A nevetés az ember sajátja – írta Rabelais a Garagantuában, mintegy visszhangozva Arisztotelészt, aki úgy vélekedett, hogy az élőlények közül egyedül az ember tud nevetni. Tévedtek volna? És vajon azt tudjuk-e már, hogy miért is nevetünk?Évente 6205-ször nevetünk: egy felnőtt egy nap alatt átlagosan 17-szer nevet. Ez persze semmi a gyerekek napi 40-es átlagához képest. Így tudtunkon kívül naponta igazodunk Nicolas de Chamfort, a XVIII. századi moralista híres mondásához: „azt a napot vesztegettük el leginkább, amelyen nem nevettünk”.
A régi görögök még nem…?
Platón a Philebosban fejti ki nevetésről alkotott véleményét. A nevetés először is élvezet. De ez az élvezet különféle körülmények között fájdalommal keveredhet: ilyen a nevetségessé válás, mikor csúfolódnak velünk. De fájdalom az irigység is, mely a másik bajainak örül; a kinevetés, a kicsúfolás pedig az irigységen alapul. Az Államban Platón helyteleníti a lelket felforgató heves nevetést, különösen a „város őreinek” (a tisztségviselőknek és a felelősséggel bíró embereknek) esetében.
A nevetés — vagyis a csúnyaság egyik grimasza — illetlen, obszcén, felforgató és veszélyes: e görcsös jelenség hatására ugyanis az illető veszít önuralmából.
Tehát a nevetés méltatlan a felelős, nemes, szabad emberekhez. „Nem megengedett úgy elképzelnünk a tiszteletre méltó embereket, hogy a nevetés kerítse őket hatalmába, és még inkább nem megengedett ez, ha istenekről van szó… Tehát nem helyeseljük Homérosznak ezt az istenekről szóló fejezetét: „Kiolthatatlan nevetés támadt a boldog istenek között, amikor látták Héphaisztoszt a palotán keresztül sietni”. Homérosznál az Iliászban és az Odüsszeában is megjelenik az istenek nevetése motívum: mindkétszer Héphaisztoszon nevetnek. Az Iliászban sántaságán, az Odüsszeában féltékenységén. Héphaisztosz, akit megcsal szép felesége, Aphrodité, az istenekhez folyamodik: jöjjenek és tanúskodjanak az őt ért sérelem mellett.
Az istenek meg is jelennek, s így szemtanúi lesznek Aphrodité szeretkezésének. Az istenek nevetnek a rút Héphaisztosz féltékenységén és ostobaságán, hogy szégyenéhez még tanúkat is hívott…A nevetés tehát méltatlan az istenekhez csakúgy, mint a város felelőseihez; inkább illik a bohócok, bolondok, gonoszok és rabszolgák rútságához és alávetettségéhez. Arisztotelész etikájában a komolyság a férfiú kitüntető vonása. Platónhoz hasonlóan úgy tartja, a nevetés csúf grimasz, amely eltorzítja az arcot és a hangot, a jólneveltség ellensége – ám Arisztotelész hozzáteszi: a nevetés mégiscsak sajátosan emberi, sőt az ember megkülönböztető vonása…
Jézus Krisztus sohasem?
