A korszerí vadászgépek sok millió dolláros harceszközökké fejlődtek, melyek már cseppet sem emlékeztetnek a kezdetekre, az I. világháború nyugati frontja felett repkedő kezdetleges gépekre. A hidegháború véget ért ugyan, a vadászgépek fejlesztése azonban szakadatlanul folyik tovább.Az Eurofighter, mely tulajdonképpen a korszerí szovjet harci gépek hadrendbe állítására adott európai válasznak tekinthető, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Spanyolország együttmíködésével jött létre. A projekthez szükséges technológiai megoldások alkalmasságának bizonyítása érdekében a 1983 májusában British Aerospace kapott megbízást, hogy a Kísérleti Repülőgép Program (Experimental Aircraft Programme – EAP) keretében készítsen el egy fürge demonstrátor repülőgépet. Ennek első felszállására 1986. augusztus 8-án, a program kezdetétől számítva mindössze három év elteltével került sor. Nagy-Britanniában még sohasem készült annyira korszerí, fejlett repülőgép, mint a két Rolls-Royce hajtómível rendelkező, együléses, deltaszárnyas, kacsavezérsíkokkal rendelkező típus. A gép tervezésekor a harci teljesítményre helyezték a fő hangsúlyt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gépet kiváló fordulékonyság és jelentős tolóerőfelesleg jellemezte – mindkét tulajdonság elengedhetetlen a sebesség és a magasság gyors visszanyeréséhez egy-egy manőver után. Az EAP-demonstrátor gyakorlatilag előtanulmány volt ahhoz a vadászgéphez, amelyről úgy gondolták, hogy a NATO-légierő gerincét alkothatja, és a szövetséget a XXI. századba átvezetve minden előre jelezhető veszély ellen megfelelő védelmet fog nyújtani.
A közös Eurofighter
Az Eurofighter feladata az, hogy a légi harc minden válfajában, a látóhatáron túli célok leküzdésétől a fordulóharcig bezárólag egyformán hatékonyan tudjon fellépni az ellenséges gépekkel szemben. Mindezt rendkívül fejlett és esetenként egyedi technológiai megoldásokkal lehetséges csak elérni, ezért az EAP-demonstrátornak kiemelten fontos szerep jutott az Eurofighter-projektben. Légvédelmi bevetés során az Eurofighter, amint észleli a látóhatáron túli ellenséget, az őrjáratozásra kijelölt zónát elhagyva egyből gyorsítani kezd, hogy közepes hatótávolságú, aktív önirányítású rakétáit a lehető legnagyobb mozgási energiával indíthassa. Amint az ellenséges gép hatótávolságon belülre ér, a pilóta indítja a rakétáját, majd mozgási energiáját megőrizve erőteljes kitérő manőverbe kezd, hogy nagy túlterhelésí fordulóra kényszerítse az ellenséges gép által indított, röppályája vége felé járó rakétáját és ezzel csökkentse a találat valószíníségét. A légi harcnak ez a szakasza tehát jó gyorsulóképességet és szuperszonikus manőverezőképességet kíván. A következő, közelharci fázisban pedig a lehető legnagyobb hasznos felhajtóerőre és minél jobb tolóerő/tömeg arányra van szükség, hogy a fordulókban elvesztett energiát könnyen visszanyerhesse a gép.
Ebben a harcfázisban az Eurofighter minden szögből indítható, rövid hatótávolságú rakétafegyverzetét használja – a légi harc ilyenkor általában gyors szemberepüléses támadással kezdődik, majd fordulóharccá alakul át, amelyben a pilóták kemény manőverekkel, gyorsan megpróbálnak tüzelési pozícióba kerülni. A gép, rakétái mellett, természetesen beépített gépágyúval is rendelkezik. Légi harcban különösen nagy segítség a pilóta sisakcélzó rendszere, melynek alkalmazásával a pilótának nem kell nagy túlterhelésí fordulókba rántania gépét, hogy befoghassa célpontját, és ezzel csökkenthető a túlterhelésből adódó eszméletvesztés kockázata. Az Eurofighter egyik legfejlettebb, legelőremutatóbb rendszere a gép önvédelmét segítő alrendszer, melyet arra terveztek, hogy megfelelő védelmet biztosítson a sokrétí, tömeges fenyegetéssel szemben, amelyre háború esetén a NATO középső frontszakaszán számítani lehetett. A rendszer figyeli és összeveti a besugárzásjelzőtől, valamint a lézeres és egyéb érzékelőktől érkező jeleket, és ezek alapján automatikusan míködésbe hozza a fenyegetés elhárítására leginkább megfelelő aktív és passzív védelmi eszközöket, és tájékoztatja a pilótát a veszélyforrások prioritásáról.
