Vigyázz…kéz…tíz!

Minden tíz keletkezéséhez és továbbterjedéséhez – legyen szó kicsiről vagy pusztítóról – mindössze három feltételre van szükség: oxigénre, kellő hőre és éghető anyagra. Amióta az ember házakban él, számolnia kellett azzal, hogy minden vagyona a lángok martalékává válhat… Hajdan elég volt néhány aszályos, szeles nap, és akár egy egész nagyváros válhatott a földdel egyenlővé.LONDON (1666. szeptember 2–7.)
Thomas Fraynor királyi pék sütödéje a londoni belváros, a City keskeny utcácskáinak egyikén, a Pudding Lane-n állt. &Uacutegy látszik, a férfi 1666. szeptember 2-án este mielőtt nyugovóra tért, nem bizonyosodott meg arról, hogy mindegyik sütőjében kialudt-e a parázs. Éjjel 2-kor ugyanis egy inas, aki a pékség fölött lakott, arra ébredt, hogy az egész míhely lángokban áll. Lefelé már nem menekülhettek, ám egy emeleti ablakon keresztül át tudtak még mászni a szomszédba. Egy cselédlány azonban a tetőn csapdába esett, így ő lett a tíz első áldozata. Az emberek kezdetben nem nagy meggyőződéssel, bőrvödrökből locsolták az égő házra a vizet. A nagy szélnek köszönhetően azonban a tíz három irányban villámgyorsan terjedt szét az egész városban, amely négy napon keresztül tombolt és pusztított. Nemsokára elérte a London Bridge-et, és azzal fenyegetett, hogy átlép a túlpartra. Az egész égbolt izzott, éjszakákon át több mint negyven mérföldről is látni lehetett a tíz fényét. A rémült emberek plébániatemplomokba, folyami bárkákra hurcolták, vagy a szennyvízcsatornákban rejtették el bútoraikat és egyéb értéktárgyaikat. Amikor a lángok már a Whitehall-palotát fenyegették, a király saját öccsét bízta meg a tíz megfékezésével. Végül az erős keleti szelek 6-án lanyhultak, és másnap a tüzeket eloltották.

A feljegyzések szerint London mintegy félmilliós lakósságából mindössze hatan lelték halálukat, de minden bizonnyal ennél jóval több áldozat lehetett. A szegény és középosztálybeli emberek eltínését ugyanis nem vették számba. Az anyagi kár elképesztően nagy volt. A Citynek több mint 5 km2 nagyságú területe semmisült meg teljesen. 13 200 ház, 87 templom, köztük a felállványozott Szent Pál-katedrális lett a tíz martaléka. A Bridewell-palota, a központi börtön épülete és a Tőzsdepalota egyaránt füstölgő romhalmazzá vált. Minden ötödik ember, összesen 100 000 londoni vált hajléktalanná egy hét alatt. Egy üdvözítő hatása azonban mégis volt a tíznek: Elpusztította a korábban viszsza-visszatérő pestisjárványok kórokozóit, illetve annak tenyészállatait, a bolhákat. A nagy londoni tíz történetének legfontosabb forrásai: Samuel Pepys (1633–1703) haditengerészeti hivatalnok és John Evelyn (1620–1706), a Royal Society titkárának naplója, valamint William Taswell (1651–82) emlékiratai, aki 15 éves volt a katasztrófa idején. London szintén többször átvészelt már hatalmas tízvészeket. Többek között Kr. e. 120-ban, amikor Londinium néven még a Római Birodalomhoz tartozott, de 798-ban, 982-ben és 989-ben is leégett egy-egy része. Az 1212-es tíz több mint 300 emberéletet követelt.

RÓMA  (Kr. u. 64. július 18–24.)
A tíz a Circus Maximus délkeleti részén, a Palatinus- és a Caelius-hegy találkozásánál keletkezett Kr. u. 64. július 18-án éjszaka, a kereskedőknél felhalmozott gyúlékony anyagok között. A lángok gyorsan terjedtek a nagy szélben a város száraz, fából készült szerkezetein keresztül. A tíz először végigsöpört a sík területen, majd a dombokra is felcsapott, míg végül visszatért, és újból az alacsonyabb részeken pusztított. Egyesek otthonuk pusztulását látva öngyilkosok lettek, másokat a kialakuló zírzavarban tapostak halálra. Néhányan fosztogatás közben lettek a fojtogató füst áldozatai. A legtöbben azonban kimenekültek a városból, és a környező mezőkön, vidéki rokonoknál húzták meg magukat. Végül a hatodik napon az Esquilinus domb alján vetettek véget a tíznek úgy, hogy hatalmas területen lerombolták az épületeket, így nem volt, ami tovább táplálhatta volna a lángokat. Néró császár közben Antiumból visszatért a fővárosba, de nem tudta megakadályozni palotája leégését. Ekkor azonban megnyitotta a hajléktalanok előtt saját kertjét és a kukorica árát is maximálta.

