A pisztolypárbaj története

A párbaj egyidős az emberiség történetével. Háborús gyakorlat, de sokat vitatott civil szokás is, egy adott korszak és társadalom kifejezője.
A középkor megénekelte, a felvilágosodás százada bírálta, a XIX. század megszüntette.A köztudatban a párbaj fogalma: két férfi összecsapása szablyával, vagy – gyakrabban – karddal. A becsületbeli ügyek rendezésében valóban döntő szerepük volt e fegyvernemeknek, ám a párbaj hosszú történetében szép számmal fordulnak elő egyéb öldöklő szerszámok is. A lovagkor párbajszelleme eltekintett annak szigorú meghatározásától, hogy milyen fegyvert kell használni a valódi vagy vélt sértés megtorlására.

A XVI. század második felétől kezdve a párbajozók többnyire a kardot részesítették előnyben. Ennek két, egymással összefüggő oka volt: egyrészt a kard a nemes ember öltözetének nélkülözhetetlen tartozékává vált, másrészt épp ekkortájt jött divatba a kedvtelésből, sportként ízött kardvívás. A becsületbeli ügyek fegyverhasználatát tehát nem a merev előírás, hanem a szokás szülte. Még inkább elterjedt a kard a napóleoni háborúk idején, amikor a kard viselését a tisztek számára kötelezően előírták.

Mindazonáltal már a XVII. század elején – éppen azért, mert a párbaj fegyvernemét semmiféle szabálykönyvben nem rögzítették – előfordulnak már pisztolypárbajok is. E fegyver a XVI. század végén fejlődött ki: mérete már ekkor elérte a 80–90 cm hosszúságot s jól bevált a harctereken is, a hadseregek lovasságánál.

A XVII. század elején a pisztoly – könnyebb és tökéletesebb gyújtási mechanizmusú kivitelben – kilépett a hadsereg kereteiből és elterjedt az élet úgyszólván minden területén. Az egyszerí, tízköves, vagy a bonyolultabb mechanizmusú kerekes pisztoly már elkísérte az utazót is, hogy megvédje a gátlástalan útonállóktól, titkos légyotton ott bújt meg a szerelmesek keze ügyében, a nemes hölgyeknél pedig tisztességük védelmét szolgálta.
Ekkor vált sporttá a pisztolyos lőgyakorlat is, álló helyzetből vagy lóhátról. És pisztoly került természetesen a párbajozók kezébe is, mégpedig meglehetősen gyakran, hiszen éppen ekkortájt vált a párbajozás valóságos mániává.

Két nő lövöldözése Richelieu bíborosért

Minden ürügy jó volt arra, hogy párbajozzanak. &Iacutegy intézték el a nőügyeket, az üzleti, és az egyszerí presztízskérdéseket. A párbajrekordok ekkor már korántsem mentek ritkaságszámba. Még az előző században, 1571-ben egyedül Párizsban több mint ezerkétszáz nemes ember hagyta életét a Pré aux Cléres-en, a fővárosnak azon a részén, amelyet évtizedeken át kerestek föl azok, akik zavartalan körülmények között akartak párbajozni. Az esztelen öldöklés szükségessé tette a hatóságok közbelépését. Európa-szerte szigorúan korlátozták – nem sok sikerrel. A XVII. században még szigorúbb törvényeket hoztak, ám a helyzet nem javult.

Franciaországban a párbajozók legkérlelhetetlenebb üldözője Richelieu bíboros volt, habár fiatal korában ő maga is párbajozott. Későbbi párbajellenességét föltehetőleg az magyarázza, hogy szeretett fivérét is párbajban ölték meg. Richelieu kíméletlen, meg nem alkuvó párbajellenessége csak akkor hagyott alább, amikor a párizsi nagyvilági krónikákban megjelent, hogy a nagyhatalmú kardinálisért két nő, Nesle márkiné, a főpap nagynénje és Polignac grófnő párbajozott. Gáláns párbaj volt, amely Nesle márkiné sebesülésével végződött. Polignac grófnő ugyanis naponta gyakorolta a pisztolylövést.

