Angola egy olyan – a gyémántipar szigorú definíciója alapján tiszta ország – ahol a köveket még mindig az elképzelhető legnyomorúságosabb körülmények között bányásszák. Ahol az a kő, amely egy minnesotai klubház táncparkettjén a menyasszony bal kezét ékesíti, lehet, hogy egy meggyilkolt kongói bányász vastagbeléből került elő, úgy, ahogy a gyöngy a kagylóból.Lehet, hogy Jonas Savimbinek tetszett volna, ahogy meghalt. Tizenhét golyó kellett a leterítéséhez. Álcaruhában volt és bakancsban, a jobb kezében pedig egy kilőtt tárú pisztoly. Az akció – melyet egy mérgező hangyafaj után Kissonde fedőnévvel láttak el –, és amely végül az utolsó hadmûveletnek bizonyult az angolai polgárháborúban, egy névtelen informátor súgásával kezdődött, aki tudni vélte, hogy az idős lázadó Moxico tartományban bujkál. Parancsok érkeztek a fővárosból: megölni Savimbit mindenáron. Erdőket fosztottak meg lombkoronájuktól, falvakat égettek fel, sok száz menekültet tereltek össze és hallgattak ki. Savimbi megpróbálta lerázni az üldözőit, ezért folyókon kelt át, majd cselesen többször visszafordult, míg azután 2002. február 22-én délután, miközben egy fa árnyékában rövid időre megpihent, akcióba lendült az embervadászosztag.
Savimbinek valószínûleg az is tetszett volna, ahogy a holttestével bántak: inkább szoborként, mint háborús tetemként viszonyultak hozzá. A kormánykatonák kiterítették holttestét a Luvuei folyó partján, és odahívtak egy filmes stábot, hogy vegyék fel munkájuk eredményét, és adják le a nemzeti televízióban. Két puskagolyó volt a fejében; szakálla 67 évesen is fekete maradt, és az arca a halálban sem változott meg, megmaradt teltnek és szélesnek. Összezúzott orra és jellegzetesen kiszélesedő orrcimpái alapján azonosították a lázadó tábornokot, aki – túl minden ésszerû politikai megfontoláson – több mint három évtizedig tartotta életben az angolai polgárháborút. A férfi, akit egykor Ronald Reagan fogadott a Fehér Házban, a protestáns, aki
A Fekete Kiskakas
elnevezést választotta nom de’guerre-jének (harci jelének), a maoista kiképzésû gerillavezető, aki illegális gyémántok millióival pénzelte a hadseregét, az alapító, vezető és az UNITA, az Angola teljes függetlenségéért harcoló szervezet egyszemélyes összetartó ereje, halott volt. Halálát követően a háború is hamar befejeződött. Nem egészen két hónappal később Angola kormánya békeszerződést írt alá Savimbi hadseregének megmaradt részével. A hírt csendes ünnepléssel fogadták Antwerpen és New York gyémántnegyedeiben. A békeszerződés a végét jelentette egy időközben nyomasztóvá vált problémának. Angola volt az az ország, amely gyakorlatilag megalkotta a véres gyémánt fogalmát – ezt a szalagcímbiztos nevet adták azoknak a gyémántoknak, amelyek az afrikai polgárháborúk anyagi hátterét adták.
Savimbi és mozgalma évi félmillió karátnyi gyémántot juttatott orosz fegyverkereskedőknek, akiktől cserébe AK–47-eseket és páncéltörő gránátokat szereztek. Savimbi halálával a lenyûgöző szépségû színtelen angolai gyémántok ára is hamarosan megemelkedett. Ekkor nyílt lehetőség arra is, hogy Angola csatlakozzon a drágakő-hitelesítési együttmûködéshez, melynek a Kimberley-folyamat nevet adták, és amelyet a De Beers kartell, valamint az iparág többi szereplője kénytelen volt az ENSZ nyomására 2001-ben létrehozni. Humanitárius csoportok és tudósítók rámutattak, hogy Savimbi kegyetlen lázadói olyan gyémántokból vásárolták a puskáikat és gránátjaikat, amelyekhez az általuk elfoglalt falvak kifosztásával jutottak. Amerika kedvenc ékszere a Sierra Leonéban dúló háború kialakulásában is főszerepet játszott, mely háború során a katonaság civilek százainak csapta le az alkarját, hogy ezzel akadályozzák meg őket a szavazásban. Egy olyan termék esetében, amelynek egyedüli értéke a szerelemmel való társításban rejlett – az Afrikából származó döbbenetes képek a piaci részesedés csökkenését eredményezhették, vagy egyenesen a piac teljes összeomlásához vezethettek volna.
