Miért volt Diocletianus császár számára kedvesebb a káposzta a birodalomnál?

A római uralkodó és az egyiptomi hadjáratokban diadalmaskodó hadvezér és császár, teljes nevén Gaius Valerius Aurelius Diocletianus császár 295-ben lelt rá a megálmodott császári palota méltó helyére. Az Aszpalathosz-öblöt és az öbölben elhelyezkedő Spalatum (Split) települést szemelte ki magának. 
A római Dalmácia provincia közigazgatási központjától, Salonától mindössze 5 kilométerre fekvő Spalatum ideálisnak tínt a viszszavonuláshoz és a nyugalmasabb élethez. Mivel a császár erről a vidékről származott, valószíníleg a szülői ház iránti nosztalgia és a gyermekkori emlékek is szerepet játszottak a helyszín megválasztásban.

E pompás palotában 305-től, tehát visszavonulásától 316-ban bekövetkezett haláláig élt a császár, aki aktív uralkodását követően is a késő császárság egyik legbefolyásosabb politikusának számított. Az uralkodása idején elkövetett kegyetlen keresztény üldözések és vérengzések okán a keresztények számára Diocletianus volt és maradt az egyik leggyílöltebb imperátor. Ezért az egyház az évszázadok során minden erejével igyekezett eltörölni
a föld színéről a császárra utaló minden emléket… Split mégis meg tudta őrizni pompás palotáját.

Ha megöli a vadkant
Diocletianus – Cézár és Octavianus mellett – bizonyosan a késő Római Birodalom legjelentősebb államférfija volt, hosszú távú reformjainak köszönhetően megmentette a császárságot az összeomlástól, fennmaradást biztosítva a birodalomnak. Születéséről és származásáról kevés hiteles történelmi adat maradt fenn. Valószíní, hogy 245 körül született Salona környékén, a Delmata (Delmati – Dalmati – Dalmácia) illír törzsből származott, trónra lépéséig Diokles néven volt ismert. Fiatalemberként beállt katonának… Habár, mint bebizonyosodott Diocletianus kiváló harcos volt, hatalma teljében nem számított klasszikus hódítónak, előbbrevalónak tartotta a császárság felépítésének és politikájának megóvását, elsősorban az adminisztráció- és a hadsereg-átalakítást szorgalmazta. A császári titulus elnyeréséig megtett útját egy jóslat pecsételte meg, amely miatt joggal nevezik furcsa császárnak.

Vopiscus történetíró jegyezte fel azt a jóslatot, amit Driáda, egy kelta pap felesége mondott ki Dioklesre a mai Belgium területén való katonáskodása idején. Az akkor tiszti rangban szolgáló Diokles barátjával, Maximiánnal szállt meg a kelta pap otthonában. Egy alkalommal ebéd közben Driáda azt jósolta Dioklesnek, hogy császár lesz belőle, de csak akkor, ha megöli a vadkant (vadkan = latinul Aper). Telt-múlt az idő és habár Diokles katonai karrierje nem volt mindig zökkenőmentes, egyre feljebb haladt a ranglétrán, őrnaggyá nevezik ki, majd az egyik római légió főparancsnokává, Keleten harcol a perzsák ellen. Az egyik hódító út alkalmával az össszeesküvő és gyilkos Arius Flavius Apert leleplezése után az újonnan kinevezett császár elé vezetik. Apert látván maga előtt, Diocletianus állítólag így kiáltott fel: „Harcosok! Ez az ember Numerianus gyilkosa!” Majd a következő szavak kíséretében szúrta le Apert: „Végre megöltem a végzetes vadkant.”   

