Az információs társadalomban egyre több ember kerül függő helyzetbe az interneten szerezhető érzelmi támogatástól, ezért itt is a szükséglet diktál: tanácsadás diszkontárakon, mindez a saját nappaliból, a szó minden értelmében a legkönnyebben elérhető módon, a nap huszonnégy órájában. De vajon mi történik valójában akkor, ha virtuális személyiségünket visszük el pszichológushoz?Virtuális terápia címén nálunk egyelőre csak az elektronikus levelezéses segítségnyújtás elérhető, s ez lényegében nem különbözik a nyomtatott lapok hagyományos levelezési rovatától. Veres Pali bácsi Az orvos válaszol rovata óta nem igazán történt ebben a mûfajban előrelépés, pedig az elmúlt években felnőtt az első olyan generáció, amely már nem tudja a kapcsolatait elképzelni SMS, cset, e-mail, iwiw és MSN, azaz szövegalapú kommunikáció nélkül. Ha az internetes generáció emberének bármilyen gondja támad, elsőként a világháló jut eszébe, mint a leggyorsabb és leghatékonyabb orvoslása egy problémának, s mindez nem csak az információkra és a tárgyi világra, de a társas helyzetekre is vonatkozik. „Olyan ez, mintha a komputeredben egy ölelés várna minden alkalommal, amikor szükségét érzed” – ahogy azt Martha Ainsworth, az internetes kommunikáció specialistája és az online tanácsadás egyik legfőbb propagandistája megfogalmazta.
Az Egyesült Államokban 1995 óta folyamatosan, s ma már ezrével sereglenek a pszichológusok, pszichiáterek és tanácsadók a világhálóra, hogy ott kínálják legkülönbözőbb szolgáltatásaikat a „Három kérdésre három válasz ingyen”-től egészen a „Tegyen fel egy kérdést a szexről 75 dollárért!”-ig. Privát csetszobás találkozó, azaz azonnali üzenetváltások óránként negyvenért, esetleg három hónapos korlátlan e-mail konzultáció háromszázért: a kínált terápiás formák száma szinte végtelen. Mindezek mellett önsegítő csoportok tömegei várják a világhálón a sorstársakat, s ezeket a beszélgetéseket, jobban mondva gépelésfolyamokat is többnyire szakképzett terapeuták moderálják. A csoportok a létező összes szükségletet lefedik, a depressziótól a hûtlenségen át a különféle traumákig mindenki megtalálhatja a neten azokat, akik hasonló gödörben ülnek, s úgy érzik, segítség nélkül nem tudnak onnan kikeveredni. 2000 őszén pedig már az első online terápiát oktató képzés is megindult pszichológia szakos hallgatóknak.
Könnyen előfordulhat, hogy az online tanácsadók olyan traumák és abúzusok áldozatait is elérhetik, akik túlságosan megterhelőnek éreznék, ha szemtől szemben kellene megosztaniuk valakivel megaláztatásuk történetét.
Vagy emlékezzünk ismét csak a dr. Veres Pálnak küldött levelekre, amelyekben gyakran olyan kérdéseket fogalmaztak meg, amelyeket élőszóban meglehetősen kínos lenne bárkinek feltenni. Ez a szövegalapú, arctalan médium valójában mindenkinek könnyebbséget jelent, akár áldozat, akár nem. Nem kell szemkontaktust tartanunk, miközben bevalljuk legrejtettebb félelmeinket, bizonytalanságainkat vagy bûneinket: a gyóntatófülke elválasztó falát itt a monitor képviseli.
Illúzió vagy valóság…
Az internet megjelenésével előtérbe került a mindenki számára könnyen és gyorsan elérhető mentális segítség témája, a kérdés csupán az: mennyit ér a virtuális kezelés? Valóban tömegfogyasztási cikké tehető a korábban inkább úri huncutságnak számító, meglehetősen idő- ás költségigényes pszichoterápia? Praktikusnak praktikus a net, persze, hiszen az új médium mindenben a fogyasztó igényeihez igazodik: azok a keretek, amelyek eddig a pszichológiai kezelések alapját képezték, most darabokra hullnak. Az internetes terápiánál kényelmesebbet elképzelni sem lehet, hiszen gond nélkül folytatódhat akkor is, ha a páciensnek el kell utaznia, vagy akár másik városba költözik.
