NiHonGua, barangolás a maják földjén

A 2006-os IPM-Elmebajnokság szerencsés nyerteseiként lehetőségünk nyílt arra, hogy részt vegyünk egy Közép-Amerikát átszelő háromhetes túrán. Utunk során Nicaragua, Honduras és Guatemala természeti és kultúrtörténeti szépségeivel ismerkedhettünk meg. Az alábbiakban hat olyan történettel szeretnénk átadni „Centroamerica” hangulatát, amelyek számunkra különösen kedves élményekhez, vagy az országok arculatát meghatározó fogalmakhoz kapcsolódnak.Tuk-tuk
A motoros riksa, vagy népszeríbb nevén a tuk-tuk (ugye, milyen jól felismerhető az a két ütem?), a harmadik világ mobilitásának egyik alappillére. Olcsó, gyors és elképesztően hangulatos közlekedési eszköz. Délkelet-&Aacutezsiából kiindulva Közép-Amerikát és a mi szívünket is gyorsan meghódította. Hiányzik. Az olcsóság persze viszonylagos. Számunkra olcsónak hat a kialkudott viteldíj, a sofőrnek viszont minden bizonnyal kellemesen csengő összeg, hiszen hármunkat is hajlandó elszállítani kétszemélyes járgányán. A bökkenő csak ott van, hogy hatan vagyunk. Találékony, lelkes ember az üzletfelünk, és a pénzre is szüksége van. Gyorsan kerít hát egy kollégát. A kolléga kezdeti lelkesedése hamar elszáll, amikor meghallja, hogy hova kellene visszajuttatni bennünket. Nem a távolsággal van baj, hanem az „útonállókkal”. A városba vezető forgalmasabb utak mentén rendőrök hada próbálja megkeresni a betevőre valót, akár más betevője árán is. Jelöltünk csalódottan ingatja a fejét: családos ember, s bár jól jönne ez a kis pénz, a kockázatot semmilyen viteldíj sem éri meg.

Vezetőnk egy diplomás pszichológust megszégyenítő körültekintéssel választja ki következő áldozatát a tuk-tukját hetykén túráztató kölyök személyében. A fiút szinte nem is kell győzködni, hamiskás mosolyából ítélve a kihívás mintha csak növelné érdeklődését. Na ingyen azért ő sem visz senkit, viszont a két tuk-tukba igaz szíkösen, de legalább már beférünk mindannyian. Hajrá. Száguldunk egy csodálatos krátertó körül. A látvány sem mindennapi, de ahogy büszke sofőrünk igyekszik mindent kihozni a járgányból, az több mint izgalmas: életveszélyes. Előttünk meredeken lejtő hepehupás földút, mögöttünk porfelhőbe vész a másik tuk-tuk, mellettünk pedig a mélybe szakadó partfal aljában a tó vize csillámlik. Sofőrünk ravaszsága nekünk kedvezett. Ez az elkerülő út nálunk elvitte a pálmát. Gyönyörködünk a panorámában. &Uacutetközben beszélgetésre is jut idő. Megtudhatjuk, hogy mennyire kell a pénz ebben a szép, de nagyon szegény országban, Nicaraguában. Kiderül, hogy a tuk-tukokat Indiában gyártják, de az összeszerelés már hazai. Hitelből vásárolta a család, uzsorakamatokkal együtt olcsónak nem nevezhető 7000 dolláros áron. A sanyarú sors ellenére fülig ér emberünk szája, miközben vidáman kerülgeti a nagyobb kátyúkat.

