Tolvaj! – kiált az árus, és máris rendőr fut a menekülő alak után, aki valamit szorongat a kezében. – Tolvaj! – kiált fel a hallgató, amikor a vadonatúj slágerben egy régi zenemí dallamát fedezi fel. – Tolvaj! – kiáltana számos kutató, de hát hogyan bizonyítsa a lopást? Egyáltalán: miért és mikor lopás a szellemi értékek eltulajdonítása?Egy fiatalember hazaérkezik külföldről, de apját már holtan találja. Ezután egy alak ráveszi, hogy álljon bosszút, hiszen anyja oldalán apja gyilkosa bitorolja a trónt… Ha a királynét Klitaimnésztrának, a bitorló királyt pedig Aigisztosznak hívják, akkor a fiatalember neve Oresztész. Ha azonban a királyné Gertrúd és a gyilkos Claudius, akkor mindez az ókori Mükéné helyett a dán udvarban történik, s a királyfi neve Hamlet. Folytathatjuk: a fiatalember neve Orin is lehet, a testvére, aki ráveszi a bosszúra, a Lavinia névre hallgat. Ekkor az egész történet a távolabbi múlt század végi Amerikában játszódik, a szerzője nem Aiszkhülosz, nem Shakespeare, hanem O’Neill és a színdarab címe: Amerikai Elektra. A játék, amely jelzi, hogy híres, nagyszerí mívek alapvetően hasonlítanak egymásra, nem mindig folytatható ilyen könnyedén. Nem mindig tudjuk ilyen pontosan megfogalmazni; bár a két – vagy több – mí hasonlít egymásra, ugyanaz az alapmotívum szerepel bennük – mégis egészen más világ, egészen más probléma, amit a szerző ábrázol. Az Amerikai Elektra esetében ehhez azt is hozzátehetjük, hogy tudatosan, nyíltan vállalt idézet a mí alapja: az Atreidák ógörög legendájának modern, némi freudi pszichológiával átdolgozott változata. Szó sincsen lopásról, vagy ahogyan a míalkotásokkal kapcsolatban emlegetni szokták: plágiumról.
Heuréka! Elloptam
Vagy mégis? Hol a határ, amely tolvajból önálló alkotót csinál? Mi az a szempont, amely miatt az alkotásra büszke szerzőt máskor mégiscsak plágiummal vádolhatják? A világon semmit nem lopnak ugyanis olyan gátlástalanul, mint éppen a szellemi javakat. A közölt, bemutatott mí valamelyes védettségnek örvend. Az alkotó szellemnek azonban mindenkinél nehezebb titkot tartania. Aligha van mámorosabb emberi megnyilvánulás, mint a híres Heuréka!, vagyis Megvan, rájöttem! Aki szellemi javakat lop, munkát takaríthat meg, időt nyerhet a további munkához, és így nagyobb az esélye az újabb sikerekre. Ezért még a legnagyobb szellemek sem riadtak vissza a plágiumtól, mint ez a már idézett példákból is látszik. Goethét például azzal vádolták – némileg jogosan –, hogy Clavigo címí míve megírásához alaposan kicsupálta Pierre Beaumarchais emlékiratait. A költőfejedelem így válaszolt: „Amit megírtam – az az enyém; hogy az anyagot az életből merítettem-e vagy könyvből, egyre megy; a döntő a dologban az, hogy jól használtam fel.” Valljuk be, a kijelentésben sok az igazság, hiszen emlékiratként az anyag valószíníleg nem vált volna közismertté. Moliére a legkevésbé sem zavartatta magát más költők ötleteinek elorzásában. „Javakat onnan szerzek, ahol találok” – jelentette ki, és nyugodtan fölhasználta például Cyrano de Bergerac míveit. Shakespeare-nek is a szemére vetették, hogy drámáiba egész jeleneteket épít be más kortársak írásaiból. Legtöbb drámája alapanyagát, vagyis az eredeti mívet ma is ismerjük. De a tolvaj színházigazgatóé sokkal jobb minden esetben.