Nem akartunk mi is szőrmeüggyé válni – mondta az iparág egyik vezetője, az állati jogok aktivistáinak megfélemlítési kampányára célozva. – Nagy problémával szembesültünk. Mi egy álmot akarunk eladni, nem egy rémálmot. A Kimberley-folyamat a Tiffany és a Wal-Mart előtt tartott tiltakozások leszerelésének egy módja volt. A koncepció nagyon egyszerû: ezentúl bármely gyémántexportáló országnak kötelező a köveket egy megbabrálhatatlan dobozba zárni, és olyan iratokat mellékelni hozzájuk, amelyek igazolják, hogy a gyémántok nem háborús övezetből származnak. Angola Savimbi meggyilkolása után 11 hónappal kapcsolódott be a folyamatba, és ezt nem sokkal később már sikertörténetként emlegették. Az innen származó gyémántok, melyek a szakértők véleménye szerint átlátszóságuknak és ragyogásuknak köszönhetően első osztályú termékek, most már hivatalosan is tisztáknak számítottak.
De a véres gyémántok korszaka még nem ért véget Angolában. Csak új és még alattomosabb színben folytatódott. Az erőszak és az éjszakai gyilkosságok még mindig jelen vannak a gyémántbányák közelében; ezúttal azonban az erőszak mögött nem valamilyen politikai érdek húzódik meg, csak a kapzsiság. A katonák kirabolják és megölik a bányászokat, és számos esetről tudunk, amikor embereket koholt vádak alapján börtönbe vetettek, ha úgy sejtették, gyémánt van a birtokukban. Van, akinek majdhogynem rabszolgasorban kell dolgoznia, mert kivégzéssel fenyegetik, ha megpróbál továbbállni. Az angolai gyémántok többségét Lunda Sul és Lunda Norte tartományokban bányásszák, melyek a nem szûnő erőszak központjai. Sokan úgy vélik, ez az egybeesés aligha véletlen…A manapság Angolában kitermelt gyémántok bizonyos szempontból még gyanúsabbak, mert a makulátlanság látszatát keltik, de gyakorlatilag továbbra is háborús övezetben bányásszák őket.
A Savimbi támogatásával létrehozott erőszakos kereskedelem a mai napig virágzik. Mielőtt Angolába érkeztem, négy felismerhetetlenségig felpuffadt férfi holttestét halászták ki a Cuango folyóból. Nem találtak különösebb ismertetőjelet, csak az egyikük karján egy tetoválást: Dony. Nem sikerült tisztázni, hogy ez az elhunyt neve volt-e. Két holttestet mûanyag szemeteszsákba csomagoltak. Mindegyiküket felvágták és kizsigerelték a nyakuktól az ágyékukig, valamilyen hosszú késsel vagy machetével. A feltételezések szerint valamelyikük nyilvánvalóan megpróbált elrejteni egy nagyobb gyémántot úgy, hogy lenyelte azt, a gyilkosok pedig – talán rendőrök vagy katonák – a hiányzó kő után kutattak a halott férfiak belső részeiben…
A megcsalt álmok
kontinensén kevés olyan siralmasan eltékozolt ország található, mint Angola. Afrika egyik leggazdagabb állama lehetett volna. A főváros, Luanda a déli félteke egyik legjobb természetes kikötőjében épült fel. A portugálok rózsaszínû és citromsárga felhőkarcolókat építettek hosszú gyarmati ittlétük alatt, amelyek Rio de Janeiróra emlékeztetnek, ahogy kecses félholdba görbülve szegélyezik a folyópartot. A nyugati part bozótos dombjai egy központi fennsíkig emelkednek, melyet keresztül-kasul folyók szelnek át, és itt a kiváló termőfölddel megáldott gazdaságoknak köszönhetően gyakorlatilag bármi megterem. Napsütésből bőségesen jut, és az esti szellő gyengéden simogat, mint Hawaiiban. Az országnak olajtartalékai vannak az északi partnál, és több csillagmilliárdnyi gyémánt fekszik szétszórva a keleti folyók medrében. A felvidék esőáztatta mezőin egykor hemzsegtek az egzotikus állatok.
