Kép és szöveg ellentmondása végighúzódik az emberiség kultúrtörténetén. Mértékadó vélemények szerint a szövegkultúra a tizenkilencedik századot jellemzi, a szöveg és kép viszonylagos egyensúlya a huszadikat, most pedig, az éppen csak induló huszonegyedikben megint előtérbe kerül a képi kultúra. Alkonyodik a Gutenberg-galaxisnak? Az internet korában mi lesz például a sajtóval?
Hogy a képi kultúra kiteljesedése idején mi lesz a sajtóval, arra hamarosan hiteles választ kapunk. Az viszont már most bizonyos, hogy akik az elmúlt másfél évtizedben szervezett körülmények között tanultak kommunikációt, újságírón túlnyomórészt azt a szakembert értik, aki tollat ragad, írógéphez vagy számítógéphez ül, és az olvasókra gondolva fogalmazza a véleményét. Holott a különböző tanintézmények nemcsak az újságok számára képezik a szerzőutánpótlást, hanem a rádióknak, televízióknak, sőt internetes lapoknak is. Mi több: nemcsak újságírókat képeznek a szó tágabb értelmében, hanem intézményi kommunikátorokat, marketingeseket, píárosokat, esetleg politikusokat is. Pillanatnyilag nyolcezer kommunikáció szakos van Magyar-országon. Vajon mire számíthatnak a végzés után? E helyzetképről tudósít a Médiafüzetek második száma. A szakmai folyóirat arról nevezetes, hogy tematikus számokban foglalkozik a média legidőszeríbb jelenségeivel. Második füzetének témája a médiaoktatás. E tematikus füzérből ragadtunk ki egy szálat, amely bemutatja, a kötet szerzői miként vélekednek az újságírókról és képzésükről.
Bodor Pál: A papírból hajtogatott parlament…
Az újság mímelt, papírból hajtogatott parlament. Kétdimenziós, olykor csak szimulált közélet. Elhiteti az olvasóval, hogy ő is részt vesz a közvitákban, döntésekben. Holott általában csak kukkol. Nézi, figyeli, kéjjel vagy irigyen, netán dühösen vagy tehetetlenül, hogy mások miként teszik a dolguk. Közben azok („mások”) esetleg épp az újságtól, rádiótól, televíziótól félnek: mint szerelmesek és bínözők a leselkedő szomszédtól. Amivel a legnehezebb szembenézni: olykor épp a sajtó pótolja meggyőző látszatokkal a tájékoztatás és véleménymondás demokráciáját.
Egész szerkesztőségek élnek az igazmondás és függetlenség szent hiedelmében. A rajtuk kívüli, aluli, mögüli akarat gyakran finom, mesteri színpadi technikák áttételében érvényesül. Öreg publicisták, riporterek élik le úgy az életüket, hogy azt hitték: bátrak, szókimondók voltak. Ha nem léptek át bizonyos láthatatlan határokat, ezt akár meg is tehették. A sajtó ily módon nemcsak papírparlament, hanem hajnali szemeteskocsi is. Elhordja a fölösleges, elrejtendő vagy kidobható, megbüdösödött közéleti, gazdasági és egyéb szemetet.
Sipos Balázs: Egy szabad mívészet tanítása…
1945. október 1-jén a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karán felállt a Sajtótudományi Intézet. Az első órákat a történész Hajnal István, a sajtóismereteket Zsedényi Béla (az Ideiglenes Nemzetgyílés elnöke), az irodalomtörténész, intézetigazgató Tass Tivadar, a szerkesztő Kárpáti Aurél, Schöpflin Gyula, Tamási Áron, Trócsányi Zoltán (korábban is a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtár Hírlaposztályának vezetője) és Dessewffy Gyula tartotta. Az Egyesült Államok követségéről érkező O. W. Riegel kultúrattasé az amerikai újságíróképzésről adott elő. Arról beszélt, hogy mivel hazájában sajtószabadság van, bárki alapíthat lapot. Emiatt kezdetben az amerikai sajtó színvonala csökkent, és szükségessé vált valamiféle védelem: egy intézmény, amely a minőséget garantálhatja. Ezért alapították az első újságíró-főiskolákat az USA-ban, ahol 1942-ben már harminckét helyen folyt felsőfokú újságíróképzés. Nálunk erre csak 1953-ban került sor. Ötvenegy évvel azután, hogy Szemere Miklós a képviselőházban „a magyar kultúra emelésére újságíró-iskola felállítását” sürgette.
