A hadimedve

Gyönyörû, verőfényes októberi nap a Déli-Kárpátokban.
A Paltina tetején egy sziklatömb mögött fekszem, és megfeszített figyelemmel nézem a velem szemközt elterülő Oszlia hegyláncot. Az utolsó meleg őszi eső után friss fûvel benőtt gerince mint zöld, szabálytalan, töredezett fogú fûrész rajzolódik le az égboltozaton. De mindezt a gyönyörûséget alig veszem észre. A Galbina kőtörmelékes hegyoldalán legelésző zergefalka sem érdekel. Nagyobb vadra vadászom. Annak az Oszlia tetején kell megjelennie. De hiába nézem. Semmit sem látok.Kezdetben egyedül vagyok. Közvetlen mögöttem léptek zaját hallom. Hátranézek, és a legközelebbi gyalogfenyőbozót mögött szürke vászonnal bevont sisakot látok. Ehlers, a vadászkülönítményhez beosztott német telefonista közeledik. Gyeszpa és Kossuth, a 72-es bakák egyik alattam szolgáló tizedese, a távbeszélő-összeköttetés létesítésére szolgáló sodronytekercset viszik. A vezeték egyelőre a földön fekszik. Ezzel összeköttetés létesült a hadosztállyal.
Háború! Nemcsak az az egyenlőtlen harc, amelyet az ember itt, a havasokon vadászat név alatt az &Uacuter négylábú és tollas teremtményei ellen folytat, hanem embervadászat. Könyörtelen, ocsmány, megvetett ellenséggel állunk szemben.De mindebből itt alig lehet valamit észrevenni. A szabad természet a történelem legnagyobb mészárlásával és öldöklésével szemben látszólag közömbösen viseltetik.
 
A Duna felé igyekvő távoli Cserna lombfaerdők közé ékelt sziklamedrében éppúgy zúg, mint máskor. Az alig észrevehető szellő a napsugárban csillogó ökörnyálat éppúgy lengeti, mint amikor más időkben egy csapat zergét figyeltem, vagy havasi gyopárt szedtem. Csupán a tőlem nyugatra és keletre hallható távoli ágyúdörgés árulja el, hogy az Alion-hegy és a Vulkán-szoros birtokáért sok emberéletet elpusztító, öldöklő harcok folynak.
De itt, a Retyezát-tömb szívében egyelőre a vadon mély, háborítatlan, szent templomi csendje uralkodik. Ehlers a vezeték elkészítését jelenti. Von Kalkreuth vezérkari ezredes telefonon az iránt érdeklődik, hogy mi van az Oszlián.

„Jelentse, hogy a 2113-as magassági pontról Oszliát figyelem. Eddig semmit sem vettem észre, ami az ellenség ottlétére engedne következtetni. Az éj folyamán magam megyek majd át a járőrrel.”
Időközben a Paltina megszállására kirendelt szakasz is megérkezett, Szabó László zászlós parancsnoksága alatt. Az emberek a fedezékek építéséhez azonnal hozzálátnak, hogy a hûvösnek ígérkező éjszakát ne kelljen a szabadban tölteniük. Tüzet nem szabad gyújtani.Az Oszliát tovább figyelem.

Egyszerre érdekes dolgot látok. Húsz percig minden egyéb külső benyomással szemben teljesen érzéketlen vagyok. Sem egy küldönc, ki részemre postát hozott,sem pedig Ehlers sürgetése, hogy a főhadiszállás velem személyesen sürgősen kíván beszélni, nem bírtak rá arra, hogy a prizmás messzelátót letegyem. Még tíz percig nézek, azután Gyeszpának rövid magyarázat után átadom a látcsövet, magam pedig a távbeszélő kagylóját illesztem fülemhez.

