Úgy tínik, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben kiteljesedő szexuális forradalom napjainkra a visszájára fordult, és ezt a jelenséget nem lehet kizárólag a különböző fertőző betegségek kockázatával magyarázni.Az immunhiány formájában jelentkező közvetlen veszély ellen a nyugati társadalmak időközben viszonylag hatékony védekezést dolgoztak ki megelőzés és gyógyszeres kezelés formájában, csakhogy immár elvi megfontolások is visszatartják a felnövekvő nemzedékeket a nemi örömök korlátlan élvezetétől. Az Egyesült Államokban a hagyományos család bomlásával egyidejíleg a fiatalok egyes köreiben divatba jött a szüzesség, ilyen feliratú trikókban fotóztatják magukat: I’m virgin and I’m proud of it (Szíz vagyok, és büszke vagyok rá). Hasonló tendencia figyelhető meg Oroszországban is. Itt időközben lecsillapodni látszik a képmutató kommunizmus összeomlása után feltámadt, az élet szinte minden területét elöntő pornográfia formájában is megnyilvánuló hedonista hullám.
Mindezt nyugaton és keleten egyaránt üdvözlik a keresztény egyházak, melyek kezdettől fogva a bínt, a Sátán csábítását látták a nemiségben, és világképükben központi helyet foglalt el az aszkézis, az önmegtartóztatás. Szexualitás és vallásos hit összefüggése ma is nyilvánvaló, s mintha az inga, miután szélső pontjára ért, most visszafelé, az egyik szélsőségtől a másik felé lendülne. Az erkölcsi válság a társadalom összes szintjén érezhető, s nyomot hagy a világképünkön. Visszatérünk-e az „örömelvtől”, az orgazmus kultuszától az élet minden örömét bínnek tartó vallási fanatizmusig?
Lehet, hogy végül igaza lesz André Malraux francia írónak, aki azt jósolta: „A XXI. század vallásos lesz, vagy nem lesz.”
Pontos választ senki sem adhat, de a múlt tanulságos példákkal szolgál. Érdemes felidézni az első globalizált világbirodalmat, az antik Rómát, mely legyőzhetetlennek tínő erejét és hatalmát belülről őrölte fel egy keleti vallás, a kereszténység. Tanítása lényegileg tért el a legtöbb ókori népétől, ugyanis hívei egészen másként viszonyultak az emberi élethez, s az attól elválaszthatatlan szexualitáshoz, mint a gyönyöröket és a kegyetlenséget egyaránt habzsoló pogányok. Az aszkézis fogalmát a korai kereszténység hozta létre: radikális szakítást jelentett az uralkodó görög-római kultúrával, ugyanakkor egy új típusú, mindenkire kiterjedő – igaz, a mindennapi életben kevéssé alkalmazható, de mégis nagy jelentőségí – emberbaráti szeretet megnyilvánulása volt.
A lemondás iránti vágy
A görög aszkézis szó gyakorlatot, testi gyakorlatot, közelebbről az atléták edzését jelentette. A korai keresztények kezdték el használni a szót a lelki gyakorlat értelmében is, melyet azért végeznek, hogy erényes szokásokat sajátítsanak el, mintegy állandó szokásukká váljon az erény. Lényegéhez tartozott a rendszeres böjtölés és a mértékletes táplálkozás elhagyása, a szexuális önmegtartóztatás és a rendszeres imádkozás. Napjainkban az aszkézisnek negatív, megszégyenítő csengése van, bár már a legnagyobb szaktekintélyek egyike, Szent Jeromos felhívta a figyelmet a IV. században, hogy ezen a téren óvakodni kell a túlzásoktól. Az aszkéták állandó szellemi harcban állnak a testi vágyakkal, önmagukat legyőzve állandóan uralják állati szenvedélyeiket. Ezért vonulnak el nehezen megközelíthető helyekre, s élnek magányosan, elmélkedéssel és imádsággal töltve a napjaikat. De veszélyes útra tévednek, ha folyamatosan vezekelnek, és a testüket sanyargatva akarnak eljutni a szentek tökéletességéig.
Mitől támadt fel a vágy az emberekben az aszkézis, mindenekelőtt a szexualitásról való lemondás iránt? A kérdésre adott válasz a lehető legszorosabban összefügg az antik társadalmak, a római és görög városi közösségek erkölcsi felfogásával és szexuális gyakorlatával. A keresztények aszketikus életmódjukkal lázadtak az emberi élet primitív reprodukciója és spontán pazarlása ellen, ami jellemző volt a korabeli városi közösségekre, mindenekelőtt a birodalom központjára, Rómára. Nem túlzás azt állítani, hogy a keresztény hit és erkölcs szinte minden tekintetben az antik morál és a mindennapi gyakorlat tagadására épült, lázadás és provokáció volt, mely a fennálló rendszerből törvényszerí, könyörtelen megtorlást váltott ki.