Faragó Vilmos: Tanszék a Pesti Barnabás utcában
Amikor úgy döntött a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének agitációs és propaganda osztálya 1953 nyarán, hogy induljon egyetemi újságíróképzés a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán, nem olyan oktatást remélt, amely fölösleges ismeretekkel tömi négy-öt éven át a kiválasztott fiatalokat, s ezért ugyanoly zöldfülíként jelentkeznek majd munkára valamely sajtómíhelyben, mint azok, akik az utcáról léptek be. Az elképzelést abban is bölcs előrelátás vezette, hogy nem szík szakban gondolkodtak. Aki újságírónak készül, tanuljon politikatörténetet is, irodalmat, nyelvészetet, és ha van akkoriban ilyen tárgy, párosíthatta volna szakját szociológiával is. Minden diszciplína egzaktabb, mint a szorosan vett újságírásé, kapjon a zsenge növény virágkarót támaszul. A pesti bölcsészkar épp azon a nyáron költözködött a Múzeum körútról a piarista gimnázium épületébe (Váci utca–Pesti Barnabás utca sarok, a déli homlokzat az Erzsébet híd pesti hídfőjére néz, az északi homlokzat egy barokk épületre, melyben egy 100 éves neví étterem míködik máig). Az újságíró tanszék öt szobát kapott
a második emeleten.
Bernáth László: A káosztól a rendig
A minisztertanács mellett míködő Tájékoztatási Hivatal az egyetemi újságíró tanszék megszüntetése után az újságírók oktatását, nevelését a Magyar Újságírók Országos Szövetségére bízta. Ami elég szokatlan lépés volt a szocialista táborban. Több országban egyetemeken zajlott az újságíróképzés, ahol pedig nem, ott a pártfőiskolák kapták feladatul. Hogy ez nálunk nem így történt, arra magyarázatot adhat az 1956 utáni állapot, amikor a Szovjetunió és a többi szocialista ország bizonyos kímélettel kezelt bennünket egy ideig, legalábbis ami a hazai megoldásokat illeti. Szirmai István, mint az MSZMP ideológiai felelőse a korábban MÚOSZ-kormánybiztosként fungáló Siklósi Norbertet elég megbízhatónak tartotta, és közölte vele, hogy akkor szervezzék meg a képzést. Abban is megegyeztek, hogy formálisan Komját Irén, a francia emigrációban elhunyt kommunista költő, Komját Aladár özvegye legyen az iskola igazgatója. Hogy mit és mennyit vezetett, arról szinte semmilyen adat nem maradt fenn. Nekem azonban van egy, az élete végéhez közeli élményem: ő avatta fel a Bajza utcai iskolaépület falán Bálint György emléktábláját. Mindenesetre a Tájékoztatási Hivatal az iskola létalapját egy rendelettel teremtette meg. A kezdő újságíróknak kötelezővé tette az iskola elvégzését.
Földes Anna: A szakma míhelye
Tizenhárom éves oktatási, igazgatói tapasztalattal a hátam mögött szólok arról, mi tartja életben, talpon, versenyben ezt a Bálint György Alapítvány által míködtetett, de születésétől máig a MÚOSZ-hoz szorosan kötődő, lényegében önfenntartó (tandíjakból élő) iskolát. Több, ma is a pályán mozgó, forgó, alkotó újságíró és fotóriporter nemzedék alma materét. Mi a titka, magyarázata annak, hogy nemcsak a tavaly, tavalyelőtt végzettek, hanem a szakmai hierarchiába több esztendeje betagozódott régi gyerekeink is visszajárnak? Hogy az iskolán dolgozók – vezetők, tanárok, tanulmányi munkatársak (természetesen engem is beleértve) ismerős neveket keresve és köszöntve – az impresszumnál kezdik el olvasni a lapokat? Lehet, hogy ez a titok nyitja, a szakmai iskolájának védjegye: az Andrássy út 101-ben nem az évfolyamok, csapatok, hanem írni (fotózni, tördelni) tudó lányok, tehetséges, senki mással össze nem téveszthető egyének és egyéniségek nevelődnek. Akik közül a jobbak valóban folyamatosan kézről kézre adják a stafétabotot, a tollat vagy az egeret…
Bényei József: Kiből legyen újságíró?
