Nagy Sándor, a züllöt globalizátor

Zseniális hadvezér és politikus, egy új világ
megteremtője, civilizációkat összebékítő,
államférfi. Alkoholista, őrjöngő, hirtelen
haragú gyilkos, aki akár legjobb barátait
és leghíségesebb szolgáit is megölette.
&Iacuteme Nagy Sándor. Görögül III. Alexandrosz.Eratoszthenész, a Kr. e. III. században élt görög geográfus készített egy világtérképet, amely a korabeli világot ábrázolta. Ha nem egy modern történelmi atlaszon, hanem ezen a térképen ábrázoljuk Nagy Sándor birodalmát, akkor láthatjuk, hogy a makedón uralkodó nem egészen tíz év leforgása alatt globalizálta, hajtotta uralma alá az akkor ismert világ nagyobbik felét. Ez a teljesítmény már a kortársakat és az antikvitás történetíróit is teljesen rabul ejtette. Egy új világ felfedezőjének, Nyugat és Kelet egyesítőjének tekintették, aki jóllehet véres harcokban hódította meg a Perzsa Birodalmat, a szuzai menyegzőn azonban tanújelét adta annak, hogy nem vad hódítóként, hanem a két nép, a görög és a perzsa (tágabb értelemben az egész világ) összebékítőjeként kíván uralkodni a Dunától az Indusig terjedő birodalmában. Mítoszára tragikusan korai halálával tette fel a koronát…

A modern történettudomány hódításai pozitív hatásai mellett már annak árnyoldalait is bemutatja, az ókori mítoszoktól és dogmáktól megszabadult történetírás új kérdéseket fogalmazott meg, amely azonban félő, hogy egy olyan negatív Nagy Sándor-képet hoz létre, amely távol áll a valóságtól. Ennek az új irányzatnak alapvető kérdése, hogy hogyan tekinthetünk jelentős személyiségként egy olyan emberre, aki több tízezer ember halála révén tett szert világhírnévre? Miben különbözik egymástól Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Napóleon, vagy akármelyik XX. századi diktátor, akik vas könyörtelenséggel hozták létre világbirodalmukat?

A hellén hódító: vakmerő vagy példamutató
Kétségtelen, hogy a makedón király minden idők legnagyobb és legsikeresebb hódítója volt. Hadvezéri erényeit már uralkodása előtt megcsillogtatta, amikor Kr. e. 338-ban a khairóneiai csatában rohamra vezette a makedón nehézlovasságot a görög városállamok egyesített csapatai ellen. Vezérletével törték át a thébai gyalogság félelmetes csatasorát, s ezzel a tettével megszerezte atyjának a győzelmet, ami II. Philipposzt Görögország urává tette. Később is, a perzsaellenes hadjárat valamennyi ütközetében személyesen harcolt, nem egyszer saját életét is kockára téve vakmerőségével. A Kr. e. 334-es granikoszi ütközetben a makedón és a perzsa sereget egy nagy sodrású folyó választotta el egymástól, amelynek meredek partján felfelé kellett rohamoznia a makedón seregnek.  A főtisztek óva intették Sándort a rohamtól, ő azonban nem törődött figyelmeztetésükkel és személyesen vezette harcba lovasságát. Az átkelés, a meredek kaptató és a perzsák nyílzápora teljesen szétzilálta a makedón hadrendet Sándor azonban rendületlenül tört előre.

Királyként természetesen a legdíszesebb páncélt viselte, amit a perzsa tisztek már messziről észrevettek, ezért többen is rárontottak, hogy levágják. Egyiküknek sikerült is kis híján ledöfnie Sándort, akit barátja, Kleitosz és a testőrség mentett meg szorult helyzetéből. Az esetet (és több hasonlót még) a mai történészek vakmerőségnek tartják, Nagy Sándort meggondolatlannak, felelőtlennek, sőt ostobának nevezik. Ez azonban súlyos félreértés. Az antik hadviselés fontos eleme volt, hogy a vezérek együtt harcoltak a csatasorban katonáikkal. A phalanx, a gyalogság zárt hadrendje, illetve a hasonló zárt rendben (többnyire ék alakban) előrenyomuló lovas osztagok élén a főtisztek és a tisztek álltak, akik személyesen irányították az egységeket, mivel csata közben csak így tudták jelezni taktikai utasításaikat. A parancsnoklás mellett a személyes példamutatás is fontos volt. A hőseposzokon felnevelt görögök számára elképzelhetetlen volt, hogy a hadvezér nem osztozik katonáival a csata nehézségeiben. Nagy Sándor Akhilleuszt, a trójai mondakör legnagyobb hősét tartotta példaképének, amikor átkelt Európából &Aacutezsiába, Trójánál áldozatot mutatott be Akhilleusz állítólagos sírjánál.

