Tudósközelben: Bíró Péter hidrobiológus, akadémikus

IPM: Azt az intézetet, amelynek az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet a neve, országszerte halbiológiai kutatóként emlegették, holott sohasem volt az. Honnan eredeztethető ez az elnevezés?

B. P.: Ez ugyanúgy csupán egy mókás elnevezés, mint amikor csíborpatkoló intézetnek csúfoltak bennünket. Az idén nyolcvanéves kutatóhelyünket egyébként azzal a céllal alapította gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1926-ban a nápolyi Stazione Zoologica mintájára, hogy a Balaton-kutatás központja legyen. Ezt a szerepet az 1927. szeptember 5-ei megnyitása óta be is tölti, hiszen az orvosbiológiai kutatások mellett mindig is fő feladata volt a tó vizének és élőlényeinek mindenre kiterjedő vizsgálata. Minthogy a Balaton legismertebb és legkedveltebb állatai a halak, amelyekkel természetesen intézetünk kutatói is foglalkoztak és foglalkoznak, valószíníleg innen ered a halbiológia szó.

IPM: A felmérésekből tudjuk, hogy a Balatonban, amely hazánk legnagyobb halastava, milyen halfajok élnek, azok mit esznek, mikor érzik jól magukat, mikor pusztulnak és megközelítőleg mennyit fognak ki belőlük. Ennyi ismeret birtokában miért kell még mindig kutatni őket?

B. P.: Nem elsősorban a halakat kell kutatnunk, hanem az egész tavat, a halakat is beleértve. Sőt, a vízgyíjtő területet is, mert azzal a tó olyan környezeti egységet alkot, amelynek folyamatai alapvetően meghatározzák a víz minőségét. Amikor azt mondom, s erről még szeretnék szólni, hogy a Balaton vízminősége kitínő, ez nem kis részben az intézetünkben folyó alapkutatásoknak köszönhető. Egyebek között a halak vizsgálatának is, hiszen ezek a gerincesek jól jelzik a vízben lejátszódó folyamatokat. Például pusztulásukkal a vizet érő káros hatásokat.

IPM: Folyik még a nagyüzemi halászatuk?

 B. P.: Már nem. Holott nagy múltja van. A XIX. században Szegedről hoztak ide halászokat, akik meghonosították ezt a gazdasági ágat, s hosszú időn át eredményes halgazdálkodást folytattak. A mértékletes halászat nem volt hátrányos a tó számára, mert egészségesen tartotta a természetes halállományt, nem engedte elöregedni a halakat. Az öreg állatok ugyanis nagyon sokat esznek, ugyanakkor lassan nőnek, ekképp gazdaságilag előnytelenek. Márpedig a balatoni hal annak idején népélelmezési cikk volt, hiszen a tó környékén mindenhol halsütödék üzemeltek, amelyek bőségesen ellátták ínyencfalatokkal az üdülőket. Az ízletes húsú fogas pedig Európa-szerte nagy hírnévre tett szert. Manapság csak sporthorgászat folyik a tavon, de a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szelektáló halászatot is tervbe vett. Meglátjuk, mi lesz belőle.

IPM: Ami az üdülésnek kedvez, az a tó élővilágának is jó?

B. P.: Nem. Az élőlények a növényi tápanyagban dús vízben érzik jól magukat, ez viszont olyan vízminőséget jelent, amely nem előnyös a fürdőzők számára. Ez volt a helyzet a kilencvenes évek közepéig, amikor is különböző beavatkozások következtében a tó vize tisztulni kezdett. A növényi tápanyag megcsappanása valóságos láncreakciót indított el: kevesebb lett az alga a vízben, s ez a vele táplálkozó apró gerinctelen állatok, valamint az őket fogyasztó halak számának csökkenésére vezetett. Nem véletlenül említettem, hogy a halak jelzik a vízben zajló folyamatokat. Az őshonos halak ugyan kisebb ingadozásoktól eltekintve évek óta folyamatosan fogyatkoznak, de amiatt azért nem kell aggódni, hogy kipusztulnak a Balatonból.

IPM: A halak annak idején a nagymérví pusztulásukkal jelezték, ha sok méreg került a tó vizébe.

