Elmebeteg találmányok

1865 és 1900 között három folyóirat, a holland De Natuur, az amerikai The Scientific American és a francia La Nature rendszeresen tudósított a világ legújabb találmányairól. Valamennyi vadonatúj szerkezet esetében részletes míszaki alaprajzot, leírást közöltek, és értékelték a praktikusságát, s azt is, hogy milyen hasznot hozhat a befektetőknek.Ezen lapokban látott napvilágot Baranowski professzor gőzzel hajtott repülőgépének terve, Auguste és Louis Lumiére cinematográfja, és Edison számos találmánya. A szerkezetek többsége azonban a megvalósításig is alig-alig jutott el. Hogy az alább összegyíjtött csodamasinák a valóságban használhatóak-e – nos, ezt csak néhány esetben tudjuk biztosan. &Aacutem valamennyi vitathatatlanul az emberi elme termékenységét bizonyítja…

Biciklinyomda 
A velocipéd – bár még maga sem volt tökéletes – létrejöttekor a habókos feltalálókat is megihlette. 1888-ban Radin úr, a francia csodabogár – aki hátrafele gyalogló bajnokságot rendezett a Szajna mentén – egy gömb alakú, monumentális szerkezettel jelent meg Párizs főutcáján. Képzeljünk el egy hatalmas, átlátszó gumilabdát, amelynek átmérője úgy két méter, éppen akkora, hogy egy felnőtt ember kényelmesen kifér rajta. A nyílást ajtó zárja, hogy ha a masina beindul, az odabent tartózkodó ki ne pottyanjon belőle. Odabent keresztben egy vastengely húzódik, közepén csésze alakú üléssel. A tengely végeit golyóscsapágy szorítja a gömb falához. A velocipédista kinyitja a járgány ajtaját, miközben valaki egyhelyben tartja a jármívet. Ez nagyon fontos, hiszen a gömböt kívülről semmi nem rögzíti a talajhoz. A velocipédista tehát helyet foglal, megragadja a tengelyt, miközben előrenyújtott lábát a gömb falának veti. Egyik kezével bezárja az ajtót, majd ültében néhány lépést tesz, s a velocipéd már indul is. Ha jobbra, vagy balra kanyarodna, akkor elég a megfelelő irányba fordulni – s a csodajármí máris engedelmeskedik neki. Ha fékezni akar, egyik lábát kinyújtja, talpát odaszorítja, ahol a velocipéd érintkezik a földdel – és a súrlódás a gömböt azonnal lefékezi. Radin úr azt állította, a gömbvelocipéd a vízen is jár: a sofőr a folyó partjára lavírozza, nagy lendületet vesz, éppen akkorát, amekkora a gömböt a vízbe taszítja. A gömb pedig lebeg a vízen, pörög-forog, halad, s végül a partra vetődik.

A konstruktőre így képzelte el. De Radin úr a vízpróbát nem bírta ki. Mintegy félórányi forgástól-pörgéstől olyan rosszul lett, hogy hetekig ki sem kelt az ágyából. A gömbvelocipéd használhatósága – a párizsi találmányi hivatal szerint – több ponton is megkérdőjelezhető volt. Egyebek mellett, nem lehetett tudni, hogyan jut levegő a hermetikusan lezárt térbe. Mivel a jármí belül nagyjából négy köbméter, így kétórányi levegő fért el benne.  Az utasnak tehát kétóránként – vagy amikor már alig-alig kap levegőt – le kell parkolnia, és megtöltenie a göböt friss oxigénnel. Szellőzőnyílás vágható lett volna ugyan a velocipéden, ám ehhez Radin úr nem járult hozzá – ebben az esetben ugyanis a gömb vízben aligha míködne. Amúgy pedig nem akadt ember, aki két órán át kibírta volna a görgő masinában – merthogy nem akadt a kísérletre egyetlen vállalkozó sem…1897-ben a párizsi kerékpár-kiállításon egy különleges készüléket avattak: a zuhanyfürdőnek tínő, üléssel és pedállal ellátott konstrukciót piros szalaggal kötötte át feltalálója a bemutató előtt. A nem mindennapi jelenséget amúgy is körülállták az érdeklődők, találgatták, vajon mi célt szolgálhat. A bemutató első pillanataiban a feltaláló fürdőköpenyben lépett a tömeg elé. Levetette öltözékét, s következett a produkció.

