Tudósközelben: Galgóczi László egyetemi tanár, tanszékvezető


IPM: Professzor úr, manapság emberek sokasága szitkozódik, káromkodik úgy, mintha csak kötő- vagy töltelékszót használna, de fogalma sincs, mit mond, mi történik például azzal, akinek azt kívánja: a franc essen belé.

G. L.: Pedig ha tudná…! A franc egyfajta fekélyes betegség megnevezése volt, legtöbbször a szifiliszt értették alatta. Franciabetegségnek, franckórnak is nevezték, ugyanis a szifilisz katonáskodással terjedt, a franciák mindig nagy nemiségí emberek hírében állottak. Hasonlóan jelenik meg az átkozódásban a rosseb. Ezt az elnevezést, ami tulajdonképpen fekélyes betegség volt, használták a szifiliszre is. A szó szétbontható: rossz seb, vagyis rosszak – boszorkányok – által okozott seb. Elmérgesedett, rosszá váló, halálos. &Iacutegy nevezték a bőrrákot is: a rosseb megrágja az embert. A kórság, a franc is rághatta az embert, a nyavalya meg kitörte.

IPM: Számtalan tanulmányt írt a betegségnevekről, a nyelvi agresszióról, a szitokszavakról és a káromkodásról. Gondolta volna, hogy munkássága egy részét csúnya szavak töltik ki?

G. L.: Egyetemistaként egy dolgot határoztam el, hogy nyelvtörténettel foglalkozom. Nyíri Antal profeszszor tanított, és megkapott ez a tárgy. Szilveszter János bibliafordításaiban olvastam egy fejezetet a betegségekről. Ezek szótörténete kezdettől fogva érdekelt, azt próbáltam feltárni, hogyan alakultak ki és mit fejeznek ki ezek a szavak.  Az ember óhatatlanul beleütközik abba a ténybe, hogy például a fekélyes betegségek, a mozgásszervi betegségek elnevezése átokformulában szerepel. A ragya verje ki, a nyavalya törjön ki – az átkozódások nyelvi formáit a nyelvi agresszió problémakörébe vezettem át. &Iacutegy aztán beleütköztem a káromkodásba, a szitkozódásba, a szidalmakba, s ahogyan szíkült a téma, kezdtem el különféle vizsgálatokat végezni a nyelvi agresszió területén. &Iacutegy jutottam el a káromkodások vizsgálatához, vagyis ahhoz, amit a mai köznyelvben, a mai közéletben a mindennapi nyelvhasználatban az emberek – legalábbis a míveltek – ok nélkül nem használnak.

IPM: De okkal igen?

G. L.: Pontosan. A káromkodások vizsgálatánál rögtön ketté kellett hasadnia az embernek. Jó néhány olyan nyelvi forma van, ami tiltott, meg nem engedett szavakat tartalmaz, de nem káromkodás. Bármilyen meglepő, ilyenek például a mai trágár kifejezések. A káromkodásnak mindig oka van. Az emberben ez egyfajta érzelmi szelepként míködik. Mint a kazánban: ha felmegy a gőz, kell egy biztonsági szelep, ami kinyílik. Káromkodáskor az emberek mondanak olyan dolgokat, amiket nem szabad mondani. Az európai kultúrkörben nem szabad bizonyos testrészeket említeni, bizonyos testi funkciókat megnevezni, szentekről, vallásos tisztelet övezte fogalmakról profán környezetben nem szabad beszélni. Amikor azonban a káromkodó ember ezeket a szavakat, kifejezéseket kimondja – megnyugszik. Teljesen mindegy, hogy mi ez a szó. Ha otthon mérges vagyok, földhöz vágok egy tányért, a csörömpölés ugyanazt a hatást váltja ki: megdöbbenést és egyben megnyugvást. A trágárságnak ezzel szemben célja van. Mi lehet ez? Meghökkenteni a beszédpartnereket. Betagozódni egyfajta társadalmi közösségbe. Mutatni azt, hogy én már felnőtt vagyok. Hogy én már ki merem mondani azokat a dolgokat, amiket a szüleim tiltanak. Káromkodni nem szabad, de néha muszáj. Trágárkodni nem muszáj, és nem is szabad.

IPM: Az elmúlt húsz–harminc évben a hülyétől a f…fejig jutottuk el.

