MAGYARian : Halmai Gergely Gábor
„A nyelv nem rezervátum” – mondta nemrégiben egy ismert magyar nyelvész arra a felvetésre felelve, mely szerint egyes, napjainkban eltínő nyelvi elemek megőrzése fontos feladata lenne mindenkinek. Találó érv, bár univerzálisnak nem nevezhető. Apró nyelvi elemek eltínését, átalakulását ugyan túléli a nyelv, de mi van akkor, ha magát a nyelvet, mint egészet fenyegeti külső veszély? A nyelv tényleg nem rezervátum, de talán érdemes lenne odafigyelni a védelmére, megóvására. Ha országunk területét foggal-körömmel védjük, értékeit nemzeti parkokban óvjuk, nyelvünket miért nem kezeljük nemzeti kincsként? A magyar nyelv nemzeti parkja ugyanis tárva-nyitva áll minden „nyelvi turista” előtt, akik-amik bizony szemetelésükkel maradandó kárt tehetnek benne. A külső behatolás, támadás ellen való védekezés legősibb ösztöneink közé tartozik, legyen szó akár területről, javakról, de ide tartoznak a szellemi javak is, amilyen például a nyelv. A nyelvet ugyanis talán minden egyéb értékeknél gyakrabban érik „támadások”.
Mert mi másnak nevezhetnénk azt, ha egy nyelv – mindenféle politikai nyomás nélkül is – elnyomja a másikat, annak saját hazájában (mondhatni saját őserdejében)? Ez bizony komoly, vérre menő támadás, ami úgy éri a nyelvet, mint annak idején a dingó felbukkanása a dodót az ausztrál kontinensen. Ahogy az ősvadonban, úgy a nyelvek bábeli dzsungelében is vannak agresszív, ragadozó fajok s vannak békések és védtelenek. Legnagyobb sajnálatunkra egyre inkább úgy tínik, hogy saját anyanyelvünk, a magyar, az utóbbi kategória díszes tagja, melyre többek közt az angol fenekedik veszettül a fák síríjében.
Az angol azonban nem jaguárként veti rá magát kicsi, védtelen magyar nyelvünkre. Alattomban, fí alatt terjed, akár egy vírus. A magyar érzi, tudja, hogy valami nincs rendjén, valahogy egyre-másra viszket az egész teste, hol itt, hol ott próbálja magát tessék-lássék vakargatni, de próbálkozásai egyre erőtlenebbek. Végtagjain pedig már meg is jelennek az első kelések, germanizmusok, anglicizmusok és egyéb idegen testek képében. És az „angolkór” agresszív vírusa bizony jobb munkát végez, mint egy csupa fog és köröm nagyragadozó. Azt legalább le lehetne teperni, lőni, győzni. De hogy harcol az ember egy vírus ellen, ami ráadásul először a gondolkodásunkra, szemléletmódunkra csap le?
Mert lépjünk csak ki az absztrakt nyelvi őserdőből napjaink „valódi” betondzsungelébe, az utcára. És lám, mit látnak szemeink: a magyar nyelv testén egyre-másra csúnyábbnál csúnyább sebek éktelenkednek. Érdekességek, ízes, szép szavak szúrnak rögtön szemet, óriási táblákon, rikító betíkkel ordítva. Úgymint: disco, club (még véletlenül sem diszkó vagy klub, de ez már tulajdonképpen mindegy), a város szívében pedig egymást érik a különféle company-k és shop-ok. „Biztos sok a külföldi bolt” – felelhetné fel sem tett kérdésemre naivan az utca embere, engem azonban nem hagy nyugodni az a sanda gyanú, hogy a fent említett üzletek alapítói és dolgozói javarészt magyar születésí, Magyarországon élő és mindenekelőtt magyar anyanyelví emberek. „Nyilván a külföldi kapcsolatok és vendégek miatt” – jönne erre a jóhiszemí válasz. Hát ebben lehet valami, bár valószíníleg érdemes lenne utánajárni, hogy egy ötezres kisváros tobacco shop-jában évente hány külföldi fordul meg. (És hány magyar…) Felteszem tehát most már hangosan is a kérdést: Miért nem használják e becses üzletek tulajdonosai saját anyanyelvüket cégük megnevezésére? Miért választanak másik nyelvet, jelen esetben az angolt? „Mert az jobban hangzik” – szól a tömör, ellentmondást nem tírő válasz.