A velozuhany a hometrainernek nevezett házi testedző és a zuhany összekapcsolásából állt. Miközben gazdája a bicikliülésre csücsült, s taposni kezdte a járgányt, egy rotáló pumpát hajtott meg, ami a zuhanytálcából
felszívta a vizet. A víz egy acélcsövön keresztül a zuhanyrózsába áramlott. Minél erősebben hajtotta a „láballókat”, annál erősebb volt a rázúduló vízsugár. A találmányt a századfordulón az úgynevezett vélo-klubbokban hasznosították, igaz, csak nyaranta, mert a szerkezetbe épített vízmelegítő rendszer túl költséges lett volna. A különleges velocipédek sorát gyarapította Goupil úr repülő biciklije (1885) is, amely kiagyalója szerint a gyors sebességnek és a könnyí váznak köszönhetően emelkedett volna a levegőbe, Willian H. Richardson úszókészüléke (1880) – mely egy víz alatti bicikli volt tulajdonképpen –, vagy John P. Holmes légjárója (1889), a mai sárkányrepülők előfutára. A legfurcsább mai szemmel mégis Martinez úr nyomdabiciklije volt, melyet a reklámipar is hamar felfedezett. Martinez úr egy bicikli hátsó kerekeire ruganyos kötelekkel gumitömböket, azokra pedig betíreliefeket erősített. A sofőr ülése mögött nyomdafestékkel teli tartályt helyezett el, melyből a festék kis csövecskéken keresztül a hátsó kerék fölötti apró gumihengerekre került, ezek továbbították a tintát a reliefekre.

A gumihengerek között a kerekekhez ventilátor kapcsolódott, ez egy csövön levegőt fújt ki, s az úttest adott részét szépen megtisztította. A betíket így tiszta felületre nyomtatták, és azok sokáig olvashatóak maradtak. A bicikli-nyomdát elsősorban a cégek alkalmazták reklámhirdetésre. &Aacutem az emberi mohóság hamar megpecsételte a nyomdajármí sorsát; a konkuráló vállalatok egy idő után már csak azzal foglalkoztak, hogy egymás hirdetéseit eltakarják. Ahogy egy új írás megjelent, alkalmazottaik azonnal biciklire pattantak, s saját szövegükkel felül nyomtatták az ellenfél a szlogenjeit. Párizs-szerte csupa tinta volt mindenfelé az út. A köztisztasági felügyelet végül néhány hónap alatt betiltotta a találmányt…