Ahogy a kátyúknak, bizonyára a kölcsönnek is vége lesz egyszer. Sima, aszfaltozott úton suhanunk. A délutáni nap és az út izgalmai elbágyasztanak minket. Szállásunk közelségének kellemes ígérete és a kétütemí motor monoton kattogása eltereli figyelmünket az út szélén tornyosuló viharfelhőről, ami egy hájas rendőr képében nyújtja ki kapzsi karmait kicsiny tuk-tukunk felé. Megtörtént, amitől mindig is féltünk: egy banánköztársaság karhatalmi erőinek kiszolgáltatva az út szélén várjuk sorsunk jobbra fordulását. Számtalan kérdés kering bennünk. Begyíjtötték az útleveleinket – viszontlátjuk-e még valaha őket? Ha igen, akkor vajon ingyen-e? Aki ravasz módon csak a fénymásolatot adta oda, azzal mi lesz? Mi a helyzet a sofőrökkel? Meg egyáltalán, hogyan jutunk innen haza? Hamarosan érkeznek a dörgedelmes válaszok. A kocsijának motorháztetejére hajoló soványabbik rendőr (ő biztos beosztott, tehát kevesebb jár neki a sarcból) adatainkat gondosan kijegyzetelve megállapítja, hogy ártalmatlan turisták vagyunk, és mint ilyenek szabadon távozhatunk. A felajánlás elég abszurdnak tínik jármívek nélkül.

A két sofőr nem ússza meg ilyen olcsón. A bankhitel mellett már nem tellett megfelelő vezetői engedély megszerzésére. A rendőri felszólítás ellenére sem tudnak komolyabb pecsétes papírt elővarázsolni lapos zsebükből. A felvett tényállás alapján ők az életünket „veszélyeztették” és egy turizmusra sokat adó ország hatóságai szigorúan büntetik az efféle felelőtlen magatartást. Hiába könyörgünk értük, ajánljuk fel, hogy kifizetjük helyettük a büntetést, csak mondják meg mennyi: a hatóság hajthatatlan. Kinyilatkoztatják, hogy az embereinkhez hasonló elvetemült alakok nem úszhatják meg holmi kis büntetéssel. Szigorú bírság és jármíveik elkobzása vár rájuk, hogy végleg eltínjenek az utcáról. A két pórul járt sofőr büszke nyugalommal fogadja sorsát. Bízunk benne, hogy viselkedésük valami titkos tudást takar, és ők tudják a kiutat maguk és családjuk számára. Utolsó szalmaszálként még bepróbálkozunk a turistavédelmi húrok megpendítésével: „Akkor hogyan jussunk haza?” Erőtlen kifogás, a rendőrök leállítanak egy munkásokat szállító buszt és feltessékelnek rá minket. Túravezetőnk zseniális húzással szereli le a kiszolgáltatottságunkból tőkét kovácsolva túlzott viteldíjat követelő sofőrt: „A rendőr azt mondta, tíz.” Felsült mentőakciónkkal kapcsolatban is előhalászik valamit élettapasztalatából: „Nem humanitárius akción vagyunk, hanem profittermelő utazáson…”

Pisztoly pénztárca helyett
Az El País címí mértékadó spanyol napilap idei áprilisi cikke szerint a világon elkövetett emberölések 42 százaléka a Rio Grandétól (az Egyesült &Aacutellamok és Mexikó határától) délre történik. Szerencsére ez a meghökkentő adat már csak a hazaúton talál meg minket, így felesleges terhet se magunk, se biztonságunkért aggódó rokonaink számára nem jelentett. Ezeken a vidékeken akinek nincs fegyvere, az szinte nem is ember. A derékszíjon hordott bozótvágó kés (machete) a mindennapi élet elválaszthatatlan része. Emberrel és állattal szemben egyaránt hasznos konfliktuskezelő eszköz, jól jön a mezőgazdasági munkálatoknál, és tekintélykölcsönző szerepe sem elhanyagolható. Egyesek pénztárca helyett is pisztolyt hordanak, és bankkártya helyett azzal vételezik a pénzt. A Latin-amerikai Túlélési &Uacutetmutató egyik sarkalatos pontja szerint: „Ha fegyveres támadás áldozataivá válunk, igyekezzünk megőrizni hidegvérünket és humorunkat. Az agresszió csak agressziót szül.” Köszönjük szépen, a megfelelő pillanatban igyekszünk majd mosolygós, jól nevelt, kevéssé agresszív áldozatok lenni.