Az ugyan bizonytalan, hogy ki vagy mi okozta a tüzet, egy szóbeszéd szerint azonban maga Néró tette, hogy új várost építhessen. Róma tizennégy kerületéből négy maradt sértetlen, míg három a földdel lett egyenlő. Az 1700 magánháznak és a bérházak 47 000 lakásának mintegy tizede pusztult el, ám a halálos áldozatok számát nem jegyezték fel. Az anyagi áldozatok közül kiemelkedett a Servius Tullius által Lunának emelt szentély, Jupiter temploma, Vesta szentélye és számos régi görög és római történelmi mí. A tíz történetét három másodlagos forrásból (Cassius Dio, Suetonius és Tacitus), valamint Seneca és Pál fiktív levelezéséből ismerjük. A történetírók Fabius Rusticus, Cluvius Rufus és idősebb Plinius munkáit használták, amelyek azonban nem maradtak fenn. Érdekes módon a kortárs Epictetus, Josephus Flavius és Plutarkhosz meg sem említik a tüzet míveikben. Egyéb tízesetek is voltak a városban. Kr. u. 6-ban a házaknak csaknem a negyede semmisült meg, de újra felcsaptak a lángok 69-ben és 80-ban is.

MOSZKVA  (1812. szeptember 14–20.)
1812-ben Napóleon császár arra a végzetes gondolatra szánta el magát, hogy elfoglalva Oroszország fővárosát, békére kényszeríti a cárt. Amikor azonban szeptember 14-én csapatai élén bevonult Moszkvába, rá kellett döbbennie, hogy nincs kivel tárgyalnia, hiszen alig maradt ott valaki. Ráadásul éjféltájban több helyen egyszerre kitört tüzeket jelentettek. Kezdetben nem nagyon törődtek vele, ám két nappal később már a császár szálláshelyét, a Kremlt fenyegették a lángok. Napóleon elborzadva nézte az égő házakat, és környezetének megjegyezte: „Micsoda szörnyíséges látvány! És ők maguk idézték elő. Micsoda rendkívüli elszántság. Ezek valóságos szkíták." Amikor azonban már a Trojickaja-torony is lángra kapott, végre engedett tábornokai könyörgésének, és az utolsó pillanatban, leszakadó égő gerendák között menekült ki a Kremlből. Szálláshelyét Moszkva elővárosába, a Petyerszkoje-palotába tette át, de már másnap visszatért, mert katonái megfékezték a további pusztulást.

Közben 18-án a szél is alábbhagyott és eleredt az eső. Egy-két elszigetelt helyen ugyan még felcsaptak a lángok, 20-ára azonban mindenhol megfékezték a tüzeket. Moszkva mintegy háromnegyed része semmisült meg, de a legnagyobb pusztulás a kereskedőnegyedben történt. Mintegy 6500 – jórészt fából készült – magánház, 8250 bolt és raktár, 122 templom égett le. Megsemmisült a Moszkvai &Aacutellami Egyetem, valamint a Petrovszkij és Arbatszkij Színházak is. Becslések szerint 2000 sebesült orosz katona halt meg, ám miután a hatóságok az ellenség bevonulása előtt kiürítették a várost, a polgári áldozatok száma csekély volt. A tíz oka minden kétséget kizárólag gyújtogatás volt, de hogy kik okozták, nem egyértelmí. Napóleon még egy hónapig várta az orosz békeküldöttséget, ám végül október 18-án csapatai élén megszégyenülten vonult ki a szellemvárosból.

A tízről több francia szemtanú is beszámolt: Adrien-Jean-Baptiste-Francois Bourgogne őrmester, báró Jean-Baptiste-Antoine-Marcelin de Marbot, Philippe-Paul de De Ségur gróf és Hubert Methivier doktor. Az oroszok közül a legfőbb forrást gróf Fjodor Rosztopcsinnak, Moszkva kormányzójának visszaemlékezései jelentették. A mostaninál sokkal nagyobb pusztítást végzett a tíz 1547-ben, amikor egy lázadás során 1700 ember halt meg, és még ennél is nagyobbat 1571-ben, amikor a krími tatárok gyújtották fel. A történészek tíz- és százezer közé teszik az áldozatok számát.