Halálos életmentő
&#336rült találmányok tekintetében nem volt jobb a helyzet a vízen sem. 1869-ben az amerikai Francis P. Cumberford
a hajótöröttek számára védő gumisisakot fejlesztett ki, amely szorosan simult a fejre és a nyakra. Tetején egy lukat vágott, ezen keresztül vehette a hullámok közt hányódó a levegőt. A száj helyére egy gumidugóval lezárt nyílást vágott. Ha az áldozat beszélni kívánt volna – ami a háborgó tengeren meglehetősen különös óhaj lenne – a dugót egy szócsőre cserélhette le. A fejvédő sisak a vihar ellen vajmi kevés védelmet jelentett, az éhhaláltól, és a hidegtől nem óvott. A védősisak gondolatából kiindulva Fraugott Beek vitorlavászon anyagú mentőruházatot tervezett. Tulajdonképpen egy lebegő bója volt, melynek felső részben egy hónapra elegendő étel-ital is elfért. Fejrésze viharban lezárhatóvá vált, ilyenkor egy üvegablakon keresztült szemlélődhetett a hajótörött, levegőhöz pedig egy hajlított csövön keresztül jutott. Beek mentőöltözékénél praktikusabbnak tínt John Stoner kapitány találmánya, melyet a Hudson folyón népes társaság kíséretében mutatott be. A kapitány harmincöt éve hajózott a tengeren, kétszer szenvedett hajótörést, fél lábszárát, és több ujját is a tengerben hagyta. Olyan szerkezetet fejlesztett ki, amely megóvja a hajótöröttet a hidegtől, a vihartól, az éhhaláltól és a szomjúságtól, és attól is, ha esetleg sziklának csapódna. Stoner a védőruhát gumiból tervezte meg, hetekig járta a gumigyártó cégeket, míg az egyik igazgatója vállalkozott arra, hogy a kapitány számára elkészíti az öltözéket. A gumiruha lehetővé tette, hogy a hajótörött a hidegtől és víztől védve napokig lebegjen a tengeren. A lebegést a ruha alatt viselt, levegővel teli öv biztosította.

A konstrukcióhoz tartozott egy lebegő henger is, amiben élelmiszert, vizet, sőt, még újságot, bort, szivart is elraktározhatott magának a hajótörött. Sőt, rakéták és fáklyák is elfértek a tartályban. A lebegő henger tetejére egy Heuréka! feliratú zászlót erősítettek, amely újabb esélyt adott a szerencsétlen áldozatnak a túlélésre. A lebegő ember kezére gumival bevont, lapátszerí kezeket erősítettek, melyek segítségével könnyen lavírozhatott előre a vízben. Stoner kapitány arra is vállalkozott, hogy egy borús őszi napon tengerbe vesse magát a ruhában. Wind-change neví hajóján kétszázan gyíltek össze, köztük újságírók, feltalálók, hajómérnökök és hajótulajdonosok, és jó néhány vállalkozó is. Amint kiértek a viharos tengerre, a kapitány kicsomagolta a ruhát. &Oumlltözködni kezdett. Csonka lábát a gumipáncélba tette, ezt követte a törzse, a kezek és a fej. A ruhához kapcsolódott a szivarral és whiskyvel megtöltött tartály is, ami annyira nehéz volt, hogy a kapitány a kezeit nem tudta megemelni, így a fejfedőt már csak segítséggel vette magára. Amikor elkészült, nehézkesen, lomha léptekkel a hajó szélére vánszorgott, és a háborgó tengerbe ugrott. Az öltözködés cirka egy órán át tartott, így mire a kapitány a mentőfelszereléssel a vízbe érkezett, már tombolt a vihar, s a  Wind-change utasai sikoltozva kiáltottak segítségért. A kísérlet sikerült, hiszen Stoner kapitány két nap után földet ért, ám a közönsége közül többen is vízbe fulladtak, egyebek mellett a szabadalmi hivatal vezetője, aki a nagyszerí találmány elbírálásáért felelt volna.

Vajat köpülő bölcső
„Soklányos családatyák, mormonok, vagy mások, akiknek környezete a szépnem sok képviselőjével van megáldva, nagy örömmel fogadják majd e készüléket, melynek a segítségével a női energia, ami túlságosan is gyakran irányul a legújabb divathóbortok követésére, regényolvasásra vagy színházba járásra, most hasznos mederbe terelhető.” – írta 1873-ben találmánya széljegyzetébe Lamoult úr. A ringató-köpülő feltalálója négygyermekes családapa volt, aki évről évre elégedetlenül nézte feleségét, amint hosszú órákat tölt a bölcső mellett. Az asszony hintaszékében üldögélt, dúdolt a picinek, a gyerek pedig édesen aludt mindeközben. A feltaláló eleinte fejcsóválva figyelte a nőt, második gyermekük megszületése után már hümmögött is, majd amikor a harmadik fiúcska is világra jött, asztalhoz ült, vonalzót és körzőt vett elő, számolt és mért, órákon, napokon keresztül dolgozott. Aztán, amikor a gyermek éppen nem aludt, zsinórokat és szögeket ragadott, fúrt faragott. Felesége nem hitt a szemének a félelmetes kreálmány láttán: Lamoult úr a hintaszéket és a kicsiny bölcsőt köpülővé alakította át.