G. L.: Bizony. A trágárság nyelvileg már nagyon veszélyesnek tínik, mert az emberek nem is érzik, hogy ezeket a dolgokat nem szabad emlegetni. Hallgatóink felmérései mutatják – a szegedi és a veszprémi egyetemen végeztünk kutatásokat –, hogy olyan szavak, amelyek használatáért én gyerekkoromban verést érdemeltem, például bizonyos testrészek említése, ma jelen vannak a nyelvben, s az emberek egyáltalán nem érzik ezeknek a durva, bántó voltát. Sokat járok busszal, s hallgatom a fiatalokat. Ahogyan ők beszélnek, nekik már természetes. Mi az oka annak, hogy a húsz évvel ezelőtti kirívó buta és a hülye mára teljesen beépült a nyelvbe? Maga a nyelv az oka. A meghökkentés, a másik ember ellen irányuló agresszió mindig újabb és újabb kifejezéseket kíván meg. Akkor ijesztem meg, hökkentem meg a másik embert, ha nála nagyobbat tudok mondani. Régebben a bolond durva szónak számított, de aztán annyira elterjedt, hogy ma már nem is tínik durvának. Ugyanilyen ma a b-vel kezdődő ige, s ez a helyzet a hülyézéssel is. Az adott szituációban fokozatosan kiüresedik a szó jelentéstartalma.

Azt szoktunk mondani a nyelvészetben, hogy a fogalomjelölő szó töltelékszóvá válik, vagyis nem jelentése lesz, hanem pusztán szerepe, funkciója. Ismét visszanyúlok a hallgatóink felméréséhez. A kurva szó ma már a semleges jelentéstartalom felé közelít. Ha megfigyeli a fiatalok beszédét, azt veheti észre, hogy egy fiú és lány közötti társalgásban minden további nélkül elhangzik. És én nem láttam még olyat, hogy a lány pofont adott volna érte a fiúnak. Persze a reakciót nyilván az adott szituáció dönti el. Ha egy ismeretlen hölgyet így szólítok meg, akkor bizonyos, hogy annak valami súlyos következménye lesz. Az egymás közti beszélgetésben ezeknek a jelentéstartalma kiüresedik. Ugyanúgy az f-fel kezdődő férfitestrész esetében. A kislány azt mondja a buszon: majd a „f…om adja be a dolgozatot!". Pontosan innen látszik, ennek a szónak már csak érzelmi kifejező szerepe van, fogalmi tartalma nincs. Ebben a szituációban az elkeseredés, a düh váltja ki azt, hogy ezzel a meg nem engedett szóval jelölje azt a bizonyos érzelmi szituációt.

IPM: A nyelvtudomány hogyan látja: ezek a szavak mikor kopnak ki? Generációkban mérhető a változás?

G. L.: Generációkban nem nagyon, inkább kultúrában mérhető.  A történeti tények azt mutatják – legalábbis a fennmaradt írásos emlékek szerint –, hogy olyan korokban szaporodnak el a nem illő, trágár, káromkodó jellegí kifejezések, amikor valami zavar támad az adott kultúrában, az adott társadalomban. Tehát értékválság, valami zavaró külső tényező hatására. Ilyen volt például XVI. század. Káromkodási perek tucatjairól számolnak be a nyelvemlékek. Ilyen a XVIII. század első fele. És hasonló korszakot élünk most: napjainkban is értékválság van. A XV–XVI. századot meg tudjuk érteni: török hódoltság, az ország három részre szakadása, különféle villongások. Ugyanez a Rákóczi-szabadságharc, az újraegyesítés időszaka. Ezek valahol megjelennek a nyelvben. Sokan mondják azt, hogy a magyarok milyen változatosan tudnak káromkodni! Az igazság viszont az, hogy a XVI. századtól, az elmúlt 500–600 év alatt nem változtak a formák. Vissza lehet vezetni a magyar káromkodáskultúrát 15–20 alapkifejezésre.

IPM: Mi az oka annak, hogy maradandóak ezek a szavak?

G. L.: Egyrészt – és visszautalok a korábbiakra – kiürült a jelentéstartalmuk. Másrészt: az emberi kultúrában ott van, hogy az említetteket tilos használni. Az európai kultúra ezeket a szavakat megjegyezte. Mivel tudom megsérteni a másik embert? Hát azzal, amit nem szabad mondanom. És hogy mit nem szabad, az korfüggő. Most történik egy olyan váltás, amikor igazából nem tudom, mit szabad mondani, és mit nem. Milyen szavakkal lehet ma káromkodni, gondoljuk csak végig! Megint jönnek a testrésznevek. Vagy a politikai hovatartozás. Szitokszó-e az, ha valaki jobbos vagy balos, liberális vagy konzervatív? Ez bizonyos szituációkban felhasználható szitkozódásként. Továbbmegyek. Az emberek manapság ingerültek, agresszívak, bármilyen kicsiségért olyan dolgok következnek be, amelyek korábban nem történtek meg. Az autós kiszól a Hősök kapujánál, mikor a gyalogosok közé bekanyarodik az autójával, nem azt mondja, hogy elengedlek benneteket, hanem valami cifrát. Mindig az adott kultúra határozza meg, hogy mi tartozik a szitokszavak körébe.