B. P.: A legnevezetesebb 1965-ös halpusztuláskor ötszáz tonna hal veszett oda, s ennek mintegy 40 százaléka süllő és fogas volt. Az állatok elhullását klórozott szénhidrogéneket tartalmazó növényvédő szerek, DDT, Dieldrin, Aldrin okozták, amelyek a vízgyíjtő területről mosódtak be a tóba. Az 1975 végi halpusztulást viszont elsősorban egy kovamoszat elszaporodása kísérte, s nagy valószíníséggel a répaférgesség elleni SHELL-DD idézte elő. Később annyira megdrágultak a növényvédő szerek, hogy a felhasználásuk számottevően csökkent, s ez mérsékelte a Balaton vizének szennyeződését. De minthogy még mindig sok káros anyag, vágóhídi, tejüzemi, kommunális szennyvíz jutott a tóba, olyan intézkedéseket kellett foganatosítani, amelyek megóvták a vizét az effajta terheléstől. Megépült a szennyvizet elvezető balatoni körcsatorna, és számos településen kezdődött el a háromlépcsős (mechanikai, biológiai és kémiai) szennyvíztisztítás. Mindennek köszönhetően annyira sikerült rendbe hozni a tavat, hogy arra a világon nem sok példát tudnék említeni.

IPM: Mindezzel elhárultak a balatoni vízvirágzás feltételei is?

B.P.: Egyértelmíen. Habár teljes mértékben nem színt meg ez a moszatok tömeges elszaporodásával kapcsolatos jelenség, de olyan mérvíek manapság már nem fordulnak elő, amilyenek a hetvenes–nyolcvanas években a Keszthelyi-medencében voltak. A vízben ugyanis nincs annyi foszfor, amennyire az algáknak ehhez szükségük volna. Kismérví elszaporodásuk olyankor következhet be – nyári kánikula, kis vízállás és szélcsend esetén –, amikor a víz kémhatásának növekedésével a tó iszapjában elraktározódott foszfor felszabadul. Ez a foszforkészlet azonban legfeljebb tíz–tizenöt évig tart ki, így ha a tavat nem éri kívülről foszforszennyezés, még a kis vízvirágzásoknak is befellegzik. A kitínő vízminőség ugyanis nem kedvez a moszatok szaporodásának.

IPM: Mit jelent a kitínő vízminőség? Azt, hogy a Balaton vize iható?

B. P.: Bár néha hallani, hogy a Balaton vize veszélyes, az efféle ijesztgetésnek nem szabad felülni. Olyanok állítanak ilyesmit, akik nem tudnak bizonyítékkal szolgálni. Az tagadhatatlan, hogy vannak a tóban olyan kékalgák, amelyekből – bizonyos körülmények között – méreganyagok juthatnak a vízbe (pusztulásuk után ugyanis a sejttartalmuk a vízbe kerül), de semmiképp sem akkora mennyiségben, hogy attól a víz ne lenne iható. Ennek alapján ki merem jelenteni, hogy a Balaton vízminősége jobb az Adriai-tengerénél, de az infrastruktúra elmaradottsága miatt, sajnos, kevésbé vagyunk vonzók, mint az ottani országok. Arról nem szólva, hogy a balatoni halat nyugodtan meg lehet enni, mert semmilyen méreganyag vagy emberre nézve veszélyes kórokozó sincs benne, ugyanakkor a Földközi-tenger vidékén nem mindenhol biztonságos kagylókat, osztrigát vagy ehető kékkagylót rendelni, mert ezekre az állatokra az jellemző, hogy a testükben tárolják a vízből kiszírt méreganyagokat és kórokozókat.

IPM: Térjünk vissza a halakra! Hogyan állunk a betelepített fajokkal?

B. P.: Kutatásaink szerint negyvenegy halfaj él, illetve élt a tóban és a vízgyíjtő területén. A többségük őshonosnak számít, míg a betelepültek vagy betelepítettek száma tizennégy. Sokan azt hiszik, hogy az angolna is betelepített faj, merthogy 1961-től többször lehetett a telepítéséről hallani, de régi tagja a balatoni halegyüttesnek. Minthogy édesvízben nem szaporodik, négy-nyolc év után mindent elkövet, hogy a Siót, majd a Dunát útba ejtve eljusson egészen a Sargasso-tengerig, ahol a szaporodás után el is pusztul. Ezt a halfajt, amelyből igen nagy gazdasági haszon (sok millió dollár) származott, 1991-ben egy behurcolt, úszóhólyagban élősködő féreg megtizedelte, s ekkor olyan döntés született, hogy a telepítésével fel kell hagyni. Azóta csökken az állománya, de még mindig akad belőle. A Kínából származó fehér és pettyes busa valóban betelepített fajok.