A hagyományos terápiában azonban mind az időkeretnek, mind az anyagi ellenszolgáltatásnak meghatározott funkciója van. A találkozások meghatározott időközönként, percre pontosan kezdődnek és végződnek, s a klasszikus iskola szerint azokat az órákat is ki kell fizetni, amelyekre a páciens nem megy el. Mindennek a kliens fejlődése szempontjából lehet jelentősége, hiszen ha ellenállási mechanizmusai arra késztetnék, hogy lemondjon egy órát, a pénzügyi veszteség miatt inkább nem teszi meg. Ugyanezen az alapon, a magas ellenszolgáltatás is azt a reakciót válthatja ki belőle, hogy ha már ennyi pénzt ad ki rá, muszáj, hogy haladjon. Ehhez képest, az online praktizáló szakemberek egy része felajánlja, fizessen a kliens annyit, amennyit szerinte a kezelés megér – majd pedig igyekszik megdolgozni a pénzéért.
Ha azonban a terapeuta bizonyítani akar a páciensnek, egészségtelen hatalmi struktúrát hoz létre, amelyben a szakember vágya, hogy elnyerje a kliens tetszését, kedvezőtlenül befolyásolja a szakmai munkát.
Arról sem érdemes megfeledkeznünk, ami okból a terápia eredetileg elkezdődik: a páciensnek azért kell szakemberhez fordulnia, mert gondjai vannak a személyes (és fizikai) kapcsolataiban. Az intimitás és kölcsönösség talaján létrejövő, valódi és mély emberi kapcsolatokhoz képest a pszichoterápiás viszony eleve csak „mintha-kapcsolat”: a páciens megfizet valakit azért, hogy egy órán keresztül csak rá figyeljen, csak az ő bajaival foglalkozzon. Társas viszonyaink valójában nem így mûködnek. Meg kell tanulnunk egyensúlyban tartani az adni és kapni oldalt, azaz odafigyelni a másik igényeire és szükségleteire is azzal egy időben, hogy saját szükségleteinknek és igényeinknek is kielégülést keresünk.
Meghallgatjuk a másik hasfájásait, majd mi is kiöntjük a szívünket, a viszony így kiegyensúlyozott és kölcsönös. Ha megfizetünk ezért valakit, az korántsem ugyanaz, hiszen a barátság is olyasmi, amit nem lehet pénzen megvenni: könnyebben és gyorsabban kapunk ugyan tanácsot, s talán hatékonyabbat is, ha szakembernek fizetünk érte, de a könnyebben és gyorsabban szempontjai nem biztos, hogy jó iránymutatók akkor, ha a lélek dolgairól van szó. Mint Bulgakovtól, Goethétől és Madáchtól tudjuk: könynyen és gyorsan, ezt csak az ördög tudja.
Sorok közé bújva
A hagyományos terápiánál azonban még mindig megvan a valós személyes kapcsolat, a szemtől szembeni helyzet egy másik emberi lénnyel. A beszéd és az írás nagyjából úgy viszonyul egymáshoz, mint egy valódi érzelmi reláció a terápiás kapcsolathoz. Az élőbeszédben folytatott személyes kommunikáció ugyanis jóval bonyolultabb, mint az írás: ilyenkor a mondanivalónk másodpercről másodpercre módosul a másik reakcióinak hatására. A gép előtt ülve azonban a személy csak önmagára figyel, csak a saját érzelmeire, szavaira, gondolataira, s közben az sem vonhatja el a figyelmét, hogyan fest beszéd közben, nem kövér-e, nem maszatolódott-e el a szemfestéke: nem kell törődnie mással, csak egyetlen csatornával, a verbális kommunikációval.
Az internetes terápia kifejezés, ha úgy vesszük, eleve oximoronnak tekinthető, azaz ellentétes értelmû szavak összekapcsolása. A pszichoterápia ugyanis, de nyugodtan terjesszük ki a kijelentést az emberi kapcsolatok egészére, szóval a valósnak tekinthető emberi kapcsolatok egyszerre alapulnak a verbális és nonverbális kommunikáción. Mint tudjuk, nagyjából 75-25% az arány a nonverbális, illetve verbális csatornákon át a másiktól érkező információk között, s ez az arány még magasabb, ha a kommunikáció társas aspektusait, az érzelmi kommunikációt vizsgáljuk. Mindebből következik, anélkül, hogy látnánk a másikat, képtelenség pontos képet kapnunk annak aktuális helyzetéről, s ennek megfelelő tanácsot adni számára. A mi kultúránkban komoly becsülete van az írott szónak, s ebből következően számos tévhit lengi körül magát az aktust.
Az egyik legnépszerûbb mítosz és tévedés, ami az íráshoz kapcsolódik az, hogy amit írok, az sokkal inkább én vagyok, mint az, aki a háromdimenziós térben megvalósul belőlem.
