A világír meghódításának első fél évszázada

Az írkutatás kezdete a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült &Aacutellamok katonai versenyfutásának a következményeként vezethető le, bármennyire is illúzióromboló az ember számára ez a tény.Bár Cialkovszkij híres szállóigéjével – A Föld az értelem bölcsője, és senki sem élheti le bölcsőben az életét… – szinte mindenki egyetért és értett, ám az íreszközök kifejlesztése roppant drága mulatság, tizenkét évvel a II. világháború befejezése után aligha szánta volna rá magát bármelyik nemzet, hogy ekkora anyagi erőforrásokat fordítson a világír meghódítására, ha nem vezérli a kőkemény realitások kényszere. Az írkutatást megelőzte az atomkutatás s a nukleáris fegyverek kifejlesztése. Utóbb éppen e tömegpusztító fegyverek célba juttatása volt a legfontosabb szempont a rakétatechnika fejlesztésében.

A motoros repülés kezdete 1903. december 17., amikor a két fivér, Willbour és Orwill Wright repülőgépe Észak-Karolinában, Kitty Hawknál, az Atlanti-óceán melletti homokdínéken 12 másodpercre a levegőbe emelkedett és megtett 40  métert… Ki sejtette akkor, hogy 54 év múlva már ember alkotta szerkezet száll az írben? (Szputnyik–1, 1957. okt. 4.) Vagy hogy 58 év múlva már maga az ember repül a világírben? (Jurij Gagarin, 1961. április 12.)… És hogy nem telik el hét évtized, de már a Holdon járunk? A Wright-testvérek 12 másodperces, 40 méteres útja és Armstrong Holdra lépése között mindössze 66 év feszül! A XX. század szédületes tempóját ezzel a ténnyel lehet tán a legjobban érzékeltetni!
  
Német és orosz rakétaálmok
Az orosz-szovjet Konsztantyin Cialkovszkij (1857–1935) vetette fel először azt, hogy a világírbe rakétával kell kijutni. Híressé vált szállóigéje szerint: A Föld az értelem bölcsője, és senki sem élheti le bölcsőben az életét… Cialkovszkij Izsevszkben született, Kalugában élt, az Oka folyó partján.  Egy gyermekkori betegség miatt nagyothalló volt, ezért fiatalkorában magánúton tudott csak tanulni. Gimnáziumban tanított matematikát és fizikát. Először 1903-ban írt tanulmányt „A világír kutatása sugárhajtású eszközökkel” címmel. 1903–14 között publikálta felfedezéseit, elgondolásait, többek közt a róla elnevezett képletet, amely a rakéta mozgásegyenlete. 1924-től a moszkvai Zsukovszkij Repülő Akadémián oktatott. Az Egyesült &Aacutellamokban a massachussettsi Worcesterben Robert Goddard (1882–1945), a Clark Egyetem fizikaprofesszora végzett sikeres rakétakísérletet 1926-ban. 1935-ben sikerült túllépnie a hangsebességet. Első cikke még 1907-ben jelent meg a témáról, „A bolygóközi írrepülés lehetőségei” címmel.

Hasonlóan Cialkovszkijhoz, ő is fölvetette a többlépcsős rakéták gondolatát. Igaz, őt még gúnyolták, többek közt a New York Times és a Boston Herald hasábjain is. Abban az időben ugyanis rajta és Cialkovszkijon kívül mindenki úgy gondolta, hogy a világír vákuumában egy rakéta nem haladhat, mert a tolóerőt a kitóduló gázsugár a levegőre (levegő molekuláira) támaszkodva, a hatás-ellenhatás elve alapján tudja csak kifejteni. Ha nincs levegő, nincs visszahatás sem – gondolták a kor fizikusai, mérnökei. A Times ezt írta Goddardról: „…a jelek szerint nem tudja, amit nap mint nap a középiskolások fejébe töltenek.” Goddard viszont Cialkovszkijjal együtt tisztában volt azzal, hogy nem a levegőmolekulák „visszahatása” teremti a tolóerőt, az az erő a vákuumban is míködik. Az írrakéta égésterében kitáguló forró gáz molekulái a belső tér minden irányában erőt fejtenek ki, ám az egyik irány „szabad”, mert arrafelé szabadon áramlik ki a gázsugár. Abban az irányban tehát nincs erőhatás, vele szemben, a rakéta orra felé viszont van, és ez az erő most nincs kiegyensúlyozva, ebből következően az írrakéta előre fog haladni. Végül Charles Lindbergh, az óceánt átrepülő (1929) pilóta állt Goddard mellé, a dúsgazdag Guggenheim család figyelmébe ajánlotta, és az új-mexikói Roswell mellett felépült a kísérleti telep.