Fél évszázaddal később, a Fronde idején is nevezetes pisztolypálybajra került sor. (A Fronde az abszolút királyi hatalom ellen irányuló mozgalom Franciaországban, 1648-tól 1653-ig. Vezetője Condé herceg volt.) A párbajozók nem kisebb személyiségek voltak, mint Nemours és Beaufort hercegek, mindketten harcos frondeisták. Az eset a Fronde utolsó hónapjaiban történt. A párbaj ürügye egy elsőbbségi kérdés volt abban a tanácsban, amelyet a különböző frakciók vezetői között az általános megbékélés érdekében kellett volna létrehozni Párizsban.

Valójában azonban – ahogy Francois de La Rochefoucauld emlékeztet –, a viszályt egy régebbi keletí nőügy váltotta ki. Az összecsapásra 1652. augusztus 30-án került sor, a kor szokásainak megfelelően négy-négy párbajsegéd részvételével. Nemours herceg – három golyótól találva – életét vesztette; a megsebesült Beaufort herceg hosszú betegeskedés után állt lábra.

A krónikák nem említik, pontosan milyen típusú fegyvert használtak a szemben álló felek. A számos kilőtt golyóból azonban föltételezhető, hogy fejenként két fegyverrel rendelkeztek, követve azt a katonai szokást, amely szerint a vállszíjra egy pár pisztolyt akasztottak.

A fegyverkészítők már a harmincéves háború óta nagy szakértelemmel készítettek rövid tízharcokhoz páros fegyvert, az egyszeríbb, kizárólag katonai használatra való típusoktól egészen a legvagyonosabb vevőknek szánt díszes és gondosan megmunkált példányokig. A XVII. század második felében korszerísítették a fegyver gyújtó szerkezetét is. A modern fegyver mechanizmusa könnyí, célszerí és nagyon egyszerí volt.

Ha a fegyvert gondosan töltötték meg, és a tízkő is új volt, igen ritkán mondott csütörtököt: ez magyarázza elterjedését és tartós használatát (több mint másfél századon át ebből gyártottak a legtöbbet a fegyverkészítők). De használatban voltak a régebbi kovaköves típusok is, ezek közül igen kedvelt volt például a spanyol típus, az úgynevezett micheletta (spanyol gyalogsági fegyver) és snaphaunce (rugós kovás puska), amely különösen Toscanában terjedt el.

A párbajőrület csupán a XVIII. században – az ész századában –, hagyott valamivel alább. Ekkor jelentek meg az első párbajkódexek is, amelyek szabályozni igyekezték a nemesek közötti nézeteltérések tisztázásának ügyrendjét. De ekkortájt már sokan elítélték magát a párbajt: ésszerítlennek, barbárnak, a felvilágosodás századához méltatlannak tartva. (Furcsamód épp e század második felében nyert teljes polgárjogot a pisztolypárbaj ott, ahol a vívás különösebben soha nem volt népszerí: Angliában és az Egyesült &Aacutellamokban.)

A XVIII. század az utazások százada is. Nemesek és kalandorok járják Európa útjait kedvtelésből, tapasztalatszerzés céljából, vagy egyszeríen az unalomíző kaland kedvéért. Utazni azonban kockázatos dolog – a gátlástalanul garázdálkodó útonállók miatt. Ezért jelennek meg az utazópisztoly-készletek, párosával, elegáns dobozokban, tartozékokkal fölszerelve. Hasonló kivitelben készítik a párbajpisztolyokat is, azzal a különbséggel, hogy – lévén precíziós fegyverek – különös gonddal tették alkalmassá őket a közepes távolságból történő lövésre.

A párbajsegédek életmentő tudománya

A XVIII. század derekán a tízfegyverek történetében jelentős fordulatot hozott az angol kézmíipar, amely a legkiválóbb minőségí fegyvereket állította elő. Az angol fegyverek legfőbb erényei: a technikai tökély, a rendeltetésnek megfelelő forma és a sallangmentes, lényegre törő kivitelezés. Az angolok ugyanis nem sokra tartották és nem is alkalmazták a díszítéseket, amelyek Franciaországtól Németországig, Spanyolországtól Olaszországig a kontinensen készült fegyvereken rendre megtalálhatók.