Tényleg? Wow. Sokaknak valóban, amint azt a mellékelt ábra is mutatja. De ez csak a jéghegy csúcsa. Mindennapi életünkben, nyelvünkben is egymásnak adják a kilincset a jóindulatúan jövevényszónak titulált kifejezések. Nem kell az embernek megerőltetnie sem magát, hogy példákat találjon. Lépjen ki az utcára, hallgatózzon a buszon, avagy egyszeríen csak kapcsolja csak be a rádiót, esetleg a kultúra legfőbb közvetítőjét, az áldott-átkozott televíziót! És ím:
Első csatorna. Egy koncertet látunk; és lám, rögtön felmerül a kérdés, hogy egy nyilvánvalóan magyar énekes miért nevezi magát mondjuk Jackie-nek. Vajon nem érzi, vagy nem érdekli, hogy ez az angolszász Jancsi sokkal kevésbé „mívésznévies”, mint eredeti neve, az amúgy lenézett és titkolt Béla? (Amelyet, megjegyzem, nem egy királyunk és híres mívészünk viselt büszkén.) Második csatorna. Olimpiai közvetítés. „Itt baj nem lehet” – gondolom, de aztán legnagyobb megrökönyödésemre lövésznőnk a magyar riporter szerint is skeetlövészetben bizonyul a világ legjobbjának. Harmadik csatorna. Egy vállalat kreatív konzultánsa nyilatkozik, majd egy manager beszél a bizniszről, és hogy milyen fontos az üzletben a know-how. („Knó-hó” – mondja ő, tovább gyarapítva azoknak az egyébként sem ritka kifejezéseknek a sorát, melyek hallatán mind a magyar, mind az angol ember legszívesebben az arcáról kaparná le a bőrt kínjában.) Mindezt a Híradóban. És így tovább, a végtelenségig. Valószíníleg mindenki hallott már a „Hunglish”-ról, erről az angol–magyar keveréknyelvről (szakszóval pidginről), amely – alkalmasint némi kézzel és lábbal való rásegítéssel – korlátozott mértékben képessé tehet minden, az angol nyelvvel csak köszönő viszonyban leledző embert arra, hogy gondolatait egy angol számára megközelítőleg érthetővé tegye.
Néhány éve azonban egy jó ideig csendben meghúzódó jelenség ütötte fel újra a fejét.* Az angolszász kultúra bizonyos határok leomlásával hirtelen olyan mértékben önti el kis hazánkat, hogy aki nem figyel oda, könnyen azon kaphatja magát, hogy egy másik magyarral már csak egy olyan nyelven tud kommunikálni, aminek hallatán vélhetően Kosztolányi Dezső is csak az üstökét vakarta volna tanácstalanul. Mi is ez a nyelv? A kötőszavakból és ragokból a felületes hallgató számára könnyen úgy tetszhet, hogy magyar. Azonban egy találomra kiválasztott magyar nyelví szótárban a sokadik alapos átlapozást követően sem találkozunk olyan szavakkal, amilyen például a happening, a performance, vagy a feeling. (Bocsánat, természetesen hepöning, performansz, fíling.) E szavak ugyan angolnak tínnek, valami azonban nincs rendben, ez bizony olyan távol áll az angoltól, mint Makó Jeruzsálemtől. „Aha, hát akkor Hunglish!” – kiált fel diadalittasan a hallgató. De téved. Azt legalább az angolok is értenék, úgy-ahogy. Hát akkor mi ez?
Hát ez lenne a magyarian. (Kiejtése a mindent jobban – angolul – tudók számára szigorúan [mn].) Itt van, közöttünk jár, szájról szájra, ahogyan egy tisztességes vírushoz illik. A védőoltással úgy tínik, elkéstünk; azt még az iskolapadban kellett volna mindenkinek megkapnia a tanító néniknek öltözött védőnőktől. A betegség első tünetei pedig megfigyelhetőek gyakorlatilag mindenkin (bizony-bizony, helyenként még e cikk íróján is), de ami talán még rosszabb, hogy a még „egészséges” embert a társadalom másik, beteg része előre megfontolt szándékkal igyekszik megfertőzni.