(Ha a Roswell név ismerősen cseng az olvasó számára, nem véletlen: az UFO-hívők szerint 1947-ben itt zuhant le egy UFO, és „a kormány” azóta is titkolja…) Amikor az Apolló–11 a Hold felé tartott, a Times megkövette Goddardt: „A Times sajnálja tévedését!” Németországban az erdélyi születésí Hermann Oberth (1894–1989) indította el a rakétatechnikai kutatásokat. 1920-ban többlépcsős rakétát tervezett, 1923-ban könyvet adott ki Rakétával a bolygóközi térbe címmel. A II. világháború idején tagja volt Wernher von Braun (1912–1977) csoportjának, amely a balti-tengeri kis szigeten, Peenemündén dolgozott. A német V–1 (Fao–1) tulajdonképpen még nem rakéta volt, hanem egy bombával megrakott, pilóta nélküli repülőgép. Az angol pilóták hamar rájöttek arra, hogyha mellé repülnek és megbillentik a szárnyát, akkor belebucskázik a La Manche csatornába. A V–2 (Fao–2, 1944) viszont már valódi rakétafegyver volt. Igaz, a rossz találati pontossága miatt nem volt alkalmas katonai célpontok leküzdésére, ezért csupán a nagyvárosok elleni terrortámadásokra használták. A szovjet rakétakísérletek 1930-ban kezdődtek, Fridrih Arturovics Cangyer (1887–1933) vezetésével, aki a moszkvai repülőgépgyár mérnöke volt.

Ehhez tudni kell, hogy Sztálin mindig is kiemelten kezelte a repülőgép-fejlesztés ügyét, majd pedig a rakétatechnikai kutatásokat is. Ezt azért kell megjegyezni, mert sokan úgy gondolják, hogy a szovjet írkutatás sikereit hadifogoly német rakétatudósok alapozták meg. Nos, Wernher von Braun egész stábjának volt annyi esze, hogy időben az amerikaiak által felszabadított területekre meneküljenek, és az amerikaiaknak adják meg magukat, természetesen a teljes dokumentációval együtt. A szovjet rakétatechnika alapvetően a belső fejlődés eredménye volt. 1930-ban, az OR–1 jelzésí rakétahajtómí esetében benzin és cseppfolyós levegő keverékét használta Cangyer. Halála után vette át az 1933-ban alapított Rakétakutató Intézet (RNII) vezetését Szergej Pavlovics Koroljov (1907–66). Ez az intézett fejlesztette ki a Katyusát is, amelyet egyébként a németek soha sem tudtak megalkotni, pedig Hitler külön parancsba adta. A szovjet Katyusa típusú reaktív fegyvernek ugyan csupán 40 km volt a hatótávolsága, ám rendkívül pontos volt, és egyszerre sok rakétát tudott indítani. A németeknek még csak zsákmányolni sem sikerült ilyen fegyvert.