Érkezésünk előtt három nappal a Costa Rica-i sajtó egy nem mindennapi eseménytől volt hangos: két fegyveres megtámadott egy turistabuszt. Igaz ugyan, hogy ez más, környező országokban talán be sem kerülne az újságokba, ugyanakkor a turizmust nemzeti ikonná emelő, Közép-Amerika Svájcaként emlegetett, hadsereg nélküli kis államban ez már nem így szokás. A rablók azonban egy aprósággal elmulasztottak számolni: hogy a buszon náluk nehezebb fiúk is utazhatnak. Meggondolatlanságukért nagy árat fizettek. A nyugdíjas turisták között kedélyesen mosolygó veterán tengerészgyalogos egyetlen mozdulattal törte el az egyik óvatlan támadó nyakát, társát pedig ezek után már nem volt nehéz meggyőzni, hogy nem is olyan jó ötlet ez az egész. Később nem csupán a híradásokból ismerkedhetünk meg azzal, hogy errefelé tényleg komolyan veszik a védelmi intézkedéseket: szinte minden egyes épület előtt legalább egy, ismétlőfegyverrel felszerelt biztonsági őr álldogál. Ez a szám bankok, illetve középületek előtt minimum három, de inkább négy-öt főre szökik fel. A hondurasi Copán maja romvárosában géppisztolyos katonák vigyáznak ránk – igaz, az itt elkövetett rablótámadásokra az útikönyv is nyomatékosan felhívta a figyelmet.

Az indián piacáról híres Chichicastenangóban pedig külön „tourist police” üzemel, amelynek tagjai készségesen segítenek eljutni a város egyik pontjáról a másikra – fegyveres kísérettel. A hazafelé tartó úton tudjuk meg csak igazán, hogy mennyire nem túloztak a néha már-már rémisztgetésnek ható figyelmeztetések: a repülőgépen egyik utastársunk mellett ülő, 70 év körüli belga úr kicsit kesernyésen, de azért mosolyogva számol be arról, hogy április 22-én a Yaxca neví maja romváros felé tartva néhány felfegyverkezett útonálló állította meg autójukat, és alsónadrágjukon kívül mindenüket elvitték. Nahát – gondoljuk magunkban –, ezek szerint jól sikerült az időzítés. Hiszen ezen a helyen mi is jártunk. &Aacuteprilis 21-én…

Csirkebusz  
A latin-amerikai közlekedés másik alapvető pillére – a tuk-tuk mellett – a kiselejtezett USA-beli iskolabusz. Mivel a benzin olcsó, az országok nagy részét pedig hegyvidékek borítják, ezért vasutat építeni nem igazán rentábilis befektetés. Ennek megfelelően vonatot még messziről se láttunk egész utunk során. A csirkebusz elnevezés – akárcsak a tuk-tuké – a legenda szerint Délkelet-&Aacutezsiából származik, és abból ered, hogy ezeken a buszokon nem ritkán háziszárnyasok is utaznak az emberek mellett. Hiába, a piacra valahogy el kell jutnia az árunak. A néhai iskolabuszok átfestésével általában nem bajlódnak a helyiek, így sárga színük meghatározza az országok tájképét. Ha mégis úgy döntenek, hogy kipingálják a buszt, akkor a szivárvány minden színét felhasználják, és rendkívül stílusosra kreálják meg közlekedési eszközeiket. Minden busz egyedi, az üzemeltető által kialakított arculat szerint fut, s ez szinte mindig szorosan kapcsolódik a keresztény vallás valamely alakjához, motívumához. Némelyik járgányon több Krisztus-képet látni, mint idehaza egy kisebb templomban.