Az Ószövetség leghíresebb nevetéstörténete Ábrahámé és Sáráé. Midőn Isten megígérte az idős Ábrahámnak, hogy gyermeke születik, és egy nagy nemzetség származik majd tőle, Ábrahám arcára borult és nevetett… Ezután három férfi jelent meg Ábrahám sátránál, s egyikük megígérte Sárának, hogy egy év múltán gyermeknek ad életet. Sára is nevetett magában: „Miután elfonnyadtam, lehet-e még gyönyöröm, mikor az uram is öreg?” Ekkor szólott az Úr Ábrahámhoz: „Miért nevetett Sára? Van-e lehetetlen dolog az Örökkévaló előtt?” – …Sára pedig tagadta, mondván: „Nem nevettem.” Ő pedig mondta: „De bizony nevettél.” Egy év után Sára az isteni ígéret szerint életet adott egy fiúgyermeknek, Izsáknak; ez a név pedig azt jelenti:
„aki nevetett”…
Min nevettek az istenek Homérosznál, min nevetett Ábrahám és Sára? A lehetetlenen, az abszurditáson, az össze nem illésen. A sánta Héphaisztoszhoz nem illik Aphrodité szerelme, ő azonban ezt nem ismeri fel, ezért válik nevetségessé. Öreg házaspárhoz sem illik a gyermekáldás: ők viszont jól tudják ezt, s ezért nevetnek…Ábrahámék története mégis más, hiszen itt a lehetetlen teljesül, példázva Isten mindenhatóságát. Isten számára nincs lehetetlen, s talán ezért az Egy-Isten a Bibliában nem is nevet soha. Isten fia, Jézus sem nevet az evangéliumok tanúsága szerint. A középkorban hosszú vitákat folytattak erről: vajon nevetett-e Jézus? Végül az egyházi többség arra jutott, hogy soha nem nevetett. Aranyszájú Szent János azt írja, hogy Jézus sohasem nevetett, s a jó keresztényhez sem illik a nevetés e Siralomvölgyben, az eredendő bín terhe alatt.
A korai középkorban tiltották a komikus mífajok élvezetét is, mondván: ezek a sátántól valók; sőt a sátán par excellence az, aki nevet.
Ennek örökségeként a sátáni-luciferi-mefisztói cinizmus vörös fonálként fut végig többek közt a Fauston és Az ember tragédiáján is, ahol Lucifer a nevető harmadik. Jacques Le Goff Nevetés a középkorban címí nevezetes cikkében felhívja a figyelmet, hogy ez a történelmi periódus a nevetés két reprezentációs formáját örökölte. Az elsőről már beszéltünk: ez a diabolikus nevetés. A második Arisztotelésztől származik, rajta keresztül jutott el a nagy keresztény szerzőkhöz: ez épp a nevetés sajátosan emberi voltát hangsúlyozza. Le Goff felállít egy nevetésre vonatkozó ideológiafejlődési kronológiát, amely elsősorban kolostori környezetben érvényes: a korai középkor az elfojtott és diabolikus nevetés kora. Azzal, hogy összefüggésbe hozták a nevetést és a testet, a nevetést és a szájat, a nevetést és az erotikus örömet, a szerzetesi szabályok megalkotói a szájnak egész teológiáját és etikáját alkották meg, s ezekbe illeszkedtek bele a nevetésre vonatkozó kolostori elméletek. Úgy gondolták, a nevetés a legrosszabb, ami kijöhet egy emberi szájból. A száj egészséges higiénéje abban csúcsosodik ki, ha elnyomjuk a nevetést.
Az öröm kizárja a nevetést: még ha a szerzetesi nevetés az ember sajátja is, ez az elbukott és bínös ember sajátja, és a nevetés maga is bín. Ideológia és valóság ugyanakkor meglehetősen távol esnek egymástól, hiszen a nevetést elítélő szerzetesek azzal szórakoztak, hogy tudósszójátékokat alkottak, amelyeken jóízíeket lehetett nevetni: ezek gyíjteménye a Joca Monachorum (a szerzetesek játékai). A középkor delén létrejön a nevetés ellenőrzött felszabadulása: megkülönböztetik a jó és a rossz, a megengedett és a meg nem engedett nevetést. Miközben az egyház megelégszik azzal, hogy mértéket ír elő a nevetésben, a skolasztikusok – például Aquinói Szent Tamás – kidolgozzák a nevetés kazuisztikáját, amely meghatározza, milyen feltételek közt megengedett a nevetés. Most már van ideje a nevetésnek és van ideje a sírásnak. Le Goff szerint a késő középkorban a városi nép felszabadul a középkori egyház által rákényszerített elfojtástól. A város a köztereken hallható és a karneváli nevetéstől visszhangzik: közeledünk a reneszánsz örömteli és epikureus nevetéséhez.Rabelais-val és más humanistákkal a nevetés megnemesül, értéket kap, pozitív lesz, hozzátartozik az élet örömeihez. Ez a jó humanista előírja olvasóinak a nevetséges dolgokat, amelyek kiváltják a derültséget– azt állítva, hogy a nevetés gyógyítási, mentálhigiénés eszköz…
Olyan, mint egy belső kocogás?