A célpontok leküzdéséhez, azon belül is különösen a nagy jelentőséggel bíró, látóhatáron túlról vívott légi harchoz a típust többfunkciós, Doppler-impulzus lokátorral szerelik fel. A ECR90-es lokátort úgy tervezték meg, hogy minimalizálják a pilótára háruló feladatokat. A lokátor célpontkezelő (track-management) szoftvere folyamatosan megjeleníti, elemzi, prioritás szerint rendezi és törli a felderített célpontok adatait. Harmadik generációs, koherens lokátorként az ECR90-es jelentősen nagyobb teljesítményí processzorral rendelkezik, és felfelé, valamint lefelé néző üzemmódban egyaránt képes a célok bármilyen szögből történő felderítésére. Emellett bizonyos fokig rejtetten tud üzemelni, amivel csökkenthető annak kockázata, hogy az ellenséges gép besugárzásjelzője felfedezze a lokátor jeleit. Teljesítményéről pontos adatok azok titkossága miatt nem állnak rendelkezésre, de feltételezhetően egyszerre legalább tíz célpont ellen képes rakétát vezérelni.
Az első két Eurofighter-mintapéldány 1994-ben szállt fel. Németország és Nagy-Britannia eredetileg 250, Olaszország 165, Spanyolország pedig 100 példány hadrendbe állítását tervezte, végül azonban Spanyolország 1994 januárjában 87, Németország 180, Olaszország 121 darabra tett megrendelést. A németek által megrendelt mennyiségben legalább 40 vadászbombázó-változat is benne foglaltatott. Nagy-Britannia 232 példányt rendelt, további 65-re pedig opciót jelentett be. Az előzetes tervek szerint a gépek átadását mind a négy légierő számára 2001-ben kel lett volna megkezdeni, de erre valójában csak 2003-ban került sor. Noha az Eurofighter alapvetően légifölény-vadászgépnek készült, széles körí csapásmérő képességekkel is rendelkezik. Közvetlen légi támogatásra ugyanúgy alkalmazható, mint az ellenséges légierő elleni harcra, lefogó tíz biztosítására és hajók elleni csapásmérésre, sőt később felderítési feladatokat is el fog tudni látni. Alacsony–alacsony bevetési profil esetén a típus hatósugara 648 km, alacsony– magas–alacsony profilnál viszont 1395 km. Repülési magasságtól függően
az Eurofighter maximális sebessége 2 mach.
Francia szélvihar
Franciaország kezdetben tagja volt annak az európai konzorciumnak, amelyet az Eurofighter kifejlesztésére hoztak létre, de már korán kiszállt a programból és saját vadászgép tervezésébe fogott. Munkájuk gyümölcseként született meg a Dassault Rafale (Szélvihar), Franciaország XXI. századi fürge harci repülőgépe. Ugyanúgy, ahogy az Eurofighter esetében, a Rafale-ból is először egy technológiai demonstrátor készült – amely 1986. július 4-én hajtotta végre első repülését. Két megnövelt teljesítményí SNECMA M88–2-es kétáramú sugárhajtómíve utánégető nélkül egyenként 10 950 kp tolóerőt ad le, utánégetővel 16 400 kp-ot. Az együléses típus kompozit deltaszárnnyal, teljes felületében mozgatható kacsaszárnnyal, egyetlen függőleges vezérsíkkal és két hajtómíbeömlő nyílással rendelkezik. A levegőben stabilan viselkedő gépet digitális fly-by-wire vezérlőrendszerrel látták el, a korszerí pilótafülkébe pedig hangfelismerő rendszert építettek be, hogy a pilóta szóban adhassa ki utasításait a gép különböző berendezéseinek. A kompozitanyagok és az alumínium-lítium ötvözet kiterjedt alkalmazásának köszönhetően nyolcszázalékos súlymegtakarítást sikerült elérni.