Egyszer s mindenkorra vége tehát azoknak az időknek, amikor a magyar ember még nyugodtan beszélhetett magyarul, és nem fogták rá, hogy lúzer. Na persze angolul lenne a legjobb, de hát ahhoz tanulni kéne. Itt van hát az alternatíva, amely adja magát, magyarianül beszélni ugyanis cool. (Esetleg kúl, ahogy tetszik.) Mert itt van Amerika, ha testi valójában nem is, életformánkban, kultúránkban, lassan ész- és nyelvjárásunkban is. Aki pedig nem tudja magát megértetni másokkal, az elbukik, akárcsak az őserdőben. Nincs mit tenni, be kell illeszkednünk az új rendbe, hiszen kommunikálni kell. Mert hát az – egy rádiós mísorvezető szavával élve – „óriási flash”. Bármit is jelentsen ez.
*(Annak, aki kíváncsi arra, hogy a probléma mennyire nem új keletí, olvasásra ajánlanám:
Kosztolányi Dezső: Túlvilági séták. In: Nyelv és lélek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1971.)
Halmai Gergely Gábor (25 éves) a Veszprémi Egyetem angol–magyar szakos bölcsészhallgatója.
Tagja az egyik egyetemi zenekarnak, a jövőben nyelvészettel szeretne foglalkozni.
Buksi: Salekovics Ádám
– Hölgyeim és uraim, tisztelt egybegyíltek! Engedjék meg nekem, hogy mindjárt egy közhellyel kezdjem bemutatóval egybekötött beszédemet: Nagy nap ez a mai a tudomány számára. Hosszú évek kitartó munkájának eredményét tárom hamarosan önök elé; olyan felfedezésről lesz itt szó, amelyet a Tudomány Könyvébe csupa nagybetível fognak bejegyezni. Hölgyeim és uraim, tisztelt egybegyíltek! Önök nemsokára egy csodának lesznek a szemtanúi; olyan csodának, amely minden bizonnyal alapjaiban fogja megingatni a természet sziklaszilárdnak hitt törvényeit. De miről is van szó? Ember és állat kapcsolatáról; arról a kapcsolatról, amely mindezidáig meglehetősen szík keretek közé szoríttatott. Mert hallottunk ugyan vadregényes parkokról, ahol megleshetjük, hogyan ásítozik egy oroszlán, vannak kedvenc hátaslovaink, és tudunk kalitkákba zárt pintyekről; mindezek ellenére el kell ismernünk, hogy az állatokkal ma sem ápolunk bensőségesebb kapcsolatot, mint négyezer esztendővel ezelőtt. Jómagam évekig tanulmányoztam az emberek viselkedését, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak az általunk emelt mesterséges falak és korlátok választanak el bennünket az állatoktól.
Ezeket a falakat és korlátokat, tisztelt hölgyeim és uraim, le kell bontanunk! Igen, jól hallották. Le kell bontanunk. Joggal neheztel az emberre a csörgőkígyó vagy a barnamedve, de még az a kis korcs is, amelyet láncon tartunk a kert végében. Ki így, ki úgy veszi zokon ezt az elzárkózást. A csörgőkígyó mérget juttat a vérünkbe, a barnamedve széttépi legféltettebb bárányunkat, a kerti korcs pedig jó nagyot harap a bokánkba. Ezért hát arra buzdítom önöket és a sajtó jelenlévő munkatársain keresztül az egész világot, hogy engedjük közel magunkhoz a vadaknak titulált lényeket! Képzeljék csak el, tisztelt hölgyeim és uraim, amint családjukkal ellátogatnak az állatkertbe egy fényes vasárnap délután; mindjárt a bejáratnál kezet fognak a gorillával, érdeklődnek a hogyléte felől, majd megtudakolják tőle, hogy vajon kolumbiai vagy ecuadori banánt érdemesebb-e venni. Aztán kissé távolabb a férjek megtárgyalják a lajhárokkal a legutóbbi válogatott mérkőzés tanulságait, míg az asszonyok a krokodilokkal csevegnek a manapság divatos kézitáskákról. Az ember és az állat közti barátság – és itt most valódi barátságra tessék gondolni, póráz és szájkosár nélkül! – döntően pozitív hatással lesz a lelki életünkre. Nemsokára már azt olvashatjuk az újságokban, hogy jelentősen csökkent a magányosok, következésképpen a depressziósok, az öngyilkosok száma.