Állítólag Shakespeare mondta minderre: „Megmentettem egy rossz társaságból való lányt, és bevezettem egy jó társaságba.”
Aki képes arra, hogy a plágiumot kreativitással (az eltulajdonítást alkotással) párosítsa, nem érzi, hogy helytelenül cselekedett volna. Az olvasó sem érzi. Aki zseniálisan plagizál, az zseni. Egy bécsi író, Egon Friedell szerint: „A lopáshoz ízlés, érzék, széles látókör kell. Az Iliász az utcán hevert, de ellopni csak Homérosz tudta.” A költők, írók rendszerint arra hivatkoznak, hogy dramaturgiai és nyelvi eszközeikkel ők formálták remekmívé a nyersanyagot. Így tett Bertolt Brecht is, aki John Gay két évszázaddal korábbi mívének, a Háromgarasos operának anyagából alkotta meg a Koldusoperát. Hozzákeverte még Francois Villon balladáit, egy osztrák katonatiszt, Kari Klammer kitínő, de annak idején viszonylag ismeretlen fordításában. Eljárását Brecht röviden azzal intézte el, hogy a „szellemi tulajdon kérdéseiben alapvetően rugalmas”. A mívészetekben tehát nehéz dönteni, de a magasabb színvonal, a zsenialitás gyakran felmentő ítéletet nyújt.
Miért kisebb a bíntudat?
Más a helyzet a tudományos kutatások területén: egyértelmíen tolvaj, aki a tudomány egy bizonyos területén tulajdonít el szellemi javakat. Egyrészt eleve kézzelfoghatóbb az anyag: egy fölismerés, egy tudományos ötlet olyan vívmány, hogy aki megmásítja vagy elidegeníti, könnyen rajtaveszt. Egyszeríen azért, mert ha egy természettudós egy másik kutató eredményeit saját felfedezéseként tünteti föl, a lopás sorról sorra bizonyítható. Így eljárni természetesen tilos, és a törvény is bünteti. Franciaország volt az első, amely már a XVII. században megpróbálta modern formában védeni a szellemi tulajdont. Németországban 1837-től kezdett kialakulni a mívészi alkotásokkal és tudományos eredményekkel kapcsolatos jogvédelem. Jó, hogy létezik a szerzői jog. Egy ember, aki talán éveken át kutatott, gyötrődött, álmatlan éjszakákat töltött munkája mellett, sok mindenről lemondott az eredmény kedvéért, igényt tarthat az elismerésre. Mindenekelőtt ő maga kívánja eldönteni, hogy kinek a javára és milyen áron válik meg saját szellemi erőfeszítéseinek gyümölcsétől. De ahol rendeletet hoznak, ott mindig akadnak szabálysértők is. A kimagasló alkotói teljesítmények egyeseket arra ingerelnek, hogy jogellenesen birtokukba vegyék őket.
Ha szellemi javakat tulajdonítunk el, távolról sem érzünk olyan egyértelmí bíntudatot, mintha anyagi javakat loptunk volna. Ez talán abból fakadhat, hogy az ilyenfajta ügyletek későbbi eredetíek.
Magasabb szempontból nézve történelmi távlatokban ez talán nem is olyan rossz dolog. Fejlődésünk kevésbé lett volna sikeres, ha nem hasznosítottuk volna gyorsan és határozottan elődeink ötleteit, ha nem kereszteztük volna szorgos következetességgel saját gondolatainkat másokéival. Ha feltételezzük – játékból –, hogy a kereket egyetlen ember találta ki, csak dicsérni tudjuk társait, akik mindenféle aggályoskodás nélkül azonnal plagizálták. Eötvös Loránd, amikor rá akarták venni, hogy szabadalmaztassa végre a torziós ingát, mert nyakló nélkül – sőt jogdíj nélkül – hasznosítják világszerte, állítólag ezt válaszolta: „Nem az a fontos, hogy ki találta fel, hanem az, hogy van.” Manapság csupán annyiban más a helyzet, hogy a tudományos élet résztvevőit kényszer szorítja. Világszerte érvényes az a vélemény, amelyet az Egyesült Államokban így fogalmaznak meg: „Publikálj, tínj fel!” Minden kutató közleményeinek, tanulmányainak, dolgozatainak és szakcikkeinek minőségén és menynyiségén méretik meg: megteszi-e a kötelességét, túlteljesít vagy lemarad?