A hely békében, egy tiszta kormányzat irányítása alatt a felemelkedő posztkoloniális Afrika mintaképe lehetett volna. Ehelyett Angolát a polgárháború, a kormány korrupciója és az ijesztő mértékû szegénység sújtja, mióta 1975-ben elnyerte függetlenségét. Egészen a közelmúltig lehetetlen volt a fővároson kívül kocsival közlekedni, mert az összes utat aláaknázták. Annyian veszítették el kezüket, karjukat és lábukat, hogy az ország egyik tisztán belföldi tulajdonú iparága kizárólag mûvégtagok gyártására szakosodott. Angola gazdag vadállományának nagy részét – zsiráfokat, elefántokat, oroszlánokat és vízilovakat – pedig elfogyasztotta az éhező lakosság. Azon kevesek, akiknek van pénzük, saját generátorral ellátott, bunkerekre emlékeztető megerősített házakban laknak, magas, felhúzható kapuk mögött, amelyek előtt kezüket kalasnyikovon nyugtató zsoldosok posztolnak…
– Figyeljen ide, barátom, csak egy szót kell megtanulnia portugálul – mondta Rafael Marques, miközben keresztülhajtott velem Luanda éjszakai utcáin. – Nagyon hasznos szó: confusão. Azt jelenti: zûrzavar. Ez itt, Angolában mindent kifejez.
Marques a Nyílt Társadalom Intézet helyi irodájának vezetője. A szervezet Soros György milliárdos pénzéből a kormányzat átláthatóságáért lobbizik… A másik téma, amivel foglalkozik, a gyémántzónában folyó vérontás. Marques egy évvel Savimbi halála után tényfeltáró utat tett Lunda Norte és Lunda Sul tartományokba, és jelentést írt, melyben részletesen jellemzi a magánkézben lévő őrző-védő cégek által végzett ellenőrző munkát. Ezek a cégek a polgárháborúból hazatért, más munkalehetőséggel nem rendelkező katonákat alkalmaznak, és a reguláris hadseregtől sokszor megkülönböztethetetlenek; gyakorlatukban mindennapos az útlezárás és a bányászok zaklatása. A kezdeti kutatás kiegészült egy számítógépes nyilvántartással, amelyben a Lundákban előfordult, gyémánttal kapcsolatos erőszakos haláleseteket regisztrálják. Ennél maradandóbb feljegyzés a mindenütt jelenlévő erőszakról már nem is lehetne. Marques információi a meggyilkoltak hozzátartozóitól és a nevük elhallgatását kérő rendőrtisztektől származnak.
– Hát így mûködik a confusão – mondta Marques. – A Lundák területén elkövetett bûntényeket soha nem derítik fel, soha nem folytatnak nyomozást semmilyen ügyben. Hát persze, hogy véresek a gyémántok. Ha valakit a hasában lévő gyémánt miatt felvágnak, akkor az egy nagyon is véres gyémánt. Bizonyos szempontból még véresebb, mint egy háborús gyémánt. Régen az ellenségek harcoltak egymással. Ma a magáncégek és a kormánykatonák a szó szoros értelmében lemészárolják az embereket.