A szovjet előny okai
1945. július 16-án (&Uacutej-Mexikó, Alomagordó sivatag) az USA, 1949. augusztus 29-én (Kazahsztán, Szemipalatyinszk) pedig a Szovjetunió is felrobbantotta első atombombáját. Tombolt a hidegháború. Azonban az oroszok hátrányban voltak a célba juttatást illetően: míg az USA támaszpontjai szinte körgyírít fontak a Varsói Szerződés országai köré, a Szovjetunió stratégiai bombázói távol voltak az ellenségtől. &Iacutegy aztán az oroszok meggyorsították a rakétakísérleteiket. Még egy nagy hátrányuk volt: a miniatürizálásban, elektronizálásban, a szabályozás-vezérlés kérdésében, vagyis a találati pontosságban jócskán lemaradtak az amerikai mérnököktől. A rosszabb találati pontosságot nagyobb robbanóerejí bombával kellett kiegyenlíteni, ahhoz pedig nagyobb hordozórakéta kellett. 1957 nyarán kezdődtek el a rakétakísérletek a Csendes-óceánon az interkontinentális ballisztikus rakétákkal. Koroljov rakétakonstruktőr kiszámította, hogy az általuk kifejlesztett rakétákkal akár a világírbe is ki tudnának juttatni eszközöket. Ugyanakkor bekérte a titkosszolgálat elemzését az amerikai rakétakutatás állásáról és nevetve állapította meg, hogy az óceán túloldaláról legföljebb egy narancsot tudnának a kozmoszba juttatni. Vagyis az oroszok a hátrányaikat változtatták előnnyé. Az amerikaiak pedig szinte „elaludtak” a rakétatechnikai fejlesztés terén.

A szputnyik sokkja
1957. október negyedikén aztán az egész világot sokkolták a gömb alakú, 83 kilogrammos Szputnyik–1 bip-bip jelzései az írből. Szertefoszlott Amerika elérhetetlenségének mítosza, ugyanakkor az emberiség belépett az írkorszakba. Az 58 cm átmérőjí ezüstös gömb, amelyből négy ostorantenna nyúlt ki, ma már jelkép. Egy hónap sem telt el és jött az újabb döbbenet: 1957. november 3-án útjára indult az immár 508 kg-os Szputnyik–2, a fedélzetén Lajka kutyával. Egy féltonnás szerkezet az írben, benne egy élőlénnyel!  Egyheti írutazás után Lajkával egy méregadag végzett, így ő lett az írkutatás első áldozata. (Ma már valószíníbb, hogy Lajka élete pár órával a fellövés után ért véget, az írkabin túlhevülése miatt.) De hol vannak az amerikaiak? Ezt a kérdést sokan föltették akkor, szerte a világon. 1958. január 31-én végre elindult a mindössze 8,1 kg-os Explorer–1 neví szonda, amely egy 15,2 cm átmérőjí, 2 méter magas henger alakú rakétában foglalt helyet. Első fokozata egyébként egy világháborús német V–2 rakéta volt. Rögtön komoly fölfedezést tett: kimutatta a Föld körül létező mágneses van Allen övet, amely megvédi a földi életet a káros kozmikus sugárzástól. (Vigyázat: ez nem azonos a Napból érkező ultraibolya sugárzással, amit az ózonpajzs szír ki! Ez a világírből minden irányból záporozó részecskesugárzás.)

1958. március 17-én rajtolt a Vanguard–1 (élcsapat, ejtsd: vengárd), amely mindössze másfél kilogramm súlyú volt és 16 cm átmérőjí. 22 méter magas, 10 tonna összsúlyú rakéta vitte föl, 1967-ben még míködött napelemei segítségével. Az amerikaiak eredetileg azt hitték, hogy a Vanguard–1 lesz az USA, sőt az emberiség első íreszköze. A haditengerészet fejlesztette ki, míg az Explorer családot a szárazföldi haderő. De még a légierő is önállóan kísérletezett, vagyis az amerikai írkutatás erőforrásai szétforgácsolódtak. Komoly presztízsharc folyt az egyes fegyvernemek között, amelyek egymás előtt is titkolóztak. Pedig az amerikaiak „kapták meg” a német rakétatudósok zömét a háború után, köztük Wernher von Braunt a peenemündei német rakétakísérletek vezetőjét. Az orosz szputnyikok sokkja kellett ahhoz, hogy a kormányzat végre lépjen és 1959-ben létrehozza a nemzeti írkutatási hivatalt, a NASA-t, összpontosítva az erőforrásokat. A NASA vezetője Wernher von Braun lett. 1958. május 15-én a Szovjetunió már több mint egytonnás szerkezetet (1327 kg, ebből 968 kg hasznos teher) juttatott a világírbe, a Szputnyik–3-at, amely 23 hónapon át keringett.