A Rafale teljesen kompatibilis a NATO-ban alkalmazott légiharc- és levegő-föld fegyverzettel. Csapásmérő feladatkörben egy nagy távolságról indítható nukleáris töltetí bombát hordozhat, míg elfogó vadászgépként fegyverzetét nyolc infrafejes vagy aktív lokátoros légiharc-rakéta alkotja. Földi támogató feladatok során a gép általában 16 darab 227 kg-os bombát, két légiharc-rakétát és két külső póttartályt visz magával. Beépített 30 mm-es gépágyúját a jobb oldali hajtómíbeömlő nyílás oldalában helyezték el. Vízszintes repülésben, nagy magasságon maximális sebessége 2 mach, kis magasságon 1390 km/h. Franciaország 2015-ig 140 Rafale-t akar hadrendbe állítani – ebben benne foglaltatik az anyahajó-fedélzeti üzemeltetésre tervezett Rafale–M változat is. A francia kormány a típusban az ország védelmének egyik legfőbb letéteményesét látja, különösen miután bizonyos arab országok a Földközi-tenger túlsó oldalán egyre ellenségesebb magatartást tanúsítanak az európai államokkal szemben. Egy tucat 250 kg-os bombával, négy légiharc-rakétával és három külső póttartállyal megpakolva a gép földközeli magasságban 1055 km-es harci hatótávolsággal rendelkezik.
Amerikai ragadozó
A XXI. század hajnalának kétségkívül legizgalmasabb harci repülőgépe a Lockheed Martin F–22-es Raptor, a Ragadozó. Az Eurofightertől és a Rafale-tól gyökeresen különböző típus kifejlesztésének története jól példázza azokat a technológiai és pénzügyi nehézségeket, amelyeket egyetlen hasonlóan fejlett fegyverrendszer sem kerülhet el. Az 1970-es évek végén az USAF bejelentette, hogy F–15-ös Eagle vadászgépeinek felváltására szüksége lenne 750 darab fejlett harcászati vadászgépre (Advanced Tactical Fighter – ATF). Olyan gépet akartak, amely legalább 2025-ig biztosítaná az amerikai légi fölényt. Igényeik között szerepelt, hogy az új egy üléses típus az F–15-öshöz képest 50–100%-kal nagyobb hatótávolsággal rendelkezzen, legyen képes rövid fel- és leszállásra, hogy megrongált kifutópályákról is be lehessen vetni, illetve egyszerre több, látóhatáron túli célpont is leküzdhető legyen vele. Mindemellett a lopakodókialakítást, a szupercirkáló képességet (utánégető használata nélküli szuperszonikus repülést) és az ellenséges repülőgépektől és földi légvédelmi eszközöktől hemzsegő területeken való túlélőképességet is alapkövetelményként jelölték meg. Az ATF-hez felhasználandó különféle technológiai megoldások kipróbálására az USAF számos párhuzamos kutatási programot indított. Elsőként egy irányításkonfigurált jármí (CCV) repülési kísérletei kezdődtek meg 1976–77-ben.
Ezzel azt demonstrálták, hogy a repülőgép térbeli helyzete és repülési iránya szétválasztható egymástól – a gép oldalirányban csúszva repült, bedöntés nélkül fordult, térbeli helyzetének megváltoztatása nélkül emelkedett és süllyedt, valamint haladási irányának megváltoztatása nélkül fordította jobbra-balra, fel-le az orrát. Szintén az ATF-program keretében repült az előrefelé nyilazott szárnyú Grumman X–29-es, mely első felszállását 1984 decemberében hajtotta végre, illetve egy bevetési profilhoz alkalmazkodó szárnyszerkezettel felszerelt F–111-es, melynek szárnya mindig automatikusan az adott körülményekhez legmegfelelőbb nyilazási szögre állt be. 1983 szeptemberében, miközben javában folytak a kísérleti repülések, az USAF koncepciótanulmányok elkészítésével bízott meg hat amerikai repülőgépgyárat, melyek közül végül kettő, a Lockheed és a Northrop kapott megrendelést két-két technológiai demonstrátorra. A YF–22-es és a Northrop YF–23-as egyaránt 1990-ben repült először. A végső döntés 1991 áprilisában született meg: az Lockheed F–22-es lett a befutó…
Az F–22-es számos olyan tulajdonsággal bír, amelyek növelik lopakodó képességét. Légiharc-rakétáit például három belső fegyverterében viszi magával. A repülőgép harci szerepének 1993-as elemzését követően született döntés a földi támogató képesség megteremtéséről. Ennek megfelelően a belső fegyverterekben precíziós vezérlésí rakétákat is el lehet helyezni. A harci repülőt nagy bevetésszámra tervezték, leszállás után kevesebb mint 20 perc elteltével ismét bevetésre indulhat. Repülési elektronikája légi harcban gyors reagálást tesz lehetővé, ami rendkívül fontos, hiszen a túlélés nagyrészt attól függ, hogy a pilóta milyen gyorsan képes felderíteni a célt, és meg tudja-e semmisíteni azt, mielőtt az ellenséges gép rakétát indítana.