Feleségét a bölcső mellé ültette, oldalt egy tejjel teli tartályt helyezett, így miközben felesége a székben ült, és a bölcsőt ringatta, a gép a nő mozdulatainak segítségével vajjá köpülte a tejet. A találmány nem csak köpülésre, hanem számos egyéb háztartási munkára, így mosógépek, vagy más automaták meghajtására is alkalmas volt. Lamoult úr szerint felesége hímezhet, varrhat, vagy akár olvashat is, miközben egyidejíleg altatja gyermeküket, kimossa a heti szennyes ruhát és a csavarógéppel még ki is centrifugázza. A gépezetből mindössze kétszáz darab készült, 1890-ben egy párizsi nőegylet az asszonyok kizsákmányolására hivatkozva betiltatta a köpülő-bölcsőt…

Bajuszkötő vacsorához 
Míg a férfiak a hölgyeknek munkagépet, addig maguknak sok-sok kellemes eszközt fejlesztettek ki. Az 1800-as évek derekán a doktorok úgy vélték, hogy a bajusz a klímaváltozás miatt az egészség védelmét szolgálja, ezért – no meg a divathullám okán is – a lelkészek kivételével Európa-szerte szinte valamennyi férfiú bajuszkát hordott.  Az urak sokat mesélhetnének róla, milyen kellemetlenségekkel jár evés, ivás közben egy jókora bajusz – nem csoda tehát, ha 1872 februárjában Eli J. F. Randolph szabadalmat kapott bajuszvédő találmányára a New York-i Szabadalmi Hivataltól. A keménygumiból készített hajlékony lemez a felső ajak vonalát követi, e fölé függesztve pajzsot képez rajta, így megakadályozza, hogy az étel, vagy az ital a bajuszt beszeny-nyezze. A lemeznek két lekerekített élí, hajlított nyúlványa van, amely a hosz-szabb bajusz lecsüngő végét is védi. Használója két kis kampó segítségével az orrnyílásokba akasztja a bajuszvédőt, amely az orrsövényben jobbról és balról megkapaszkodik. Ha a férfi befejezte a táplálkozást, evett, vagy ivott, a lapocskát egyszeríen kiakasztja az orrából, és lemossa róla az ételmaradékot. A szabadalmi leírásban nem szerepel, ám próbálói szerint a nagyszerí találmány a csókolózást is sokkal simábbá és élvezetesebbé tette…

Leskelődő kalap
1886 augusztusában egy jó neví uraság kis borítékot kapott kedvesétől. A nő kacagott, pukkadozott, piros volt az arca a nevetéstől. Az uraság értetlenül bámulta, először azt hitte, túlsok likőrt ivott az asszonyság, vagy a napon üldögélt, és hőgutát kapott talán. Aztán átvette a csomagot, felbontotta, majd a karosszékbe rogyott. Az első felvételen saját magát látta. Éppen a tengervízből emelkedik ki, nadrágja félig lecsúszva, nagy pocakja hatalmas zsíros bödönként meredt előre, foga vacogott, arca eltorzult. A második fotón éppen a tengervizet köpte ki, miközben feje vörös volt a dühtől és a fuldoklástól. A harmadikon egy fiatal hölgy után bámult, száját tátva hagyta, kevés haját kapirgálta, miközben a verejték csak úgy csöpögött a homlokáról. Az uraság a szégyentől elborult arccal esdekelve tekintgetett párjára, majd másnap vizsgálatot rendelt el az ügyben.