„Halló! Itt Kalkreuth. Miért nem kapok öntől az Oszliát illetőleg közvetlen jelentést? Súlyt helyezek arra, hogy benyomásait velem személyesen közölje.”
„E pillanatban jutottam csak abba a helyzetbe, hogy határozott és érdemleges jelentést tehessek. Ez idő szerint az ellenség nem szállta meg az Oszliát.”
„Ez csak az ön személyes meggyőződése lehet, mely azonban Oláhországból érkezett megbízható kémjelentéseinkkel mereven ellenkezik. Az előttem kiterített térkép szerint ön az Oszliát a 2113-as pontról nem tekintheti át annyira, hogy ily apodiktikus jelentést leadhasson. Egyelőre tudomásul veszem, hogy az ellenség az ottlétét még nem árulta el. Az ügy lényegére vonatkozólag azonban legkésőbb holnap, a délelőtt folyamán, kimerítő jelentést kérek.”

„Ezredes úr! Előbbi jelentésemet felelősségem teljes tudatában fenntartom. Egy anyamedvét látok, mely két boccsal lassú lépésben haladt végig azon a helyen, ahol az ellenségnek rejtőznie kellene.
Ha az Oszlián egyetlen katona is volna, a medve a védelmet nyújtó sûrûben eltûnt volna. De erről szó sincs. Mindkét bocsával most is a hegygerinc közelében nyugodtan legel áfonyát.”

„Ilyen indiántrükkre nem lehet szolgálati jelentéseket alapítani. A térkép szerint a távolság különben is oly nagy, hogy ön azokról a bizonyos állatokról teljes határozottsággal meg sem állapíthatja, hogy azok medvék. &Aacutellításainak helyességét alaposabb érvekkel támassza alá! Holnap délelőtt minden kétséget kizáró jelentést várok.”
 
Gyorsan határoztam. Egyedül fogok átmenni, hogy a medvét meglőjem, és a németet az indiántrükk helytállásáról kézzelfogható bizonyítékkal győzzem meg.
„Gyeszpa Szabó László messzelátójával figyelje a medvéket, és csak akkor jöjjön utánam, ha az anyamedvét sikerült meglőnöm. Senki se kísérjen el.”

Elindulok. A dumdumtöltényekkel megtöltött karabélyt hátamra vettem. A rohamkés mellett a derékszíjon függő messzelátón kívül csak egy tölténytárat viszek magammal. A zubbonyt levetem. A főhadnagyi rangot jelzőaranycsillagokat  már azelőtt az inggallérra is varrattam.A hátraszegezett hegyi botra támaszkodva gyors iramban ereszkedem a rövid fûvel benőtt lejtőn lefelé. Szöges hegymászó cipőm, melyet a bajoroktól kaptam, nagyszerûen beválik. Semmivel sem törődve rohanok előre. A távolság úgyis oly nagy, hogy cseppet sem kell félnem, hogy a medvék jövetelemet észreveszik.

Az erdő felső szélét gyakori orkánok által összevissza görbített, elcsenevészedett bükkfák alkotják. E helyt megállok, és mielőtt az erdőbe lépnék, meg akarok győződni arról, hogy a medvék ott vannak-e még, ahol előbb láttam. Jelenlegi tartózkodási pontomról azt a helyet nem látom, és ezért Gyeszpa felé fordulok, hogy tőle kapjak felvilágosítást. Vadőröm nagyvadászaton utasítás híján minden alkalommal a pillanatnyi helyzetnek megfelelően cselekszik. Nemcsak a vadat figyeli, hanem engem is szemmel tart, és midőn látja, hogy kérdőleg tekintek feléje, azonnal int, hogy a vad még helyt van. Utamat folytatva behatolok az erdőbe.