Hamarosan jött a Szputnyik–4, tulajdonképpen ez már egy üres írhajó, amelyet sikerült visszahozni, tehát simán leszállt, majd 1960-ban a Szputnyik–5, amelyben két kutya, a Bjelka és a Sztrelka utazott, és amelyek szintén épségben visszatértek. A Szputnyik–6-ot nem sikerült viszszahozni, a kísérleti állatok elpusztultak. Ellenben mind a Szputnyik–7, mind a Szputnyik–8 visszatért, kutyákkal a fedélzetén. Az amerikaiak csimpánzokat küldtek az írbe. Az első írcsimpánz Ham volt „akit” 1961. január 31-én küldtek mindössze 16 és félpercnyi írugrásra. Nem kerülte meg a Földet, ballisztikus pályán 250 km magasságba emelkedett, egy ugyanolyan Mercury írkabinban, mint amilyenben majd Alan Shepard is utazott 1961 májusában. Ham élve visszatért, az Atlanti-óceánra ereszkedett le, „nyugdíjazták”, és a washingtoni állatkert megbecsült lakója lett élete végéig.

Kitérő: írkutató alapfogalmak
Pontosítsuk, hogy mit minek nevezünk az írkutatásban. Ha egy rakéta eléri az I. számú kozmikus sebességet, ami 8 km/s, akkor Föld körüli pályára áll és mesterséges hold, más néven míhold lesz belőle. Ha embert szállító íreszköz, akkor  – a pályájától függetlenül – mindig írhajó. Ha eléri a II. kozmikus sebességet, a 11 km/s-ot, akkor mesterséges bolygóként (míbolygóként) Nap körüli pályára áll, elszakadva a Föld vonzásából. (Pontosabban a Föld vonzása továbbra is érvényes rá, hiszen a gravitációs erő a távolság négyzetével fordított arányban csökken, tehát nem színik meg, csak már nem elég ahhoz, hogy Föld körüli pályán tartsa.) A harmadik kozmikus sebesség a 16 km/s. Ezt elérve az íreszköz kiszakad a Nap vonzásából, és távolodni kezd a Naprendszertől. Eddig négy ember alkotta szerkezet tért ilyen örökké távolodó pályára: az 1972-ben felbocsátott Pioneer–10 és 11, illetve az 1977-ben fellőtt Voyager–1 és 2. (Ha nem fogja be őket egy csillag a következő pár milliárd éven belül, akkor galaxisunk magja körül fognak keringeni az idők végeztéig.) Ezeknek, illetve más olyan eszközöknek, amelyek nem Föld körüli, vagy Nap körüli pályára állnak, hanem például leszállnak a Holdra, vagy egy másik bolygóra, már nincs külön nevük. Ha ember ül bennük, akkor mindig írhajónak hívjuk őket, ha ember nélküliek, akkor szatelliták, vagy írszondák, netán (ha egy bolygót vizsgálnak a Földön kívül) bolygószondák.