A háborút követő erőszakhullám kialakulásához az Operation Brilliante (Briliáns Hadmûvelet) nevû katonai akció járult hozzá leginkább, amelynek célja annak a megközelítőleg 300 000 emigránsnak az elûzése volt, akiket a háború alatt azért csalogattak az országba, hogy gyémántot bányásszanak Savimbi lázadóinak. Számos emberi jogi túlkapást jelentettek a katonai kitelepítések során – rablást, nemi erőszakot és gyilkosságot, melyek egyként érintettek kongóiakat és angolaiakat is. Egy diplomata úgy nyilatkozott nekem, hogy meggyőződése szerint az Operation Brilliante igazi célja a szabadúszó bányászok elkergetése volt a gyémántmezőkről, hogy a hadsereg tisztviselői nagyobb részesedést kaparintsanak meg a bevételből. Leszerelt, ám saját fegyverrel rendelkező katonák felhatalmazást kapnak a motozásra és a terület felügyeletére. Átlagos fizetségük 1,5 dollár egy napra és egyszeri étkezés délben. Az éhség és a fegyver együtt – valamint a gyémántok körös-körül – képes sokukat pandúrból rablóvá tenni…
Nem kevés olyan emberrel találkoztam a nyomornegyedekben, akik bevallották, hogy aktívan részt vesznek a gyémántcsempészetben, még most, a konfliktus lezárása után is. Egyikük, a 37 éves Cassanga Coimbra most baseballsapkákat árul, de előzőleg egy gyerekekből álló bányászcsapat főnökeként dolgozott. Ez nagyon veszélyes hivatás volt a gyilkolás és a rablás állandó fenyegetésében. – A pénz szállításának legjobb módja a vadonban az, ha a gyomrodban viszed – mondta. – Fogj egy kotont – kezdte a bemutatót –, hengergesd a pénzt szorosra, és tedd bele. Kösd össze a végét. Felnyomhatod a seggedbe, de a katonák talán ott keresik először. Jobb, ha lenyeled.
Rákötsz a végére egy madzagot, a másik végét meg a fogadhoz erősíted – kinyitotta a száját és megmutatta az egyik hátsó őrlőjét –, aztán megpróbálod lenyelni. Én szeretek egy kis Vickset tenni a kotonra, attól érzéketlenné válik a torok, és könnyebben lecsúszik a csomag. – Volt néhány próbálkozásom, mire hozzászoktam – folytatta. – Jó párszor hánytam. Az ember nem ehet semmit a megelőző 24 órában, vagy kihány mindent. Végül olyan gyakorlottá vált, hogy akár 4000 dollárt is le tudott nyelni. Figyelmeztetett, hogy ha a fog köré tekert zsineg elszakad, nincs mese, ki kell üríteni a kotont meg a bankókat. Víz és romlott tej keverékét ajánlott inni, ez hasmenést okoz.
A sûrû erdőben folyó gyémántkereskedelem mindig amerikai százdollárosok útján történik – a bányászok Franklinnek hívják őket –, és az Északkelet-Angolában forgalomban lévő bankjegyek közül sokon látszanak az elhasználódás nyomai, valamint a vér és a fekália által hagyott barnáspiros foltok, megannyi bélbeli utazás hírmondói…Luandában találkoztam egy Cardoso nevû bányásszal, aki volt olyan balszerencsés, hogy egy ilyen bányában dolgozott az előző évben. Egy katonai osztag megtudta, hogy ásnak, és egy péntek délután fegyverüket előreszegezve megjelentek, pont akkor, amikor a csapat egy halom sóder átmosásához készülődött. Az egyik katona fogott egy darab kötelet, és úgy eresztette le a gödörbe, hogy kettéosztotta vele a sódert.
– Ez a tietek – mondta a sóderkupac egyik felére mutatva, majd a másik felére mutatott: – Ez pedig a mienk.
Cardoso nem tudta, hogy vajon a katonák egész idő alatt a bokrok közül figyelték-e őket, vagy valaki közülük kotyogott ki valamit részegen. Tökmindegy, az eredmény ugyanaz. A csapat arra kényszerült, hogy a sóder felét fegyvercsövek célkeresztjében mossa át, és beszolgáltassa az összes gyémántot, ami a rostán fennakadt.
