IPM: Professzor úr, gondolta volna, hogy egyszer még érettségi tétel lesz Önből, hiszen a Mindentudás Egyetemén a fenntartható fejlődésről tartott előadását kellett a fiataloknak értelmezniük?
L.I.: Természetesen nem. Genfben voltam, a Meteorológiai Világszervezet titkárságán, amikor hívott a lányom, és örömmel újságolta. Úgyhogy írtam is egy levelet Magyar Bálint oktatási miniszternek, amelyben javasoltam, hogy ha már a kérdés kapcsán a fiatalok környezettudatosságáról unikális adatbázis alakult ki, vétek lenne ezeket a papírokat porosodni hagyni.
IPM: Azért érdekes, hogy Önnel kapcsolatban környezetvédelmi témában tettek fel kérdést, hiszen talajtannal foglalkozott, diplomáját is abból szerezte.
L.I.: Ez így van, de az élet teremtett olyan helyzeteket, amelyek miatt belekeveredtem a környezetvédelmi mozgalmakba. 1970-től, amikor az Akadémia főtitkárhelyettese lettem, a magyar delegáció tagjaként rendszeresen részt vettem az UNESCO közgyílésein és különböző bizottságoknak voltam tagja vagy elnöke. Akkor készítette el ez a szervezet Az Ember és a Bioszféra elnevezéssel a globális ökológiai programját. Ez tulajdonképpen a környezetvédelemnek az első fontos megalapozó akciója volt. Én ennek a programnak a kidolgozásában részt vettem. 1971 volt egyébként a fordulópont. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy váltanom kéne. Hiszen 1972-ben befejeződik tízéves talajtani kísérlet-sorozatom, nemsokára elkészül az akadémiai doktori disszertációm. Szóval váltottam. Elkezdtem foglalkozni a Balatonnal. 1976 és 1980 között a balatoni Környezetvédelmi Kutatások Koordináló Tanácsának vezetőjeként dolgoztam. E bizottság első számú célja a tó szennyeződésének és eutrofizálódásának a megelőzése volt. 1982-ben már azt a szakértő csoportot vezettem, amely a Balaton vízminőségének javítását szolgáló kormányzati döntések tudományos megalapozását végezte. Gyakorlatilag megmondtuk, hogy mit kell csinálni a Balatonnal a következő 20 évben.
IPM: És megfogadták a tanácsaikat?
L.I.: Többségét igen. A kis-balatoni tározó például nekünk köszönhetően épült. Az én életem szempontjából volt még egy haszna ez irányú tevékenységemnek. Egyrészt tavaly a Balaton díszpolgára lettem, ami azt jelenti, hogy télen-nyáron ingyen úszhatok a tóban, másrészt 1984-ben bekerültem az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságába. A bizottság feladata az volt, hogy dolgozzon ki koncepciót az ezredforduló várható környezetvédelmi feladatairól. A bizottság azután vezetőjéről, a későbbi norvég miniszterelnök asszonyról, aki az 1970-es években hazájában környezetvédelmi miniszter is volt, a Brundtland-bizottság nevet kapta. A grémiumnak 22 tagja volt, és az adott országok jelölték ki, hogy kit szeretnének benne látni, viszont az elnökasszonynak vétójoga volt. Magyarországról, addigi munkásságomat ismerve, engem javasoltak, ami véletlen, de ha az ember életében nincsenek véletlenek, nem biztos, hogy előre tud menni néhány területen. Óriási tanulóiskola volt, nagy személyiségek voltak a bizottságban, például a Hágai Nemzetközi Bíróság korábbi elnöke, a volt japán külügyminiszter, az FBI korábbi főnöke, de tudósok és zöldmozgalmak vezetői is. Én félénk, vidéki gyerek voltam, egy évig csak tanulgattam, hogyan is kell viselkedni jobb helyeken, utána már aktív lettem. A munka dandárja a fenntartható fejlődés filozófiája rendszerének felszínre hozása volt, és a világ felé az volt a fő üzenet, hogy ezt kellene csinálni.
IPM: Ön szerint egyébként fenntartható a fejlődés?
L.I.: A végtelenségig nem. Sőt, arra, ami ma van, már azt mondjuk, hogy nem fenntartható útja a fejlődésnek. Komoly változásokra lenne szükség, amire a társadalom nagy része nincs felkészülve, pontosabban nincs felkészítve. Sokszor a politikusok sem értik, hogy mit is kellene tenni. Maga az a tény, hogy beszélünk róla, hogy próbálunk mégiscsak valamilyen cselekvési programot csinálni, már jó dolog. Az viszont nem jó, hogy Magyarországnak, ellentétben a szomszédos országokkal és az Európai Unióval, a mai napig nincs olyan dokumentuma, amelyet úgy hívnak, hogy a fenntartható fejlődés stratégiája. Most készül, de lemaradásban vagyunk és késésben. Ugyan már van kormánydöntés, hogy meg kell csinálni, vannak határidők és felelősök, tehát a folyamat beindult, de nagyon sok a tennivaló.
IPM: Mi az elsődleges feladat?