Egy-egy ilyen típusú busz befogadóképessége körülbelül 35-40 amerikai iskolás gyerek. Az ülések ennek megfelelően méretezettek és a komortfokozat se 300-350 kilométeres utazásokra lett kialakítva. Hamar meg kellett azonban tanulnunk: olyan, hogy a busz megtelt, gyakorlatilag nincs. Valahol mindig akad még egy, adott esetben két hely. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy eztán majd négyen ülnek azon a kétszemélyes ülésen, ahol eddig ugyanezt hárman tették. Egymás ölében, természetesen. A buszokat általában egy háromfős brigád üzemelteti: a sofőr vezet;  az úgynevezett felhajtóember feladata az, hogy a pályaudvarokon, illetve menet közben a nyitott ajtón derékig kihajolva torkaszakadtából üvöltse világgá a célállomást, és megpróbálja rávenni az embereket, hogy az ő járatával utazzanak; a pénzbegyíjtő pedig a kalauzi teendőket látja el. Utóbbi feladata szinte emberfeletti emlékezőtehetséget kíván: körülbelül félóránként körbejár, és mindenkitől begyíjti a megfelelő viteldíjat. Ehhez persze szükséges, hogy emlékezzen arra, hogy az illető hol szállt fel, a bemondott célállomás alapján pedig kiszámolja az árat, ráadásul nem csak úgy találomra. Körülbelül hatvan különböző járaton való utazásunk során egyetlen alkalommal sem láttunk olyat, hogy egy pénzbegyíjtő tévedett volna.

Meglepő és érdekes volt, hogy a buszok míszaki állapota egyáltalán nem volt olyan lesújtó, mint amire előzetesen számítottunk. Sőt. Európa útjain olyan eszeveszett tempót diktáló tömegközlekedési eszközök, mint a csirkebuszok, egyszeríen nem is léteznek. Bizonyos lejtős terepeken a 130-140 kilométeres óránkénti sebesség sem számít ritkaságnak, a hegyvidéki, helyenként extrém meredekségí utakon pedig egyszeríen nincs ellenfelük:  vadonatúj furgonokat és több ezer köbcentis kamionokat hagynak állva. Hellyel-közzel a szakadékok oldalában látható roncsok emlékeztetnek arra, hogy a felelőtlen duhajkodásnak azért itt is ára van. Menetrend, mint olyan nem igazán létezik, ahogy buszmegálló sem. A busz akkor indul el, amikor megtelik. Utána csigalassúsággal gurul végig a kiinduló városon, miközben a felhajtóember végzi a dolgát és igyekszik minél több embert meggyőzni az utazás szükségességéről. Aki akar, az pedig egyszeríen fellép a nyitott ajtón keresztül, a busznak meg sem kell állnia. Megálló is ott van, ahol erre igény mutatkozik. A nagyobb csomópontokon árusok nyomulnak fel az utasok közé, már ha ezt azok mennyisége megengedi. Ha nem, akkor sincs semmi gond: az ablakokon keresztül cserél gazdát a frissítők, gyümölcsök, fagylaltok és egyéb földi jók kavalkádja. S ahol busz nem jár, ott van más: pick-upok, azaz platós kisteherautók hordják-viszik a népet faluról falura, nevüknek megfelelően. Viszonylag kényelmesen 12-13 ember fér el egy ilyen platón – a rekordunk 33 fő volt, igaz, ehhez már a vezetőfülke tetejét is igénybe kellett venni…

Pacaya lávája
&Aacuteprilis 27-én, a délutáni órákban indulunk el meghódítani a guatemalai Pacaya vulkánt. Hét dollárt fizetünk fejenként egy utazási irodában: a csomag tartalmazza a körülbelül 100 kilométernyi oda- és visszaút, valamint a helyi vezető költségét… A híradások szerint a tízhányó jelenleg is aktív. Kissé lelombozva figyeljük, hogy az idő egész nap szomorkás, délelőtt még az eső is szemerkél – hogy fogunk így a panorámában gyönyörködni? A hegyre felfelé menet csalódottságunk fokozódik: egyre síríbb és síríbb, a végén már szinte áthatolhatatlannak tetsző ködben megyünk felfelé kisbuszunkkal. Sebaj – gondoljuk – legfeljebb kirándulunk egyet, ha már látni úgysem fogunk semmit. A helyi turizmus kiindulópontjaként szolgáló falucskában gyerekárusok hada támad meg minket: ki túrabotot, ki pedig eső ellen egy darab nejlont próbál eladni. Még mindig rettenetesen sírí a köd. Felfelé az út egy meglehetősen meredek ösvényen vezet, más turistacsoportokkal is összerázódunk, ki-ki a saját tempóját diktálva tör egyre feljebb és feljebb. Mintha tisztulna az idő. Néhány perccel később egy kilátóban már egész messzire ellátunk – lehet, hogy a végén mégis kiérünk ebből a tejfölből?