Rabelais, majd Kant ismerték fel az elsők közt, hogy a nevetés pharmakon. A nevetést e hatása alapján a testedzéssel lehet összehasonlítani. A nevetés belső kocogás, mely minden szervünket megmozgatja. Ha sokat nevetünk egy nap, az még egy maratoni futásnál is többet ér. Szív- és érrendszeri szempontból húsz másodperc nevetés megfelel három perc evezésnek vagy sebes gyaloglásnak! Nevetéskor megemelkedik a pulzus és a vérnyomás, felgyorsul a vérkeringés – majd a nevetést követően a pulzus megnyugszik, és a vérnyomás lecsökken. Miként az edzésnek, a nevetésnek is két fázisát különböztethetjük meg: az arousal-fázist, amikor a szívritmus nő, és az ellazulási fázist, amikor a szív megnyugszik.
Nevetés közben pulzusunk a 120-at is elérheti. Tehát a nevetés megdolgoztatja a szívizmokat, növeli a vérkeringést, így több oxigén jut el szerveinkhez.
A nevetés éppúgy eustressz (jó stressz), mint a mozgás, tehát szimpatikus aktivációt vált ki, s ezt az aktivációt mindkét esetben pozitív érzések, esetleg eufória kísérik. Ilyenkor a stressz negatív összetevője hiányzik. A distressznél (rossz stressz) a kortizol neví hormon szintje megnő, méghozzá elég tartósan, és elnyomja az immunrendszert: ezért negatív stressznek kitéve könnyebben leszünk betegek. Úgy tínik, hogy a nevetés és a mozgás épp fordított hatással vannak az immunrendszerre, mint a distresszek. Amikor nevetünk vagy kocogunk, megnő a rákos sejteket és fertőző ágenseket, pl. vírusokat elpusztító természetes ölősejtek száma. Ha szívből nevetünk, ez úgy modulálja az immunrendszer összetevőit, mint egy karmester a zenekart. Ráadásul ezek a változások elég tartósak: egy kiadós nevetés után több óráig is fennmaradnak. A stressz olykor álmatlansághoz vezet – a nevetés ebből is kigyógyíthat.
Ha csiklandozzák, már a patkányok is?
Jan van Hooff holland etológus és primatológus szerint az emberi nevetés és játék őse nagyon közel áll a majmok nevetéséhez és játékaihoz. A főemlősöknél a nevetés elsősorban a fiataloknál jelenik meg. Csiklandozzák egymást, kergetőznek, birkóznak… csupa játék, amelyhez jellegzetes arckifejezés társul: nyitott száj, ellazított arc, vagy átékarc, ezt szaggatott, ismétlődő hangadás kíséri. Az arckifejezés e szerző szerint nem más, mint a harapási szándék szimulációja, ahol ugyanakkor nincs valóságos agresszivitás, hisz csak játékból történik az egész. Ez az arckifejezés és hangadás az emberi nevetés előfutára. Egyébként a nevetés kisgyermekeknél is játék – csiklandozás – közben jelenik meg először. A jóllét ezen egyetemes jelzése játékhelyzetben a szociális interakciók szabályozására szolgál. Egyetemes és veleszületett jellegét bizonyítja, hogy vak és süket kisgyermekeknél is megjelenik, továbbá, hogy különböző kultúrákban ugyanazt a szerepet tölti be, és ugyanúgy hangzik.
Minden emberi társadalom gyermekeinél megfigyelhetők továbbá a verekedős játékok. Ezeknek elég valósághíeknek kell lenniük ahhoz, hogy a támadást és védekezést lehessen gyakorolni; ugyanakkor a játszó feleknek kölcsönösen jelezniük kell egymás felé, hogy a támadás színlelt, az agresszió nem komoly, csak szórakozás. E jelzés céljából fejlődött ki a játékábrázat és a nevetés. Itt megjegyezhetjük, hogy az etológusok szerint a mosoly és a nevetés nem fakadnak egy tőről: a mosoly a csendes félelemgrimasz utódja, a nevetés a hangadással kísért játékarcé. Jaak Panksepp pszichobiológia-professzor a patkányoknál is felfedezett egy sajátos, nevetés jellegí hangadást: e rágcsálók, amikor egymással játszanak, éles, rövid, magas frekvenciájú, az emberi fül számára kivehetetlen kis füttyöket adnak ki. Ugyanezt teszik, ha csiklandozzák őket – a fiatalabbak gyakrabban, mint az idősebbek. A megcsiklandozott patkányok kötődnek is a kutatókhoz, és újra meg újra kikövetelik a csiklandozást. A patkányok füttyeit valószíníleg az a neurális kör váltja ki, amely dopamint szabadít fel. Ugyanezek a dopaminerg pályák aktiválódnak az embernél is szórakozás közben.