L.I.: Az, hogy adott állapotból eljussunk oda, ahol már beszélhetünk fenntartható fejlődésről, vagy legalábbis ahhoz közelítő állapotról, hosszú folyamat. Rossz hasonlattal: ha van egy fiatalember és van egy fiatal lány, egyikük nőtlen, másikuk hajadon, és elhatározzák, hogy összeházasodnak, akkor egyik napról a másikra teljesen más szituációba kerülnek. Nős és férjezett státuszba kerülnek, csak egy papírnak köszönhetően. Ez a papír a mi szempontunkból egy kormányhatározatnak felel meg, amely lépcsőket és elérhető célokat tartalmaz.
IPM: Mondana néhány elérhető célt?
L.I.: Az anyag- és energiatakarékosság továbbnövelése, a hulladékgazdálkodás jobb kezelése, a tömegközlekedés megerősítése, az agrár-környezetvédelem fokozottabb elterjesztése. Nem abszolút új dolgokról van szó, hanem meglévő ismereteket kell logikus sorrendbe rakni, és ezekre, mint prioritásokra fordítani
a figyelmet és természetesen a forrásokat.
IPM: Előbb azt mondta, az emberek nincsenek felkészülve a változásokra. Mire kell felkészülni? Arra, hogy esetleg rosszabbul élünk majd?
L.I.: Nem rosszabbul, hanem szerényebben, takarékosabban. Inkább új értékrendet és új életmódot kellene kialakítani a „termelj többet, fogyassz többet” szemlélet helyett. Ez egyébként rendkívül nehéz. Mondok egy példát. Képzeljük el otthoni háztartásunkat. Szilárd hulladékok kerülnek ki, a burgonyahéjtól kezdve a csomagolópapírokon át, nem beszélve az újságokról, vagy apróbb elektronikus hulladékokról. Képzeljük el, hogy olyan életmódunk van, hogy semmilyen szilárd hulladék nem kerül ki. Elméletileg ez lehetetlen, de képzeljük el. Ha ez egyik napról a másikra bekövetkezne, több tízezer munkahely válna feleslegessé, mert emberek ezreit foglalkoztatjuk azzal, hogy olyan anyagot gyártson, amiből biztosan hulladék lesz, vagy gyíjtse össze és szállítsa el a hulladékot, rakja le, kezelje stb. Tehát ez a környezet szempontjából negatív megnyilvánulási forma munkahelyteremtő. Ha tehát változtatni akarunk, arról is gondoskodni kell, hogy az emberek valamilyen más területen értelmes munkát végezhessenek. Még egy vad példa. Jégeső. Egy nagy jégeső áldás a nemzetgazdaságra, mert növeli a GDP-t azáltal, hogy tönkre ver ezer gépkocsit. Az autótulajdonosok vagy elviszik kijavíttatni, ami rögtön munkahelyteremtést jelent, vagy bezúzatják, és új kocsit vásárolnak, ami az autópiac számára új lehetőséget jelent.
IPM: Ha már szóba hozta a jégesőt. Tudósok véleménye megoszlik abban, hogy ezek a mostani időjárási jelenségek, mint nálunk a zivatarok, jégesők, a globális felmelegedésnek köszönhetőek, vagy teljesen normális időjárási változásokról van szó, amelyek néha jelentkeznek, néha nem. Ön melyik állásponton van?
L.I.: Való igaz, hogy nagyon megoszlanak a vélemények. A klímaváltozás nem jelenti csak a felmelegedést. Olyan, mint egy hosszú film, amelyben az egyes kockák a szélsőséges időjárási eseményekből állnak össze. Májusban, júniusban mindig voltak jégesők és zivatarok. Viszont sok adat azt mutatja, hogy ezeknek a száma és az intenzitása növekszik. Bár ezen is vitatkoznak még. De eggyel nem lehet vitatkozni. Ugyanannak a jégesőnek, zivatarnak a káros gazdasági hatása nagyobb, mint korábban. Hiszen jóval nagyobb beépített értékek vannak, drágábbak a háztetők, drágább gépkocsik vannak az utcán. Vagyis ugyanaz a jelenség az emberiség számára növekvő mértékí gondot jelent. Ezeket a folyamatokat tehát együtt kell mérlegelnünk nekünk, akik a klímaváltozás hatásaival és az azokra adott válaszokkal foglalkozunk. 2003 óta van egy projekt, a VAHAVA, ami a változás, hatás, válaszadás rövidítése. Abból indulunk ki, hogy nem intellektuális vitákra, hanem cselekvésre van szükség, mert arra nincs garancia, hogy a jövőben semmi rossz nem történik az éghajlattal és a klímával.
IPM: El tudja képzelni, hogy akár ötven év múlva más éghajlata lesz Magyarországnak, mint most?