Megvetett testi örömök
A második században, amikor a kereszténység szélesebb körben kezdett el terjedni, eleven élet zajlott a mediterrán városokban, melyeket Róma hatalma védelmezett a külső támadások és a belső lázadások ellen. Nem szabad azonban arról sem elfeledkezni, hogy a polgárok átlagos életkora rendkívül alacsony volt, százból öten sem érték meg az ötvenedik életévüket. Járványok és különböző betegségek pusztítottak nemcsak a rabszolgák, de a szabadok között is, hiszen legtöbbjükkel szemben a korabeli orvostudomány tehetetlen volt. A férfiakat lekötötte a fórumon zajló politika és az üzlet, majd pedig, amikor eljött az ideje, a hadakozás: ezt várta tőlük az értékeit az istenek kultuszában is kifejezésre juttató városi közösség, mellyel semmiképp sem fordulhattak szembe.
Az élet rövid és intenzív volt, kevés idő jutott a szemlélődésre és az elmélkedésre.
A házasság szinte kötelező, a házaspárok életkora pedig rendkívül alacsony volt, hogy a férfiaknak jusson idő gyermekek nemzésére, akiknek felnevelése már nem az ő dolguk volt. A lányokat általában tizennégy éves korukban adták férjhez, és egy észak-afrikai provincia sírköveinek tanulsága szerint a 23 éves koruk előtt meghalt nők kilencvenöt százaléka férjezett volt. Augusztus császár felújította a köztársasági időkből ismert agglegényadót, és megjutalmazta a sokgyermekes családokat: egy ötgyermekes família a császárkor első évszázadaiban nem számított különösebben nagynak. Ugyanakkor – éppen azért, mert a népszaporulat és a halandóság rendkívül magas volt – a csecsemőket, sőt a kisgyermekeket nem becsülték különösebben. Szinte az összes ókori népnél gyakorlat volt, a zsidók és a germánok kivételével, hogy a nem kívánt újszülötteket, mindenekelőtt a koraszülötteket, testi hibásakat, illetve a leánycsecsemőket „elemésztették”: lakatlan helyeken kitették őket a vadállatok zsákmányául, vagy szakadékba hajították őket, mint Spártában.
Nem meglepő. hogy az emberi test az antikvitásban bizonyos tekintetben termelőerőnek és nyersanyagnak számított egy olyan zárt közösségen belül, mely nem engedett sok teret az egyéniség kibontakozásának. A nőket különösképpen lenézték, testüket mintegy a közösség rendelte alá a humán reprodukció feladatának. Teljes volt a férfiuralom, a feleség a ház népéhez tartozott, formálisan meg sem szólíthatta az urát. Bár az asszonyok felette álltak a rabszolgáknak, el kellett viselniük, hogy a ház ura a rabszolganők testét is kedve szerint használja. A férjek a házhoz és nem a hitvesi ágyhoz voltak híségesek: a város csak azoknak a magatartását kifogásolta, akik rendszeresen bordélyba jártak, vagy külön lakást tartottak fenn a szeretőjüknek.
Nem meglepő, hogy az első keresztények között igen nagy számban voltak lányok és asszonyok, akik megelégelték a sorsukat, és az új hittől várták annak jobbra fordulását.
A legnagyobb ritkaságnak számított, ha egy lány ragaszkodott a szüzességéhez. Galenus, a kor legnevesebb orvosa a szexuális életet és a gyerekszülést egészségi okokból is ajánlotta a nőknek, ha egészségesek akarnak maradni. Egy bizonyos koron felül szükségesnek vélte, hogy „megnyíljon a méh”, és a nő gyermeket szüljön, ha nem akar megbetegedni. Ugyanakkor a tudós doktor természetellenesnek és veszélyesnek, „kis epilepsziának” tartotta a férfiak orgazmusát is. A lányoknak nem volt joguk, hogy elutasítsák a házasságot, mert ehhez szembe kellett volna szállniuk teljhatalmú apjuk akaratával, továbbá a város érdekeivel is. (A Veszta-szízeket a város toborozta és ajánlotta fel az isteneknek, de ők sem a saját akartukból választották a sorsukat. Különben harmincéves koruk után, szolgálatukat befejezve, férjhez mehettek.) Mindebből következett, hogy a pogány családok nem vették különösebben a szívükre, ha egy serdülő lány még a házasság előtt elvesztette a szüzességét: ezt egyszeríen „rossz előjelnek” tekintették arra nézve, hogyan viselkedik majd asszonyként. Sokat elmond a római családok szemléletéről az, hogy lányaik első menstruációját nem, viszont fiaik első merevedését megünnepelték – a terhességet és a szülést különben, a korabeli orvosi szemléletnek megfelelően, kizárólag a férfi által termelt spermiumnak tulajdonították.