A történetírók szerint Diocletianus nem szereti Rómát annak fényíző és léha életvitele miatt, úgy látja, hogy ott haldoklik római szellemiség. Nem kedveli a szenátust sem, melyet a római dekadencia tipikus példájának tart. A duumvirátus idején a római szellem két uralkodóban: benne és Maximiánusban él tovább. Diocletianus uralkodik a birodalom keleti része felett, míg Maximiánus, a császárság másik uralkodója Itáliát, Galliát, Britanniát, Hispániát és Nyugat-Afrikát irányítja. Diocletianus azonban tisztában van egy ilyen méretí birodalom irányításának nehézségeivel, melyben bármely apró probléma könnyen válhat instabilizáló tényezővé. Ezért vezeti be a tetrarchia (negyeduralkodás) intézményét, de az irányítás alapelve továbbra is a keleti és nyugati kettéosztottság marad. A császárság törvényeit egységesen, a négy uralkodó együttes aláírásával hozzák meg, míg a császárság, csakúgy mint a katonai fennhatóság, négy részre van osztva, aminek köszönhetően csökken a potenciális felkelések veszélye. Az államirányítás szervezettsége Diocletianus idejében érte el csúcspontját. Az egyén teljes mértékben aláveti magát az állam érdekeinek. Napóleon, aki egyébként igen nagyra tartotta Diocletianust, őt tartotta a történelem legnagyobb rendőrének. A Diocletianus által meghonosított államot nem tekinthetjük demokratikus intézménynek ókori mércével mérve sem, de nem volt alternatíva, hiszen
a szigor nélkül csak a káosz és a császárság bukása maradt volna.

Keresztényüldözés
&Uacutegy tínik, hogy Diocletianus prófétaként vetítette elő Montesquieu politikai tanait és azt a nézetét, hogy
a helyes államberendezkedést bizonyos faktorokat – az állam nagysága vagy az uralkodás alá vont népek szokásai és emberek mentalitása – mérlegelve kell megállapítani. Az irányítás az ő uralkodásának idején túlméretezett és nehézkes volt, de ennek köszönhetően kiszámíthatóbb és igazságosabb is. Éppen a magasztos szándék – a béke megőrzésének szándéka – vezetett a keresztényüldözések-hez. Diocletianus ugyanis nem vallási fanatizmusból üldözte a keresztényeket. Éppen ellenkezőleg: egy vallás sem volt ellenére, amennyiben az tiszteletben tartotta a római törvényeket – kétségtelenül alátámasztja ezt a feltételezést az a tény is, hogy felesége Priszka, és leánya Valéria is keresztény volt, csakúgy, mint a császári udvar számos magas rangú tisztségviselője. A keresztények tömeges üldözését 303-ban rendelte el először, amikor a hívők egyre inkább kezdték megkérdőjelezni a római állam és az uralkodó tekintélyét, az egyensúly csődje pedig a késő Római Birodalomhoz hasonló hatalmas állam esetében a birodalom biztos bukását jelentette volna. Mindössze két évvel ezen ediktumot követően Diocletianus a negyeduralkodás törvényeivel összhangban lemondott. 305-ben átadja a hatalmat Galeriusnak, a negyeduralkodók egyikének, kocsira ül és szülőhelye, Salona, az Aszpalathosz-öbölben épült új palotájába távozik. A tetrarchia az uralkodásra meghatározott idő leteltével lemondást előíró törvények elkötelezett híveként Diocletianus viszszautasítja Maximiánus azon kérését, hogy a császárságban kitört zavargások miatt vegye át az uralkodást.  A történetírók szerint ekkor mondta azt Diocletianus, hogy számára kedvesebb a saját káposztája a Római Birodalomnál.

A szarkofág elpusztítása
„Kitört rajta az építkezési láz” mondja Laktanciusz történetíró, Diocletianus lelkesedését ismertetve. Minden, az ő uralkodása idején emelt építmény híen tükrözi a császár állam iránti viszonyát: monumentális, fenséges, és minden esetben a császári Róma dicsőítéséről tanúskodó épületekről van szó. Ilyen a négyszög alakú, 28 900 négyzetméter területí palotája is: a két, egymásra merőleges főút (cardo és decumanus) által négy negyedre osztott, magas falak által körülvett, toronnyal védelmezett római táborok (castrumok) elrendezésének elvét a római kor nyári rezidenciáinak építészeti jegyeivel ötvözi. A palota építőit, Zotikost és Philatészt keletről hozatták, az építéshez pedig bracĄi márványt használtak, ugyanazt a nemes követ, mely a washingtoni Fehér Ház épületét is díszíti. A tégla salonai míhelyekben készült, a palota belső falait Itáliából származó, különböző színí márványlapokkal burkolták. A császár lakosztályának helyet adó déli, tenger felőli oldal különbözik a három szárazföld felőli résztől: a katonás szigort az árkádok építészeti gazdagsága váltja, a császári lakhelyhez vezető átjáró – peristilium (előcsarnok) pedig még ma is lenyígöző a félköríveket hordó, Egyiptomból származó nagy oszlopoknak, valamint a Nílusról hajóval ideszállított szfinxeknek köszönhetően. A peristilium felett volt a császári páholy, amelyben Diocletianus olykor-olykor megjelent alattvalói előtt, akik a peristilium kőlapjaira borulva dicsőítették a császár-istent.