A harmadikat, az amurt nem volt szabad a Balatonba telepíteni, rejtélyes módon mégis bőségesen előfordul a középső és a nyugati medence nádasainak közelében, holott ez nem kívánatos, mert hínárt és azt a nádat eszi és ezáltal pusztítja, amelynek pótolhatatlan szerepe van a part menti víz szírésében. Időközben az algaevő fehér busának és az apró állatokkal táplálkozó pettyes busának olyan keverékei is létrejöttek, amelyek mindkétféle eleséget kedvelik. Ennek tulajdonítható, hogy hatalmas termetíre, akár harminc-negyven kilósra megnőhetnek, s legfeljebb a sporthorgászok jelentenek veszélyt számukra. Még a ponttyal rokon ezüstkárászt hadd említsem meg, amely valóságos istencsapása, mert ellepte a tó parti övét. &Uacutegy tudtuk, hogy a nőstények ikrái szíznemzéssel fejlődnek, merthogy hímek nem kerültek elő, azután egyszer csak – vagy húsz évvel ezelőtt – felbukkantak az ivarérett hímek is, s ezzel elkezdődött a tömeges ivaros szaporodásuk. A Balatonon kívül a Kis-Balaton is tele lett velük, s ez előbb-utóbb arra vezet, hogy a természetes táplálékhálózat átformálásával mélyreható változásokat idéznek elő az életközösségek egyensúlyában.

IPM: Nem lehet az ezüstkárászt valahogy hasznosítani, hiszen ehető hal?

B. P.: Méghozzá nagyon finom a húsa, de a halászatához külön technológiára volna szükség, hiszen – mint mondottam – a parti övben él. Csakhogy, s erről már esett szó, a Balatonon nem folyik nagyüzemi halászat.

IPM: Van még kártevő a tó környékén?

B. P.: Van, az ember. Bár a jelek nem biztatók, mégis hiszek benne, hogy állandó neveléssel, tudatformálással és tág körí tudományos ismeretterjesztéssel előbb-utóbb megjavítható.

IPM: A halakkal foglalkozó tihanyi kutatóknak van tekintélyük?

B. P.: De még mennyire! Olyan munkatársaim vannak, akiket a világon bárhol tárt karokkal fogadnának. Magas szintí felkészültségüknek köszönhetően szerteágazó munkára képesek. És lelkesek is, annak ellenére, hogy
a tudományos alapkutatást, amelynek a mívelői, sokszor nemtelen támadások érik. Kutatómunkánk a halállomány nagyságának nyomon követésétől a halak táplálkozásáig sok mindenre kiterjed. Ami az utóbbit illeti, egyebek között a pontyfélék közötti táplálékért versengés mértékével, valamint a táplálékhálózatok szerkezetével és modellezésével (matematikai leírásával) foglalkozunk.

IPM: Ki szokták kérni a szakvéleményüket?

B. P.: Ki, de nem olyan mértékben, mint elvárható volna. Ennek az lehet az oka, hogy nálunk elkülönül az alap- és az alkalmazott kutatás, holott aligha mondható meg, hol végződik az előbbi, s hol kezdődik az utóbbi. Szerintem minden alapkutatási eredmény kincset ér, mert előbb-utóbb eljön az idő, amikor alkalmazhatóvá válik a gyakorlatban. Ezt a Balaton fényesen bizonyítja.

IPM: Mi az ön jelenlegi kedvenc kutatási témája?

B. P.: A Balatonba folyó vizek halegyütteseinek vizsgálata. Az egész azzal indult, hogy amikor a Balaton vizének minősége szélsőséges lett, s néhány halfaj (például a fenékjáró küllő) eltínt a tóból, kiderült: a befolyó vizek középső és felső szakaszán ezeknek a fajoknak önfenntartó állományai vannak, amelyek képesek voltak arra, hogy – mihelyt a vízminőség megjavult – újra betelepítsék a tavat.

IPM: A balatoni halakat és táplálékaikat kutatók elkerülhetetlenül vizsgálják a szúnyogokat is, merthogy a lárváik vízben élnek. A Balatonon nyaralóknak az ártalmatlan árvaszúnyogokkal és a vérszívó szúnyogokkal egyaránt gondjuk akad.

B. P.: Az utóbbiakkal kezdeném, amelyek valóban gyötrik az embereket, de elsősorban nem a tóban, hanem pocsolyákban szaporodnak, tehát a lárváik nem igazán haleleségek. Annál inkább az árvaszúnyoglárvák. Akkor volt a legtöbb ilyen lárva a vízben, amikor a színe spenótzöld volt. Amikor kifejlődtek belőlük a repülő rovarok, valóságos füstfelhőként kavarogtak a tó felett és a parton is. A tó vizének tisztulásával azonban igen megcsappant a számuk, így a halak már nem lakmározhatnak annyit belőlük, mint hajdanán.