Jó kétórányi gyaloglás után egy
hatalmas, zöld rétre érünk: elfogyott az erdő. A rét végében gigászi fekete kupac tornyosul. Eleinte nem ismerjük fel, mi is ez, de hamarosan leesik a tantusz: ez bizony nem más, mint a megszilárdult láva. Teleki Sámuelként törünk előre az egyre melegebbé váló terepen, hogy aztán néhány perc múlva olyan látvány fogadjon minket, amire senki sem számított: izzó lávafolyamok barázdálják a hegy oldalát, az elképesztő formagazdagságú kőzetek földöntúli ropogással omlanak bele egy-egy tízkígyóba, amelyek méltóságteljes lassúsággal szállítják tova a Föld gyomrának vörösen izzó tartalmát. És mindez ott történik, egy méterre tőlünk. Szinte hihetetlen. A cipőtalpunkat tapogatjuk, nehogy hozzáolvadjon a tufához. Mintegy fél óráig gyönyörködhetünk a látványban, ekkor azonban vezetőnk kiabálni kezd: le a hegyről! Néhány csepp eső esik fejünkre, ő pedig már tudja, mi következik: perceken belül a forró sziklákra hulló vízcseppek hatására itt pillanatok alatt ugyanolyan, vagy még síríbb köd fog kialakulni, mint amin felfelé átjöttünk. Márpedig a lávasivatagban egyébként sem könnyí a tájékozódás, s ezt egyméteres látótávolsággal físzerezve pedig már extrém veszélynek tennénk ki magunkat. A lefelé utat szinte észre se vesszük, annyira csodálatos volt látni munka közben a Pacayát.

Nakum vendégei
Már jó néhány perce baktatunk a tíző napon. De később is, hiába árnyékolnak a fák, a rekkenő hőségben a köveken tojást lehetne sütni. Megérkeztünk Copánba, a hondurasi maja romvárosba, utunk egyik fő állomására. Döbbenten lépkedünk a monumentális sztélék, a grandiózus labdajátékterek, a természet által visszahódított, majd szorgos régészkezek által a növényzettől újra megtisztított piramisok világában. És ez még csak a bemelegítés. Néhány nappal később a guatemalai Yaxca és Nakúm romvárosaiban olyan élményben van részünk, amit minden bizonnyal sohasem fogunk elfelejteni. Nakúmhoz 12 kilométernyi utat kell megtenni a dzsungel mélyén. Indián sofőrünk, Germán kegyetlenül gyilkolja szinte teljesen új kisbuszát a traktorkerék-mélységí gödrökön. Az alváz időről időre kétségbeesett sikoltással nyúzódik a forróságban keményre száradt talajon. Aztán egyszer csak bejelenti: nincs tovább. Innen már gyalog kell továbbmennünk. Talpalunk, mindenkiről patakokban folyik a víz a párás melegben. Hirtelen egy négykerék-meghajtású quad tínik fel előttünk az úton.