Diocletianus császár mauzóleuma a palota négy szentélyének legnagyobbika, a peristiliumtól keletre fekvő kultikus helyiségben található. A mauzóleumot a szakirodalomban néha Jupiter szentélyként is emlegetik – egy nyolcszögletí, belülről kör alaprajzú építményről van szó.  A császár úgy rendelkezett, hogy a mauzóleumba helyezzék el szarkofágját, amelybe ugyan 316-ban el is temették, de a keresztények megtorlásképpen elpusztították a szarkofágot a VII. században. Ekkor lett a mauzóleumból katedrális – az európai székesegyházak közül tehát a spliti katedrális nőtt ki a legősibb építményből. A katedrálist a belső terében felhalmozott értékei okán nyugodtan tekinthetjük akár múzeumnak is. Megannyi emléke közül kiemelkedik az a XI. századi keresztelőkút, melyen IV. KrezĄimir horvát király alakját faragták ki – a középkori szobrászat történetében itt került először sor egy király ábrázolására.

Étek, béke, élvezet
Minden jel arra mutat, hogy a Diocletianus-palota délkeleti részében állt az étkezőterem. Mellette kaptak helyet az alapanyagok őrzésére és raktározására, a sajtok érlelésére, az olívaolaj készítésére és bor előállítására szolgáló helyiségek, míg a központi, étkezést szolgáló fenséges teremben trónolt az elsőrangú márványból csiszolt nagyméretí asztal. Ezen az asztalon szolgálták fel a császárnak, az udvari embereknek és vendégeiknek a pompás étkeket; ismerve a rómaiak különleges vonzódását az ínyenc falatokhoz és az ételekhez (talán a zabálás kifejezés sem túlzás), bizonyosak lehetünk benne, hogy Diocletianus császár étkezőjében valóban császári lakomák folytak. A Diocletianus kori római konyhamívészetről elsősorban Marcus Gavius Apiciusz „A főzés tudományáról” címí híres szakácskönyvéből tájékozódhatunk. Ezen forrásból kiindulva a császári ebédlőasztalon bizonyosan helyet kapott a mlinci tésztával töltött, méz-, babérlevél- és borecetmártásban sült malac, vagy a físzernövényekkel és aromatikus olajokkal físzerezett rakott hal. Apiciusz feljegyzései szerint felszolgálták még a ma Dalmáciában „brodetként” ismert, különféle fehér húsú halakból físzerekkel és zöldségekkel összefőzött hallevest is. Ami a húsételeket illeti, kedveltek voltak a ma is szívesen fogyasztott szárnyasok mézes mártással és különböző físzerekkel, valamint az egzotikus énekesmadarak, a páva és a flamingó. Diocletianus gyakran fogyasztott szarvas-, őz- és nyúlhúst, a vadhúst minden római császár igen nagyra tartotta.

Majdnem minden ételhez felszolgáltak egy különleges, erjesztett halbelsőségekből készült mártást, melynek íze valószíníleg megegyezett a kínai osztrigamártáséval. A római konyha meghatározó aromája tehát a savanyú-édes ízhatás volt, amely máig fennmaradt, hiszen a dalmát ételek gyakran készülnek bor vagy borecet hozzáadásával.
Figyelembe véve a vadkanról szóló legendát és a jóslatot, ami Diocletianust sorsszeríen a vadkanhoz köti, valószíníleg nem véletlen, hogy a császár előszeretettel fogyasztott vadhúst. Ami a kísérő étkeket illeti, gyakran ettek sajtokat, melyek érlelését a császári palota pincéjének külön részében felügyelték, ami pedig a számunkra már nehezebben emészthető fogásokat illeti, Diocletianus udvarán gyakran szervíroztak belsőségeket, mint például szívet és lépet. Diocletianus idején a tengeri herkentyík közül a rákokon, kagylókon és csigákon felül mindent mézzel készítettek, különösen nagy becsben tartották a tengeri angolnát, a tonhalat, a nagyméretí murénát, a lábasfejíek családjához tartozó langusztát és homárt. A Jadro folyó vizének köszönhetően a közeli Salonában gyakran kerültek az asztalra folyami halak, főként pisztráng.