Az újságíróképzés jelenlegi gyakorlata Magyarországon kaotikus, zavaros. Nem azért, mert nincs egységes képzési rendszer. Isten őrizz attól, hogy minden egyetem és főiskola, minden felnőttképzési intézmény, magániskola ugyanazon tanterv szerint oktasson. Ez a túlcentralizáltság éppen a sokszíníséget temetné mély árokba. Inkább az teszi zavarossá, hogy a képzésben való részvétel alig van követelményekhez kötve. Azt hiszem, szigorúbb követelmények között nem lehetne egy főiskolán kétezernél több hallgató. Ám mégis, legalább az egyetemeken és főiskolákon van bizonyos felvételi követelmény. A magániskolákban az tanulhat, aki fizet. Mindegy, mihez és mire van képessége, saját pénzéért joga van tanulni. Ez törvényszeríen jelent bizonyos felhígulást, hiszen gyakran azok tódulnak a magániskolákba, akiket nem vettek fel máshova. Jelenleg folyik kommunikációs képzés egyetemeken nappali és esti (levelező) tagozaton, államilag támogatott és önköltséges formában.
Folyik főiskolákon is. (Mindkét szinten állami és egyházi intézményekben egyformán.) Folyik képzés a MÚOSZ-iskola utódjánál, a Bálint György Újságíró Akadémián – lényegében a hagyományos keretek között, posztgraduális és alapképzésként, sőt szakképzésként és továbbképzésként is. Létrejöttek különböző felnőttoktatással foglalkozó kft.-k, bt.-k (ilyen a mienk is), amelyek közül nem mindegyik kötődik a Bálint Györgyhöz, így a képzési struktúra is esetleges. Képeznek újságíró-intézmények, lapok (például a Ringier, a Magyar Rádió), sőt már politikai irányultság is kimutatható egyes képzéseknél (például a Nemzeti Tanodában). Van sok komoly újságírónak magániskolája (például Havas Henriknek, Domokos Lajosnak és Komlósi Gábornak). Hovatovább minden megyében létrejöttek különböző újságíró-iskolák, amelyek általában akkreditáció nélkül míködnek, és végzőseiknek államilag el nem ismert okleveleket adnak. Ha helyben el is fogadják ezeket, országos érvényességük nincs.
Domokos Lajos: Egy magániskola küzdelmei
Az ötlet nem az enyém volt. 1991 elején vetette fel Erős Péter operatőr kollégám, hogy csináljunk egy televíziós tanfolyamot. Vele a TV-híradónál és kisebb filmes megbízások teljesítésében többször dolgoztunk együtt. Mondhatni, ő volt az ötletember, a rendezői vénával is megáldott, képzett operatőr, én pedig az újságíró-szerkesztő, a riporter, a szövegíró, s az, aki szívósan végigvittem az ügyeket. Kollégámnak az adhatta az ötletet, hogy az akkor még létezett Országos Míszaki Információs Központ és Könyvtár (OMIKK) videostúdiójában gyakran montírozott saját gyártású filmeket. Érzékelhette, hogy a Budapesten, a Múzeum utca 17. szám alatti épületben lévő, akkor még korszerínek számító, U-matic technikával felszerelt stúdió kihasználatlan.
Az ideológiát már én fogalmaztam hozzá. Íme:
„A városi, a községi, a kerületi, a lakótelepi kábeltelevíziózás elterjedésével párhuzamosan megjelentek olyan stúdiók, illetve ezekre épülő mísorszerkesztőségek, amelyek alkalmasak önálló helyi mísorok készítésére. E tendencia a közeljövőben várhatóan folytatódik. A stúdiók, a szerkesztőségek szerepe a közvélemény, a közízlés formálásában növekszik. Ugyanakkor a stúdiók, a szerkesztőségek munkatársai gyakran nem képesek kihasználni a rendelkezésükre álló professzionális technikát. Az elkészült mísorok nem ritkán szakmai és míveltségbeli hiányosságokat tükröznek. Ezt érzékelve mind a stúdiókat fenntartó szervezetek, mind a mísorok készítői egyre inkább igénylik a szakszeríbb, hatékonyabb tevékenység szubjektív feltételeinek javítását.”