Ezért azután írnak is, bő lére eresztve, mert a mennyiséget könnyebb lemérni, mint a minőséget. Ha saját alkotóerőnkből nem futja, segítsük ki magunkat másokéval! Mint mindenütt, itt is léteznek fokozatok: a kócos „kleptokreatív” típustól, aki mindent öszszeszed, amihez csak hozzájut, az elegáns és hatalommal bíró „pszeudokreatív” típusig, aki másokkal produkáltatja, amire szüksége van. Nemcsak befolyásos kizsákmányolók léteznek, hanem jótékonyak is… Mivel a híres sportoló mindig kitínő cégér, főként kisebb egyetemek számára, számos amerikai professzor magasabb tudományos fokozatok eléréséhez segíti az egyetemista sportcsillagokat: megsúgja nekik, mit írjanak, hogy munkájuk mutatós és elfogadható legyen. A világ aztán csodálkozhat, hogy az izomkolosszus, aki öt napot sem üldögélt még könyvtárban vagy laboratóriumban – hiszen akkor merevek lesznek az izmai, és már a selejtezőn kiesik –, úgyszólván egyik napról a másikra a magfizika doktorává lett…Az alkotói teljesítményekkel ilyen egyszerí és kockázatmentes szélhámoskodásra Európában általában nincs lehetőség. Itt más megoldásokat alkalmaznak: tegyük fel például, hogy az ifjú és becsvágyó egyetemi hallgatónak nincs egyetlen önálló gondolata sem, de azért nem is tökfejí. Mégis erősen elhatározta, hogy viszi valamire a tudományban. Mit tesz ilyenkor? Az úgynevezett kleptokreativitást alkalmazza. A kleptokreatívitás legegyszeríbb formáját azok ízik, akik diplomájukat ollóval és ragasztóval készítik, esetleg megvásárolják. Egy nyugat-németországi hallgató például két régebbi diplomamunkából állította össze a magáét. Rajtakapták, eljárás indult ellene. A fiatalember azzal védekezett, hogy „egyéni interpunkcióval kívánt új értelmet adni a szövegnek”. A humoros pimaszsággal bizonyára jókedvre hangolta a tárgyalás résztvevőit… Mindazonáltal a bíróság elmarasztalta.
A tudomány kleptomániásai
Körmönfontabb eljárással bizonyára többre vitte volna. Például úgy, hogy első lépésként dolgozataiban és diplomamunkájában lehetőleg sok idézetet hoz tekintélyes szakemberektől. Óriási tömegí lábjegyzetet készít, és hasonlóan kimerítő irodalomjegyzéket. Ezzel bizonyítja szorgalmát és áttekintését a maga tudományterületén, azaz figyelmet ébreszt még akkor is, ha az egyéni alkotói teljesítménye csekély vagy semmi. Ezzel a módszerrel tehát sikeresen elvégezte az egyetemet. Címe már van, neve azonban nincs. Viszont kezd több bátorságot tanúsítani munkáiban, amelyeket nagy számban gyárt. Ügyesen plagizál, vagy feltínés nélkül idéz. Ezt olyankor teszi, ha a felismerés jelentős, az eredeti szerző viszont kevéssé ismert. Ha tekintélyes szerzők megállapításait vagy személyes nyilatkozatait idézi – bármilyen banálisak is azok –, azonnal himnikus magasztalásba csap át. Valahogy így: „Ama nagy horderejí megállapítást, miszerint a víz adott körülmények között általában nedves, X. Y. professzor 1978. január 24-én elhangzott személyes közlésének köszönhetem”.
