Ha a halálraítélt biztatja a hóhért…A villamosszék rövidzárlatos története

Két amerikai feltaláló-nagyiparos – Edison és Westinghouse – konkurenciaharcából született a villamosszék, ez a sajátos masina, amely annyira jellegzetesen amerikai, hogy az Egyesült &Aacutellamokon kívül sehol másutt nem alkalmazzák.A történet három főszereplője merőben eltér azoktól a figuráktól, akikkel bûnügyi aktákban találkozik az ember. Közülük az egyikről – többek között – az alábbiak olvashatók a lexikonban: „Thomas Alva Edison, a holland származású régiségkereskedő fia édesanyjától, az egykori skót tanítónőtől tanult irodalmat és számtant a bolt mögötti kis, sötét helyiségben. Mindössze három hónapig járt nyilvános iskolába, és már tizenkét éves korában újságot árult a vonatokon. Hamarosan más ötlete támadt: megalapította a Weekly Herald címû lapot, amelyet maga szerkesztett, nyomtatott és árusított a menetrend szerint közlekedő vonatokon. 1862-ben – tizenöt éves korában – új mesterségre adta a fejét: állást vállalt a Port Huron-i távíróhivatalban.

Kitartó kísérletezések után újfajta távíró-berendezést talált fel, amelynek segítségével egyetlen vezetéken egyidejûleg két ellentétes irányú távirat volt továbbítható. Később különböző távírótársaságoknál végzett kiemelkedő mérnöki tevékenységet. Már jelentős hírnévre és vagyonra tett szert, amikor megalapította a Consolidated Edison céget, amelynek laboratóriumában egymás után valósultak meg világhírû találmányai: a fonográf, az izzólámpa, a négy, illetve hat táviratot egyidejûleg továbbító készülék. &Uacutej áramfejlesztő berendezéseket talált fel, például a lúgos elektrolittal mûködő vasnikkel akkumulátort. Felfedezte az »Edison-effektust«, amely a jódlámpa mûködési elve, és közben állandóan harcban állt a konkurenciával.

Leghíresebb ellenfele Westinghouse volt, akiről a lexikon a következőket írja: George Westinghouse, amerikai feltaláló és gyáriparos. Leghíresebb találmánya a sûrített levegővel mûködő légfék. Ezt a berendezést 1872-ben próbálták ki először egy amerikai személyszállító vonaton. Azóta már a világ összes vasúttársasága bevezette. Az elsők közt volt, akik az elektromosságot a vasúti közlekedésben felhasználták, részben vontatásra, részben pedig a jelzőberendezések mûködtetésére.

Létrehozta az Egyesült &Aacutellamok nagyfeszültségû, egyfázisú váltóárammal mûködő vasúti szállítási rendszerét. Megalapította a Westinghouse Electric Co.-t, amely egyike lett a világ leghatalmasabb elektromos ipari vállalatainak.

A történet harmadik szereplője William Kemmler. Életútja jócskán eltér a lexikonokban oly előkelő helyet elfoglaló két híres emberétől. Bevándorlóként érkezett az Egyesült &Aacutellamokba. Meglehetősen faragatlan, kis termetû, zömök parasztemberként. Arca falusi plébánosra emlékeztetett, de beszédmódja olyan volt, mint egy kocsisé. Buffalóba, New York állam egyik gyorsan fejlődő városába minden bizonnyal az ír, német és skandináv kivándorlók tömegeit követve érkezett. 1830-ban mindössze hétezren lakták. Tíz évvel később ez a szám már tizennyolcezerre emelkedett, és történetünk kezdetekor, tehát ötven évvel később már százezerre volt tehető Buffalo lakóinak száma.

Valószínûleg azért jött ide Kemmler, hogy munkát kapjon a város egyik gyárában. Akkoriban gombamód nőttek ki a földből az új gyárak, és a munka mindenütt ugyanolyan egyhangú volt, akár acélöntő, akár húsfeldolgozó, lenszövő vagy gabonaőrlő üzemben dolgozott az ember. Ebben az időszakban, az USA-ban még ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség.Joggal feltételezhetjük, hogy Kemmler életvitele meglehetősen zûrös volt. Ingatag jellemû és a nőkkel szemben brutális lehetett; gyakran váltogatta munkahelyét, és sokszor csak alkalmi munkákból élt. Szinte biztosra vehető, hogy állandó lakhelye sem volt, hanem kétes hírû szállodák és bútorozott szobák között hányódott.