A többször felhasználható, szárnyakkal rendelkező, embert szállító íreszköz az írrepülőgép. Az amerikai írrepülőgép+indítórakéták együttest space shuttle-nak, írkompnak, írsiklónak nevezik. Eddig hat írrepülőgép készült el. Az öt amerikai írrepülőgép: Columbia, Endeavour, Atlantis, Discovery és a Challenger. A szovjetek elkészítették a Buránt, amely repült is egyszer, de aztán kivonták a forgalomból, és továbbra is a Szojúz (Szövetség) írhajókkal oldják meg az írhajósok írbe juttatását. A szovjetek (oroszok) az egész írhajó komplexumot, tehát az indítórakétát és a visszatérő írkabint is egy elnevezéssel illették mindig. Az írhajók első nemzedéke a Vosztok (Kelet) sorozat volt. Utána következett a többszemélyes Voszhod sorozat, majd pedig 1967-től kezdve a Szojúz sorozat, amelyet ma is használnak. Az amerikaiak a visszatérő írkabin + indítórakéta komplexumnak is saját nevet adtak, és magának a visszatérő írkabinnak is. &Iacutegy például John Glenn, az első amerikai írhajós (az első, aki megkerülte a Földet), 1962. február 20-án a Friendship (Barátság) írkomplexummal emelkedett föl, és a Mercury–6 neví írkabinban foglalt helyet. &#336t megelőzően, 1961. május 5-én, Alan Shepard az írugrást (ő nem kerülte meg a Földet) a Freedom (Szabadság) írkomplexummal hajtotta végre, és a Mercury–5 neví írkabinban ért földet.

Megkülönböztetjük még az írállomást, amely abban különbözik az írhajótól, hogy váltható a személyzete, hosszabb ideig míködik stabil pályán, és mérete nagyobb az írhajóknál. Vagy egyben küldik föl, mint például az amerikai Skylab (&#368rlaboratórium) és a szovjet Szaljut (&Uumldvözlet) írállomásokat, vagy részegységekből szerelik össze, mint az ISS-t (International Space Station), a jelenlegi Nemzetközi &#368rállomást. Az Apolló sorozat Holdra szálló írhajóinak volt mindig egy Hold körül keringő anyaírhajó része, a három írhajós közül az egyik ebben maradt, és volt egy leszálló egysége, a holdkomp (Lunar Module), amely szintén két részből állt. Az alsó része a Holdon maradt, miután egyfajta kilövő talapzatként szolgált az anyaírhajóhoz visszatérő résznek. A holdkompok mindig egyedi nevet viseltek. Armstrongék holdkompja például a Sas (Eagle) nevet kapta. Az egész világ fellélegzett 1969. július 21-én hajnalban (amerikai idő szerint még 20-a volt), amikor Armstrong közölte: „A Sas leszállt!” Ugyanis a Sasnak nem volt megfelelő az eredetileg kijelölt leszállóhely, tovább kellett kormányozni kézivezérléssel, és már csak 14 másodpercre elegendő üzemanyag volt azon felül, ami az anyaírhajóhoz való visszatérésre kellett. Ha nem sikerült volna 14 másodpercen belül leszállniuk, vissza kellett volna térniük az anyaírhajóhoz, és azután a Földre, anélkül, hogy a Holdra tehették volna a lábukat.

A Hold túlsó oldala
Az első mesterséges bolygó a Luna–1 volt 1959. február 2-án. 34 óra alatt elérte a Holdat, 6000 km-re elhaladt mellette, majd Nap körüli keringési pályára tért, elszakadva Földünktől. 1959. szeptember 12-én indult a Luna–2, amely 14-én „eltalálta” a Holdat, vagyis fékezés nélkül becsapódott kísérő égitestünkbe. Az első ember alkotta szerkezet egy másik égitesten! A Luna–2 a becsapódás előtt kidobta magából a szovjet sarló-kalapácsos zászlót, és a szovjet állami címert. 1959. október 4-én, tehát az első Szputnyik föllövésének második évfordulóján startolt a Luna–3, amely egy érdekes, elnyújtott, Föld körüli pályára állt, úgy, hogy pályája a Holdig nyúlt. Tehát a Luna–3 tulajdonképpen mesterséges hold volt, Föld körüli pályán. Ez készítette az első felvételt a Hold túlsó, emberi szem által sohasem látott oldaláról. Vagyis megtette a Föld–Hold–Föld utat, majd később, 1960 áprilisában a földi légkörben elégett. Miközben a szovjet írkutatás egymás után ejtette ámulatba a világot, az amerikaiak a parányi Explorer (Felfedező) és Vanguard (Élcsapat) holdacskákkal nevettették ki magukat. Végül 1959. március 3-án elindult a Pioneer–4 (&Uacutettörő), az első amerikai mesterséges bolygó, amely 50 000 km-re haladt el a Hold mellett, jócskán elmaradva az egy hónappal korábban indult Luna–1 „találati” pontosságától, amely, 6000 km-re közelítette meg azt.
    