A hivatkozások és idézetek másik fontos szerepe az, hogy becses szolgálatot tesznek azoknak a kutatóknak, akiktől az idézet származik. Így alakul ki a te dicsérsz engem – én dicsérlek téged szövetség, vagyis a Kölcsönös Magasztalások Ligája. Az ilyen magasztaló szövetség szinte szavak, sőt személyes kapcsolat nélkül jön létre, de ez a biztosíték, hogy az idézőt is idézik majd a többiek. A tiszteletkörnek is nevezett tevékenység eredménye: az ember neve forgalomba kerül. 3. Harmadik lépésként következik a fokozatokban végrehajtott lopás. Ezt a formát az 1982-ben elhunyt zürichi büntetőjogász, Peter Noll professzor a következőképpen jellemzi:
„A. átvesz egy gondolatot B-től. Az első közleményben idézi is B-t, ahogy illik. Később visszatér a témára, de a második közleményben már csak önmagára hivatkozik, vagyis saját korábbi publikációjára. B-ről többé nem esik szó.”
Mindezek után jön a negyedik lépés, amely talán a legundorítóbb, ugyanakkor a legismertebb csirkefogóság a tudományos közéletben. Példánkban szereplő, szorgos kutatónk megszerezte a doktori, esetleg a professzori címet is, eddigi stratégiájával sikereket ért el. Megpályáz és többnyire el is nyer egy olyan állást, ahonnan módja nyílik egyfajta útonálló taktikára. Főnök lesz: kutatási feladatokat oszt ki egyetemistáknak, illetve intézeti beosztottainak. Az eredményeket ő maga papírra veti, vagy megíratja, és a saját neve alatt hozza nyilvánosságra. A siker biztos. Hiába keseregnek a kifosztottak: A névtelenségre ítélés különösen akkor fájdalmas, ha a főnök áltudományos teljesítményével igazi (vagy annak látszó, ami a mindennapi életben egyre megy) tudományos babérokat arat.
Az ilyesféle szellemi betyárkodás egyik változata, amikor az illető szakértő lesz egy minisztérium vagy kutatási társaság mellett. Ez olyan pozíció, ahonnan beleláthat minden kutató kártyáiba, aki pénzt szeretne kapni valamilyen nagyreményí vagy tudományos szempontból jelentős vállalkozásához. A hivatalos támogatásra pályázó kutató ugyanis kénytelen feltárni elgondolásait és tervezett lépéseit. Egy körkérdésre adott válaszokat elemezve Friedhelm Neidhardt kölni szociológus megállapította: háromezer megkérdezett kutató egyharmada reális veszélynek látja, hogy a szakértő eltulajdonítja és a maga céljaira hasznosítja az eléje terjesztett indítványokban lévő jó ötleteket. Hasonló a jelenség, ha a példaként szereplő karrierista szerkesztőként befészkeli magát egy tudományos folyóirathoz, esetleg szakvéleményezést vállal. A szakfolyóirat az a szócső, amelyen át az alkotói adottságokkal rendelkező kutatók világgá kiálthatják Heuréka! üzenetüket.
Számos okos, hozzáértő kutatóval előfordult már, hogy benyújtotta a cikkét egy folyóiratnak… és várt… várt… Várta, hogy közlik a valóban jó, értékes cikket. Idővel azután megérkezett az elutasító válasz, egy szép napon pedig más neve alatt viszontlátta a munkáját, vagy azt vette észre, hogy apró módosításokkal valaki már szabadalmaztatta az ötletét. Felvázoltuk egy kleptokreatív ember lehetséges karrierjét, de nem abban a meggyőződésben, hogy a teljes valóságot festjük. Vigasztaló ugyanis, hogy az életben kizárólag kleptokreativitással sem a mívészet, sem a tudomány területén nem lehet tartós sikert elérni. Nehéz elképzelni, hogy bárki is úgy indulna el valamely alkotói pályán, hogy legalábbis az elején ne fítené igazi becsvágy és tiszta szándék. Eredendően mindenki valami újat, előzmény nélkülit szeretne alkotni. Ha mégis sikerül plagizálással és ötletek ellopásával előrejutnia, aligha alszik nyugodtan. La Rochefoucauld francia moralista mondotta:
„Egy ember ravaszabb lehet egy másik embernél, de sohasem járhat túl az összes többi eszén.”