Ezzel megmondtuk volna, honnan is ered a nevetés? A magunk részéről igen, de nem biztos, hogy mindenki elégedett volna ezzel a fejtegetéssel. Vannak ugyanis kutatók, antropológusok, akik egész másfelől közelítenek e rejtélyes jelenséghez.
Mi az oka, mi a célja?
Melyek a nevetés okai? Nehéz eldönteni, mivel a nevetés eredete jórészt tudattalan. És a nevetés célja? Van-e egyáltalán – vagy a nevetés öncélú? Az evolúciós elméletek szerint kellett, hogy legyen valamilyen funkciója a nevetésnek, ezért szelektálódhatott – miként a többi magatartás is.A nevetésben részt vevő ősi agyterületek (pl. a jutalmazó központ) valóban evolúciós eredetre utalnak. Láttuk, hogy az állatok „nevetése” mindig fizikai kontaktussal (csiklandozás, verekedés, játék) járó emóciókból fakad. Hogyan alakulhatott ki a speciálisan emberi nevetés? Az osztrák etológus, Irenäus Eibl-Eibesfeldt 1984-as elmélete szerint a nevetés a közös ellenség visszaszorítását célzó agresszív hangadásokból és grimaszokból ered. A csoportnak az ellenség elízése után hallatott diadalkiáltásai váltak olyan jelzéssé, amellyel a csoporttagok saját felsőbbrendíségüket kommunikálták, és az agresszív grimasz, a kivicsorított fogak váltak az általunk ma ismert nevetéssé.
Mindezt az is megerősíti, hogy a humor gyakran maga is egyfajta agresszió: a kinevetést szinte támadásként is fel lehet fogni. A vadászó-gyíjtögető társadalmakban a humor kifejezetten szadisztikus-kárörvendő jelleget ölthet: azon nevetnek, ha a másikat baleset vagy szerencsétlenség éri. Raymond Hames antropológusról mesélik például a következőt. Mikor a ye’kwanák körében élt az Amazonas őserdejében, egyszer egy kunyhóba érve beverte a fejét a keresztrúdba, a földre zuhant, és erősen vérzett, miközben vonaglott fájdalmában. Meglepve észlelte, hogy a körülötte álló ye’kwanák kétrét görnyedtek a röhögéstől… Ám saját kultúrkörünkben is találkozunk a durva káröröm jelenségével: ismeretes, hogy
Angliában a kivégzésekre családok vonultak ki, s mikor az elítéltet a bitófához vezették és felkötötték, nevettek…
Ide tartozik a nevetés nagy hagyományú elmélete, mely szerint a nevetés a felsőbbség, felsőbbrendíség érzéséből ered. Hobbes híres tétele: a győző nevet a legyőzöttön. Az elmélet persze árnyaltabb ennél: mert mi magunk is lehetünk egyszerre győzők és legyőzöttek, ha saját korábbi állapotunkat nevetjük ki. A felsőbbrendíség kifejezése a nevetés Bergsonnál is. Az 1927-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett francia filozófus külön értekezést szentelt annak, hogy „Mi van a nevetségesség mélyén?” (A nevetésről, 1911). A nevetés társas jellegét hangsúlyozza: magunknak nem nevetünk. A nevetés ezenkívül az élőkre vonatkozik, leginkább az emberre: az organikusra tapadó gépiesség a nevetés legalapvetőbb rugója. A szórakozott a nevetséges őstípusa.
A nevetésnek társadalmi figyelmeztető és büntető szerepe van: aki mechanikussá válik, vét az élet törvénye ellen, mely folytonos változás, kreáció, szabadság. A nevetés feladata, hogy megalázza, és ezzel megfélemlítse az embereket.