Az internetet néhány éve elárasztó blogok, a hagyományos naplóírás elfajzott változatai is ennek a félreértésnek a jegyében születnek, s számtalan olyan párkapcsolatot is megfigyelhetünk magunk körül, ahol a kritikus periódusokban, komolyabb érzelmi krízisek esetén a felek nem élőszóban, hanem levélváltások útján igyekeznek egymással megosztani érzelmeiket, álláspontjaikat és sérelmeiket. Nem nehéz megérteni, miért szimpatikus sokak számára ez a megoldás: írásnál minden információ, ami a másikhoz vándorol, a tudatunk ellenőrzése alatt áll, szó szerint kézben tartjuk, míg azokat a nonverbális csatornákat, amelyek a valódi információkat tartalmazzák az érzelmeinkről, az írással sikeresen kiiktatjuk. Ha valaki a szemünkbe nézve azt mondja: szeretlek, a gyomrunkban érezzük, komolyan gondolja-e. Elárulja a szeme, az arca, a mozdulatai, a gesztusai. Ha azonban valaki ugyanezt írásban közli velünk, valójában fogalmunk sincs róla, mit gondol.
Magányos lelkek
Az igazság az, hogy az esetek túlnyomó többségében szavaink meg sem közelítik érzéseinket. Kapcsolataink mindegyikében, még a legintimebbekben is többnyire nem szubtextet közlünk, azaz nem azt mondjuk, ami valójában a fejünkben jár, hanem dialógusokat folytatunk, azaz egy szituációban reagálunk. A Micsoda nő egyik első jelenetében Richard Gere azt kérdezi a volt barátnőjétől: „Mondd, te is többet beszélgettél a titkárnőmmel, mint velem?”. A mondat szubtextje azonban így hangzana: „Mondd, szerinted is egy önző barom vagyok, aki nem figyel oda a barátnőjére?”. Ha valaki azt hiszi, nincs a jelentésnek igazán fontos szerepe, gondoljon csak vissza azokra a helyzetekre, amikor azt volt kénytelen mondani valakinek, hogy „Nem úgy értettem” vagy „Ezt nem tudom szavakkal elmondani.” És idézze fel azt a frusztrációt, ami ilyenkor a szavait kísérte! A szó az érzéseinknek legtöbbször csak halvány megfelelője, s még a legjobb esetben is távol áll a teljes jelentéstől. Azok, akiknek ez a szakmája, de közöttük is csak a legkivételesebb írók képesek arra, hogy legalább megközelítően azt vessék papírra, ami a szívükben és a fejükben van.
Amit az átlagos írástudó szavakba képes önteni, annak alig van bármi köze ahhoz, amit valódi énjének lehetne nevezni: írás közben leginkább az egó, illetve az ideális én az, ami a ceruzát mozgatja. Amit begépelek, az korántsem azonos azzal, amit személyesen mondanék.
Arról is érdemes talán néhány szóban megemlékezni, hogy az írásnál magányosabb elfoglaltságot, s az íróénál magányosabb lelket nehéz elképzelni. Mindannyian számtalan példát tudnánk a híres írók közül hozni, miszerint a messze földön híres írásban kommunikálók többnyire megbuknak a személyes, valós kapcsolatok vizsgáján. Az írók nagy része fantasztikus levélíró, s ha van ilyen ambíciójuk, hát ma ők lehetnek a csetszobák sztárjai, ám ugyanezek a kommunikátor-sztárok szánalmasan muzsikálnak élőben: a betûkből teremtett kétdimenziós figurák közé menekülnek a hús-vér emberek elől. Az írás azonos a személyesség kerülésével,a bujkálással, rejtőzködéssel, s van benne jócskán manipuláció és leplezés is.
A szavakat ugyanis jórészt arra használjuk, hogy elleplezzük valós félelmeinket és vágyainkat. Mi több, létezik olyan elmélet is, amely szerint az emberek valójában mindig az ellenkezőjét mondják annak, ami van – elég csupán az olyan kijelentésekre gondolnunk, mint a „Nem akarlak megbántani”. Ha valamit érdemesnek tartunk arra, hogy szavakba foglaljuk, ez azt jelenti, érzelmi töltésünk van a témán, ha pedig érintve vagyunk, nagy valószínûséggel nem szeretnénk, ha mások is ismernék valódi motívumainkat. Az írás pedig ezek alapján a manipulációs tevékenység csúcsa, amelynek célja sokkal inkább a hatáskeltés, semmint a közel kerülés, az énfeltárás, az őszinteség. Azért kezdünk neki az írásnak, mert hatást akarunk kiváltani a másikból, s ebben a döntésben eleve van valami agresszív, hiszen azt sugallja: „Na ácsi, most én beszélek, te pedig végig fogsz hallgatni”.