IPM: A szúnyoglétszám csökkenésének örülnek a nyaralók, ám a kutatók számára ez bizonyára a tó élővilágának elszegényedését jelenti.

B. P.: Nem vagyunk mi a nyaralókkal ellenérdekeltek, hiszen az egészséges vízminőség nem fenyegeti az egészséges élővilágot. Arra azonban oda kell figyelni, hogy a kapzsisággal és rablógazdálkodással párosuló pénzközpontú élet ne tegye tönkre a tavat. Ez ugyanis pillanatok alatt elérhető, ám a helyrehozása évtizedekig tart, s temérdek pénzbe kerül.

IPM: Mennyit ér az önök munkája?

 B. P.: Azt szokták mondani, hogy az alapkutatások haszna pénzben nem fejezhető ki. Szerintem kifejezhető. Minthogy a Balaton jelenleg ezerháromszáz-ezerötszáz milliárd forintot hoz az idegenforgalom révén az államkasszába, ezt tartom az alapkutatás hasznának, mert ha nem lenne jó a vízminőség, nem lenne érdemes a tavat felkeresni. A kutatások alapján bekövetkezett vízminőség-javulás ráadásul feleslegessé tette azokat a sokmilliárdos terveket, hogy a Drávából vagy a Murából juttassanak vizet a Balatonba. Mindennek ellenére nagyon nehezen jutunk kutatásainkat finanszírozó pénzekhez, holott elvárható volna, hogy a balatoni idegenforgalmi bevételekből valamennyi csurranjon-cseppenjen nekünk is. Ezt szorgalmaztuk is, de kérésünk süket fülekre talált.

IPM: A Balaton sorsa a Kis-Balatontól és a Zalától is függ.

B. P.: Ennek a kérdésnek nem vagyok a szakértője, de közelről érint, mert szinte napi szinten kell foglalkoznunk vele. Elsődlegesen nem a rekonstruált Kis-Balaton ludas a Balaton nyugati medencéjének szennyezéséért, hanem a Zala, amely Zalaegerszeg szennyvizét szállítja a tóba. A megoldás az lenne, ha sor kerülne a város kommunális szennyvizének tisztítására. Ez azonban nagyon sok pénzbe kerül, mert egy hatékony szennyvíztisztító létesítése milliárdos nagyságrendí.

IPM: Eszerint nem mindegy, hogy Balatonkenesén vagy a Zala által szennyezett Keszthelyi-medencében megyek be a vízbe fürödni.

B. P.: Nem, még ha a Keszthelyi-medence vizének minősége manapság sokkal jobb, mint amilyen tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt.

IPM: Van jövője a tihanyi kutatóintézetnek?

B. P.: Szerintem van. Minthogy a Balaton és környéke kiemelt területe hazánknak, mindannyiunk érdeke, hogy a tó rendben legyen, s ehhez a munkánk nélkülözhetetlen. Büszkén mondhatom, hogy a világ első tíz hasonló profilú intézete között tartanak számon bennünket. Az viszont elszomorító, hogy külföldön jobban ismernek minket, mint idehaza. Ezen csak az változtatna, ha valamilyen nagy szenzációval tudnánk kirukkolni. Például a Balaton legmélyebb részén, a tihanyi kútban mi is felfedeznénk egy olyan képzeletbeli szörnyet, amilyen Loch Nesst híressé tette, de erre, sajnos, nincs reményünk. §

  • Bíró Péter szakmai életrajza
    A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1967-ben szerzett biológus tanár–hidrobiológus szakos diplomát. A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóintézetében (mostani nevén MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézetben) kezdett dolgozni Tihanyban, ahol a tudományos ranglétra fokait megjárva jelenleg igazgató. Kandidátusi értekezését 1977-ben, a nagydoktorit 1992-ben védte meg. A Debreceni Egyetemen 2000-től, míg a Pécsi Egyetemen 2001-től professzorként ad elő hidrobiológiát. A Magyar Tudományos Akadémia 2001-ben levelező, ez évben pedig rendes tagjává választotta. Számos honi és külföldi tudományos társaság tagja, több kitüntetés birtokosa, több mint kétszázhúsz tudományos cikk szerzője, valamint több könyv szerkesztője és társszerzője.