A kinevetés a társaság önszabályozását segíti elő: „Az emberi test attitídjei, gesztusai, mozdulatai pontosan annyira nevetségesek, amennyire ez a test egyszerí gépezetre emlékeztet”. (Ezért olyan nevetséges a kényszeres ember; és talán ezért használ a kényszeresek terápiájában a humor.) Például nevetünk egy férfin, aki mechanikusan követ a tekintetével egy csinos nőt, és közben beveri a fejét egy oszlopba; vagy A modern idők Chaplinjén, aki továbbra is meghúzza a csavarokat, pedig már nem dolgozik a futószalag mellett. Az ember mindkét esetben mechanikusan, robotként viselkedik.
…és mi benne az igazán emberi?
A nevetés képessége „előhúrozott”, tehát az ehhez szükséges idegpályák velünk születetten jelen vannak. E pályákat a legutolsó évtizedben azonosították be amerikai és német neurológusok agyi képalkotó eljárás segítségével. Megállapították, hogy nevetéskor nem egyetlen agyi zóna aktiválódik, hanem egy teljes neuronális kör, amely sok agyterületen átfut. Ha viccet hallunk, mintha csak megcsiklandozták volna idegsejtjeinket. A neuronális kör a jobb félteke ventromediális prefrontális (VMPF) részéből indul (szem fölötti rész a homloklebenyben): ennek segítségével
a komikus helyzeteket, a pár vonással ábrázolt karikatúrákat egészekként fogjuk fel – ha viszont elkezdjük kihámozni, miért viccesek ezek, a komikus hatás eltínik, és vele együtt a nevetés is. A VMPF fontosságát a neurológusok 2001-ben fedezték fel: észrevették, hogy akiknél ez a rész sérült, nem értik a viccet, a szójátékot, sőt némelyiküknél teljesen eltínik a nevetés. A VMPF csak akkor aktiválódik, ha a viccet valóban humorosnak találjuk: segít tehát a vicc viccként való felfogásában. A VMPF közvetlen összeköttetésben áll az örömérzésért felelős ősi agyi rendszerrel, a „jutalmazási körrel”. Ez utóbbi szerepét bizonyították kaliforniai kutatók: a kísérleti alanyoknak vicclapokból válogatott karikatúrákat mutattak, miközben FMRI-vel (funkcionális mágnesesrezonancia-készülék; agyi képalkotó eljárás) vizsgálták az agyukban bekövetkező változásokat. Kiderült, hogy ugyanazok a jutalmazó pályák aktiválódtak, mint a kokain, a pénz hatására vagy egy szeretett személy megpillantásakor.
Az egyik legfőbb jutalmazóközpontot, a nucleus accumbenst valósággal elárasztotta az euforizáló hatású dopamin. 2005-re az is kiderült, hogy nevetés szó szerint megváltoztatja világlátásunkat. Jack Pettigrew (Queensland Egyetem, Ausztrália) és csoportja azt mutatta ki, hogy a nevetés módosítja vizuális észlelésünket. A két szem két különböző képet küld az agy két féltekéjébe. Normális esetben az agy észrevétlenül kapcsol oda-vissza a két kép között: ezt nevezik binokuláris versengésnek. Olyan optikai illúziók esetében, mint a Necker-kocka, azt tapasztaljuk, hogy a kocka két lehetséges háromdimenziós nézete közül hol az egyiket, hol a másikat látjuk, de a kettőt egyszerre soha. Pettigrew ezzel kapcsolatban végzett kísérleteket. Egy alkalommal a kísérlet alatt vicceket mesélt; ekkor lett figyelmes a kísérleti személy arra, hogy az illúzió eltínt! Amikor nevetni kezdett, a két kép összekeveredett, és kockák helyett csak egy kétdimenziós rácsot látott. A magyarázat Pettigrew szerint az, hogy ilyenkor egyszerre látunk mindkét féltekénkkel: a jókedv e pillanataira tehát egy különleges agyi állapot jellemző.
Egymásnak inkább, mint magunknak?