– Semmit nem tehetsz ellene – mondta Cardoso. – Ha megtartod azt, amit a sajátjuknak tekintenek, megvernek vagy megölnek. Nem panaszkodhatsz senkinek. Ezek a katonák nem tartoznak semmilyen egységhez. Ha nem tudsz egyezségre jutni velük, csak a futás marad. Egyszer át kellett adnia egy 15 karátos követ a katonáknak, de ahogy elmondta, nem sajnálta olyan nagyon, mert csak arról álmodott, hogy egy nap talál majd egy ugyanolyat…
– Angolában az igazi pénzkeresetet nem a gyémántbányászat jelenti, hanem a bányászok kifosztása – mondta. – Ha az ember a bányászattal foglalkozik, mindenki kihasználja. Még a saját fajtájából valók is.
Ha az ember csempész,
és az angolai háborúban szerzett hadizsákmányon próbálna túladni, minden bizonnyal a következőket tenné: a gyémántokat vagy a mellkasához ragasztott borítékban, vagy egy irattáskában hordott termoszban rejtené el. Lezserül felvenne egy gombos inget nadrággal, mely nyugodt, de nem gazdag külsőt kölcsönöz. Aztán Kinshasából vagy Johannesburgból Zürichbe repülne. Érkezéskor bevallaná a gyémántjait a vámon, és átvenné a róluk szóló svájci behozatali igazolást. Ettől a ponttól a kövek valódi származási helyét elfedik a svájci papírok. Majd egy rövid repülőút után megérkezne a brüsszeli nemzetközi repülőtérre, ezután pedig felszállna egy Antwerpenbe tartó vonatra. Az utazás nincs egy óra, és útközben otthonos, favázas tanyaházakat látna, bicikliző gyerekeket, meg gazdag répa- és árpaföldeket. Leszállna az antwerpeni központi állomáson, amelynek peronjait üveg és vas boltívek fedik – maga az állomás is olyan, akár egy húszféle márványból épült katedrális.
Lesétálna a főlépcsőn és kimenne az északi bejáraton, ahonnan hárompercnyi sétával elérhető egy utca, a Hovenierstraat, a gyémántnegyed központja. Itt száznál is több alkusz bérel irodát közepes méretû irodaházakban. Jó néhánynak a kirakatában látható az UNITA szimbóluma, a fekete kakas. Ily módon adják tudtára a világnak, hogy az adott vevő nem veti meg az angolai köveket, pontosabban azt a fajtát, amely az ing alatt vagy az irattáskában rejtőzik. Megmutatná az útlevelét az üvegfülkében ülő biztonsági őrnek, lifttel felmenne az emeletre, és találkozna az összekötőjével. Ô nagyítón keresztül megvizsgálná a gyémántokat. Pókerarcú tárgyalás következne, majd kézfogás. Csempészünk amerikai dollárban kapná meg a vételárat, majd egyből távozna. Szerződés nem készülne. Semmilyen írásos nyom sem maradna. Az ügylet egyetlen bizonyítékai maguk a gyémántok, amelyeket gyorsan megcsiszolnának, áruba bocsátanának, majd újra eladnák őket, míg végül egy Zales, Macy’s, Wal-Mart, esetleg más amerikai vagy más nemzetiségû ékszerkereskedés esküvői ékszereket bemutató vitrinjében kötne ki. A fekete kakasok mára eltûntek a kirakatokból…
A 2001-es ENSZ-jelentés – amelyben az állt, hogy az észak-európai gyémántpiac nyitott bazárként szívja fel az afrikai háborús gyémántokat – nem tett jót az üzletmenetnek ebben az antwerpeni utcában. Hirtelen az egész világ megtudta Antwerpen mocskos titkát. Robert Fowler, Kanada ENSZ-nagykövete arra ragadtatta magát, hogy a gyémántot az ember által ismert egyik legrombolóbb anyagnak titulálta.