A dobozba helyezhető párbajpisztolyok első készítői is zömmel angolok. A század utolsó évtizedeiben a kiváló angol párbajpisztoly-készletek jó minőségét már olyan fegyverkészítő cégek fémjelzik, mint a Wogdon, Mortimer, Egg, Nock, Twigg, a Manton fivérek. A párbajpisztolyt – a különleges technikai kivitelezésen túl – formája, kiegyensúlyozott arányossága és a díszítés hiánya jellemezte. A díszítés ugyanis gyakran fényvisszaverődést okozott s ez pontatlanná tehette a lövést.

Ami pedig a formát illeti, közel egy évszázadon át (a XVIII. század feléig), az alma alakú markolat volt a fegyver egyik legjellemzőbb formai sajátossága. A célszeríség elvének megfelelően azonban a markolat egyre veszít terjedelmességéből, mind íveltebbé válik, mígnem a fegyvert megfogva, az előre nyújtott mutatóujj természetes helyzetben, a csővel párhuzamosan helyezkedik el. Ezzel egy időben különleges figyelmet fordítottak a fegyver egyensúlyára a célzás pillanatában: lövésre emelt karral a pisztolynak egyenesen a célra kellett tartania, anélkül, hogy a cső lefelé (alálövés) vagy fölfelé (fölélövés) billent volna.

A párbajkódexek ugyanis – amelyek ekkortájt már bőven taglalták a pisztolypárbaj mikéntjét – előírták, hogy a párbajozók egymással szemben állva, fegyvert tartó kezüket oldaluk mentén kinyújtva, vezényszóra, egyszerre emeljék föl a fegyvert és célzás nélkül lőjenek. Elengedhetetlen volt tehát, hogy a cél vonala pontosan a kar meghosszabbításával essen egybe, és hogy a fegyver egyensúlya megakadályozza a célzásbeli tévedéseket. Természetesen a lövés pontosságában döntő szerepet játszott a lövő ügyessége, aki – ha jól fölkészült – ritkán vétette el a célt.

Míg az angol párbajpisztolyok csöve belül sima felületí, a franciáké általában huzagolt csavarmenet-szeríen barázdált volt. Nehéz eldönteni, melyik volt a jobb fegyver. Bár konstrukciójánál fogva a huzagolt csöví francia pisztoly pontosabb volt –, jó töltéssel, kellő mennyiségí puskaporral és pontosan méretezett golyóval, a technikailag kiváló minőségí angol fegyverekkel is el lehetett érni ugyanazt a célzó pontosságot. A fegyver tökéletes míködését általában a párbajsegédek próbálták ki, az ő feladatuk volt a fegyver megtöltése is. A párbajsegédek szakértelme tehát elsőrendí fontossággal bírt…

A XIX. század számtalan párbajának leghíresebb hősei politikusok és újságírók voltak. Ritkán párbajoztak pisztollyal, és ha mégis, igyekeztek a lehető legkevesebb kárt tenni egymásban. Még a korszerí gondolkodású Adolphe Thiers is – kiváló francia történész, utóbb köztársasági elnök – párbajhős volt, mégpedig legjobb meggyőződése ellenére. Nem volt még húszesztendős, amikor – a kor szokásainak és etikett szabályainak nyomására – kénytelen volt kiállni szíve választottjának apjával. Az eseményre Aix-en-Provence-ban került sor, ahol Thiers diákoskodott, a pisztolypárbaj eredménye pedig az ifjú átlőtt cilindere lett. Harminc évvel később, 1849-ben Nino Bixio, híres párizsi újságíró hívta ki Thiers-t.

A párbaj – amelyet egy politikai vita szült – vértelenül végződött. Rossz nyelvek szerint – akik bizonnyal ismerték a híres cilindertörténetet – Bixio tévedést követett el, amikor embermagasságba célzott, mert így lövése nem érhette ellenfelét, aki meglehetősen alacsony termetí volt.

A XIX. század közepére a párbajt már a legapróbb részletekig törvénybe foglalták. Az eljárás, amelynek befejező mozzanata a párbaj volt, gyakorlatilag gépiesen zajlott le. A kihívás elküldése, a vita lezárására szóló megbízatás, valamint a párbaj lebonyolítása a két-két párbajsegéd dolga volt. A fegyver megválasztását a sértettre bízták. A fegyvereknek azonban tökéletesen egyformáknak kellett lenniük, hogy egyik fél se jusson jogtalan előnyhöz. A pisztolypárbajoknál lehetőség szerint kerülték a huzagolt csöví fegyver használatát, hogy csökkentsék a halálos lövések lehetőségét.