Ember a világírben!
Ilyen előzmények után került sor 1961. április 12-én Jurij Alekszejevics Gagarin írutazására. A rendkívül szimpatikus, mindig mosolygós asztronauta a Vosztok–1 (Kelet) írhajó fedélzetén a kazahsztáni Bajkonurból indulva 1 óra 40 perc alatt kerülte meg a Földet, majd leszállt Szaratov térségében. Az igazság az, hogy nem teljesen kerülte meg a Földet, mert Bajkonur és Szaratov között 1500 km a távolság. Föllövésének pillanatában közölték a szovjetek a hírt, így az amerikaiak rádiókapcsolatot tudtak vele teremteni, amikor elhaladt fölöttük. (Gagarin 1968. március 27-én repülőszerencsétlenség áldozata lett, egy MIG-15-ös vadászrepülőgéppel.) 1961. május 5-én az amerikai Alan Shepard írugrást hajtott végre, azaz Floridából fölszállva 130 km-es magasságba, ballisztikus pályán 330 km-re onnan ért Földet. Igen elmaradt Gagarin teljesítményétől, nem is fogadták el valódi írutazásnak, így nem őt tartják számon első amerikaiként a világírben. De amíg el nem jött az amerikaiak nagy napja, az oroszok még egy embert küldtek a világírbe. German Tyitov a Vosztok–2 fedélzetén 1961. augusztus 6-án rajtol, és 17-szer kerüli meg a Földet, 25 óra alatt. Az első ember, aki egy egész napot tölt el az írben.

Az amerikai John Glenn csak 1962. február 20-án indul útnak, a Friendship–7 neví írhajóval, egy Atlas-Agena rakéta segítségével. Visszatérő egysége a Mercury–6 nevet viselte. &Oumlt órát repül, háromszor kerüli meg a Földet. Amikor visszatér, a sajtó fanyalog, mert hogy a Mercury fülkéje a tág Vosztokhoz képest egy szík kalitka, amelybe cipőkanállal kell bepréselni az írhajóst. Egyébként az indítás csak tizenegyedszerre sikerült, Glenn már nagyon unhatta a sok halasztást. (John Glenn 36 évvel később, 1998-ban, 77 évesen újra kijuthatott a világírbe, a Discovery írrepülőgép fedélzetén. Egyébként politikus lett, szenátor, sőt, elnökjelölt is volt már.) 1962. május 24-én startolt a második amerikai írhajós, Scott Carpenter a Mercury–7 kabinjában. 1962 augusztusában egymás után két Vosztok írhajó is elindul: 11-én a Vosztok–3, fedélzetén Andrian Nyikolajevvel, 12-én a Vosztok–4, Pavel Popoviccsal. Egyszerre két írhajó és két írhajós az írben. A kettős expedíció augusztus 15-ig tartott. Andrian Nyikolajev veszi majd el feleségül az első női írhajóst, Valentyina Tyereskovát, ezért gyermeküket a sajtó az első írbébinek titulálja.