Új barátságok születnek. Ezután már nem vetik magukat sem a delfinek a partra, sem az emberek a mélybe; együtt lubickolnak majd az Atlanti-óceánban, miközben pesti viccekkel szórakoztatják egymást. Az ember és az állat közti barátság komoly vérfrissítést jelent majd az egyes országok politikai életében; képzeljék csak el azt a demokratikus választást, ahol hiénákra, bőgőmajmokra vagy akár szarkákra is szavazhatnak az arra jogosultak; na, ezt hívom én tényleges demokráciának. Hadd említsem, tisztelt hölgyeim és uraim, e lelki kooperációnak a gazdasági életre kifejtett jótékony hatását is; annál is inkább, mivel bemutatóm lényegére ennél a pontnál kell, hogy rátérjek. Bizonyára meglepődve vették tudomásul, hogy a Hajós Alfréd Uszodába hirdettem meg ezt az előadást. Nos, ez nem afféle hóbortból történt így – amit egyébként teljes joggal feltételezhetnének a magamfajta tudósról. Komoly oka volt annak, hogy ide hivattam önöket. Elöljáróban annyit kell mondanom, hogy az itt látható medencében nem hagyományos, értsd: vízilabdázásra alkalmas víz található. Munkatársaimmal ugyanis egy különleges eljárás segítségével kivontuk a cukrot a vízből, majd tengeri sót adtunk hozzá. S hogy minderre mi szükség volt? Amint látják, a medence innenső falára egy nagyobb vaskaput szereltünk. Ez a víz alatti vaskapu zárja le azt a csatornát, amely ezt a medencét összeköti egy másik medencével. Mihelyst kinyílik ez a vaskapu… De, nézzék csak! A segédeim már nyitják is! Már jön is! Bizony, tisztelt hölgyeim és uraim! Amit önök itt látnak a medencében, egyenesen Dél-Afrika mellől érkezett! Kérem, hölgyeim és uraim, kérem, nyugodjanak meg! Az aggodalomra semmi ok. Hiszen pont erről szól a felfedezésem. Nemcsak az emberek viselkedését tanulmányoztam évekig, de az állatokét is, különös tekintettel a fehér cápára, amelyet emberevőként tartanak számon.
Akár hiszik, akár nem, az elkövetkező percekben bebizonyítom önöknek, hogy ennek az uszonynak a gazdája egyáltalán nem vérszomjas ragadozó; az általam felvázolt világban a fehér cápa akármikor pert indíthat az efféle rágalmak terjesztői ellen. Én csak Buksinak hívom. Buksi egy négy méter hosszú, kifejlett nőstény fehér cápa. Buksi nem eszik embert, és nem eszik rendszámtáblákat; Buksi az emberek barátja. Igényli a szeretetet és a törődést. Ennek igazolásaként nemsokára beúszom hozzá egy nagyméretí fogkefével és egy tubus fogkrémmel, szépen megmosom a fogait, majd együtt kiúszunk a medence széléhez, ahol a Jancsi és Juliskából fogok neki felolvasni; ezt követően pedig az ölemben hajtja álomra a fejét. Hölgyeim és uraim! Képzeljék csak el! Fehér cápákat telepítünk a Balatonba! Gyermekeink e gyönyörí állatok hátán lovagolhatnak! A cápák a tenyerünkből kérik majd a cápacsemegét! Ez a turisztikai fogás ismét fellendíti a Balaton forgalmát! Közép-Európa leglátogatottabb üdülőhelye lesz Siófok, Tihany, Balatonfüred! De, tisztelt hölgyeim és uraim, elég a szóból! A segédeim már itt is vannak. Amíg én a spanyolfal mögött fürdőruhába öltözöm, addig ők előkészítik a már említett szájápolási eszközöket. És persze a mesekönyvet. A tizenharmadik oldalon tartottunk. Így. Rendben van, hölgyeim és uraim, már csak néhány pillanat… A víz pont jó… Ahogy Buksi szereti… Nem túl hideg… Nem túl meleg… Buksi! Amíg így úszom feléje… Szólítgatom… Azt nagyon szereti… Buksi! Buksi!… Buksííííííííííííí!