Az édességek közül Diocletianus idejében az egészséges desszertek voltak divatosak, úgymint a mézzel és mandulával kevert darált füge, a dióból vagy más egzotikus gyümölcsből készült torták, és bármennyire is különösen hangzik – főként a római gasztronómia jelen értelmezésének tükrében – Diocletianus nagyon nagyra tartotta a bükkönyt és más leveles zöldségféléket, melyeket a császári palotát övező mezőkön termesztettek. Mivel Diocletianus szegény családból származott, ifjú korában az olyan népi ételeket is megkóstolta, mint az árpa, melyet a gladiátorok is előszeretettel fogyasztottak, tekintve, hogy könnyen emészthető, nagy energiát és kitartást biztosít. Diocletianus asztalán azonban mégis egy jelentéktelennek tínő növény – a dalmát káposzta – volt a főszereplő. Diocletianus – a történetírók szerint – imádta a káposztát. Lett légyen a maihoz hasonló káposztafőzelék száraz hússal, káposzta liburniai olajjal, borral és belsőségekből készült mártással meglocsolva – a káposzta minden formában Diocletianus kedvence volt.

&Aacutellítólag a császárnak a palota falain túl saját káposztaágyásai is voltak, melyekhez még szegény sorsú gyermekkorából származó emlékek fízték. Diocletianus káposztaimádatát egy legenda is alátámasztja: amikor 308-ban Maximiánus arra kérte, hogy térjen vissza a trónra Diocletianus állítólag azt válaszolta, hogy számára kedvesebb a saját káposztája az egész birodalomnál. A káposzta természetesen a békés élet metaforájaként értendő, de a szavak megválasztása a jelentés eme szimbolikus játékához kétségtelenül alátámasztja a császár ezen leveles növény iránti különleges vonzalmát. Családi életét tekintve Diocletianusnak nem volt szerencséje. Szörnyí személyes tragédia érte: Liciniusz, egyik utódja, megölte feleségét és leányát a hatalomért folytatott harcban, így Diocletianus magányosan, utódok nélkül halt meg a spliti palotában.      §

  • Robert Adam monográfiája
    Az antik épületek megóvása és az ornamentika gazdagsága a Diocletianus-palotát a horvát tengerpart leggyakrabban jegyzett és ábrázolt antik emlékmívévé tették.  Robert Adam, skót építész, akiről egy egész stílust neveztek el, 1757-ben ötnapos nyári expedícióra indult Splitbe, hogy a palotát „in situ” tanulmányozhassa. Kutatásainak eredményeképp 1764-ben megjelent monográfiája „The ruins of the palace of the emperator Diocletian”. A spliti kutatások hatással voltak építészeti kifejezésmódjára is. A monográfia ábrázoló részével – ide tartoztak az épületek rajzai és az egész épületrekonstrukció – a francia építész, Jean Louis Clerusseau – a romantikus építészet specialistája – volt megbízva. A könyvet öt különböző fényíző kötésben adták ki. Az összes perspektíva bemutatásával, a topográfiai palotarajzokkal, illetve a szavakkal, a palota atmoszférájának elbeszélő, magyarázó leírásaival Adamnak és Clerisseau-nak sikerült olyan monográfiát készíteni, amely gazdagságával a mai napig lelkesítő.

  • A császár éjszakája 
    Habár a város már régóta túllépte a császári palota falait – Horvátország második legnagyobb városává vált, kedvelt turisztikai helyszín és rendszeres kompjáratok kikötőjévé lett SĄolta, BracĄ, Hvar, Vis és KorcĄula szigetéhez – a Diocletianus-palota megmaradt Split szimbólumának, és az összes kulturális-szórakoztató esemény központjának. Legyen szó a Perisztilről és a romantikus palotákról, reneszánsz terekről és antik pincékről, múzeumi kincstárakról és állandóan pulzáló utcákról éttermekkel, kávézókkal, a nagy imperátor épületei a hatalmas szfinxekkel (szobrokkal) és a lenyígőző oszlopokkal egy olyan kor tanúi, amely óta már két évezred eltelt. Idén július 29-én a „Diocletianus éjszakája” elnevezésí fieszta keretében a vendégek és a város polgárai az antik korba lépnek vissza. A palotában tógában sétálnak majd (ez hagyományos római szövetöltözet volt), a hangulatot pedig finomságokkal fokozzák, melyeket az egykori császári étkezőben tálalnak majd.