De nem csak a személyes bátorság volt Nagy Sándor hadvezéri jellemzője, hiszen ez kevés lett volna győzelmeihez. Kiválóan értett ahhoz, hogy az egyes csatákban a legmegfelelőbb taktikát válassza ki, és ami ennél fontosabb, ragyogó improvizációs képessége volt. Valamennyi ütközetét jelentős létszámhátrányban vívta meg: a döntő ütközetben Kr. e. 331-ben Gaugamélánál a perzsa hadsereg létszáma legalább kétszerese volt a makedónnak. A makedón taktika meglehetősen egyszerí volt: a páncélozott nehézlovasság egy hatalmas éket formázva rárontott a perzsa sereg valamelyik szárnyára és gyakorlatilag elsöpörte a csatatérről, majd ezt követően hátulról rontott a perzsa derékhadra. Eközben a makedón nehézgyalogság lassan előrenyomult, így megakadályozta, hogy a perzsák rendezzék soraikat. Ezt a taktikát még II. Philipposz gyakoroltatta be katonáival, ennek alapján úgy tínhet, hogy ezzel a hadsereggel bárki meghódíthatta volna a világot, ami persze nem igaz, mivel a perzsa hadsereg nem állva várta meg, amíg megsemmisítik, hanem maga is mozgott és vezérei megpróbálták végrehajtani saját taktikai elképzeléseiket. Nagy Sándor hadvezéri zsenialitása valójában abban állt, hogy villámgyorsan reagált az egyes hadmozdulatokra és minden helyzetet a maga előnyére tudott változtatni. (A Kr.e. 334-es granikoszi ütközetben például a perzsa vezérek álmukban sem gondolták, hogy a makedón nehézlovasság emelkedőn felfelé fog rájuk rontani, így a makedónok szerezték meg a meglepetés előnyét.)

Kiborító leborulás: megbocsátás vagy megtorlás
A modern történetírás felrója Nagy Sándornak, hogy a makedón–görög hagyományokkal nyíltan szakítva despotaként uralkodott, és híveitől, sőt legjobb barátaitól is megkövetelte a perzsa udvari etikett szabályainak betartását: ezek közül a legnagyobb ellenkezést az uralkodó előtti leborulás (görögül proszkünészisz) váltotta ki. A makedón királyok már az ősidőktől kezdve isteni őstől, Héraklésztől származtatták magukat, ez azonban nem volt szokatlan a korban, tulajdonképpen valamennyi görög királyi házhoz tartozott egy-két isteni ős. A makedón arisztokraták ettől függetlenül nem istenként néztek királyukra, inkább maguk közül valónak tekintették őt. Bármelyiküknek szabad bejárása volt a királyi udvarba, a király kikérte véleményüket a fontosabb ügyekben, az esti lakomákon pedig együtt ettek, ittak és szórakoztak (időnként meglehetősen alpári módon). A keleti típusú istenkirályság azonban teljesen mást jelentett: a király megközelíthetetlen lett, udvaroncok vették körül, és az uralkodót már nem nagyon érdekelte hívei véleménye. Mindennek természetesen rideg és számító politikai céljai voltak. A Perzsia elleni hadjáratot még II. Philipposz, Sándor atyja tervezte meg. Az eredeti stratégiai cél valószíníleg csupán Kis-&Aacutezsia nyugati területeinek (esetleg egészének) Makedóniához csatolása volt.

Miután Sándor Kr. e. 334-ben Európából átkelt &Aacutezsiába, az első két év elteltével nyilvánvalóvá vált számára a Perzsa Birodalom gyengesége és ezzel együtt az is, hogy nemcsak Kis-&Aacutezsiát, hanem akár az egész birodalmat is megszerezheti, ehhez azonban neki is perzsa istenkirállyá kell válnia. Több tízmilliós birodalma lakóinak többsége ugyanis már évszázadok (sőt egyes területei már évezredek) óta despoták alatt élt, mentalitásuk és egész személyiségük is ehhez a rendszerhez igazodott. A nagy felismerés Egyiptomban történt, ahol a történet szerint Ammón főpapja (Ammón az egyiptomi vallás főistene volt, főpapja a mai római pápa szerepéhez hasonlított) Zeusz fiaként köszöntette a makedón királyt, s ezzel a fáraók örökösének ismerte el. Ezt követően egyre többször esett említés Sándor isteni atyjáról és egész mítoszt szőttek a király köré. (Születését csodajelek előzték meg, Zeusz kígyó képében csalta lépre Olümpiaszt, Nagy Sándor anyját, s Philipposz azért vesztette el fél szemét, mert az ajtó résén át megleste nászukat. Sándor születésekor leégett az epheszoszi Artemisz templom, ezt a perzsa mágusok úgy magyarázták, hogy valaki olyan született meg, aki pusztulást hoz &Aacutezsiára…)