&Oumlrdögi szikra
1887-ben Westinghouse egy szabad vezetékekből álló felszíni kábelrendszer segítségével több amerikai nagyvárosban nagyfeszültségû váltóáramú hálózatot épít ki. Vetélytársa, Edison viszont ezt az eljárást közveszélyesnek tartja, és ezért alacsony feszültségû egyenáram bevezetését javasolja, föld alatti kábeleken. Ez a nézetkülönbség lett végül is e különös történet kiindulópontja.

1888-ban Wiliam Kemmler váratlanul kilép az ismeretlenségből. Vajon megcsalta-e a menyasszonya? Vagy apásági keresetet indított ellene? Esetleg csupán a nő pénzét akarta megszerezni? Ki tudja? Annyi bizonyos, hogy megölte a lányt, és tettét az egykori vádirat szerint különös kegyetlenséggel követte el. A gyilkost letartóztatják, és börtönbe zárják. Neve a helyi lapok utolsó oldalára kerül, ugyanis Buffalóban mindennaposak az ilyen bûncselekmények. Nagyjából ezzel egy időben, Westinghouse gyárában drámai esemény történik: az egyik váltóáramú berendezésből fülsiketítő sistergéssel hatalmas kék szikra pattan ki, és megöl egy ott dolgozó munkást.

George Westinghouse nem képes elnémítani a sajtót. A szerencsétlen munkás haláláról szóló tudósítás és a Kemmler-ügy fejleményeit taglaló cikk egymás mellett jelenik meg a napi krónika rovatában. Edison azonnal felismeri, hogy a munkás halálos balesete jó alkalmat nyújt a konkurens elleni döntő támadásra. Elhatározza, hogy legújabb találmányával megdöbbenti az embereket, és egyúttal felhívja a közvélemény figyelmét a Westinghouse-rendszerû elektromos hálózat veszélyességére. Olyan készüléket alkot, amely lehetővé teszi a kivénhedt és beteg kutyák, macskák, valamint a vágóhídra megérett lovak gyors és fájdalommentes kimúlását. Maga a berendezés egy többszörösen tagolt keret, amelyen különböző huzalokat és elektródokat helyeznek el. Ez utóbbiakra kapcsolják a meglehetősen nagy feszültségû váltóáramot. Az elektródok megérintése az állat azonnali halálát okozza.

A gép elkészülte utáni esztendőben Edison – felhasználva rikkancsként szerzett tapasztalatait – az Egyesült &Aacutellamokban már akkor is szokásos zajos reklámozással mutatja be a váltakozó árammal ölő masináját.
Egy fiatal elektrotechnikust megbíz azzal, hogy utazza be az Egyesült &Aacutellamokat, és nagy propagandával, látványos körülmények között mutassa be az ördögi találmányt, amely legfeljebb ízléstelen vásári mutatványnak tekinthető. Pszichológiai szempontból azonban zseniális ötlet volt a gép bemutatását összekapcsolni a mély benyomást keltő és nehezen elfelejthető, demonstratív képpel, amely a Westinghouse-féle berendezést kezelő munkás szörnyû halálát ábrázolja.

Ma már nehéz elképzelni, milyen is lehetett, amikor a piactéren összeverődött tömeg ott tolong a szerencsétlen állat körül, amelynek szőrét leborotválták azokon a helyeken, ahová elektródok kerültek. A várakozás bizony elég hosszúra nyúlik. A tömeg eleinte zajong, majd a megilletődéstől elcsöndesedik, végül pedig hirtelen felmorajlik. Mindenünnen a meglepetés és az elborzadás hangjai hallatszanak. Sistergő, kék lángkoszorú veszi körül a görcsösen rángatózó állatot, és égett hús penetráns bûze árad a tömeg felé. A látvány annyira szívbemarkoló, gondolta Edison, hogy a jelenlevők örökre ellenezni fogják a nagyfeszültségû váltóáram felszíni vezetéken történő továbbítását.