Még mielőtt a Kimberley-folyamat beindult, a gyémántipar próbálta saját maga rendbe szedni a dolgokat. Egy erős ipari kollektíva, a Gyémánt Főtanács (Diamond High Council) összeállított egy ellenőrző listát azon érintett afrikai országok számára, amelyek importjában előfordulhat Sierra Leone-i vagy angolai gyémánt. Az ilyen csomagokra különösen odafigyeltek a vámosok. De a sorompók így is könnyen kijátszhatóak voltak. Ennek egyik módja az volt, hogy hamis címkét ragasztottak a csomagra, melyet ritkán ellenőriztek a vámon. A másik módszer szerint a csomag tartalmát keverték, vagyis a kövek fele UNITA-s eredetû volt, míg a fennmaradó rész valamilyen feddhetetlen országból (pl. Namíbiából) származott, és az egész pakkot Namíbiából származóként címkézték fel. A kövek közti szín- és minőségkülönbség azonnal egyértelmû lenne bármely gyakorlott alkusz számára, de Antwerpen gyémántnegyedének óvilági kultúrája arra rendezkedett be, hogy ne érdeklődjön a kövek eredete felől.
Antwerpen szerepe a világ gyémántközpontjaként akkor erősödött meg, amikor az 1880-as évek második felében, a cári Oroszországban folyó szervezett, zsidók elleni pogrom elől menekülő litván zsidó családok települtek a városba. Az új bevándorlók szemében a gyémánt az egyszerû ember életének fontos vagyonforrása volt, mert ezt a vagyont könnyen lehetett átmenteni a különböző politikai és vallási üldöztetések idején. Magukkal hozták azt a fajta üzleti etikát, amely a bizalomra és egy bizonyos mértékû titkolózásra épült. Az írott szerződések ideje lejárt, a vitákra pedig egy pártatlan megfigyelőkből kijelölt bizottság tett pontot. Az üzletek nyélbeütésének szokványos módja a kézfogás és a jiddis mazel und brocha kifejezés lett, amely azt jelenti: szerencsét és áldást.
Ez a kifejezés – és az a kedélyesség, amelyet képvisel – széles körben elterjedt a világ mai gyémántközpontjaiban, New Yorktól Bombayig. Az antwerpeni gyémántkerület fekvése is a gyémánt hordozható vagyonjellegére hívja fel a figyelmet. A város szinte minden kőkereskedőjének ezekben a központi állomástól kicsit északra elhelyezkedő, zsúfolásig megtelt tömbökben vannak irodái, illetve a Hovenierstraatról érhetők el. A legtöbb gyémántügyletet jól megvilágított kávézókban bonyolították le az állomás közelében, így az utazó ügynökök és a tengerentúlról érkezett vevők gyorsan letudhatták az üzletet, majd távozhattak a városból anélkül, hogy meg kellett volna szállniuk éjszakára. Az értékesítési asztalok azóta forgóajtók és biztonsági őrbódék mögé költöztek, de az elhelyezkedés végül is nem változott.
Két héttel azután, hogy elhagytam Antwerpent, találkoztam egy Justin Pearce nevû kutatóval, aki egy köztiszteletnek örvendő dél-afrikai agytröszt, a Biztonságpolitikai Intézet (Institute for Security Studies) képviseletében beutazta a Lunda-régiókat. Talált olyan rendelőintézeteket, amelyeket rendőrőrssé alakítottak át, és iskolákat, ahol csak a negyedik osztályig folyt az oktatás. Számos Lunda-Chokwe falubéli elmesélte neki, hogy a körülmények annyira rosszak, hogy ők már nem is érzik magukat Angolához tartozónak. A fővárostól való elszigeteltség és a Savimbi halála után tovább élő csempészet eredménye egy különösen erőszakos confusão lett, a világ egyik legjobb gyémántlelőhelyének tövében. De papíron – és csak ez számított – minden a legnagyobb rendben volt. Csak ennyibe került egy angolai gyémántot olyan tisztává varázsolni, mint a friss hópehely.