Vagyis a szellemi tolvaj soha sincs túl a veszélyen – bármikor lelepleződhet. Előfordulhat, hogy ártatlanul vádolnak valakit ötletek lopásával. Mind gyakoribb eset, hogy alkotó szellemek egyidejíleg, egymástól függetlenül jutnak el ugyanahhoz a gondolathoz. A szemrehányások ilyenkor veszekedéssé is fajulhatnak, általában arra a kérdésre szíkül a vita, hogy az érdekeltek közül kit illet meg az elsőbbség. Így volt ez már Newton és Leibniz esetében, akik egyidejíleg, de külön-külön fedezték fel az integrálszámítást. A vita végül azt a tanulságot is hozta, hogy az erő diadalmaskodik a jog fölött. Newton azért győzött, mert célirányosan használta föl tekintélyét és befolyását, valamint azért, mert túlélte a vetélytársát. Az utókor becsületére legyen mondva, hogy az akkori győzelemtől függetlenül, a matematika történetében a két nevet mindig együtt említik, ha az integrálszámítás megszületéséről esik szó.
Alacsonyabb anyagi és szellemi színvonalon folyik az úgynevezett árnyszerzők vagy négerek ügyködése, a köznyelv feketék néven is ismeri őket. Az elnevezés találó: a mások keze – és neve – alá dolgozók. Diszkréten, honorárium ellenében elkészítenek olyan tudományos munkákat, amelyekhez a megrendelőnek hiányzik az ideje, a kedve vagy a kellő tudása. Az anyagi haszon csekély, a névtelenség teljes. A számítógép s az internet korszakában új dimenzióval gazdagodott a kleptokreativitás. Több hónapos gondolkodás, ellenőrzés és átdolgozás eredményeként megszületett programokat néhány egyszerí utasítással le lehet másolni. Ez esetben nemcsak a dicsőségről van szó, hanem többnyire igen magas összegekről, melyeket a program készítője elveszít azáltal, hogy elrabolták a szellemi tulajdonát képező terméket. A programkészítők egyre rafináltabb módszereket dolgoznak ki, hogy alkotásaikat biztosítsák a lemásolás ellen, a szellemi rablók pedig a kasszafúrók agyafúrtságával látnak munkához. Programok ugyanis egyelőre nem szabadalmaztathatók, a szerzői jogvédelem akkor érvényes rájuk, ha kimutatható, hogy önálló alkotói munka van mögöttük. Eljutottunk az ógörög drámáktól a számítógépes programokig. Témától és kortól függően változik, hogy a közvélemény mit tart magától értetődő felhasználásnak, és mit könyvel el plágiumként.
Néha kétséges a döntés, hiszen teljesen formális: Bell a telefon feltalálójaként él a világ emlékezetében csupán azért, mert a szabadalmi per során kiderült, hogy félórával hamarabb jelentette be találmányát, mint ellenfele.
Az ötletnek nem árt a plagizálás – ha jó ötlet, ha az emberiség szükségleteit elégíti ki. Legföljebb a feltalálót, a mívészt, az alkotót éri anyagi és erkölcsi kár. Az utókor azonban – közmondásosan – hálás, tehát előbb-utóbb szobrot fog állítani az illetőnek. Igaz, néhány évvel később, mint amikor az alkotónak szüksége lett volna az elismerésre. §
- Ctrl-C, Ctrl-V
Világszerte komoly problémát jelent az internetes plágium. Sokan a diplomamunkájukat írják meg a világhálón fellelt dokumentumok alapján. Azonban pont a világháló lehet az, amely segít az oktatóknak fellépni az egyre terjedő jelenség ellen.