Hadjárata ezen szakaszában már egyre több keleti főember hagyta el III. Dareiosz perzsa királyt és állt át Nagy Sándor oldalára. A makedónok között is egyre inkább azok kerültek vezető pozíciókba, akik elfogadták Sándor istenségét és készek voltak hódolni előtte. A király kezdetben nem lépett fel az ellenszegülőkkel szemben, az istenségét tagadó makedón arisztokrácia előkelőségei hatalmas tartományok kormányzói posztját kapták, ezzel gyakorlatilag leszerelte elégedetlenségüket. Közülük néhányan mégis bukásként és kegyvesztésként élték meg ezt. Emiatt több összeesküvést is szőttek a király élete ellen, melyeket kivétel nélkül lelepleztek, Nagy Sándor pedig iszonyatos megtorlást vitt véghez közöttük. S amíg ez az egyre kisebb csoport dacolt az új Nagy Sándorral, addig hívei többsége felismerte az új helyzet előnyeit, folyamatos, alattomos hízelgéssel törleszkedtek a királyhoz újabb és újabb birtokokért, tisztségekért és vagyonért. Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy végül már maga Nagy Sándor is szilárdan meg volt győződve saját istenségéről.

Az istenkirály áldozatai: kivégzés és józan megbánás
Haragjának két leghíresebb áldozata, Parmenión és Philótasz volt. Parmenión még Sándor atyja uralkodása alatt vált a makedón sereg egyik vezérévé. A perzsa hadjárat stratégiai és logisztikai előkészítése az ő parancsnoksága alatt történt, mai fogalmaink szerint körülbelül a vezérkari főnök szerepét töltötte be a hadseregben. Fia, Philótasz Sándor jó barátja, a hadsereg elitegységét alkotó nehézlovas egység főparancsnoka volt. Mindketten kiemelkedő szerepet játszottak Nagy Sándor sikereiben, ezzel ők maguk is tisztában voltak és több alkalommal is eldicsekedtek tetteikkel, amiről irigyeik mindig gondosan informálták a királyt. &#336si arisztokrata család tagjaként mindketten elutasították, hogy istenként tiszteljék Sándort. Amikor néhány makedón nemes összeesküvést szőtt Sándor ellen, Philótasz tudomást szerzett róla, de valószíníleg nem tartotta annyira veszélyesnek, hogy azonnal jelentse a királynak, akit viszont informáltak az összeesküvésről és barátja „árulásáról” is. Philótasz irigyei úgy tálalták a dolgot, mintha maga Philótasz is benne lenne az összeesküvésben. Sándor kapott az alkalmon, hogy bosszút álljon a despotikus rendszerével szembenálló makedón főnemességen, ezért az összeesküvés leleplezése után elfogatta Philótaszt, aki a borzalmas kínvallatás hatására „bevallotta” felségsértését, így halálra ítélték és kivégezték.

Ezt követően Nagy Sándor elrendelte, hogy Parmeniónt, Philótasz apját is haladéktalanul végezzék ki, hivatalosan azért, mivel őt is bínrészességgel vádolták, de valójában a király attól tartott, hogy a hadsereg körében rendkívül népszerí hadvezér lázadást szít ellene fia meggyilkolásáért. A másik híres történet Kleitosz meggyilkolása, amely Kr. e. 328-ban történt Marakandában (ma Szamarkand). A király és kísérete itt pihente ki a háború fáradalmait, a tartomány pacifikálása után hatalmas vadászatokat rendeztek, melyeket hosszan elnyúló tivornyák követtek. Az udvaroncok hízelgése ekkor már nem ismert határt: egy lakomán Nagy Sándort kizárólag Zeusz gyermekének nevezték, hosszan becsmérelték Philipposzt, valamint a perzsa és makedón vezéreket, akik szerintük nyomába sem érhetnek a világhódítónak. Kleitosz, aki a granikoszi csatában megmentette a király életét, megelégelte a talpnyaló szónoklatokat és szemrehányást tett a királynak. Mindketten részegek voltak, így parázs vita kerekedett köztük, amelynek végén Sándor üvöltözve követelte testőreitől, hogy vágják le barátját. A testőrök azonban kirángatták Kleitoszt a teremből, sőt a palotából is kivitték, mivel még ekkor is folyamatosan szidalmazta a királyt. Közben bent valamennyire lecsillapodtak a kedélyek, amikor Kleitosz váratlanul visszatért és ismét rátámadt Sándorra, aki erre kikapta a fegyvert egyik testőre kezéből és ledöfte vele barátját. A király másnap keservesen megbánta tettét, három napig nem mutatkozott a hadsereg előtt, nem evett és nem ivott. Végül azonban túltette magát az eseten és ő maga is elfogadta, hogy Kleitosz ostobasága provokálta ki tettét.