CHICAGO (1871. október 8–10.)
1871 aszályos őszén tíz ütött ki az amerikai Chicagóban, amely egy fírésztelepről indult ki és rövidesen négy háztömböt rombolt le. Miután ezt néhány óra elteltével eloltották, a közelben egy újabb tíz keletkezett. A jelentések szerint ez utóbbi a DeKoven utca 137.-ben indult ki október 8-án délelőtt 9 óra körül. A tízoltóságot értesítették, de a szolgálatban levő őr azt gondolta, hogy az előző napi tíz miatt téves riasztás történt, ezért későn léptek akcióba. Az erős szél hatására a lángok átterjedtek egy sor fírészraktárra és míhelyre, aminek révén rövid időn belül komoly tízvész alakult ki. Ahogy végigsöpört a központi üzleti negyeden, szállodák, áruházak, színházak és az operaház is megsemmisült. A chicagói tízoltók távirati úton kértek segítséget, amire a környékből seregestül érkeztek a csapatok, de a tízoltófecskendők hatástalannak bizonyultak és a lángok átjutottak a Chicago folyó másik oldalára is. Az oltást nehezítették a menekülő chicagóiak ezrei, akik a Lincoln Parkban és a Michigan tó partján kerestek menedéket. A tíz két teljes napon át tombolt az üzleti negyedben, amikor is a zuhogó eső segítségével végre úrrá tudtak lenni a lángokon.
 
Az elkeseredett kárvallottak a chicagói tízvész után is megtalálták a maguk bínbakját Catherine O’Leary házvezetőnő személyében. A polgárok készségesen elhitték Michael Ahernek, a Chicago Tribune riporterének a sztoriját a szerencsétlen asszonyról, akinek a tehene fejés közben felrúgta az olajmécsest, ami lángra lobbantotta az istállót, majd az egész várost. Nem elég, hogy O’Leary katolikus volt egy protestáns többségí városban, ráadásul még bevándorló is, azaz idegen. Egy évtizeddel később Ahern bevallotta, hogy valójában csak kitalálta a történetet. Az igazi bínös Daniel Pegleg Sullivan munkás volt, aki akkor gyújtott meg egy kevés szénát a csírben, amikor tejet próbált lopni.A helyreállítás során 125 holttestet találtak, de valószíníleg több mint 300-an vesztek oda a lángokban, és százezren – a lakosság mintegy negyede – váltak hajléktalanná. 17 500 épület – köztük a Holy Family Church – semmisült meg. A víztorony azonban megmenekült. A tíz 8 négyzetkilométeres területen mindent elpusztított. Ebből a katasztrófából született azonban 1885-ben az első felhőkarcoló, amely után gomba módra szaporodtak társai, és új világváros született.

A chicagói nagy tízről a korabeli újságokból tájékozódhatunk – többek között Horace White-nak, a Chicago Tribune főszerkesztőjének tollából –, valamint Donald L. Miller visszaemlékezéseiből, melynek címe: Az évszázad városa.

A tíz mindig is a fából épített vagy zsúppal fedett házakra jelentette a legnagyobb veszélyt. Európában egészen a legújabb időkig az ilyen épületeket igen közel építették egymáshoz, így az egyikben kitört tíz hamar átterjedt az egész utcára. A kiszögellő felső emeletek, melyek mindegyike a másiknál jobban igyekezett kinyúlni, már-már hozzáértek a szemközti házhoz. A londoni City még a XVII. században is középkori jelleget hordozott magán keskeny, kanyargó sikátoraival, túlzsúfolt nyomornegyedeivel. Moszkvában szinte kizárólag faszerkezetí házak épültek. Chicagóban a munkásosztály lakta környékek rozoga kunyhókból és bérházakból álltak. Ráadásul a bennük tárolt anyagok – olaj, kender, kátrány – is az égést segítették. A világításhoz gyertyákat vagy viaszos fáklyákat használtak, de Londonban például a polgárháborúból megmaradt lőporkészleteket is otthon tartották. A legnagyobb veszélyt azonban a raktárakban tárolt, egymásra dobált árukészletek alkották. Rómától Chicagóik mindenütt a kereskedőnegyedek égtek le először. Ha megvizsgáljuk a történelem legnagyobb tíz okozta tragédiáit, a legtöbb esetben kiderül, hogy az apokalipszis elkerülhető lett volna, ha az emberek kezdettől fogva helyesen cselekszenek. Rómában – a források szerint – a döbbenet annyira megbénította az embereket, hogy meg sem próbálták javaikat menteni, mások meg fejvesztetten rohangáltak és akadályozták az oltást.

