Keselyí. A temetkezési vállalkozó

A férj lázasan fekszik a sátor előtt, és a szenvedéstől megváltó halált várja. A felesége vigasztalni próbálja, de ő nem hagyja magát: „Ne ostobáskodj. Már most haldoklom. Kérdezd meg azokat a dögöket!” Hemingway híres kisregényében, A Kilimandzsáró havában a keselyík voltak „azok a dögök”, amelyek a súlyos beteg férfi közelében telepedtek le. „Arrafelé nézett – folytatja az író a jelenetet –, ahol a hatalmas, mocskos madarak ültek, kopasz fejüket felborzolt tollaik közé süllyesztve. A negyedik is leereszkedett, gyorsan futott pár lépést, aztán lassan a többiek felé döcögött.”Hemingway pontosan megfigyelte a keselyíket, ezeket a titokzatos, kísérteties madaraikat, amelyekkel senki sem szeret közelebbről találkozni. Még a nagy zoológusok is idegenkedtek tőlük. Brehm például így írt róluk: „A sasoknál vagy a sólymoknál sokkal ostobábbak, félénkek, de csak a legritkábban elővigyázatosak. Hirtelen haragúak, cseppet sem békések, mérgesek és alattomosak, de gyávák, és még a ravaszság szintjére sem sikerült fölemelkedniük.” A szíkös körülmények között élő madarakkal szemben sokáig fennmaradtak az ilyesféle előítéletek. Még 1930 körül, Brehm lekezelő értékelése után hetven évvel is azt írta róluk egy népszerí kézikönyv, hogy „sohasem terhelték agyukat gondolkodással”. Pedig a keselyík egyáltalán nem ostobák. Ezzel a legendával először korunk ornitológusai szakítottak; elsőként Claus König stuttgarti zoológus, aki tizenöt éve kutatja a világ minden táján a valóban riasztó külsejí keselyík viselkedését. Csak a módszeres megfigyelés során derült ki, milyen intelligenciával rendelkeznek ezek a madarak, és milyen különleges szerepet töltenek be az állatvilágban.

Feltínő a mozdulatlan
A keselyík rendhagyó állatok: a nappali ragadozó madarak közé tartoznak, tudományos néven a sólyom alakúak rendjébe, azt az egyszerínek tínő mívészetet azonban, hogy erős karmaikkal áldozatot ejtsenek, fejlődésük során
elfelejtették. Ma már nem tudnak vadászni és ölni, csak megkeresik zsákmányukat. Ebben viszont ők a legjobbak. Az ismert, mintegy huszonkét keselyífaj szinte mindegyike kizárólag döghúson él. Mivel más táplálékra nem számíthatnak, ráadásul meg kell előzniük a velük versengő oroszlánokat, hiénákat, sakálokat és marabukat, létük attól függ, hogy sikerül-e elsőként felfedezniük az elhullott – sőt már a haldokló – állatot. Ezért minden más madárnál messzebbre és magasabbra repülnek, hogy a lehető legnagyobb területet tekinthessék át. Ehhez energiát használnak föl; tartalékaikkal igen takarékosan kell bánniuk, hiszen táplálékválasztékuk sokkal inkább függ a véletlentől, mint más madarak esetében.

Ezért felderítő útjaikról erőt kímélő vitorlázórepüléssel térnek vissza fészkükre. Rendszerint késő délelőtt indulnak táplálékszerző útjukra, mikor – különösen Kelet-Afrika sztyeppéin, az erős egyenlítői napsütésben – a föld már eléggé fölmelegedett ahhoz, hogy felszálló légáramlatok alakuljanak ki. Mintha liften ülnének, úgy vitetik magukat fölfelé a keselyík a másodpercenként 3–4 méteres sebességí légáramlással – anélkül, hogy egyetlen szárnycsapást is meg kellene tenniük. Körülbelül 1800 méter magasságban hagyják el a szélliftet, és egyenletesen, lassan vitorláznak a következő áramlatig, amellyel aztán újra a magasba vitetik maglukat. Akár a nyolcvan kilométeres sebességet is elérhetik, míg a süllyedési arányuk tíz az egyhez, ami azt jelenti, hogy tízméteres repülés alatt sem veszítenek egy méternél többet a magasságból. Ily módon tizennyolc kilométert is megtehetnek anélkül, hogy újabb felszálló áramlatot kellene keresniük. Egy keselyí jó repülőidőben egy nap akár száz kilométerre is eltávolodhat a fészkétől úgy, hogy este még visszatérhessen.

A zsákmány keresése során – más húsevőktől eltérően – nem a mozgást figyelik, hanem éppen a mozdulatlanságot. A sztyeppén keresztül szaladgáló, legelésző, köröző állatok között azonnal észreveszik a beteg vagy döglött állatot. Három kilométeres magasságból még egy 30 centiméteres kölyköt is képesek azonosítani. Mikor valahol a mozgás abbamarad, azonnal körözni kezdenek a hely fölött. &Iacutegy tesznek akkor is, ha egy autó áll meg valahol. Mindig magányosan repülnek, nem rajban. De társaiktól nem távolodnak soha olyan messzire, hogy szem elől tévesztenék őket. Még a földön keresgélő madarak is figyelik társaik repülését, mivel az sok mindent elárul. Ha egy madár a földön valami érdekeset lát meg, azonnal ereszkedni kezd, majd zuhanórepüléssel közelíti meg a földet. Ahogy rárepül a zsákmányra, az jelzés a többi madár számára is, amelyek látótávolságon belülről rendre oda is érkeznek.