A nyomozás kiderítette, hogy a férfi egyik barátja készítette a felvételeket, méghozzá egy fotografikus kalap segítségével. Hogy mi lett a barátság sorsa, azt nem tudni, az úr azonban becsületsértésért beperelte a leselkedőt. A fotografikus kalapot 1886-ban mutatták be a görlitzi Luders fivérek. A masinát egy hagyományos keménykalapba, fémlapocskával és parányi szögekkel rögzítették. A fényképezni vágyó egyszeríen megemelte a kalapját, melynek tetején lyuk tátongott, belekukucskált és exponált. Aztán visszahelyezte fejére a kalapot, és komótosan tovább ballagott. A leselkedő kalapot a féltékeny férjek, a magánnyomozók, és a magazinok fotográfusai is előszeretettel használták. Feleslegessé váltak az újságok mögött megbúvó detektívek és a beépített kémek is. Azonban a leselkedő kalapnak köszönhetően egy idő után mindenki gyanússá vált, aki fejfedővel a fején jelent meg. Hamarosan a keménykalap Európa-szerte kiment a divatból. &Iacutegy a leselkedő készülék kora is leáldozott…

Szabadesés a toronyból
Carron mérnök „a szenzációs érzetek kedvelői” számára egy különös szerkezetet fejlesztett ki 1898-ban. A feltaláló egy ágyúgolyóhoz hasonló, három méter sugarú kalitkát szerkesztett, amelyben egy kis szobácskát alakított ki. A szobácskában 15 ember fért el kényelmesen, meseszép karosszékek és plüsspárnák között. A szoba padlója alatt 50 cm-es rugókat épített ki. A kalitka alsó része koncentrikus fémburokból áll, magassága néhány méter, súlya 10 tonna volt.  A mérnök úgy képzelte, hogy ez a hatalmas gránát 300 méter magasról, az Eiffel-torony tetejéről lezuhan. Egy vízzel teli medencébe esik, melynek formája leginkább egy pezsgőspohárra hasonlít, mélysége 55 méter, átmérője 50 méter. A szemlélődő messziről úgy látja, mintha egy jókora cseresznyét dobnának bele egy pezsgőspohárba. A víz megfékezi az esés erejét, így nem zúzódik össze a készülék. Carron számításai szerint az alkalmatosság 77 méteres másodpercenkénti sebességgel, vagyis óránként 277 kilométerrel zuhanna. A mérnök találmányával Párizs polgármesterét és vezetőit kereste fel, s becsület szavával biztosította őket arról, hogy a bent ülők számára a zuhanás és a vízbecsapódás cseppet sem lesz kellemetlen érzés.

A városatyák végighallgatták az ötletet, megnézték a mérnök makettjét, gondolkodtak, tanakodtak, sőt, közvélemény-kutatást is tartottak, néhány járókelő véleményét megkérdezték, mit szólna a készülő látványossághoz. A párizsiak valószíníleg nem lelkesedtek a bizarr élmény ötletéért, és Carront a polgármester személyesen kísérte ki a grenoble-i gyorsvonathoz… Carron mérnök esete nem volt kuriózum. A feltalálók ugyanis a szórakoztatóipart sem kímélték. Borzasztónál borzasztóbb, rémisztőnél rémisztőbb játékokkal ijesztgették a földi halandókat. Míg a közlekedést, a kommunikációt, vagy a háztartást segítő különleges ötletek gyakran a tervezés fázisában megrekedtek, addig a XIX. század meghökkentő, már-már félelmetesnek tínő játékai napjainkban is közkeletíek. A sínen elhelyezett tengeri kígyótól a levegőbe kapaszkodó szellemhintán át, a körbeforgó légballonig valamennyit megtalálhatjuk – elég hozzá a vidámparkba jegyet váltanunk… §