Oroszok takarékon
Az F–22-est a fürge szovjet vadászgépek tömeges bevetése képezte fenyegetés elhárítására tervezték. Feladatául azt szabták, hogy a látóhatáron túlról indítható rakétáival már az ellenség saját légterében vegye fel a harcot. A fenyegetés akkoriban nagyon is valóságosnak tínt: a minden időben bevethető, kis magasságú behatolásokra alkalmas Szu–24-es Fencer nagyban növelte a szovjet légierő azon képességét, hogy a NATO légterébe mélyen behatolva légi csapásokat hajtson végre. A Szu–25-ös Frogfoot csatarepülőgép Afganisztánban bizonyította kiválóságát. A MiG–29-es Fulc rum és a Szu–27-es Flanker komoly kihívást jelentett a NATO légifölény-vadászgépeinek, és emellett földi célpontok támadására is be lehetett vetni őket. A cirkálórakétákkal felfegyverzett amerikai bombázógépek ellen kifejlesztett MiG–31-es Foxhound pedig új dimenziót nyitott a szovjet légvédelemben. Az oroszok egyértelmíen képesnek tíntek arra, hogy egy F–22-eshez hasonló fejlett vadászgépet építsenek, és fennállt annak a veszélye, hogy ezt az amerikaiakat megelőzve meg is fogják tenni. Miután azonban bekövetkezett a Szovjetunió felbomlása, ami komoly gazdasági problémákat eredményezett, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország új harci repülőgép fejlesztése helyett inkább meglévő típusait korszerísítve próbál felkészülni a XXI. század kihívásaira.
Erre jó példa a Szuhoj Szu–37-es egy üléses vadász- és támadó repülőgép, amelyet a Szu–27-es, Szu–35-ösből fejlesztettek ki háromdimenziós tolóerővektor-kitérítés alkalmazásával – ez rendkívül jó manőverezőképességet biztosít a típusnak. A Szu–37-es például képes arra, hogy 90°-osnál nagyobb állás-szögváltozással szík bukfencet hajtson végre gyakorlatilag a saját tengelye körül, és a végén magasságvesztés nélkül folytassa vízszintes repülését. Meglepő, de úgy tínik, az oroszok költségtakarékos megoldása bevált, hiszen legújabb sugárhajtású vadászgépeik többé-kevésbé ugyanazokat a feladatokat tudják ellátni, mint az F–22-es, de az amerikai típus költségeinek a töredéké ért. Az orosz gépek egy része a XXI. században megvásárolható lesz a világpiacon, ami a meglévő erőegyensúly felborulásával fenyeget, ugyanis olyan országok is hozzájuthatnak ezekhez a gépekhez, amelyek eddig csak a számos változatban létező British Aerospace Hawkhoz hasonló, viszonylag olcsó, kisméretí harci gépeket engedhették meg maguknak. A Hawk sok országban szolgálatban áll, még a US Navy is használja kiképzésre T–45-ös Goshawk néven.
Függőleges igények
Bármely légierő számára az jelenti az ideális megoldást, ha gépállományának többségét nagy teljesítményí, hangsebesség alatti V/STOL, vagyis függőlegesen fel- s leszállni képes típusok, kisebb részét pedig az ezeket védő szuperszonikus elfogóvadászok alkotják. Sok, jelenleg hadrendben álló harci gép képes hangsebesség feletti repülésre, rövid nekifutású felszállásra és különféle feladatok ellátására, de egyik sem tud függőlegesen leszállni, ami pedig fontos lenne a repülőterek ellen intézett ellenséges válaszcsapás esetén. Az elmúlt évtizedekben jó néhány szuperszonikus V/STOL-tervezet készült – ilyen volt például a Hawker Siddeley P.1154-es csapásmérő repülőgép, melynek fejlesztését 1965-ben leállították. A program törlése után kezdődött meg közvetlenül a P.1127-es fejlesztése, amely másfél évvel később hajtotta végre első repülését, és amely a mai Harrier típus család ősének tekinthető. Noha a P.1154-es fejlesztése nem folytatódott, később 1973-ban a US Navy számára egy hasonló, szuperszonikus repülésre képes géppel kezdtek kísérleteket. Alapját a US Navy hangsebesség alatti tartományban távolsági csapásmérésre is képes, szuperszonikus anyahajó-fedélzeti elfogóvadászra kiírt pályázata képezte. Hajtómívének a nagy átmérőjí Rolls-Royce Pegasus 15-ös plénumkamrás változatát választották. A gép sebességét 1,7 machra tervezték úgy, hogy ezt később 1,9-re lehessen növelni.
