Szívhangok újságpapírban

Napjainkban az orvosok már jobban hisznek a mûszereknek, mint a saját fülüknek, pedig egykoron az egyszerû fahenger, a sztetoszkóp, az első olyan eszköz volt, amely a betegek panaszai helyett tárgyilagos fizikai diagnózisra nyújtott lehetőséget.A múlt század elején történt, hogy René Théophile Hyacinthe Laännec fiatal francia belgyógyászt sürgősen hívatták egy szívbeteg asszonyhoz. A legtöbb orvos akkoriban egyszerûen állította föl a diagnózist: megnézte a beteget, és kikérdezte, hogy mit érez. Laännec azonban látta, ezzel nem sokra megy, ezért két ritka módszer alkalmazására szánta el magát, amit nem vettek jó néven akkoriban. Megérintette a beteg testét! Egyrészt kitapintotta a belső szerveket, másrészt ujjaival megkopogtatta a beteg mellkasát, hogy a hangokból következtessen a tüdő állapotára. Arra viszont nem vetemedhetett, hogy fülét az asszony mellkasára szorítva meghallgassa betegének szívhangjait is.

Laännec kétségbeesve gondolkodott, mit tehetne, amikor eszébe jutott a kezében szorongatott újság. Gyorsan hengert csavart belőle, s a cső egyik végét a páciens mellére helyezte, másik végéhez pedig odatartotta a fülét. Maga is meglepődött, hogy a rögtönzött eszköz segítségével sokkal tisztábban hallja a szívhangokat, mint bármikor korábban…

Laännec a görög stethos (mell) és skopein (látni) szavak alapján sztetoszkópnak nevezte el eszközét. Hamarosan tökéletesítette mellkasba látó készülékét, és 1816-ban fából alkotta meg a Laännec-féle sztetoszkópot. Ez egy körülbelül 30 centiméter hoszszú, és 3,5 centiméter átmérőjû fahenger volt, amelyet két darabból lehetett összecsavarni, hogy kisebb helyet foglaljon el. A cső hangtovábbító képességét Laännec azzal is javította, hogy a henger egyik végét tölcséresen kiszélesítette: így különösen jól hallhatóvá váltak a légzési hangok. Ha más hangokat, például a szívdobogást akarta az orvos meghallgatni, akkor egy kis fadugót helyezett a tölcsérbe.

Felismerve, hogy a sztetoszkóp fölerősíti mindazokat a hangokat, amelyek a belső szervek mozgása nyomán keletkeznek a mellkasban, Laännec hozzálátott, hogy kidolgozza a fizikai jellemzőkön alapuló betegségmegállapítás módszereit. Az általa közvetett megfigyelésnek nevezett diagnosztizálást olyan lelkesen ismertette mindenütt, hogy a sztetoszkóp hamarosan az első olyan eszközzé vált, amelyet a belgyógyászok széles körben kezdtek alkalmazni.

Tétova mozdulatok
A kopogtatással végzett vizsgálat kidolgozása Leopold Auenbrugger bécsi orvos nevéhez fûződik, aki 1761-ben tette közzé Inventum novum címû monográfiáját, amelyben leírta elképzeléseit a mellkaskopogtatásról. Rámutatott arra, hogy a betegség külső jeleinek megfigyelése nem sok haszonnal jár a belső szervek elváltozásainak feltárásában. Azonos betegségben szenvedő pácienseken gyakran különböző tünetek mutatkoznak, különböző bajok pedig gyakran azonos tüneteket okoznak. Auenbrugger megbízhatatlannak tartotta azt az orvosi eljárást, amikor a diagnózis csak a páciens saját beszámolójára támaszkodik. Ô inkább a test kopogtatásával előcsalt hangokat tekintette a belső szervek állapotára vonatkozó legtárgyilagosabb jellemzőknek.

A mellkaskopogtatás megfelelő értékeléséhez a betegségeket a test szerveiben és szöveteiben végbemenő változásokkal kellett volna öszszefüggésbe hozni. A XVIII. század közepén azonban a betegségeknek ez az értelmezése még nagyon szokatlan gondolat volt, hiszen az orvosok többsége még azt az ősi görög nézetet vallotta, hogy a betegségeket a humor néven ismert alapvető testnedvek egyensúlyának megbomlása idézi elő.
A kopogtatási módszer kedvezőtlen fogadtatásban részesült. Ebben az is szerepet játszott, hogy az új módszer
elsajátításához az orvosoknak részletes leírásokra, a bonyolult hangjelenségek megismeréséhez pedig sok-sok példára lett volna szükségük.

Értekezésében Auenbrugger azonban csak nagyon szûkszavú, gyakran bizonytalan magyarázatokra szorítkozott, abban bízva, hogy felfedezését így is kellőképpen értékelni fogják. Ezen kívül a kopogtatós módszernek több hiányossága is volt. Egyrészt nem lehetett például hatékonyan alkalmazni a mélyen fekvő szervek vizsgálatára, másrészt pedig a diagnózishoz a páciens beteg és egészséges testrészeinek hangjait kellett összehasonlítani. Ha az egész tüdő beteg volt, nem tudtak különbséget tenni a tüdő két felének hangjai között.