Salekovics Ádám ( 26 éves) a Veszprémi Egyetem angol szakos bölcsészhallgatója. Az egyetemi újság irodalmi rovatának szerkesztője. Rendszeresen ír – a jövőben is költészettel és szépprózával szeretne foglalkozni.
A torta : Kádár Anna
Volt egyszer egy kis torta. Bár cukrászdában készült, mégis más volt, mint a többi. Bosszankodott is eleget a cukrász miatta, mert sok gondot okozott neki. Az volt ugyanis a torta szokása, hogy naphosszat illegette, billegette magát a kirakatban, nézegette díszeit a tükörben, ám amint belépett egy vevő, ijedtében a pult alá bújt, nehogy őt vegye meg. Amikor a cukrász azt kérdezte tőle, hogy mitől fél annyira, reszketve visszakérdezett: A tortákat mindenképp megeszik, igaz-e? Így szokás, felelte a mester. És mielőtt megennék, egy nagy késsel felvágják őket, igaz-e? Így van, de hiszen te is láttad már, felelte a cukrász. A kis torta meg csak sírt és reszketett a pult alatt, tovább.
Telt, múlt az idő, a cukrász megelégelte a dolgot, „Mihaszna kis tortája! Tanulhatnál a Női Szeszélytől, az bezzeg szereti, ha megeszik!” és kitette a szírét. A kis torta elindult magában és remélte, hogy nem találkozik senkivel, aki szereti az édességet. Így is volt egy darabig, nappal meghúzta magát, nehogy meglássák és csak éjszaka merészkedett az utcára, hogy a kirakatok üvegében megnézze, még mindig olyan csinos kis torta-e, mint amilyen volt. De egy este óvatlanul ment át egy útkereszteződésen és egy éppen arra járó torták-réme elgázolta.
Azt hitte, itt a vége. De nem így történt.
Feltápászkodott, összeszedte magát, a szétgurult díszeket, az apróra tört cukormázat és nézte a folydogáló tejszínt. Soha többé nem akarok torta lenni – gondolta közben. De az volt. Mit tehetett, visszakéredzkedett a cukrászdába. A cukrász megsajnálta, visszafogadta, de csak a sötét raktárban, a polcon adott neki helyet, mert a kirakatban már elijesztette volna a vevőket. Ez a hely tulajdonképpen megfelelő volt a tortának, mert nem fenyegette a veszély, hogy valaki megveszi, felvágja és megeszi.
Sőt esténként ő ehette meg a cukrászdában megmaradt süteményeket, amiktől kevésbé volt bánatos, de egyre nagyobb és nagyobb torta lett. Máza megkopott, díszei kifakultak, tükörben többé nem látta magát, álmodozással múlatta az időt a sötétben. Olykor fáradt, szomorú szemí emberek érkeztek a raktárba, egy kicsit megpihentek a hívösben, elbeszélgettek a tortával. Volt ideje rájuk, meghallgatta őket. Tisztelték ezért, de hamar megfeledkeztek róla, amint a kamrából kiléptek.
Szerette a látogatókat, mert nagyon egyedül volt. Kezdte belátni, ha az a rend, hogy a tortákat megeszik, már nem is bánná, ha végre megenné valaki. Csak az a kés ne volna. Azon töprengett, kés nélkül hogyan lehetne…„Ha például…valaki, mondjuk egy herceg, benne lenne a tortában, és belülről kezdené el enni, szép lassan, akkor ugye nem kellene kés…” Újra és újra elképzelte. De mindig elakadt annál a pontnál, hogyan kerül a herceg a torta belsejébe.