A kézírás megszûnésével ráadásul azok a tudattalan jelzések is eltûnnek az írásokból, amelyek a sorok között olvasni tudó, képzett vagy csak intuitív, ösztönös grafológusok számára biztos támpontokat jelentenek egy személy valós motívumainak feltérképezésében. Az internet tehát, mint az élet oly sok más területén, a személyes kapcsolatokban is inkább eltávolít, mint közel hoz. Egy beszélgetés élőben százszor nehezebb, összetettebb és fontosabb, jobban megmozgat érzelmileg és szellemileg egyaránt, mint az internetes megfelelője. Azok a szakemberek, akik kitartanak az online terápia mellett, azzal érvelnek, hogy ily módon exponenciálisan több embert tudnak elérni, mint offline. A kapcsolatoknak ez a fajta mennyiségi szemlélete a minőséggel szemben, az internetes társkeresésnél is megjelenik: a striguláknak mindkét esetben a száma nő, nem a rovátkák mélysége. Az internetes kapcsolatfelvételnél egyetlen érzékszervi modalitásunk sem mûködik azok közül, amelyek alapján egy másik személy valóban hatni tud ránk. A szavaink azok, amelyeket a benyomáskeltésnél a leginkább kézben tudunk tartani, hiszen ahogyan beszélünk, az többet elárul rólunk, mint amit mondunk, a szavaink kevésbé számítanak.
Egy terápiának ideális esetben arra kellene irányulnia, hogy a páciens megértse: addig, amíg szorong, fél az intimitástól és az érzelmi kiszolgáltatottságtól, a kapcsolatai felszínesek maradnak.
Az internet hasonló köztes tér, mint a gyerekek mesehallgató tudata: átjárhatóság van a mese/net világa és a köznapi valóság között. A virtuális világban hajlamosak vagyunk szerepeket próbálgatni, megtapasztalhatjuk mások szélsőséges helyzetekre adott reakcióit, valódi kockázatvállalás nélkül. Az interneten bármilyen kapcsolatot könnyû találni, s ugyanilyen könnyû kilépni is ezekből a helyzetekből: a következmények hiánya azonban rossz stresszkezelési taktikát tanít, a menekülést – a problémákkal, illetve a másik emberrel való szembenézés helyett. §
- Hiperszemélyes kommunikáció
Interjúk felvétele során figyelték meg kutatók, hogy a kliensek feltárulkozóbbak, nyitottabbak akkor, ha egy számítógép teszi fel nekik a kérdéseket, nem pedig egy jegyzetelő pszichológus. Hajlamosabbak tehát az emberek feltárni magukat egy személytelen, rideg médium előtt, ami érdekes módon ettől hiperszemélyessé válik. Ez a cset lélektanának is egyik kulcsmomentuma: az internetes csevegő közelebb érzi magához a drót túloldalán levőt, többet tár fel neki magából, több vonzalmat érez iránta, és több érzelmet fejez ki felé, mint horkoló férjének a másik szobában. Apró, de talán érdekes kitérőként említsük meg, hogy 1966-ban Joseph Weizenbaum készített egy számítógépes társalkodó programot, amelynek Shaw Pygmalionja nyomán az ELIZA nevet adta.A mesterséges intelligencia társalgási stílusa nagyon emlékeztetett a pszichoterapeuták – azon belül is Rogers követőinek – beszédmodorára, akik elvből nem akarják saját mondanivalójukkal zavarni a beteget. Így született meg a DOCTOR nevû program, amely valódi pszichiátereket is megtévesztett:ha beszélgetésrészletet mutattak nekik, nem tudták eldönteni, melyik származik valódi terápiából, s melyik a programtól. Ekkoriban sokan komolyan felvetették: eljött az ideje, hogy a drága pszichoterápiás szolgáltatásokat mindenki számára elérhető számítógépes programokkal lehetne kiváltani. A DOCTOR program sikere azonban jórészt annak volt köszönhető, hogy az emberek szeretik a lelküket kiönteni egy igazán semleges és odafigyelő partnernek. Maga a program szerzője is teljesen elképedt, amikor a titkárnője elkezdett beszélgetni a programmal, majd néhány mondatváltás után megkérte a szerzőt, menjen ki a szobából.