A nevetés felszabadít. Hirtelen kitörhetnek belőlünk visszatartott feszültségek, akár olyan oda nem illő helyzetekben is, mint az esküvő vagy a temetés. Túlélők mesélik, hogy a második világháború alatt, amikor óvóhelyeken bújtak meg, miközben körülöttük hullottak a bombák, váratla-nul kitört belőlük a nevetés. Pszichoanalitikusan szólva, elfojtott energiák szabadulnak fel a nevetéssel. A viccmesélés például egy legátolt gondolat körül settenkedő módszer (eltereli a figyelmet, elaltatja a belső cenzort), a poénban hirtelen kifejezésre jut a rejtett gondolat, ekkorra a belső cenzor már elkésett. A nevetés a rejtett gondolat elfojtására fordított energia felszabadulása. Talán ez teszi olyan egészségessé a nevetést? A nevetés nemcsak a mi egészségünket szolgálja, hanem csoportokét, egész társadalmakét is. Sőt, a nevetés alapvetően és eredendően társas: sokkal inkább nevetünk egymásnak, mint magunknak. A nevetés kihívást intéz azokhoz, akik uralkodnak: a tekintélyekhez, a hatalomhoz.
A nevetség fő tárgyai ezért a tanárok, politikusok, papok… Ugyanakkor maguk az uralkodó egyedek is felhasználhatják a nevetést hatalmuk demonstrálására. Akiken a főnök nevet, azokon a hí követők, a beosztottak is nevetnek…
És…
ha az emberek (és bizonyos állatok) közti kapcsolatokban ennyire bevált a nevetés, miért ne alkalmaznánk az ember-gép interakcióban is? A Shiva Sundaram vezette projekt célja, hogy az emberrel beszélgető számítógép ne csak intonációval fejezzen ki érzelmeket, hanem nevetéssel is – ami csökkentheti a felhasználó által megélt esetleges frusztrációkat. Amikor számítógépes munkánk során problémákba ütközünk, s ezt a géppel való beszélgetéssel próbáljuk megoldani, a gép nevetése talán minket is mosolyra fakaszt… §
- Ötvenezer éves kacaj…
Afrika, 50 000 évvel ezelőtt. Homók egy csoportja az éj leszálltakor a tíz köré gyílik. Hirtelen egy reccsenés a fíben: mindenki lemerevedik. Egy homo óvatosan a zaj irányába közelít, majd felfedezi, hogy a zaj oka csupán egy aprócska rágcsáló: s ekkor hatalmas nevetésben tör ki. A jelenet az úgynevezett vaklármaelméletet illusztrálja, amelyet 1998-ban tett közzé Vilayanur Ramachandran (San Diegó-i Egyetem, USA) idegtudományi professzor. A nevetést tehát egy váratlan esemény váltja ki, amelynek fényében az összes megelőző tényt újra kell értelmezni. De ez sem elég: hiszen így minden tudományos felfedezés vagy paradigmaváltás vicces volna! Még valami kell: az újraértelmezés, az új modell inkonzekvens kell, hogy legyen: nincs valódi veszély. Vaklárma. Mi ennek az evolúciós haszna? Mit csinálsz a nevetés e ritmikus sztakkátó-hangjával? Értésére adod a rokonaidnak, akik osztoznak génjeid egy részében, hogy ne vesztegessék értékes energiáikat rád, ne siessenek a segítségedre: nincs valós veszély, minden rendben. Tehát ez a természet OK-jele.
- Két évig tartó járvány.
Tudjuk, hogy nemcsak az ásítás, de a nevetés is ragályos. Ez mindenesetre végletes méreteket is elérhet, mint Tanzánia egy régiójában, ahol valóságos nevetésjárványtört ki 1962-ben, mely több mint két és fél évig tartott, és majdnem ezer fiatal nőt ragadott magával. Ezt az őrült derültséget csak úgy tudták megállítani, hogy a „fertőzött” falvakat karantén alá vették. Alig hinnénk el ezt a jelenséget, ha nem lett volna a következő években számos, orvosi folyóiratokban megjelent tanulmány tárgya. És mi volt a tudósok ítélete? Pszichológiai eredetí járvány, valószíníleg a kollektív hisztéria egy esete…