Edison azonban nem láthatta előre találmányának különös jövőjét. A borzalmas masina körül tolongó tömegben ott vannak a polgármesterek, bírók, szenátorok és egyéb tekintélyes törvényhozók is. A törvényes rend minden lelkiismeretes védelmezőjét nyomasztja valami: hivatásuk ugyanis a törvények alkotása, illetve alkalmazása mindazokkal szemben, akik megszegik őket. Figyelembe véve a bûnözés társadalmi veszélyességét, végső esetben
a legsúlyosabb büntetéshez folyamodnak, amely ebben az időben az angol büntetőjog örökségeként a kötél általi
halál, köznyelven szólva az akasztás volt.

Az akasztás kezdetleges volta és brutalitása nem volt összeegyeztethető az amerikai polgár modernista felfogásával. Ezzel szemben az impozáns látványt nyújtó elektromos vezetékek, csillogó elektródok – az akasztófa és a kötél ellentéteként – a fiatal Amerika számára korszerû, ideális kivégzőeszköznek látszottak.

A beteg állatok kiirtására szolgáló, vásári látványosságként mutogatott masinából így született meg a későbbi villamosszék ötlete.Ez az ötlet azonban nem Edisontól származott. Westinghouse pedig attól tartott, hogy a váltakozó áramnak e különös alkalmazása a hírnevét is veszélyezteti. A nagy feltaláló elkeseredetten vette tudomásul, hogy két magas rangú közéleti személyiség elhatározta: felfedezéseinek alapelvét a halálraítéltek kivégzésénél fogják alkalmazni.

Fegyenckészítmény
New York polgármestere gyorsan keresztülviszi a halálos ítéletek végrehajtását szabályozó törvény módosítását. Ettől fogva válik hivatalossá a villamosszék elnevezés. Az új kivégzőeszközt a Sing-Sing börtön elektromérnöke konstruálja meg, és maguk az elítéltek készítik el, mondhatnánk úgy is, hogy barkácsolják össze.

Buffalo város gyakorlatias polgármestere Edison fiatal elektrotechnikusát kéri föl a villamosszék elkészítésére.
Az ifjú technikus rövidesen bemutatja az általa konstruált – tökéletesített – villamosszék terveit. Hogy miért lett tökéletesítve? Azért, mert már figyelembe vette a Sing-Sing börtönben felállított villamosszékkel szerzett tapasztalatokat is.

Csakugyan, először a Sing-Singben hajtottak végre halálos ítéletet elektromos árammal, egy Chapelin nevû fegyencen, aki egyébként kegyetlen, konok visszaeső bûnöző volt. A sajtó nagy hûhóval harangozta be az eseményt. A kivégzés napján a Sing-Singhez vezető utakat a bámészkodók hatalmas tömege lepte el. Vajon miért? Hiszen köztudomású, hogy a kivégzést a börtön belső udvarán kell végrehajtani, így a külső szemlélő az eseményből semmit sem láthat. Sokan azt mondták, hogy a Sing-Sing börtön a nagyfeszültségû váltóáram következtében ki fog gyulladni, és ők azért jöttek el, hogy a tûzesetnek kezdettől szemtanúi lehessenek. Persze semmit sem láttak. Nemcsak azért, mert nem volt semmi látnivaló, hanem azért is, mert a történelem első villamosszéke nem mûködött! A halálraítélt megúszta néhány harmadfokú égési sebbel, az ítéletét azonnal életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták.

Buffalo polgármesterét a Sing-Sing börtön villamosszékének gyászos szereplése azonban nem kedvetlenítette el. Kiadta az utasítást: mihelyt a buffalói villamosszék elkészül, az első elítélt, akin az új konstrukciót kipróbálják, William Kemmler legyen, akit nemrég ítélt halálra az esküdtszék. Ettől kezdve e történet új szakaszába lép. Különböző meggondolásokból, de főleg gazdasági okokból a buffalói villamosszéket a hírhedt aubur-ni börtön mûhelyeiben dolgozó, kényszermunkára ítélt fegyencek készítették. A Sing-Sing fegyházban lezajlott kísérlet kudarca nagy port vert fel Amerikában. George Westinghouse tiltakozott az ellen, hogy találmányát gyilkos célokra használják fel. Titokban felkereste W. Bonki Cochram híres New York-i ügyvédet, hogy megbízza, minden eszközzel vessen véget ennek az általa szégyenletesnek tartott folyamatnak.