1963. május 15-én a harmadik amerikai írhajós következik: Gordon Cooper, a Mercury–8-cal. 32 órát tölt a világírben, 22-szer kerüli meg bolygónkat. Ugyanebben az évben újabb páros írrepülés: 1963. június 16-án egyszerre indul Valerij Bikovszkij és Valentyina Tyereskova, a Vosztok–5 és Vosztok–6 fedélzetén. &Oumlt km-re megközelítik egymást és látják a másik írhajóját. (Tyereskova egy textilgyári munkásnő volt, hobbija az ejtőernyőzés.) Tyereskova és Bikovszkij június 19-én térnek vissza, tehát már három napot töltenek az írben. (Az amerikaiak első női írhajósa Sally Ride, jókora késéssel, 20 év múlva indul, 1983. június 18-án, a Challenger fedélzetén.) 1964. november 12-én a Voszhod–1 startol, három fővel, Vlagyimir Komarov, Konsztantyin Feoktyisztov és Borisz Jegorov, avagy három szláv nevet tanul egyszerre a világ. Az első többszemélyes írhajó. 1965 márciusában két ragyogó írsiker: a szovjet Voszhod–2 és az első amerikai többszemélyes (kétszemélyes) írhajó, a Gemini–3. A Voszhod–2 fedélzetén Pável Beljajev és Alekszej Leonov március 18-án indult, és még aznap Leonov félórás írsétát tett, vagyis kilépett az írhajóból a világírbe, egy szkafanderben.

Az első emberes Gemini kísérlet két írhajóssal, március 23-án kezdődött. (A Gemini–1, még ember nélkül, 1964. április 8-án startolt.) Leonov félórás írsétája háttérbe szorította a Gemini–3 útját a világlapokban, pedig az már a Holdra szállás előkészítésének első fázisa! 1965. június 5-én került sor az első amerikai írsétára: a Gemini–4 fedélzetéről lépett ki az írbe Edward H. White. (1967-ben életét veszti az Apolló–1 tragédiájakor.) A Gemini sorozat folytatódott. 1966. március 16-án fellőtték a Gemini–8-at, amely azért érdekes, mert ezen utazott először a világírben az a Neil Armstrong, aki majd három évvel később az Apolló–11 fedélzetéről elsőként lép a Holdra. 1967-ben a szovjetek a világírben először összekapcsolnak két mesterséges holdat, a Kozmosz–186-ot és a Kozmosz–188-at. Ez tehát az első sikeres írrandevú, még ember nélkül.

A csillagvilág hősi halottai
Az úttörők mindig nagy kockázatot vállalnak. A világír Kolumbuszaira fokozottan vonatkozik ez. 21 írhajós veszítette életét idáig az ír meghódítására tett erőfeszítései közben. Most csak azokat vesszük számba, akik ténylegesen írhajósként vesztették életüket ebben a versenyben. A földi katasztrófák (a rakéta fölrobbant még a kilövőállványon, az indítás pillanatában) áldozatainak száma valószíníleg több mint százra, de lehet hogy akár több százra tehető, viszont a korai korszakban, az 1960-as években, ezeket az eseteket nemigen hozták nyilvánosságra, főként nem a Szovjetunióban. 1967 az írkutatás fekete éve. Először január 27-én (Európában már 28-a hajnal volt) három amerikai írhajós ég el az Apolló–1 kabinjában a Földön, egy rutinkísérlet során. Kiderül, hogy a tiszta oxigén túlságosan veszélyes, az amerikaiak is áttérnek a keverékre. Virgil „Gus” Grissom, Edward H. White (az első amerikai írséta megtevője) és Roger Chaffe tragédiája megrázza az egész világot.

1967. április 23-án Vlagyimir Komarov zuhan le a Szojúz–1 írhajóval, miután nem nyílik ki az írhajó ejtőernyője. (Amerigo Tot, a magyar származású szobrászmívész megrázó Komarov-emlékmíve, a végtelen kozmikus erőket jelképező, hatalmas, egymásnak feszülő kőtömbök közül segélykérően kinyúló kéz, ma Pécsett, a Búza téren látható. Csak kevesen tudják az arra naponta elsétálók közül, hogy milyen esemény mementója.) Különös mozzanata ennek a tragédiának, hogy a tartalék írhajós Jurij Gagarin volt. Négy évvel később, 1971. június 29-én, a Szaljut–1 írállomásról a Földre való visszatérés közben a Szojúz– 11 írhajót éri szerencsétlenség. A három kozmonauta, Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev életét veszti, mert elszökik a levegő az írkabinból.

