz vezetett, amit csak rendkívül kemény rendőrségi akciókkal tudtak visszaszorítani. A szigetországba azóta is visszatér egy-egy újabb droghullám.

IPM: Európa a Japán példát intő jelnek tekintette?

B. I.: Részben igen, de aggódni akkor kezdtek igazán, amikor elkezdődött az amfetamin intravénás adagolása. Ezt már nem doppingként használták, mint korábban a sportolók vagy a vizsgára készülő egyetemisták, hanem élvezetre – vagyis drogként. A probléma először északon, Svédországban jelent meg, majd fokozatosan átterjedt Nyugat-Európára is.

IPM: A II. világháború befejezésével Európa két részre szakadt, ami a történelmi fejlődésben markánsan megmutatkozott. De vajon a drogok elterjedését vagy az ellene való fellépést érintette-e ez a helyzet?

B. I.: Igen, ugyanis Amerikához és Nyugat-Európához viszonyítva Európa keleti részén gyakorlatilag nem létezett amfetaminprobléma. Míg az USA-ban és némely nyugat-európai országban minden korlátozás nélkül hozzá lehetett jutni az amfetamint tartalmazó, fogyasztószerként vagy hangulatjavítóként használt készítményekhez, a kelet- és észak-európai országokban már gyakorlatilag kábítószer-ellenőrzés alá vonták ezeket. Ennek köszönhetően Magyarországon nem tört ki amfetaminjárvány, és a pótszerekkel, például efedrintartalmú gyógyszerekkel való visszaélés messze elmaradt a Nyugaton tapasztalt méretektől. Ráadásul a drogok fizetőképes kereslete elhanyagolható volt ebben a térségben. A fellépéssel kapcsolatban Európát és Amerikát egyes kérdésekben nehéz különválasztani, ugyanis az USA-ból általában átgyíríznek a droghullámok. &Iacutegy volt ez a cannabisszal, majd a heroinnal és a kokainnal is.  A zöldhullám a 60-as években indult Amerikában. Nehézséget jelentett, hogy a cannabisfogyasztásnak nem volt tradíciója.

Voltak már törvények, amelyek drákói szigorral tiltották a fogyasztást, és a legkisebb mennyiségí szer birtoklásáért is minimum 2 év börtönt adtak. De mivel csak a mexikói munkások, illetve jazz-zenészek használták, ez nem okozott igazi gondot addig, amíg az ifjúság tömegesen nem kezdett szívni. A megugrott fogyasztás következményeként alig 4 év alatt, a 70-es évekre, több mint egymillió fiatalt zártak börtönbe. Mivel több rabot nem tudtak már elhelyezni, ezért bevezették a dekriminalizációt. Vagyis papíron fenntartották a tiltást, de a legtöbb államban szabálysértéssé minősítették a fogyasztást, míg máshol továbbra is börtönbüntetés járt érte. Eközben a hatóság elkövetett egy súlyos hibát: a cannabist veszélyesebbnek tartva a heroinnál, oktatófilmjeiben úgy állította be a físzívást, mintha egyetlen száltól megőrülnének az emberek, és rögtön gyilkolni akarnának. De a valóság teljesen mást mutatott. Néhány millió fiatal elszívta az első, körülbelül egy százalék THC-tartalmú marihuánás cigarettáját, és senki nem őrült meg… Emiatt megrendült a bizalom a hatóságokban, és amikor a heroinhullám megkezdődött, ez visszaütött. Ugyanis az ifjúság azt hitte, hogy amit a hivatalos szervek állítanak a heroin veszélyeiről, ugyanolyan mese, mint amit a cannabisról mondtak. Ez szerintem egy kiváló példa arra, hogy a legjobb szándékkal sem szabad hazudni, mert azzal jobban lehet terjeszteni a drogélvezetet, mint megakadályozni.

IPM: Professzor úr, ha már a megtévesztésnél és a tévhiteknél tartunk, &Oumln szerint igaz, hogy a füves cigaretta kapu a többi drog felé?