Cochram haladéktalanul nyilvános felhívást intéz az amerikai nép lelkiismeretéhez. Ellenzi a halálbüntetés végrehajtásának megváltoztatását, és az alkotmánynak arra a pontjára hivatkozik, amely megtiltja, hogy az Egyesült &Aacutellamokban bármilyen kegyetlen büntetést alkalmazzanak. Szerinte ugyanis (és igen sok kortársának hasonló volt a véleménye) az áramütéses kivégzés minden szempontból kegyetlenségnek minősül.

Igen ám, de Cochram és Westinghouse ekkor váratlanul új ellenféllel találta magát szemben, aki nem más, mint maga az elítélt, vagyis William Kemmler! A szenzációra éhes újságírók szinte megrohanták a buffalói börtönt, hogy interjút készíthessenek a „nap hősével” Kemmlerrel, aki udvariasan üdvözli az újságírók népes csapatát. Az apró termetû Kemmler – aki egyik napról a másikra híres ember lett – az alábbi szavakkal fordul a sajtó képviselőihez:

„Uraim! Köszöntöm &Oumlnöket, örülök, hogy eljöttek. Hajlandó vagyok minden kérdésükre válaszolni. Mindenekelőtt azonban meg kell mondanom: nem értem, miért akarják megakadályozni azt, hogy áramütéssel végezzenek ki. Súlyos bûnt követtem el, emiatt halálra ítéltek, és természetesen ki fognak végezni. Tekintettel arra, hogy ma már az akasztásnál lényegesen korszerûbb kivégzőeszköz is létezik, úgy vélem: jogom van a választásra…”

Az elképedt újságírók ezután kérdésekkel árasztották el az elítéltet. William Kemmler válaszaiból kitûnik, hogy véleménye szerint azért, mert valaki bûnöző, nem zárható ki, hogy közömbös volna az emberiség jövője iránt. Szilárd meggyőződése, hogy halála a társadalom hasznára válik, és ezzel visszanyerheti elvesztett becsületét. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy megakadályozza ezt a végső akaratát.Valójában ez a sötét lelkû bûnöző tudta, hogy nem remélhet kegyelmet;az életben maradásra egyetlen lehetősége van: az, hogy a kivégző masina ezúttal is csődöt mond, és ítéletét életfogytiglani büntetésre változtatják.

Sőt, az is megeshet, hogy bátor magatartásával széles körû szimpátiát ébreszt, és az ítéletet a közvélemény nyomására változtatják meg. Ha mindebből semmi sem sikerül, akkor legalább halála előtt élvezheti a társadalom csodálatát és tiszteletét, hiszen hősként ünneplik mindazokat, akik önként vesznek részt halálos végû kísérletekben.

A kegyetlen gyilkos, az elvetemült gonosztevő valóságos nemzeti hősnek tekinti magát. Az újságírók kérdésére, hogy nem fél-e a haláltól, így válaszol:
– Félek a haláltól, de nem félek a halálnak magam választotta módjától.
– Nem fél attól, hogy szenvedni fog?
– Nem, tisztában vagyok a villamosszék mûködési elvével. A berendezést tökéletesítették, és a Sing-Sing-ben lejátszódott események nem ismétlődhetnek meg. A magam részéről biztos vagyok a teljes sikerben. Másnap az újságok így tájékoztatták a közvéleményt: William Kemmler a haladás nevében követeli azt a jogát, hogy a tudomány mártírja lehessen. Ezek után Cochram nagyarányú lélektani hadjárata, amelyet Westinghouse megbízásából indított el, kudarcba fulladt.

Pedáns kivégzés
1890. augusztus 6-án reggel 6 óra 30 perckor Kemmlert elővezetik a mûszakilag különös gonddal berendezett kivégzőterembe. A meghívott újságírók megállapítják, hogy az elítélt sokkal nyugodtabban viselkedik, mint bárki
a jelenlevők közül.