Londonban, 1666-ban a városi hatóságok – mivel attól tartottak, hogy a tulajdonosok kártérítést kérhetnek – nem merték lerombolni az első kigyulladt ház körüli épületeket, amellyel mesterséges tízgátat képezhettek volna. A tíz természetével szinte senki nem volt tisztában. „Egy nő is elolthatja, ha rávizel” – mondta a londoni polgármester, amikor kihívták az első lángokhoz, aztán bosszúsan hazament aludni. És ami még rosszabb: az emberek, abban az igyekezetükben, hogy gyorsan eloltsák a tüzeket, feltörték az utcán a vízcsöveket, hogy megtöltsék a vödröket, majd hagyták, hogy ömöljön belőlük a víz, minek következtében a víztárolók kiürültek. A chicagóiak szintén nem reagáltak elég gyorsan. Sokan inkább fosztogatásra használták a zírzavart, minthogy az oltással törődtek volna. A kocsmárosok kigurgatták whiskeys hordóikat az utcára, hogy meg ne gyulladjanak. Ennek következtében hamarosan lerészegedett férfiak és nők tántorogtak a városban. &#336k persze nem fogták fel a veszélyt, és sokukat egyszeríen eltaposták a menekülők. Egyébként is a legtöbb esetben nem a tíz, hanem a fojtó füst okozott halált. Az áldozatok csaknem biztosan még jóval azelőtt megfulladtak, mielőtt a lángok elérték őket.

Pirománok és bínbakok
A múltban a legtöbb katasztrófát a gondatlanság és természeti csapások által keltett tüzek okozták, a szándékos gyújtogatás viszonylag ritkaságszámba ment. Az elkeseredett emberek azonban általában szívesen kerestek bínbakokat, akiken kitölthették tehetetlen bosszúvágyukat. A hisztériát pedig általában az éppen uralmon lévők arra használták, hogy leszámolhassanak vélt, vagy valós ellenségeikkel. Jó példa volt erre a római nagy tíz Kr. u. 64-ben, ahol hamar elterjedt, hogy Néró tervelte ki a város felégetését, mert újjá akarta építeni. &Aacutellítólag titokban küldött ki embereket, akik úgy tettek, mintha részegek volnának, és közben felgyújtották az épületeket. Ha valaki meg akarta állítani őket, így kiáltottak rá: „Parancsra tesszük!” Még Tacitus, Suetonius és Cassius Dio is azt állította, hogy a császár palotája erkélyéről nézte a város égését, miközben Trója pusztulásáról énekelt. Egy népszerí legenda szerint hegedült, ami természetesen anakronizmus, hiszen ezt a hangszert még fel sem találták ekkor. Néró mindenesetre úgy látta jónak, ha eltereli magáról a gyanút, és a bínbakokat az új vallási szekta képviselőiben, a keresztényekben találta meg. Még az sem kizárt, hogy valóban vétkesek voltak, hiszen a próféciák megjósolták a bínös város pusztulását, de nincs bizonyíték, hogy valamelyik túlbuzgó keresztény sietette volna a beteljesülést.

Mindenesetre az összefogdosott férfiakat és nőket vadállatok bőrébe varrva kutyákkal tépették szét, és Néró parancsára keresztre feszítve égették meg őket, hogy éjjel is fáklyaként világítva emlékeztessenek Róma égésére.  Londonban, 1666-ban a külföldieket, főleg a második angol–holland háború után bevándorolt hollandokat és franciákat gyanúsították, és néhányukat meg is lincselték. Egy francia órás, Robert Hubert kínvallatása során „bevallotta”, hogy a pápa ügynökeként ő gyújtotta fel a várost. Bár sokan kételkedtek szavában, szeptember 28-án mégis felakasztották. Moszkva 1812-es leégésénél a tíz a város különböző pontjain egyszerre lobbant fel, ami a gyújtogatás egyértelmí jele. Bár sokan a fosztogató részeg lengyel katonákat okolták, sokkal valószíníbb, hogy maguk az oroszok borították lángtengerbe a várost. Gróf Fjodor Rosztopcsin, Moszkva kormányzója a város kiürítésekor elvitette a tízoltó berendezéseket. Emlékirataiban leírta, hogyan rendelte el székhelye felégetését, később azonban tagadta ezt. Francois Bourgogne francia őrmester szerint – aki első kézből tapasztalta meg az eseményeket – börtönökből kiengedett orosz fegyencek gyújtották fel Moszkvát. Mint emlékirataiban leírta, a fanatikus gonosztevők az azonnali tízparancs ellenére minden útjukba kerülő házat lángra lobbantottak. Amikor egyiküknek karddal vágták le fáklyát tartó jobbját, állítólag bal kézzel emelte fel a földről az égő fahasábot, hogy bevégezhesse megkezdett munkáját. Chicagóban Catherine O’Leary tökéletes bínbaknak tínt a város 1871-es elpusztítójának szerepére: nő volt, bevándorló és katolikus. Michael Ahern újságíró 1893-ban azonban bevallotta, hogy ő találta ki a történetet a lámpást felrúgó tehénről. Sokkal valószíníbb, hogy Daniel Pegleg Sullivan, aki először jelentette a tüzet, gyújtott meg egy kevés szénát a csírben, miközben tejet próbált lopni.