• Az Amerikai Egyesült Államokban a Turnitin neví szolgáltatás átvizsgálja és összehasonlítja a diákok és az egyetemisták, főiskolások leadott anyagait más, az interneten fellelhető munkákkal. Az adatbázisban 22 millió eddig megírt és nyilvánosságra került diplomamunka és más anyag található. A megoldás nagy vitát váltott ki az USA-ban, ugyanis sok diák szerint erre legfeljebb a tanáraiknak van joguk, senki másnak.
• Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete KOPI névvel fejlesztett ki egy hasonló funkciójú programot, amely azonban csak akkor tud hatékonyan míködni, ha a lopások leleplezésében érdekelt tanárok, szerzők is együttmíködnek: az általuk feltöltött dokumentumokkal tudja összehasonlítani a diákok munkáit. Ha pedig egyezést talál az adatbázisában lévő anyagok és a beadott dolgozatok között, jelzi az esetleges plágiumot a keresés elindítójának.
- Gyanús egyezések a XXI. században
Korunk is bővelkedik plágiumesetekben. A zene és irodalom mellett már az informatika és a filmgyártás területén is találkozhatunk kísérteties egyezésekkel…
• Az utóbbi években a legnagyobb vihart Dan Brown híres-hírhedt kötetének, A Da Vinci-kódnak plágiumpere kavarta. A szent vér és szent Grál címí kötet szerzői kérték a bíróságtól, hogy állapítsák meg: Brown az ő kötetük központi témájára és felvetéseire építette fel mívét. Mindkét könyv alapja, hogy Krisztus feleségül vette Mária Magdolnát, gyermekeik születtek, akikkel a mai Franciaország területén telepedtek le, és utódaik talán még ma is élnek – ezt a tényt azonban a katolikus egyház minden lehetséges eszközzel igyekezett elleplezni. A bíróság végső következtetése azonban csak azt állapította meg, hogy Dan Brown felhasználta ugyan a dokumentum jellegí kötetet, de közvetlenül és kiterjedten nem másolt abból.Brown tavaly már megnyert egy hasonló plágiumpert, amelyet Lewis Perdue író indított ellene New Yorkban, ugyancsak azzal a váddal, hogy A Da Vinci-kód az ő míveinek elemeiből építkezett.
• Betíkészletlopás miatt a legnagyobb szoftvergyártó céget marasztalták el. Legújabb operációs rendszeréhez egy német cég termékét másolta le az amerikai óriás. Nem is jegyeztethették be a Segoe neví fontkészletet, amely a német fejlesztőcég Frutiger Next betícsaládjával egyezik meg első ránézésre tökéletesen. A Frutiger Next esetében a kis a hasa a normál készletben kicsi, felette kis ívvel, a kurzív a-nál viszont nincsen ív, a betí hasa viszont nagy. A Segoe esetében minden pontosan ugyanígy fest.
• A Mr. és Mrs. Smith címí nagy sikerí amerikai film producereit egy új-zélandi író vádolta meg azzal, hogy az ő gyermekkönyvének alapötletét dolgozták fel. Gavin Bishop szerint a huszonnégy oldalas mesekönyv és a szuperprodukció szinte mindenben megegyezik, kivéve azt, hogy a könyvben Smith-ék kémek, a filmben azonban bérgyilkosok.
• Plágium miatt találták bínösnek a világhírí énekesnőt, Madonnát Belgiumban. Egy belga zeneszerző, Salvatore Acquaviva azért fordult bírósághoz, mert az énekesnő Frozen címí dalának néhány taktusa az ő egyik 1979-es számából, a Ma vie fout le camp címí dalból származik. A bíróság az ítéletben betiltotta a Frozen belgiumi sugárzását és árusítását. Acquaviva és ügyvédei ezen kívül még egyezkedtek a szerzői jogokból származó jövedelmekről Madonna ügyvédeivel.