A korai keresztények nemcsak a nemi örömökkel és a kötelező nemzéssel és szüléssel fordultak szembe, hanem a gasztronómiai élvezetekkel is, melyeket a görög és római előkelőségek különösen kedveltek. Az aszkézis gyakorlása és hirdetése ezen a téren is felért a lázadással, ugyanúgy, mint a test kultuszának és a meztelenkedésnek az elítélése. Az első keresztények természetesen távol tartották magukat a tömegek szenvedélyévé vált cirkuszi játékoktól, valamint a fürdőktől is. Márpedig az utóbbi intézmények tartották össze az antik városi közösségeket, s így állandó volt konfliktus a keresztény kisebbség és a pogány többség között. Ha mindehhez még hozzátesszük, hogy a keresztény vallás elvi alapon kétségbe vonta a gazdasági rend alapját képező rabszolgaságot és a mindenkori cézárok tiszteletét, mely államvallás formájában a birodalmi eszmét testesítette meg, világos, hogy a korai keresztények aszketikus életvitele és tanításai mennyire elfogadhatatlanok voltak a környezetük számára.
A lemondás formagazdagsága
A Jézust követő keresztény aszkéták és szüzek már a III. századtól elkülönült közösségeket alkottak, először keleten, Alexandriában, Jeruzsálemben, Antiochiában, Edessában. Ezekből fejlődtek ki később az első a szerzetesrendek. Nagy egyházatyák, mint Szent Athanáz, Alexandriai Szent Kelemen, Aranyszájú Szent János alkotta meg számukra az aszketikus élet törvényeit, ezt a hagyományt folytatta a tizedik században a nyugati szerzetesség megalapítója, Szent Benedek, híres reguláival. De a teljes aszkézis mindig megvalósíthatatlan és elérhetetlen ideál maradt. (Hacsak nem a test elpusztításához vezető, halálhoz vezető önsanyargatás révén valósították meg, melyre egyébként számos példa akadt a középkorban.)
A keresztény egyházaknak történelmük folyamán számolniuk kellett sok, a teljes lemondást és áldozatot hirdető, „konkurens” áramlattal és mozgalommal. Ezek saját ideáljaikat kérték rajtuk számon, és fejükre olvasták elkövetett bíneiket. A vezeklők és bínbánók egy részét az egyháznak sikerült integrálnia, másokat viszont eretneknek nyilvánított.
Már a Kr. u. második században feltíntek Szíriában a különösen szigorú elveket valló encratiták, akik eretnek gnosztikusok voltak. Minden kapcsolatot kerültek a világgal, a házasságot tisztátalannak tartották. Az aszkézis enyhébb formáját hirdették a montanisták, akik csak a második házasságot tiltották meg híveiknek, viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a szüzek lefátyolozva járjanak, és szigorúan elítélték a színházakat, a katonai szolgálatot és az emberi képmás ábrázolását. A harmadik században a manicheus eretnekek nemcsak a házasságot tartották törvénytelennek, de kiterjesztették az étkezési tilalmakat: nemcsak a bort és a szeszes italokat, de a hús, a tej és a tojás fogyasztását is megtiltották híveiknek. Nézeteik hatottak a XI. és XIII. századi európai aszketikus mozgalmakra, a Franciaországban, Észak-Itáliában és a Balkánon népszerí katharokra, valdensekre és bogumilokra.
Az aszkézist nyilvános vezekléssel népszerísítő szekta volt a flagellánsoké, akikkel szemben szintén fellépett a Szent Inkvizíció, és VI. Kelemen 1349-ben bullában ítélte el őket. A reformáció nem kis mértékben azért következett be, mert a katolikus egyház gyakorlata a XV. és XVI. században megcsúfolta az eredeti keresztény tanításokat. Bár a református egyházak engedélyezték, hogy papjaik házasodjanak, a puritánok életmódja évszázadokon át korlátozta a világi örömöket, ami az aszkézis örökségének tekinthető. A görögkeleti egyháznak is számolnia kellett az aszkézis kihívásával. A XVII. századi raszkol, az egyházszakadás után az óhitíek mutattak példát önmegtartóztatásban. A cárok szolgálatába állt, javakban dúskáló hivatalos pravoszláv egyház kíméletlenül üldözte őket. Az aszkézis különösen kegyetlen formáját gyakorolták a szkopcok, akik az első gyermekük születése után a gyülekezet előtt kiherélték magukat, hogy ne vétkezhessenek tovább. Szektájukat Nagy Katalin uralkodása alatt számolták fel.