A mai orvos egyik kezét a páciens testére helyezi, s csak ezt ütögeti meg másik kezének ujjaival. Ez a betegnek egyáltalán nem fáj. Auenbrugger még kevésbé finom módszert ajánlott: az orvos közvetlenül a beteg testét ütögesse végig az ujjaival. Ezt a betegek többsége nem fogadta szívesen, ezért az orvosok egy része is elzárkózott a kopogtatáson alapuló diagnosztizálás elől. Ráadásul abban az időben a belgyógyászok számára méltóságukon aluli volt, hogy saját maguk végezzenek bármiféle munkát, amely a beteg testével kapcsolatos.

Auenbruggerhez hasonlóan így hát Laännecnek is meg kellett küzdenie azokkal a szakmai és társadalmi jellegû ellenérzésekkel, amelyeket a belgyógyászok tápláltak a közvetlen fizikai vizsgálatokkal szemben. A XIX. században az orvosok általában már elfogadták azt a nézetet, hogy a különböző anatómiai elváltozások bizonyos betegségekkel kapcsolatosak. Laännec a boncolások során mutatta be, hogy a mellkasban észlelt hangok milyen elváltozásokat jeleztek.

&Aacuteruló hangok
Auenbruggerhez hasonlóan Laännec is hitt abban, hogy ezek a hangok egy új és megbízható diagnosztikai eljárás alapját képezhetik. Három évet töltött el a párizsi Necker Kórházban, figyelve az egészséges és beteg emberek mellkasában keletkező különböző hangokat, zörejeket. Boncolásokat is végzett, hogy megállapítsa az egyes hangok, valamint a belső elváltozások közötti összefüggéseket. 1819-ben adta ki mûvét, amelyben lelkesen ismertette módszerét: amikor a páciens köhögött, beszélt, vagy még inkább, amikor levegőt szívott be, olyan hangot lehetett hallani, mint amilyet egy elhalkuló harang, vagy egy porcelán vázában zümmögő szúnyog ad.
Kezdetben a belgyógyászok számos ellenérvet hangoztattak.

Néhányan attól féltek, hogy nevetségessé válnak, ha a páciens testére ráhajolva ezzel a furcsa, bothoz hasonlító eszközzel figyelik a testben keletkező hangokat. Mások attól tartottak, hogy a különböző eszközök és a manuális módszerek lealacsonyítják a belgyógyászokat. Sokukat az zavarta, hogy állandóan hurcolniuk kell magukkal a sztetoszkópot. Néhányan ezért úgy segítettek magukon, hogy szétszedték, és a kalapjukba rejtették. De ez sem volt mindig célszerû megoldás. Egyszer egy eltévedt hógolyó leverte az egyik orvostanhallgató cilinderét, és ebből titokzatos csövek gurultak elő. A diákot azonnal bekísérte egy rendőr a fogdába, és még büntetést is kellett fizetnie, mert azt hitték, fegyvert rejtegetett. Laännec nemcsak azért volt elfogult a sztetoszkóppal szemben, mert ő találta fel. Kivételesen jó hallása is volt, és pontosan megfigyelte, hogy a hangok finom változatai milyen betegségeket jeleznek. Módszerével, pusztán hallás alapján, csodálatos pontosságú diagnózisokat állított fel. §

  • Szetoszkóp-evolúció
    A XIX. század második felében több változást is végrehajtottak Laännec merev, egyetlen csőből álló sztetoszkópján. Például a beteg testével érintkező tölcséres részt paraboloid alakúvá változtatták, ami lényegesen javította az eszköz akusztikai tulajdonságait. Nicholias Comins edinburgh-i belgyógyász 1829-ben újabb változtatást hajtott végre. Két, egyenként körülbelül 18 centiméter hosszú, merev facsövet úgy erősített össze, hogy ezek egymáshoz képest bármilyen irányban elforgathatóak legyenek. Az egyik csőhöz azután újabb csuklós mechanizmussal kis fülhallgatót erősített. Valószínûleg Comins készített elsőként két fülhallgatóval ellátott sztetoszkópot is. Az egyszerû akusztikus eszköz pályafutása csak akkor került veszélybe, amikor az 1870–80-as években megjelentek az elektromos mikrofonok. Hamarosan azonban kiderült, hogy a szív és a tüdő elektromosan fölerősített hangjai nem elég tiszták, így a mikrofon nem tört be az orvosi gyakorlatba. Századunk elején aztán a szakemberek felismerték, hogy ha vékony membránt helyeznek a sztetoszkóp tölcsérére, bizonyos hangok tisztábban kivehetők. Ettől kezdve alkalmazták a ma is jól ismert fonendoszkópot.