B. I.: Igen is, és nem is. Nincs közvetlen kapcsolat aközött, hogy ha valaki cannabist használ, akkor másra is áttér. Az viszont igaz lehet, hogy ha valaki tiltott szer használatával már átlépett egy határt, az könnyebben nyúl egy másik tiltott szerhez is. De nem attól válik valaki heroinistává, mert füvet szívott.

IPM: Azt állítja, hogy Amerika és Európa helyzete sokban hasonlít. De miben különbözik?

B. I.: Például abban, hogy a marihuánaszívás szokása ugyan Nyugatról jött, de az anyagot Törökország felől, &Aacutezsiából szerezték be. Márpedig ott nem a marihuánát, hanem a hasist használták, ami erősebbnek számított. A drogok elleni fellépés talán Európában még kaotikusabb, mint az USA-ban. Amíg nincs egységes drogpolitika, és van olyan ország, ahol legálisan lehet cannabistermékeket venni, míg máshol egyetlen cigaretta birtoklása miatt börtönbe kerülhet valaki, addig nehéz rendet teremteni. Ráadásul sokszor a politikusok úgy vélik, hogy a fogyasztók büntetésével lehet a legjobban kezelni a problémát. De Amerika az ékes példája annak, hogy túl szigorú törvényekkel és túl erős rendészeti eszközökkel nem csökkenthető a drogosok száma. Sőt, majdhogynem az ellenkezője igaz.

IPM: Ezek szerint a drogok elleni fellépésben a holland példa számít követendőnek?

B. I.: Ezt nem állítom. De az igaz, hogy más európai országokhoz képest a heroin- és kokainfüggők száma kevesebb. Persze ott is adódnak problémák.  A 70-es évek óta fokozatosan emelkedik a cannabiscigaretta hatóanyag-tartalma. A XX. század végére Európában az átlag 5–8 százalék, míg Hollandiában a duplája, de akár 20–30 százalék is lehet! Ez utóbbit, az úgynevezett „szuperpotens” cannabisterméket ott is be akarják tiltani. Ugyanis a THC-tartalom emelkedésével drasztikusan nő a kezelésre szorulók száma. De az általános hittel szemben nem azért, mert a cannabis függőséget okoz! A cannabis esetében ugyanis nem beszélhetünk fizikai függőségről, és a pszichikai is kérdéses. Egyébként, mint ahogy korábban már említettem, fizikai függőséget a kokain sem okoz, de maga az élmény annyira erős, hogy arra készteti a fogyasztót, hogy még egyszer átélje. Erről egy vagány barátom, aki a legtöbb kábítószert kipróbálta, azt mondta, hogy az intravénás kokaint soha többet, mert ha elkezdené ismételgetni, igen hamar rászokna.

IPM: A professzor úr is végigkóstolt mindent?

B. I.: Nem, én csak az ópiumot… az meg nagyon keserí volt.

  • Szakmai életrajz  
    Születési idő: 1923. október 18. Születési hely: Budapest. Gyógyszerész, az Országos Gyógyszerészeti Intézet volt főigazgatója. Az Orvosi Továbbképzési Intézet Gyógyszerészeti Tanszékének egyetemi tanára. Hat éven át volt az ENSZ Kábítószer Főosztályának munkatársa, tizenkét évig képviselte Magyarországot az ENSZ Kábítószer Bizottságában, melynek elnöke is volt. Aktív szerepet töltött be három nemzetközi kábítószer-egyezmény kidolgozásában, és évtizedeken át vették igénybe szakértelmét konzultánsként nemzetközi szervezetek (ENSZ, Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szerv, WHO stb.), valamint egyes nemzeti hatóságok (pl. az amerikai Drug Enforcement Administration). Legfontosabb kitüntetései: Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje (1994), Serge Sotiroff-érem (ENSZ) (1994), Kabay János-díj (2001), Battyány–Strattman-díj (2003).