A szárnyfelület nagyobb lett, és a főfutókat a kilépőéleken elhelyezett futógondolákba lehetett behúzni, de ezen változtatások ellenére is egyértelmíen felismerhető volt, hogy a gép a Harrier-ből származik. Mivel a haditengerészet költségvetésébe nem fért bele a fejlesztés tervezett költsége, a program nem jutott tovább a tanulmányok készítésének első fázisánál. A törölt AV–16-os program helyett 1975–76-ban vette kezdetét a Harrier II-es fejlesztése, mely a XXI. században is kiváló harcképességí csapásmérő típusként áll hadrendben.Korábban sokan úgy vélték, hogy a jövő század közepére egy-egy harci repülőgép kifejlesztése többe fog kerülni, mint az Egyesült Államok éves bruttó nemzeti összterméke, de azóta már olyan számítógépes rendszerek állnak rendelkezésre, amelyek képesek elvégezni a kutatási és fejlesztési munka oroszlánrészét. A világ legjelentősebb védelmi kutatásokat végző ügynökségei számítógépes szimulációk segítségével már most azt vizsgálják, milyenek lesznek az F–22-est, az Eurofightert és a Rafale-t váltó, újabb generációt jelentő harci repülőgépek 2050-ben. Ezek a gépek már olyan fordulékonyak lesznek, hogy könnyedén körbetáncolhatják egymást a levegőben – emiatt a légiharc-rakéták nem sokat fognak érni ellenük, és a gépágyúk szerepe nagyon fel fog értékelődni. Az a pilóta fog győzni, aki gépével fordulóharc közben képes lesz úgy manőverezni, hogy végzetes találatot érhessen el ellenfelén. §
- Ultramodern MiG
A Szu–15-ös felváltására a MiG–25-ösből fejlesztették ki a MiG–31-es nagy hatótávolságú elfogóvadászt, mely a NATO-tól a Foxhound kódnevet kapta. A Szovjetuniót fenyegető, légi indítású cirkálórakétákkal felfegyverzett B–52-es és B–1-es bombázók ellen szánt kétüléses típus minden időjárási körülmények között, bármilyen magasságon bevethető. A célrávezetés automatikusan, maga az elfogás pedig földi irányítással zajlik. A gép elektronikus nyalábmozgatású, fázisvezérelt, 200 km hatótávolságú tízvezető lokátora (NATO-kódneve: Flash Dance) egyszerre 10 célpont követésére képes, és egyidejíleg négy rakétának képes pályakorrekciós jeleket küldeni. A leggyakrabban alkalmazott bevetési profil szerint az elfogást négygépes kötelék végzi, melynek vezérgépe közvetlen kapcsolatban áll a földi lokátoros vadászirányító hálózattal, a három kísérő pedig digitális adatátviteli rendszerrel kapcsolódik a vezérgéphez. Ilyen felállásban a négy, egymás mellett, vonalban repülőgép közel 900 km széles területet tud lefedni fedélzeti lokátoraival. A MiG–31-es törzs alatti indítószerkezetein négy nagy hatótávolságú, félaktív lokátoros önirányítású AA–9-es Amos rakétát, a szárny alatti indítósíneken pedig két közepes hatótávolságú, infrafejes AA–6-os Acrid, illetve négy kis hatótávolságú, szintén infrafejes AA–8-as Aphid légiharc-rakétát hordozhat. A MiG–31-esnek létezik egy míholdak lelövésére kifejlesztett változata is MiG–31D típusjelzéssel.
- A sokoldalú Harrier
A Kuvaitot megszálló iraki haderő ellen felvonult szövetséges légierő egyik legsokoldalúbb típusa kétségtelenül az USMC AV–8B Harrier II-es függőlegesen/röviden fel- és leszállni képes (V/STOL) repülőgépe volt, amelyet a British Aerospace és a McDonnell Douglas közösen fejlesztett ki. Az itt alkalmazott forradalmian új kétáramú gázturbinánál a turbóventilátortól és a kis nyomású kompresszorlapátoktól kilépő levegőt az elülső, forgatható fúvócsövekhez vezették, a fennmaradó légáram pedig a hátulsó forgatható fúvócsöveken keresztül távozott. Az első példányok Harrier GR.1-es néven 1969. április 1-jén álltak szolgálatba – ezzel a Harrier lett a világ első, hadrendbe állított V/STOL repülőgépe. A jelentős amerikai pénzügyi támogatással fejlesztett Harrier hadrendbe állítását elsősorban az ösztökélte, hogy a vietnami háború során bebizonyosodott: a csapatoknak nagy szüksége lenne egy merev szárnyú támogató repülőgépre. Noha az AV–8A alapkoncepciója jól bevált, a tengerészgyalogság nagyobb teljesítményí gépet igényelt, ezért került sor az AV–8B Harrier II-es kifejlesztésére.