Ha rajtuk lett volna a szkafander a visszatéréskor, akkor életben maradtak volna.Két amerikai írrepülőgépet ért idáig katasztrófa. 1986. január 28-án (az Apolló–1 tragédiájának 19. évfordulóján, napra pontosan!) indítás után felrobban a Challenger egy tömítőgyírí meghibásodása miatt. A hét áldozat: Robert Gibson, Charles Bolden, Franklin Chang-Diaz, Stewe Hawley, George Nelson, Robert Cenker és Bill Nelson. 2003. február 1-jén (szintén közeli dátum az Apolló–1 és a Challenger tragédiájának napjához!) a Columbia, az első (1981-ben) megépített írrepülőgép hullik darabokra Texas Palestina neví kisvárosa fölött, a visszatéréskor. A hét hősi halált halt írhajós: Rick Husband, William McCool, Michael Anderson, Kalpana Chawla, Dawid Brown, Laurel Clark és Ilan Ramon. 21 írhajós vesztette idáig életét a világír meghódítására tett kísérlet közben. Az írhajózás tudományos-technikai bravúr, de még mindig rendkívül kockázatos tevékenység. A legszerencsésebb balesetnek az Apolló– 13-é tekinthető, amikor útban a Hold felé, egy robbanás miatt, nem kerülhetett sor a Holdra szállásra, de a három írhajóst sikerült megmenteni.

Nemzetek versenyben
Időközben más nemzetek is „beszálltak” az írversenybe. Az első francia míhold, az Asterix, 1965. november 26-án indul el Kourou-ból, Francia Guayanából, egy Ariane-rakéta segítségével. Ezzel Franciaország a harmadik „írnemzet”. 1970. február 11-én fellövik az első japán míholdat, a 38 kg-os Ohsumit. Japán tehát a negyedik a sorban. 1970. április 24-én startol az első kínai mesterséges hold, a Mao–1. A hordozórakéta neve: Hosszú menetelés. &Iacutegy Kína lett az ötödik írhatalom. 2005-ig  öt nemzet volt képes saját hordozórakétát a világírbe juttatni: Oroszország, USA, Franciaország, Japán és Kína. 2003. október 17-én Kínában fellőtték a Secsou–5 írhajót, Jang Li-Vej írhajóssal a fedélzetén, aki a Góbi-sivatagban ért földet. Kína ezzel a harmadik írhatalom, Oroszország és az USA után, amelyik saját rakétával írhajóst tudott a világírbe küldeni.

A bolygókutatás kezdete
Az ember még alig kezdte el a Föld körüli térség meghódítását, de már a távolabbi térségekre vetette a szemét.
1961. február 12-én a szovjetek elindítják a Vénus–1-et. Ezt a franciák elnevezik Venyerának, mint ahogy
a Luna Holdkutató szatellitákat Lunyiknak, de az oroszok ezeket az elnevezéseket sohasem használták. Sajnos a Venus–1-gyel hamarosan megszakadt a kapcsolat, így nem ezt tekintjük az első bolygókutató szondának. 1962. augusztus 27-én az amerikai Mariner–2 írszonda útjára indul, hogy majd decemberben 35 000 km-re elhaladjon a Vénusz mellett. Ez volt tehát az első sikeres bolygókutató szonda. &Uacutetja közben felfedezi a napszelet, vagyis a Napból érkező részecskesugárzást. A Mariner–4 már a Mars felé veszi az irányt 1964. november 28-án. 10 000 km távolságból 21 képet készít és küld a földi irányító központba. (A Mariner–1 és 3 föllövése sikertelen volt.) Az oroszok 1962. november 4-én elindítják a Mars–1-et, azonban 1963 márciusában megszakad vele minden kapcsolat. Még egy sikertelen szovjet Mars-szonda: a Zond–2 1964. november 30-án startol, 1965 áprilisában megszakad vele a kapcsolat. Az ugyancsak szovjet Vénus–2 és 3 1965. november 12-én és 16-án indul. A terv szerint az előbbi belépett volna a légkörbe, az utóbbi elhaladt volna a bolygó mellett.  Velük is megszakadt a rádiókapcsolat.
(folytatás: A Hold meghódítása…)