Az előbbi eseteket a történetírás kétféleképpen értékeli. A korabeli források közül az ún. udvari történetírás igyekszik a történetet teljesen úgy beállítani, hogy Nagy Sándort minden esetben teljes mértékben felmentsék a gyilkosság vádja alól: Philótaszt egyértelmíen árulással vádolják (Parmenión is biztosan tudott a merényletről Philótasz apjaként, így ő is bínös volt), Kleitosz pedig maga provokálta ki végzetét. A XIX–XX. századi történetírás hasonlóképpen vélekedett. A történészek szerint Nagy Sándornak vasszigorral kellett fellépnie maroknyi seregében mindenféle uralma elleni megnyilvánulással, s az áldozatok kivétel nélkül megérdemelték sorsukat. Ezzel a nézettel már néhány ókori történetíró sem értett egyet. A hagyomány bizonytalansága miatt az egyes történetekről többféle változat maradt fent. Ezeket többnyire a hadjáratban résztvevő makedón fővezérek örökítették meg visszaemlékezéseikben, ezen mífaj pedig meglehetősen szubjektív, hiszen az író többnyire a saját szempontjai szerint írta meg az eseményeket, gyakran saját véleményét tüntetve fel tényként. Ezek az ókori források említik meg azokat a fontos adalékokat, amelyeket a modern Nagy Sándor-kutatás is felhasznál: a király gyakorlatilag végigitalozta és tivornyázta világhódító hadjáratát, hirtelen haragú volt, fiatal kora miatt jellemében súlyos torzulásokat okozott az udvaroncok hízelgése. A modern történetírásban ezek a szempontok viszont már túlzott figyelmet kaptak, egyes modern történeti munkák már hidegvérí gyilkosként mutatják be a királyt, aki dölyfös haragjában akár a legjobb barátját is képes volt saját kezével megölni.

Ezen új történetírásra kiváló példa egy újabb történet. Közismert, hogy India nyugati felének elfoglalása után a makedón hadsereg fellázadt, megtagadta a további menetelést és közölték a királlyal, hogy haza akarnak térni Makedóniába. A lázadók fő szószólója Koinosz volt, aki ekkor a gyalogság legtekintélyesebb parancsnokának számított. &#336 közölte Sándorral a sereg véleményét. A király hiába fenyegetőzött és duzzogott napokon keresztül sátrában, tehetetlen volt, mivel a lázadás a legmagasabb rangú tisztek körében is elterjedt. Ezért aztán teátrális körülmények között kiegyezett hadseregével és kiadta a visszavonulási parancsot. Néhány nappal később Koinosz váratlanul meghalt egy ismeretlen betegségben. Már a makedón katonák is arra gyanakodtak, hogy Sándor keze van dologban, ezért a király pazar temetési szertartást rendezett vezérének. A modern történetírás a korábbi esetekre hivatkozva már kész tényként kezeli, hogy Koinoszt Nagy Sándor utasítására mérgezték meg. Ezt természetesen nem zárhatjuk ki, de azt sem, hogy Koinosz egyszeríen a mostoha viszonyok és a rossz éghajlat következtében halt meg több száz társához hasonlóan (India klímája nagyobb pusztítást végzett a makedón hadseregben, mint az indus hadsereg). Tény, hogy Sándor heves vérmérsékletí, hirtelen haragú férfi volt, akit elvakítottak sikerei, de messze állt attól, hogy zsarnoknak lehessen tekinteni. Inkább azt mondhatjuk, hogy személyisége fiatal korától parancsoláshoz szokott és ellentmondást nem tírő volt, amely sajnos gyakran tragikus helyzetekbe sodorta. Tetteit azonban mindig megbánta.