Sofőrjének oldalán már messziről jól látható módon jókora mordály imbolyog. Mindenki idegesen nyúlkál a zsebéhez, próbáljuk minél mélyebbre rejteni szerény értékeinket. Már messziről tisztelettudó, hangos „buenos dias”-szal fogadjuk a jövevényt. Vagy inkább mi vagyunk a jövevények? Emberünk illedelmesen visszaköszön, s aztán szó nélkül elrobog mellettünk. Szinte hallatszik az őserdő relatív csendjében, ahogy a kövek legördülnek a szívekről. Nakúmban egy éppen tartó régészeti feltárás kellős közepébe csöppenünk. A munkát igazi latin-amerikai intenzitással végző személyzet csodálkozó pillantásokkal tekint ránk, amikor pedig megtudják, hogy magyarok vagyunk, szemük csak még tágabbra nyílik. A vendégkönyvbe való beíráskor kiderül, miért: utoljára előttünk két héttel járt itt három salvadori turista, azt megelőzően pedig fél évvel néhány helybéli. Európai utazókra még az évek óta itt dolgozó kollégák sem emlékeznek. A maja kultúra egykori központja, a Világörökség része, a világ nyolcadik csodája cím egyik aspiránsa, Tikal marad utoljára, mintegy feltéve az i-re a pontot. A hatalmas piramisok mérete és formagazdagsága lenyígöző. A faragványok egy arisztokratikus kasztrendszerre és a győztes igazságára épülő, harcossága és kegyetlensége miatt azonban önmagát felélő kultúráról küldik üzenetüket az utókornak. Meglepően sok helyi turistával találkozunk, akik a maják közvetlen leszármazottai, a guatemalai lakosság 65 százalékához hasonlóan. Néhányukkal beszédbe elegyedve megtudjuk, hogy ez az út náluk egyfajta zarándoklatot jelent őseik emlékéhez. Érdekesen keveredik errefelé a múlt a jelennel, kereszténység az ősi vallásokkal, fekete a fehérrel.

Hajóval az Atitlán
A helyiek által csak Gringotenangónak („gringo” észak-amerikai fehéret, „tenango” pedig helyet jelent) nevezett Panajachel Guatemala egyik legfőbb természeti látványossága, az Atitlán-tó környékének turistaközpontja. Számtalan utazási iroda kínálja ajánlatait a környék szép falvainak hajókirándulás keretében való felderítésére. Ki is választunk egy szimpatikus csomagot: reggel kisbusz visz minket a kikötőbe, ahonnan hajóval három települést látogatunk meg a tó partján, mindenhol másfél órányi időt töltve. Reggel kisbusz nem, csak egy alkalmazott fogad minket a hírrel: a busz sajnos elromlott, gyalogolnunk kell. Ez nem esik nehezünkre, irány a kikötő! A hajón hozzánk hasonlóan járt amerikai turistákkal utazunk együtt. Arra azonban sem ők, sem mi nem számítunk, ami ezután következik: amint elérjük a meglehetősen nagy tó mértani közepét, a motor mély sóhajtással megadja magát. A kapitány – akinek hiányzik egy ujja, nem is merünk belegondolni, miért – unott arccal leballag a motortérbe, kalapál egy kicsit, a motor beindul. Később ez a jelenet exponenciális gyorsulással ismétlődik, olyannyira, hogy a végén a kormánynál egyik utastársunk ül, miközben a kapitány immáron folyamatosan kalapál. Ez sem menti meg azonban a rozzant teknőt:

végül a tó közepén vagyunk kénytelenek átszállni egy másik hajóba. Az első állomásra valahogy mégis elvergődik eredeti bárkánk is, ahonnan már újfent ezzel megyünk tovább. Néhány újabb kalapálás, és megérkezünk a második faluba. Itt mindenki megdöbbenésére a kapitány közli, hogy mivel késésben vagyunk, az eredeti megállapodásban szereplő másfél óra helyett csak egy óránk van. Mi tartjuk magunkat az eredeti tervhez, s  mire visszatérünk, a hajónak hílt helyét leljük. Némi alkudozás után menetrend szerinti járatokkal visszajutunk Panajachelbe, és esti programként igyekszünk visszaszerezni pénzünket, hogy legalább többletköltségeinkre némi fedezetet találjunk.  A reklamáció a latin-amerikai emberekkel nem egyszerí dolog. Az olyan dolgokról alkotott fogalmaik, mint idő, pénz, vagy szolgáltatás, az európai gondolkodástól oly távol esnek, mint Makó Managuától. Túravezetőnk agilitásának hála, nem hagyjuk magunkat elküldeni, és a végén hatósági segítséget is igénybe veszünk igényünk érvényesítéséhez. A rendőrök segítőkészek és kedves mediátorként próbálnak közremíködni az ügy békés megoldásában. Végül kapunk némi kompenzációt, mindenki elégedett, s így a jegyzőkönyvként funkcionáló kis alakú, mackómintás vonalas füzetbe sem kell semmit feljegyezni… §