Tanács István: Másfelé fordul a világ
Amikor a kilencvenes évek elején elindultak a különböző gyorstalpaló médiaiskolák, még teljesen egyértelmí volt, hogy ott zömmel már újságíróként dolgozó emberek igyekeznek pecsétes papírt szerezni. Ezzel akarták legalizálni egy, a szakértelmet mind erősebben hangsúlyozó világban azt, amit autodidaktaként csináltak a gombamód szaporodó helyi médiumokban. Az akkori József Attila Tudományegyetem bölcsészkarának akkori vezetősége az elsők között ismerte fel, mekkora társadalmi igény van erre a képzésre. Később kiderült: egy olyan nagy szak lett belőle, amelynek fejkvóta-bevételei segítenek kisebb, hagyományosabb bölcsész szakokat eltartani. Sosem felejtem el, hogy valamilyen levelező újságíró tanfolyam záróvizsgáján elnököltünk egy stilisztikával foglalkozó nyelvészoktatóval, és azon tínődtünk, hogy adjuk-e a nevünket (meg a szegedi bölcsészkar pecsétjét) fél analfabéta emberek újságírói végzettséget igazoló papírjához. Amikor megpróbáltunk szigorúbb követelményeket állítani, az egyik jelölt nekünk támadt: késő van már ehhez a keménykedéshez! Ők befizették a több tízezer forintos tandíjat, a szakmai képzés nem sokat nyújtott ugyan, de ez őket nem is érdekli. Azon ne izgassuk magunkat, mondta, hogy például ő el tud-e helyezkedni valamilyen szerkesztőségben ennyi tudással, mert az övé az újság. Annak érdekében viszont jó lenne, ha közbenjárnánk a dékánnál, hogy ne csak egy vacak, vékony oklevelet adjanak a záróvizsga után, hanem rendes bőrfedelí diplomát. Mondják meg, mennyibe kerül, ők szívesen ráfizetnek annyit, amennyit kell, csak nézzen ki valahogy az a bizonyítvány.
D. Kiss Csaba: A felsőfok alsó foka
Ha Google-keresőbe beütjük a „médiaoktatás” szót, 1110 találatot jelez. Az „újságíróképzés” már 1270-et,
a „kommunikációs képzés” pedig 17 500-at! Mondhatnánk, hogy a bőség zavara, de nem csak az. A képzés zavarát is jelzi. A főiskolai kommunikáció szakos képzés ugyanis még ma sem önálló képzési ág, csak szakpárban vehető fel. Ez némi kényszerpályát jelent. Az úgynevezett üzleti kommunikáció szak – hét féléves képzés – viszont már önállóan is indítható. A folytonosan, folyamatosan változó körülmények és követelmények sem könnyítik meg a főiskolák helyzetét. Néhány éve szinte „nekifutásból” tértünk át a kredit rendszerí oktatásra, az érintett intézmények menet közben tanulták meg a szabályokat. Aztán jött a bölcsészképzés, egy csomó átgondolatlan előírással. Idén végeztek azok a hallgatók, akiknek a diplomájába még az került, hogy „Kommunikációs szakember”, de a 2004–2005-ös tanévben végzők már „Kommunikáció szakos bölcsész”-ek lesznek. (A diploma melléklete egy, a szakirány elvégzését tanúsító „betétlap”.)
S ami a változások, változtatások mögött van? Új minta-tantervek, új tantárgyak, új tantárgy-leírások, új tematikák és az új tárgyakat tanítani tudó, lehetőleg minősített oktatók „előteremtése”, a régebbi kollégák „átképzése”, az évhalasztásról visszatérő hallgatók indexének „kreditesítése”. Fejtörés: hová „dugjam vissza” a halasztó hallgatót, milyen új, időközben bevezetett tárgyakat vegyen fel, mit lehet a régebbiek közül elismerni. És ami ezzel jár, a rengeteg adminisztráció. S még nincs vége: idén végeznek a módosított bölcsésztanterv szerint oktatott első hallgatók, s máris jön a bolognai folyamatnak nevezett valami, ez a meglehetősen átláthatatlannak látszó „reform”, ami felforgatja az egész felsőoktatást. Egyetlen előnye, hogy önálló szaknak ismeri el a kommunikáció- és médiatudomány oktatását. Állítólag komoly viták folytak arról, hogy a kommunikáció után legyen kötőjel, vagy ne legyen. §
Jézus és Júdás közttáncolunk kötélen.
Péter fillérekért…
(j. fieldcastle: mi újságírók…)