Nagy Sándor hódítói és uralkodói teljesítményéhez foghatót kétségkívül keveset találhatunk a történelemben. Nem véletlen tehát, hogy a korabeli és a későbbi történeti munkák is szinte kizárólag szuperlativuszokban beszélnek az uralkodóról. A szuperlativusz azonban lehet pozitív és negatív is, de az igazi Nagy Sándor-kép, valahol a kétféle értékelés között helyezkedik el. Tény, hogy egy nagyszerí uralkodói és hódítói teljesítményről van szó, de ugyanakkor ennek az uralkodónak és hódításainak voltak olyan árnyoldalai, amelyeket nem hallgathatunk el. Kritikátlan magatartás, ha a makedón uralkodónak csak hódító arcát látjuk, de az is, ha mint őrült, alkoholista gyilkost mutatjuk be. Nagy Sándor már életében is nagy talány volt sokak számára, több mint kétezer évvel halála után még mindig az.   §

  • Teremtés vagy pazarlás
    Minden korszak a maga szemszögéből látja a történelmi eseményeket, így van ez Nagy Sándor alakjával is. Az ókori görögök Xerxész gyalázatos tetteinek megtorlóját látták benne, a rómaiak pedig elődjüket, aki hozzájuk hasonlóan világuralomra tett szert. A középkori lovagok benne találták meg azt a lovageszményt, ami követendő minta volt számukra (az ellenség tisztelete, a gyengék védelmezője stb.). Számtalan európai uralkodó választotta példaképének egészen az újkorig. A XVIII–XIX. század történetírói-iskolái kritika nélkül vették át az antik történetírói hagyomány Nagy Sándor képét: a világhódítóban a nagy civilizátort látták, aki az általuk eszményített görög kultúrát elvitte Keletre és ezzel egy új világot nyitott meg az egész emberiség számára. Az ő hódításai következtében vált a történelem világtörténelemmé. A XIX. században született meg a modern hellénizmus fogalom. Hellénizmus alatt az ókorban eredetileg azt értették, amikor egy barbár görög szokásokat vett fel, átvette a görög nyelvet, kultúrát és életformát. A klasszikus korban ez többnyire egyénileg történt, ritkább volt az az eset, amikor egy egész közösség vett át görög viselkedési mintákat. A modern hellénizmus fogalom már a „globalizációra” helyezi a hangsúlyt, vagyis a hellénizmus azt az időszakot jelenti, amikor Nagy Sándor hódításai nyomán a görög kultúra kiáramlott Keletre és ott az ősi keleti kultúrákkal keveredve egy új görög–keleti kultúra alakult ki.
  • Alexandria: források temetője
    Sándor halála után hatalmas irattömeg állhatott rendelkezésre a történetírók számára. Az anyag azonban a világhódító halálát követő osztozkodás során szétszóródott, egy jelentős része néhány év leforgása alatt megsemmisült. Az uralkodó személyes irattárát és a legfontosabb hivatalos iratokat Sándor bebalzsamozott holttestével együtt – Olümpiasz utasítására – Babilonból, Nagy Sándor királyi székhelyéről Makedóniába akarták szállítani. De Ptolemaiosz, a király volt testőrparancsnoka és jó barátja – ekkoriban Egyiptom kormányzója – megtámadta a menetoszlopot és az iratokat a holttesttel együtt Egyiptomba szállította, ahol a Nagy Sándor alapította fővárosban, Alexandriában helyezték el. Ptolemaiosz ekkor már tudatosan arra készült, hogy Egyiptomot a makedón világbirodalomból kiszakítva saját királyságot alapít, Sándor holtteste és a királyi levéltár egyfajta legitimációs alapot jelentett számára. A Kr. e. 280-as években megalapította a Muszeiont, ami egyfajta tudományos intézet volt, s a korabeli világ legnagyobb könyvtárával rendelkezett. Itt helyezte el Sándor iratainak nyilvánosságra hozható részét is, amelyet a tudósok szabadon használhattak.

    Az alexandriai könyvtárat azonban előbb a rómaiak, majd az arabok gyújtották fel. A pusztításokban minden megsemmisült. Mi már csupán másodlagos közlésekből ismerjük őket, a legkorábbi ránk maradt történetírói munka, Curtius Rufusé, aki a Kr. u. I. században, vagyis majdnem négyszáz évvel az események után élt… Bár tudnunk kell, hogy az antik történetírás inkább tekinthető irodalmi mífajnak, mintsem a mai tudományos történetírás rokonának, hiszen az írók célja elsősorban olvasóik szórakoztatása, jellemük formálása volt, nem pedig a tények száraz ismertetése. Éppen ezért a mívek hemzsegtek a mitikus elemektől és mivel többnyire megrendelésre készültek, ezért írójuk a történelemhamisítástól sem riadt vissza. Ez még önmagában nem jelentene megoldhatatlan problémát, hiszen egy-egy történetíró alapos vizsgálatával a modern forráskritika el tudja választani egymástól a mítoszt és a valóságos történeti eseményeket.