A párbajelőírások lehetővé tették, hogy a párbajsegédek – akik a tízfegyverek töltésére felügyeltek – megakadályozzák a párbaj véres kimenetelét. Ha ugyanis a pisztolyt a kelleténél nagyobb mennyiségí lőporral töltötték meg, vagy rosszul méretezett golyót tettek bele, rendszerint el lehetett kerülni, hogy a párviadalnak súlyosan sebesült vagy halálos áldozata legyen.

A XIX. század második felében politikusok, újságírók, arisztokraták, írók, katonák, ügyvédek, orvosok párbajoztak becsületük védelmében, nevetséges vagy kevésbé nevetséges okok miatt. A kor egyik leghíresebb párbajára 1869. február 28-án került sor, olasz földön. Két bolognai arisztokrata, Mazzacorati és Pizzardi állott ki egymással szembe. A kihívás hivatalos oka egy társaságbeli vita volt, bár a kortársak tudni vélik, hogy a felszín alatt komolyabb családi viszály lappangott. A békítő kísérletek csődöt mondtak.

A felek Caselvaticóban, egy földbirtokos, Marco Minghetti kenderföldjén álltak ki a párviadalra. Mazzacorati engesztelhetetlensége arra engedett következtetni, hogy a párbaj föltételei nagyon kemények lesznek: tíz lépés távolság, lőfegyverként pedig nem a megszokott párbajpisztoly, hanem revolver. A sors akaratából Mazzacorati revolvereire esett a választás, amelyek – a kortársi krónikák szerint – precíziós fegyverek voltak. Az első és utolsó lövés Pizzardié volt, aki ellenfelét pontosan halántékon találta.

Az, hogy a Mazzacorati– Pizzardi párbajt revolverrel vívták, s furcsaságnak számított. Ezt a fegyvert Európában jóformán alig használták, annál elterjedtebb volt azonban az Egyesült &Aacutellamokban, ahol ekkor már javában dívott a vadnyugati párbaj, amelynek során a vitás kérdéseket – mint ez a filmekből közismert – hatlövetíekkel intézték el. Mégpedig az ódivatú európai párbajetikett minden szabályának mellőzésével. A legképtelenebb öldöklésekre került így sor. De ez már egy másik kontinens, és másik történet…

Európában a világháborúk alatt s után alaposan lecsökkent a párbajok száma, csak nagy ritkán fordult elő hagyományos párbaj. Tőr, kard, pisztoly egyaránt megpihent: más, öldöklőbb fegyverek álltak csatasorba – az emberi esztelenség nagyobb dicsőségére…

  • Lő vagy köszön

    A párbajellenesség csak a francia forradalom új eszméinek hatására lép föl. A barbár lövöldözés azonban túl mélyen gyökerező szokás volt ahhoz, semhogy egyik napról a másikra el lehetett volna törölni. Nemritkán még ellenzőik is belekeveredtek a párbajkurzusba. Perrone di San Martino báró például kiadott egy párbajellenes pamfletet. Röviddel ezután tudomására jutott, hogy egyik ismerőse, akit fölpofoztak, nem fogadta el a kihívást: ezek után nem köszönt neki többé. Ez 1830 körül történt.

  • A waterlooi győző párbaja

    1829. április 21-én szenzációs hír járta be Európát: Wellington herceg, a waterlooi győző, egy olyan nép képviselője, amely elutasította a párbajt, pisztollyal állt ki Lord Winchelsea ellen. A történet jellegzetesen angol. 1828 végén Lord Winchelsea élesen föllépett Wellington ellen, aki támogatta a kormányt egy olyan törvény elfogadásában, amely a Nagy-Britanniában élő katolikusok diszkriminálásának enyhítésére irányult. Wellington ekkor egy kihívást küldött Lord Winchelsea-nak, amelyben felszólította, hogy „mentse ki magát az alól a vád alól, miszerint megsértett egy embert, aki őt nem bántotta".