– A Kimberley-folyamat mindenféle dolgot tisztára mos Angolában – mondta Pearce. – A kormány ténylegesen megnyerte a háborút, de nem áll szándékában változtatni a rendszeren. A jelentésében ez áll: „Talán ideje újragondolni, hogy miből is tevődik össze egy »véres gyémánt«”.Az általam megismert angolai gyémántbányászok a lényeget tekintve ugyanolyanok voltak, mint a világ más pontjain élő sorstársaik.
Kemények és ravaszak,
sötét humorérzékkel megáldva. Hosszú a munkaidejük és rossz a felszerelésük. Látták, ahogy a társaik a rájuk omló föld alatt lelik a halálukat. Bér nélkül, csak a hitük erejétől hajtva dolgoztak, és csak akkor láttak fizetséget, ha gyémántot találtak. Sokan azért vágtak bele, mert nem volt más választásuk: vagy az apjuk vezette be őket és máshoz nem értettek, vagy nekik is gyerekeik születtek, akiket etetni kellett. Az életüket a nagy kő keresésének szentelték, amely új kocsikat és könnyûvérû nőket hozna az életükbe. Az a néhány, akinek ez a szerencse valóban megadatott, soha nem tudta megtartani azt. Egy Jorge nevû garimpeiróval ültem egy sárból készült falnak dőlve a rokona háza előtt Luanda egyik nyomornegyedében. 42 éves volt, de sokkal idősebbnek nézett ki. Csempészett fájdalomcsillapítókat kapkodott be, hogy kioltsa a hátában érzett égető fájdalmat.
– Nem jó munka ez – mondta nekem. – Előfordulhat, hogy az ember semmit sem talál. Meg is lehet halni. Jorge megmutatta azt a rejtett varrást a nadrágján, ahol egykor egy nagy követ csempészett Luandába. A pénzen egy piros Yamaha motorkerékpárt vett.
– Hol van most a motor? – kérdeztem Jorgét, de ő nem válaszolt. Nem akarta bevallani, hogy már nincs meg. A bányászok különösen kedvelik a kizombát, ezt az egyedi angolai zenei stílust, amely mintha a szambának egy bágyadtabb verziója volna. Lehet érzéki vagy mélabús, gyakran pedig mindkettő egyszerre. A tengerparti bár fényeinél higanymozgású férfiak és nők táncolnak a kizomba hangjaira. Rei Webber, a mûfaj egyik népszerû énekes-előadója akkor lett a hazai bányászok kedvence, amikor a Camanga (Gyémánt) címû dalát felvette. Ha a szövege nem portugálul lenne, egyből megértenék a világ minden gyémánttermelő országban, ahol a férfiak kis fehér kövekről szóló álmokat kergetnek, és néha rájuk mosolyog a szerencse.
A dal így szól:
A hazámban bányász voltam.
Kőhöz jutottam,
Portugáliába vezetett az utam.
Eladtam, és meggazdagodtam.
Testvérem, hadd mondjam el néked,
Hogy vettem egy Mercédeszt,
Márkás ruhákat.
Csak fehér nőket akartam,
és a diszkóban kavartam,
A családomról megfeledkeztem,
De ráeszméltem,
Elfogyott a pénzem,
És már barátom sincsen,
Aztán egy építkezésen kellett dolgoznom.
Nehéz most a sorsom.
Nehéz most a sorsom.