L.I.: A mi éghajlati forgatókönyvünk szerint, amelyet nem mi találtunk ki, hanem a nemzetközi nagy modellezésekből leszírt tanulságok alapján meteorológusaink állítanak, nagy valószíníséggel mediterrán jellegí éghajlat alakul ki az ország területén. Ez nem dráma, hiszen nagyon jól élnek az emberek tőlünk délebbre is, csak fel kell erre készíteni a magyar társadalmat és a gazdasági döntéshozókat. Hiszen ennek függvényében változni fog az öltözködésünk, az étkezési szokásaink, a szabadidőnk eltöltése, a munkaszervezés, a lakások szellőzési rendszerének átalakítása. A mezőgazdaságban az öntözés, a szárazságtírő fajták térnyerése, az utak aszfaltrétege legyen olyan, hogy jobban bírja a meleget stb. Sok területen ez a változás előnyt jelenthet. A vörösbortermelés számára kifejezetten kedvező, a Balatonnál megnyújthatja a turisztikai szezont. Ez az első tétel. Ezzel párhuzamosan az éves csapadékmennyiség minden bizonnyal csökken valamelyest. Nem lesz sivatag. Ha ma, mondjuk, van ötszázötven milliméter átlagosan az országban, akkor ez lemegy tíz százalékkal, és áttolódik a téli, kora tavaszi időszakra. A harmadik tétel pedig az, hogy a szélsőséges időjárási események száma és intenzitása és gazdasági hatása megnő.
IPM: Ön most hosszú távú előrejelzést adott. De vállal-e napi előrejelzést is, hiszen kész békakiállítás van az íróasztalán?
L.I.: Napi előrejelzéssel nem foglalkozom. A békáknak külön története van. Szórakozásból elolvastam Jókai Mór százkötetes míveit azért, hogy kibányásszam belőlük, hogy Jókainál hogyan jelennek meg a madarak.
IPM: Miért pont a madarak?
L.I.: Mert az egyik hobbim a madárfigyelés, amit abszolút amatőr szinten mívelek. Ezt a munkát hét év alatt elvégeztem, és utána egy nagyon látványos előadást tartottam az Akadémián. Többen voltak, mint a közgyílésen. Ezután a munkatársaimmal azon gondolkoztunk, hogy mit lehetne vizsgálni hasonlóan. Jött egy ötlet, hogy hangprodukcióra a békák is képesek, foglalkozzunk velük. Elhatároztuk, hogy rendezünk egy békakoncertet az Akadémián. Bemutattuk a békákat a zenemívészetben, a képzőmívészetben, a költészetben. Tizenkét hazai és tizenkét külföldi békafajt vonultattunk fel, természetesen a hangjuk demonstrálásával együtt. Geiger György trombitamívész pedig néhány béka hangjára improvizált. Tényleg szédületes sikere volt az eseménynek. Úgyhogy azóta több barátom békákkal ajándékoz meg.
IPM: Mennyi ideje van a hobbijára?
L.I.: Nekem tulajdonképpen két hobbim van, a másik a bélyeggyíjtés.
IPM: És milyen bélyegeket gyíjt? Mindegy?
L.I.: Nem mindegy. Tematikus gyíjteményem van, madarakról elsősorban, aztán írkutatás, de az igaz komoly gyíjteményem a Nobel-díjasok a világ bélyegein. Ebben a vonatkozásban engem tényleg nemzetközi szakértőnek tartanak, időnként a Nobel-díj Bizottságtól is küldenek hozzám leveleket, hogy erről-arról a tudósról jelent-e meg bélyeg, vagy sem. Kiállításaim nem voltak, de előadásaim igen. 1999-ben, Budapesten volt a Tudomány Világkonferenciája. Ennek keretében bemutattam a Nobel-díjasokról készült bélyegeim egy részét, mert az egészet nem lehetett volna, annyi van.
IPM: És az nem jutott eszébe, hogy milyen jó lenne még egyszer a csúcsra kerülni, mégpedig úgy, hogy Önről jelentetnek meg bélyeget, mint Nobel-díjas tudósról?
L.I.:Reális voltam saját magammal szemben világéletemben. Jól ismerem a saját korlátaimat. A környezetvédelem az elmúlt évtizedekben összesen egy alkalommal részesült Nobel-díjban. A kenyai környezetvédelmi miniszterasszony, Wangari Muthu Maathai, aki nagyon sokat tett Afrika fásításáért, kapta meg a kitüntetést tavaly. Nekem tehát soha nem volt olyan illúzióm, hogy egyszer Nobel-díjas leszek. De bélyeg jelenhet meg még rólam. Nem tartom kizártnak, hogy valamikor az MTA elnökeiről és főtitkárairól készítenek majd sorozatot, és az én szerény nyolcévnyi főtitkárságomat is megörökítik ily módon. De – mivel Magyarországon élő személyről nem adnak ki bélyeget –, ha szabad ezt mondanom, remélem, minél később leszek a gyíjtemény darabja. §
- Szakmai életrajz 1931-ben született Mohácson, az Agráregyetemet a Szovjetunióban végezte. Először az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetében helyezkedett el. 1961-ben lett a mezőgazdasági tudomány kandidátusa. Az MTA rendes tagja, korábban, nyolc éven át az Akadémia főtitkára volt. Legfontosabb kitüntetései: Széchenyi-díj (1996), UNESCO Albert Einstein érem ezüst fokozata (1999), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2004).