Hamisak és igazak
A katolikus teológusok szerint a hamis és az igazi aszkézis közötti különbség a következőképpen foglalható össze. A tévelygő aszkéták az emberi természet és a világ téves felfogásából indulnak ki. Az emberi ész útján indulnak el, de hamarosan őrület vesz rajtuk erőt, fanatikusok lesznek, terveik és módszereik egészségtelenné válnak. Eltúlozzák az egyén jogait és hatalmát, fellázadnak a szellemi kontroll ellen. Vezetőik nagyobb tekintélyt követelnek, mint amellyel az egyház bármikor rendelkezett, és a legvadabb túlzásokra veszik rá híveiket. Ezzel szemben az igazi aszketizmust a józan ész vezeti, a megvilágosodás fénye: világosan tisztában van az ember természetével, sorsával, kötelességeivel. Tisztában van vele, hogy az aszkézis révén felemelkedhetünk a természetfölötti kegyelem állapotába, megismerhetjük a fény és az igazság szellemét, s ezért arra törekszik, hogy megvilágítsa és megerősítse a lelkünket, s távol tartsa tőle a gonosz szellemet.
A hamis és az igazi aszkézis közötti vitában aligha feladata ezen írásnak állást foglalni. Bár megjegyzem: az önmegtartóztatás szükséges erény, de nem lehet a hit forrása. Ennek ugyanis nem a cselekvésről való lemondásban, hanem tettekben kell megnyilvánulnia. Egyébként az anyagi valóság és a szellemi ideál végletekig vitt szembenállása a történelem folyamán sajátos paradoxonokat hozott létre. A korai kereszténység eszméi nehezen egyeztethetők össze napjaink valóságával, s egyetlen mozgalom vagy szekta sem képes arra, hogy visszatérjen abba a korba, melyben a szent szövegek születtek.
Az eltelt két évezred alatt a szexualitás, sőt a házasság intézményének őskeresztény elutasítása az egyenrangú felek közös beleegyezésére épülő polgári házasságához, a szüzesség kultusza pedig a nők szexuális, jogi és gazdasági emancipációjához vezetett.
Mindig voltak köztünk az életet élvező hedonisták, akiknek az élet szünet nélküli élvezetére buzdító hangját az utóbbi évtizedekben különösen felerősítették az állandó fogyasztásra serkentő reklámok. Nem meglepő, hogy velük szemben újra fellépnek és szervezkednek a „hús kísértésével” dacoló aszkéták, az önmegtartóztatást és mérsékletet hirdető régi és új vallások hívei. A harc hosszú távon eldöntetlen, egészen bizonyos, hogy nem mi mondjuk ki az utolsó szót. §
- Csoportos szüzesség
Szent Jeromos korában már sok ezer aszkéta, fiatal keresztény férfi és nő élt a Földközi-tenger medencéjében, Hispániától Szíriáig, Galliától Egyiptomig, akik visszavonultak a társadalomtól, magányosan vagy csoportosan szüzességet és szegénységet fogadtak, s bíneiktől megtisztulva várták Jézus Krisztus második eljövetelét. Az aszketikus mozgalom szülőhazája a IV. századi Észak-Itália: az arisztokrata családból származó milánói Szent Ambrus nővére, Marcellina toborzott maga köré hozzá hasonlóan előkelő származású hölgyeket, akikkel együtt szüzességet fogadott. Jézus Krisztus menyasszonyainak tekintették magukat, s mert példájuk széles körben követésre talált, ebben az időszakban alakultak meg az első női szerzetesrendek.
- Az igazi fájdalom
Az első mártírok között sok volt a fiatal szíz lány, akik a közeli feltámadásban bízva, szent énekeket dalolva tírték a hóhérok kínzásait. Itt elég, ha egy példát idézünk fel. Észak-Afrika egyik városában egy Felicita neví fiatal rabszolgalány kereszténynek vallotta magát, és ezért halálra ítélték. Mielőtt a cirkuszban vadállatok elé vetették, gyermeket szült a börtönben, és hangosan kiáltozott a tolófájdalmaktól. Azt kérdezték tőle: Ha te így jajgatsz most, mit csinálsz majd akkor, amikor a fenevadak elé kerülsz? Azt válaszolta: Most csak én egyedül szenvedek, de akkor lesz valaki bennem, aki értem szenved, én meg majd érte szenvedek.