A dal természetesen a bányászbetegségről szól, arról az egyetemes csapásról, amely miatt a szerencsések szinte azonnal elverik a pénzüket. Ez a tendencia ugyanolyan erős volt Angolában, mint bárhol másutt, de amiről a dal nem szól, az, hogy a bányászbetegség itt gyakran végzetes kimenetelû volt. Ettől lett Angola egyedülálló. Egy nagyméretû gyémánt megtalálása felért egy halállistára kerüléssel, ha a dolog a hadsereg fülébe jutott. De a szegénység legyőzéséről szőtt álmok egyre több férfit hajtottak ki a mezőkre, hogy próbát tegyenek. Cassanga Coimba, a férfi, aki megmutatta nekem, hogyan kell lenyelni a százdollárosokat, valamikor ő is elment szerencsét próbálni. Azt mondta, részéről a gyémántbányászatnak mindörökre vége. A háború befejezésével, furcsa módon, már túl veszélyesé vált a folytatás. – Nagyobb az esélye annak, hogy meghalsz, mint hogy egyszer követ találsz, mondta. §
- Gyilkos mohóság
o 2004. augusztus 24-én privát biztonsági őrök egy csapata elvett 3 bányásztól egy 24 karátos gyémántot, és fegyvert szegezve rájuk, arra kényszerítették őket, hogy egész éjszaka ássanak azon a lelőhelyen, hátha találnak további gyémántokat.o 2004 decemberében (a napra pontos dátum nem ismert) két bányászt azzal gyanúsítottak meg, hogy értékes drágaköveket nyeltek le. Bezárták őket, és ismeretlen eredetû hashajtó folyadékot itattak velük. A szer mindkettőjüket megölte, a testüket később a Cuango folyóban találták meg.
o 2004. december 6-án a Mussendi nevû faluban bányászok tucatjait zsúfolták be egy szellőzés nélküli börtöncellába. A füst, amit egy ideig belélegeztek, talán egy hibás generátorból származott. Másnap a börtön előtt tiltakozó tömeg gyûlt össze, a rendőrség rájuk lőtt, a golyók két tüntetőt megöltek.
- A szerelem jele
Könnyen lehet, hogy a saját gyémántom is – az, amit Anne-nek adtam, amikor a születésnapomon megkértem a kezét, 2000-ben – több száz olcsó taposóaknáért felelős, melyeket egy útra telepítettek valahol Afrikában. Ennek az eshetősége minimum egy a huszonöthöz, maximum egy a hathoz. A gyémántnak egy személyes mitológiát kellett találnunk, hogy eljegyzésünket általa megbonthatatlannak érezzük. Ez a jel a külvilágnak szólt, hogy ez a nő hozzám tartozik, én pedig őhozzá. Ez volt az első közös tulajdonunk. A kő kikristályosította ígéretünket, hogy a lehető legjobban fogjuk szeretni egymást. Új történetet kerekítettünk köré, mert az eredetit soha nem ismertük, és nem is igazán akartuk megismerni.
- A legelső számok
Történelme során első ízben közölt számokat a gyémántipar a drágakő világméretû exportjáról, illetve importjáról.A Brüsszelben közzétett adatsor szerint 2005-ben 11,5 milliárd dollár értékû nyersgyémántot termeltek ki világszerte. A legfőbb kitermelő ebben az évben – értékben számolva – Botswana volt (25 százalék), majd Oroszország (22 százalék), Kanada (12 százalék) és Dél-Afrika (11 százalék) következett. A mennyiség alapján Oroszország vezette a mezőnyt (22 százalék), közvetlenül Ausztrália és a Kongói Demokratikus Köztársaság előtt (19-19 százalék.) Botswana itt csak a negyedik (18 százalék), Dél-Afrika pedig az ötödik (9 százalék) volt. A legnagyobb mennyiségû nyersgyémántot 2005-ben az Európai Unió vásárolta fel. Ide került a világ teljes – értékben számolt – importjának 39 százaléka, nem utolsósorban azért, mert a belgiumi Antwerpen számít a gyémántcsiszolás és -kereskedelem legfőbb központjának. Emellett 24 százalékos arányban importált India, míg 16 százalék Izraelbe került: mindkettő szintén fontos szerepet játszik a gyémántcsiszolásban. Az adatok nyilvánosságra hozatalát mindenekelőtt az Európai Unió szorgalmazta, amely jelenleg az úgynevezett Kimberley-folyamat soros elnöke. Ez utóbbit az ENSZ kezdeményezte, tagjai különböző kormányok, illetve a gyémántszektor nagy cégei. Azzal a céllal jött létre, hogy megakadályozza a visszaéléseket e drágakővel: azt, hogy ennek révén különböző gerillamozgalmak saját harcukat finanszírozhassák.(MTI-Panorama)