Évszázados lánglovagok
A szervezett tízoltás legkorábbi említése minden bizonnyal a Kr. e. II. századból való, amikor a kőépületeket kezdték felváltani a fából készült otthonok. Az alexandriai Ktészibiosz ekkor talált fel egy kézzel míködtethető kezdetleges fecskendőt, amellyel vízsugarat lehetett a tízre fröcskölni. Az első római tízoltóság egy olyan rabszolgákból álló csoport volt, akiket Marcus Egnatius Rufus aedilis jelölt ki. Ebből az ötletből merített Augustus császár, aki az úgynevezett vigilesből (őrökből) alakított ki egy tízoltó csapatot. Ezeket a férfiakat e célból épített épületekben helyezte el, amelyek hamarosan gyírí alakban fogták körbe Rómát. Elsőrendí feladatuk az éjjeli tízvédelmi őrjáratok szervezése és azoknak a házaknak az elbontása volt, amelyek a tíz terjedésének irányába estek, hogy ezzel mesterséges tízgátat képezzenek. Felszerelésük között létrákat, szekercéket és tízoltópokrócokat is találunk. A nagy tíz után Néró megígérte, hogy egy hajózható csatornát ásat az Avernus tóból a terméketlen part mentén elhelyezkedő Tiberisig, hogy könnyen lehessen vízhez jutni hasonló katasztrófák esetén. Emellett szélesebb utcákat hagytak, korlátozták a házak magasságát és szabadon hagyták az udvarokat. A Római Birodalom bukásával azonban az alapvető tízvédelmi intézkedések teljesen eltíntek Európából.

Az első néhány kezdetleges kísérlet a tíz veszélyeinek tudatosítására 1086-ban, Angliában történt. Éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el, valamint előírták, hogy minden nyílt tüzet és gyertyát el kell oltani. 1189-ben London első főpolgármestere rendeletet adott ki, amely szerint az új épületeket nagyobb távolságokban és kőből kell építeni, és palatetővel vagy agyagcseréppel kellett befedni az akkoriban használatos gyúlékony fa- és szalmatetők helyett. 1254-ben IX. Lajos francia király megengedte Párizs lakosainak, hogy saját éjjeli őrségeket alapíthassanak, akik megfékezhették a kialakulóban lévő tüzeket. 1518-ban egy német aranymíves nagyméretí fecskendőt szerelt egy kocsira, Jan Van der Heiden holland feltaláló pedig 1672-ben elkészítette az első kéziszivattyút, amit folyamatosan továbbfejlesztettek.

Az 1666-os londoni tízvész során a király öccse, Jakab yorki herceg vezetésével egy csapattest puskaporral robbantott fel fél tucat házat a tízfal előtt, hogy megakadályozzák további terjedését. Ezt követően komoly intézkedéseket tettek a szervezett tízoltóság felállítására, de az első modern értelemben vett csapatot csak a XVIII. század elején hozta létre François du Mouriez du Périer Franciaországban. 1680-ban dr. Nicholas Barbon alapított egy pénzintézetet, ahol biztosítást lehetett kötni a tíz által okozott esetleges károk megtérítésére. Amerikában sokáig nem voltak professzionális tízoltók, de már 1648-ban tízfelügyelőket neveztek ki New Amsterdamban, 1678-ban pedig létrehozták a Boston Fire Office-t. Kevesen tudják, hogy George Washington maga is önkéntes tízoltó volt, a másik nagy államférfi, Benjamin Franklin pedig 1736-ban létrehozta az Union Fire Companyt Philadelphiában. Az első teljes, munkaidőben fizetett tízoltóságot pedig 1853-ban, az ohiói Cincinnatiban állították fel, akik először használtak gőzzel míködtetett tízoltóautókat. Ekkor vette kezdetét a modern tízoltás, ennek története azonban már egy másik lapra tartozik… §