A melanéziai bennszülötteknél például, ha egy férfinak azt mondják: hasonlítasz a nővéredre – ez a legdurvább sértés. Mert a mögöttes tartalma azt jelenti: nem vagy férfi. Egy harcostársadalomban, ha valaki nem férfi, akkor nem ér semmit. A svéd tudós, Lars-Gunnar Andersson azt mondja: az európai ember 3 élettérben mozog. Az otthon az egyik, a WC a másik, a templom a harmadik élettér. Ezzel a három élettérrel leírható az európai ember. Ami az otthon fogalmába tartozik, azok semleges szavak, azokkal nem lehet káromkodni. De lehet a WC kategóriájába tartozó tisztátalan dolgokkal és a templomhoz tartozó nagyon tiszta dolgokkal. Ez a hármasság azt mondja, a feleség semleges hangulatú, a kurva, a  WC, az alantas dolgok körébe tartozik, a templomban – a pozitív, az emelkedett fogalmak tere –  pedig ott van Szíz Mária. A három szó közül melyikkel lehet káromkodni?

IPM: Arról beszél, kultúrkörtől függ a káromkodás. De az adott ország geográfiai elhelyezkedése befolyásolja-e, mennyit és hogyan káromkodunk?

G. L.: Ez inkább vérmérséklettől függ. Vegyük például az olaszokat. Nem káromkodnak sokat. Másképp fejezik ki az indulataikat: kiabálnak, hangosan beszélnek. A magyar káromkodásokat illetően a múlt századi nyelvészet kereste arra a klasszikus kérdésre a választ, hogy mióta káromkodunk. Azóta, amióta vagyunk. Régen azzal káromkodtak eleink, ami rendelkedésünkre állt. &Iacuterásos adatok ezen a téren a XVI. századtól, a káromkodási pörökről, fennmaradtak. Ma már kevéssé ismert, hogy a XIX. század második feléig büntetendő cselekmény volt a káromkodás. Legtöbb esetben úgy büntették őket, mint a gyilkosokat. Nyelvkivágás, fővétel, tízön való megégetés. Elsősorban az istenkáromlás fogalomkörbe tartozó káromkodásáért kaphatták ezeket a büntetéseket. Ebbe a körbe tartozott a manapság oly gyakran használt b-vel kezdődő ige is. Egy kolozsvári perben olvasható, hogy valakit azért, mert azt mondta a kocsmában egy másik embernek, hogy „Anyádat a padkán!”, nyelvkivágásra ítélték. Azért büntették meg, amit nem mondott. Tudniillik, oda kell egy ige. A korabeli ember tudta, ez az ige bizony az istenkáromlás körébe tartozik. De gondoljunk csak bele: ha az összes trágárkodást büntették volna, hányan lettünk volna a XIX. század végén? A szándékosságot talán lehet büntetni, de mikor derül ki, hogy szándékos vagy indulatból jön? Az alapformák tehát megmaradnak, s nagyon sokáig alkalmasak a nyelvi agresszióra. &Uacutejak tulajdonképpen csak a változatosság kedvéért vagy az újat mondás miatt keletkeznek.

IPM: Számtalan kutatási területe közül melyik a kedvence?

G. L.: Meg fog lepődni, nem a káromkodást említem, hanem az anyanyelvi nevelést. Amikor tantervet írtunk, azt mondtuk: az iskoláztatás célja nem más, mint az, hogy a fiatal felnőtt ember az anyanyelvét minden helyzetben stílusosan, bátran tudja használni. Mert ha stílusosan tudja használni anyanyelvét, akkor minden helyzetben feltalálja magát. Azt látom, hogy az egyetemi, főiskolai képzésben a gyerekek tudják a szavakat, de nem tudnak stílusosan beszélni. Pedig akinek van stílusa, rádöbben a hazugságra. Mert a stílustalanság: hazugság. Ellentmond egymásnak a beszélő, és az, amit mond. Erre kell felkészíteni a gyerekeket.  §

  • Szakmai életrajz  
    Születési idő: 1950. február 28. Születési hely: Tápiószele. Foglalkozása, beosztása: nyelvész, egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetője, valamint a kar tudományos főigazgató-helyettese. Korábban oktatott a Veszprémi Egyetemen és a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Számos nyelvészeti témájú tanulmányt publikált. Az oktatás mellett többek között a magyar betegségelnevezések, a nyelvi durvaság, valamint a bibliafordítások vizsgálatával és kutatásával foglalkozik. Tagja a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottságának , valamint az Alkalmazott Nyelvtudomány címí periodika szerkesztőbizottságának.