Az amerikai büntetőeljárási szabályzat szerint a fegyőr előírásosan bemutatja foglyát mindazoknak, akik hivatalból vagy meghívás alapján részt vesznek a kivégzésen. A jelenlevők nagy meglepetésére Kemmler, ez a durva, faragatlan, mûveletlen fickó szertartásosan meghajol, és engedélyt kér egy nyilatkozat megtételére. Az engedélyt meg is kapja. Az elítélt ezután a jelenlevők felé fordulva kijelenti, hogy tettét megbánta, és az ezzel kapcsolatos vallási kötelezettségeinek is eleget tett. Kívánja, hogy a jelenlevőknek nagyobb szerencséjük legyen, mint neki… és hogy ugyanolyan nyugodtan nézzenek majd szembe a halállal, mint ő … Végül nagyon udvariasan és kedvesen az alábbi szavakkal fejezi be nyilatkozatát:

„Még igen sok bevallanivalóm lenne, de nem akarom elrabolni a drága idejüket.”

A nyilatkozat után saját maga gombolja ki köpenyét és ingét: a hóhér szerepét betöltő Druston úr felhasítja Kemmler egyik nadrágszárát, hogy lábára helyezhesse az elektródot, majd szakszerûen felerősíti az elítélt hátgerincére az elektromos vezetéket. Druston, a börtönigazgató, a fegyőrök és a lelkész valamennyien rendkívül idegesek. Kemmler nyugtatgatja őket: „Minden rendben lesz.” Ezután leül, ügyelve arra, hogy háta pontosan az elektródára kerüljön. A villamosszéknek csak három lába van, a negyedik alátámasztási pont az elítélt bal lába, hogy így biztosítsák a talajjal való érintkezést. Kemmler közli, hogy a maga részéről befejezte a felkészülést. Kéri az illetékeseket: vizsgáljanak meg mindent alaposan, nehogy valamilyen üzemzavar forduljon elő. Néhány perccel később kéri, hogy igazítsák meg a fejére erősített elektródot. Ezután maga próbálja ki, hogy a szíjak, amelyekkel a villamosszékhez kötözték, elég erősek-e. Végül kijelenti: „Uraim, kezdhetjük! Azt hiszem, a berendezés tökéletesen fog mûködni.”

A börtönigazgató benyit a szomszéd helyiségbe, ahol Edwin F. Davis elektrotechnikus izgatottan várja a parancsot az áram bekapcsolására. Az igazgató a fejével intve megadja a jelet, és Davis lenyomja a kapcsolókart.
Kemmler arca hirtelen elsápad, leszíjazott teste megfeszül. Égett hús és megpörkölődött haj fanyar szaga tölti be a termet, miközben rövid időre füst száll fel az elektródokról. Tizenhét másodperccel később a kivégzés időmérésével megbízott két börtönorvos jelt ad Edwin F. Davisnek, hogy szakítsa meg az áramot. A szemtanúk megkönnyebbülten felsóhajtanak, az egyik orvos Kemmler fölé hajol, és rémülten felkiált:
– Meg kell ismételni, a kivégzett él!

És valóban, Kemmler még lélegzik…
– Kapcsolják be újra az áramot! – rendelkezik dühösen az orvos. A két chicagói előkelőség, akiket polgármesterük küldött megfigyelőként a kivégzésre, elájul. A lelkész sietve elhagyja a kivégzési termet, miközben bejelenti, hogy tiltakozni fog az emberélet elleni merénylet törvényesített formája ellen. Druston utasítja Davist az áram ismételt bekapcsolására. Kemmler teste ekkor ismét megfeszül a szíjak között, arcán vérfoltok jelennek meg; a hajszálerek megrepedtek. Druston intésére az elektrotechnikus végleg kikapcsolja az ezerhétszáz voltos áramot.

Véget ért a hetven másodperccel meghosszabbított kivégzés.

Az orvos megvizsgálja Kemmler felhevült testét, és megállapítja, hogy meghalt.
A kivégzés lebonyolításáért felelős buffalói államügyész kijelenti:
– Ez volt életem legkínosabb feladata.
Rövidesen az Egyesült &Aacutellamok húsz-egynéhány államában fogadják el kivégzőeszközként a villamosszéket, mert úgymond, sokkal humánusabb, mint a korábbiak. §