Tetem körüli munkamegosztás
Afrika nagyvad-vadászai gyakran számolnak be olyan esetről, hogy közvetlenül az oroszlánt, gnút, antilopot vagy zebrát ért halálos lövés után leereszkedik az első keselyí. Néhány perces különbséggel követik a többiek, és alig félóra elteltével már ötven-nyolcvan madár gyülekezik a dög körül, türelmesen várva a lakmározás idejét. Még a tapasztalt vadászok is meglepődnek ilyenkor, hisz röviddel a lövés előtt látcsővel sem lehet észlelni egyetlen keselyít sem. A madarak a dög körül rikácsolva, szárnyukat csapkodva tolonganak. Mindegyik igyekszik közel férkőzni az áldozathoz, de nem viaskodnak egymással, sőt e dögevő madarak nagy családján belül az egyes fajok különféle feladatok ellátására szakosodtak, így az egyik segíti a másikat, például a kis dögkeselyí a nagy füles keselyít. Feladatuknak megfelelő „szerszámokat” is kifejlesztettek maguknak. A barátkeselyí nyolc-tíz centis csőrével még a legszívósabb vadbőrt is fel tudja hasítani. Olyan munka ez, amelyre más keselyífaj csőre alkalmatlan.

A legnagyobb afrikai keselyí, a füles keselyí csőre különösen erős, így a legrágósabb porcos, inas szöveteket is le tudja szakítani a csontról. Addig, míg a többiek a csontot szabaddá nem teszik, türelmesen vár. Mikor már a többiek kiszolgálták magukat, akkor jön a család legkisebb tagja, a dögkeselyí, és felzabálja a beleket, sőt, sokszor még a tartalmukat is. Egy másik faj, a saskeselyí még a csontig lerágcsált dögön is megtalálja a maga táplálékát. Már az ókor egyik természetkutatója leírta róla a következőket: „Köveket és rég elhullott dögök csontjait eszi. Ami csak elé kerül, mohón felfalja. Ha valami túl nagy, a karmai közé veszi, fölrepül vele a magasba, és onnan dobja a sziklákra, míg lenyelhető nagyságúra össze nem törik.” Bár köveket ugyan nem eszik ez a különleges madár, minden másban egyezik a leírás. Claus König ornitológus egyszer egy egészen rendkívüli esetnek volt tanúja: a madár a csontot nemcsak egyszeríen leejtette, hanem egyenesen földhöz vágta. „Mikor már megfelelő magasságot ért el, abbahagyta a repülést, zuhanni kezdett, és szabályszeríen eldobta magától a csontot, ezzel is növelve a becsapódás erejét.” Ugyanezt a technikát alkalmazzák a keselyík a teknőcök esetében is. Zsenge húsukhoz úgy férnek hozzá, hogy a kemény páncélt kővel feltörik rajta; a nagyobbfajta madártojásokkal, így a strucctojásokkal is hasonlóan bánnak el.

Könnyek a fiókáért
A keselyík másik figyelemre méltó vonása, amelyet a görögök ugyancsak megfigyeltek, hogy erősen ragaszkodnak a fiókáikhoz. Egy ókori szöveg költői elragadtatással írt erről: „A keselyí él-hal a kicsinyeiért. Ha titokban elrabolják a fiókáját, csak gubbaszt a fészkén, még élelmet sem vesz magához. Könnyeket hullat, szinte sír.” Az antik világ embere számára tehát a keselyí magasabb rendí lénynek számított – már csak azért is, mert szoros kapcsolatban állt az elmúlással, s évezredeken át amolyan temetkezési vállalkozónak tekintették. Már a görög történetíró, Hérodotosz is meséli, hogy Zoroaszter tanítványai a dögevő madarakra hagyták a holttestüket. Bombay környékén a párszi vallású hivők még ma is egy külvárosi toronyban helyezik el halottaikat, ahol a keselyík csontig lerágják. A babiloni–asszír világban a keselyí uralkodó madár: számos fontosabb istennek keselyífeje volt.

A régi Egyiptomban két keselyíistennőt is ismertek: az egyik a thébai egyházi körzet védőszentje és uralkodónője, a másik a bátorság istennője volt, akinek a neve egyszeríen csak keselyít jelentett. Sokáig Európában is különleges szerepük volt a keselyíknek, míg a sasok át nem vették tőlük a madáristen szerepét. Prófétai képességet tulajdonítottak nekik, a madárjóslást igen nagyra tartó Rómában ezért számítottak szent állatoknak, melyeket tilos volt elpusztítani. Repülésük módjából a hivatásos madárjósok, az augurok csaták kimenetelét, uralkodók és népek sorsát vélték kiolvasni. Az ókori Róma papjai négy keselyífajt figyeltek meg: a fakókeselyít, a dögkeselyít, a barátkeselyít és a saskeselyít. Dél-Európa néhány helyén még ma is él néhány példányuk. Az Alpokban is honos egyetlen fajt az ornitológusok most ismét szeretnék elszaporítani: a saskeselyít. Közép-Európa legnagyobb madara talán újra visszatér… §