Egyik nap fura hangokat hallott a kamra másik sarkából. Ki az? – kérdezte, meglepődve, mert nem hallotta, amikor bejött valaki. Aznap este nem is tudott aludni, mert az idegen megállás nélkül beszélt, de a torta egyáltalán nem értette. Mi baja lehet? Remélem nem szereti a tortát! – aggodalmaskodott. Teltek-múltak a napok, az idegen ott ült a sötétben, be nem állt a szája, de a torta egy szavát se értette. Elkezdte figyelni, hátha megfejti a titkát. Egy idő után annyira hatalmába kerítette a kíváncsiság, hogy megfeledkezett korábbi félelméről és egyre közelebb és közelebb ment
az idegenhez…
Egy éjszaka azt álmodta, hogy már szavak nélkül is értik egymást, mintha megszínt volna a kint és a bent. Hurrá! Bennem van! – kiáltotta és felébredt. Már szinte félelem nélkül indult a másik sarok felé, hogy elmondja a jó hírt, hamarosan szót fognak érteni. De amint közeledett felé megdöbbent. Ott ült az idegen a másik sarokban, kezében egy könyvvel. Hangosan olvasott. Tisztán értette a szavakat „…mielőtt a mázas tortát felszeletelnéd, merítsd a késed langyos vízbe…”
Jaj! Ne! Ez lehetetlen – sikoltott s iszkolt is ki a kamrából, átvágott a cukrászdán, ki az utcára, és futott, futott, el a világ végére.Talán még ma is fut… Ám a kirakatüvegek előtt soha nem áll meg, de az útkereszteződéseknél mindig körülnéz.
Kádár Anna (37 éves) A Veszprémi Egyetem Antropológia és Etika Tanszék másodéves etika szakos
hallgatója, a dorogi Zsigmondy Vilmos Gimnázium tanára.
Mentegetőzés: Paksa Balázs
Nézd Jézus tulajdonképpen én nem is úgy akartam valójában kevés volt az idő nyugodtan átgondolni és mérlegelni a dolgokat egyébként is minden összekeveredett ezt te is elismerhetnéd milyen bonyolult lett a helyzet ha tudtam volna biztosan hogy te vagy az hogyha bizonyosságom lett volna minderről akkor talán másképp történt volna de hát láthattad te is hogy olyan bizonytalan és képlékeny volt minden ugye te tudod hogy én sosem tartoztam az ortodox irányvonal követői közé mindig nyitott voltam új szempontokra én tulajdonképpen nem akartam békétlenséget látod el is mentem hozzád egy este hogy meggyőződjek valóban te vagy-e az akinek mondanak téged az emberek le is ellenőriztem az Írásokat minden stimmelt csak az az egy momentum nem hogy értesüléseim szerint te galileai vagy a Megváltó pedig a jövendölések alapján Betlehemből fog származni na szóval elmentem oda ahol tanítványaiddal meghúztad magad éjszakára és őszintén megkérdeztelek a dolgok lényegéről de te nagyon furcsán válaszoltál olyan dolgokat kezdtél el mondani amiket nem igazán értettem ezután kértelek hogy fejtsd ki alaposabban és világosabban de te csak csodálkoztál értetlenségemen és olyan különös fogalmakat használtál mint újjászületés meg hogy víz és szentlélek talán ha jobban megmagyaráztad volna állításaidat talán értettem volna hogy mit akartál mondani és akkor talán többet is tehettem volna érted tulajdonképpen összezavarodva jöttem el tőled de ugye nem vontad s ma sem vonod kétségbe jó szándékaimat és az ügy megnyugtató rendezése érdekében kifejtett fáradozásaimat de hát elbeszéltünk egymás mellett és aztán hihetetlenül felgyorsultak az események nem éppen a békés megoldás javára és hát ott voltak a főtanács érdekei meg a rómaiak és a nép közti lavírozás satöbbi ezeket már egyre kevésbé lehetett összehangolni ezzel nyilván te is tisztában vagy és így végül is végül is végül is én is megszavaztam a főtanácsban a radikálisabb megoldást de tudnod kell hogy félszívvel szavaztam meg és amikor jött József tudod az arimateai a halálhíreddel akkor készséggel elmentem vele tégedet eltemetni és akkor megkínzott holttestedet látva szembesültem tettem valódi súlyával és azóta alig tudok aludni de most tulajdonképpen nem is értem mit keresel itt azt hittem meghaltál mert mert mert…
Mert meggyilkoltalak. Bocsáss meg nekem.
Paksa Balázs ( 24 éves) a Veszprémi Egyetem környezetmérnök szakos végzős hallgatója. Írásai rendszeresen megjelennek az egyetemi lapokban. Az egyetem irodalmi életének egyik tevékeny szervezője.