    Lord Winchelsea kínos helyzetbe került: egy nemzeti hőstől – aki már életében valósággal önmaga szobra volt – kellett elfogadnia a kihívást. Elkezdődött a párbajsegédek hosszas alkudozása. Egyikük, Lord Farmonth csak azután volt hajlandó képviselni Winchelsea-t, miután ez megígérte, ha kiállnak, nem fog Wellington hercegre célozni. Elérkezett a párbaj napja. Wellington – a sértett fél – lőtt elsőként, mégpedig a célponttól jobbra, a magasba célozva; Winchelsea pedig a levegőbe lőtt, majd nyomban Wellingtonhoz sietett, hogy bocsánatot kérjen. A kínos epizód természetesen újra föllobbantotta a brit párbajellenzők dühét, olyannyira, hogy a párbajozni szándékozó angolok kénytelenek voltak a csatornán túl, Franciaországban elintézni lovagias ügyeiket.

  • Bárka

    1849-ben két amerikai, bizonyos Kaber és De Visser urak olyan módon párbajoztak, hogy beálltak két bárkába, egymástól 50 méter távolságra, és egy-egy karabéllyal, valamint fejenként 30 golyóval fölszerelve elkezdtek egymásra lövöldözni. De Visser hamarosan kilyukasztotta ellenfele bárkáját, amely süllyedni kezdett. A segédek közbe akartak lépni, ám Visser lövésekkel tartotta távol őket, miközben tovább lőtt Kaberra, egészen a tölténykészlet kimerüléséig. Kaber szitává lőve merült el a vízben. &Iacutegy ért a történet tragikus véget.

  • Hogyan párbajozzunk pisztollyal? 

    Jacopo Gelli Olasz párbajkódex címí munkája 1906-ban jelent meg. &Iacuteme egy kis összefoglalás a pisztolypárbaj szabályairól:
    A pisztolypárbaj lovagi formái
    1. állva, célzással vagy anélkül, vezényszóra lőni.
    2. vezényszóra, előrelépve célzással vagy anélkül lőni.
    Minden más fajtája a pisztolypárbajnak kivételnek tekintendő, tehát nem lovagias. A pisztolypárbajoknál nem megengedett a párbajozók által leadandó lövések számának rögzítése. A lőtávolság 12 méternél nem lehet kevesebb. A fegyvereket a tanúk kötelesek a helyszínre szállítani, kivételes esetben azonban – ha a sértés ütéssel vagy sebesüléssel járt – hozhatja a sértett is.

    Megengedhető az is, hogy ki-ki a saját fegyverét használja, ez esetben a fegyvereknek egyforma kaliberíeknek kell lenniük, csőhosszúságuk különbözete pedig nem haladhatja meg a 3 centimétert. A precíziós pisztolyok használata tilos. A párbajozók nem vethetik le öltözéküket, nem hagyhatják fedetlenül fejüket, tilos azonban felöltőt hordaniuk. Az öltözékkel kapcsolatban Gelli azt tanácsolja, hogy a párbajozó lehetőleg hajtsa föl zakójának gallérját, elrejtve annak fehérségét, amely kiváló célpontot kínál.

    Sebesülés esetén lehet választani, hogy az orvosi ellátás előtt vagy után lő a párbajozó; megengedve, hogy tetszése szerint, testtel támaszkodva vagy fekvő helyzetből lőjön; fegyverét azonban egy kézben kell fognia, minden külső segítség nélkül. Gelli azt javasolja a lövőnek, álljon enyhén behajlított lábakkal, hogy a jobb láb takarja a balt. A jobb lábujjhegyet kissé ferdén hajlítsa be, hogy a térdet teljesen be lehessen húzni. Ennek a tartásnak az az előnye, hogy a csípőt – amely nem létfontosságú testrész – teszi ki az ellenséges lövésnek és teljes egészében takarja a májat, amelynek sérülése mindig halálos.

    A fegyvert tartó kart oly módon kell behajlítani, hogy a könyök a mellkasra támaszkodjék, az ököl pedig takarja az ellenfél felé fordított halántékot. A bal kar behajlítva, a csípőtől kissé eláll. Gelli így fejezi be jó tanácsait: az általunk tanácsolt testhelyzet nem könnyí, sokszori gyakorlást igényel. Előnye azonban, hogy szinte teljesen takarja a test létfontosságú részeit. Vagyis a cirkuszi kígyóember alighanem könnyebben boldogulhatott a párbajpozitúrákkal, mint az egyszerí halandó.