A meleg őszi napoknak, midőn a bükkfa a levelét már lehullatta, különleges varázsuk van. A nedves lombtakaró a földet vastag réteggel vonja be, melybe a siető vadász lába mintegy – a léptek zaját tökéletesen felfogó – keleti szőnyegbe süpped. Rothadó fa és késői virágok illatának keveréke nagyban hozzájárulnak annak a különös hangulatnak a felkeltéséhez, mely a vadon ölén töltött őszi napokat jellemzi. Az ember lelkébe bizonyos megelégedés és megnyugvás vonul, mely abból a megismerésből táplálkozik, hogy a körülöttünk végbemenő nagy kimúlás az örömteljes feltámadás csíráját hordozza magában, és hogy az nem egyéb, mint az élet folyamatának egyik szervesen bekapcsolt

Azon a hegygerincen haladok végig, mely a határhavasok és az Oszlia közé összekötő kapocsként beékelve a Zsil és a Cserna folyók közötti vízválasztót alkotja. Szálas ősbükkös, melyet helyenként pagonyszerû tûlevelû csoportok tarkítanak. Óriási kőrisfák alatt a lehullott halvány színû lombok tömege kis, hómezőkre emlékeztető fehér foltokat alkot. Két őzet húszlépésnyire megközelítek. Az ízletes húsra szükségem volna, de a jelenlegi körülmények között nem akarok egy lövést megkockáztatni, mely valószínûleg nagyobb vad elejtését tenné kétségessé. Hangosan riasztva tûnnek el.
A kiszélesedő gerincen nagyobb, mocsárszerû tócsa mellett haladok el. A víz zavaros. Mintha a vaddisznók a mocsárfürdőt csak most hagyták volna el. Az idén itt nyugodtan tanyázhattak, mivel a legeltető oláhországiak szokatlanul korán költöztek el. A háború előszelét megérezve kellő időben biztonságosabb helyre menekültek.

Az Oszlia tövéig jutottam. Ha egyenesen arra a helyre akarok kiérni, ahol a medvéket utoljára láttam, roppant meredek, sûrû gyomcserjékkel benőtt sziklás hegyoldalon kellene felkapaszkodnom. Keleti szél fújt. Közvetlen felkapaszkodás esetén egyenesen délnek kellett volna tartanom. Mivel nem tudtam elég pontosan tájékozódni, számolnom kellett azzal a lehetőséggel is, hogy a medvéktől keletre fogok jutni, mely esetben megszimatoltak volna. Ezért inkább kevésbé meredek helyen nyugati irányban haladtam ferdén felfelé. Tudtam ugyanis, hogy a szél alatt az erdőből kiérve azon a tagozott talajon vadamat aránylag könnyen be fogom cserkészni. Alig észrevehető kis csapásra akadtam, melyen gyorsan előrehaladva rengeteg málnával és szederrel benőtt lavinatörésbe jutottam. Itt majdnem a havastetőig nyílt kilátás. A törés alig volt húszlépésnyi széles, és rajta áthaladva épp újra az erdőbe akartam lépni, midőn hátam mögött, magasan felettem, két mátyás izgatott károgását hallottam.

A lavinatörés szélén álló kiszáradt fenyőfán ültek. A fenyő alatt pedig a málnás erős mozgása elárulta, hogy nagyobb állat halad gyorsan lefelé, melyet azonban a cserjék teljesen eltakartak. Fegyveremet lövésre készen kezembe vettem. A következő pillanatban megláttam a medvét, amint tőlem alig ötvenlépésnyire a lavinatörésben keresztben fekvő törzsön macskaszerû ügyességgel végigszaladt. De oly rövid ideig láttam csak, hogy nem lőhettem. Pillanatok alatt újból eltûnt a málnásban.

Az állat egyenesen felém közeledett. &Uacutegyszólván csak félszemmel láttam, hogy a bocsok, anyjuk nyomában haladva, ugyanazon a törzsön szaladtak végig. Tizenöt lépésnyi távolságból leadott lövésemet a medve harapással jelezte. Jobb helyre a golyót nem helyezhettem volna el.

De a vad azért továbbiramodott, és a következő pillanatban a szálfák között eltûnt. Midőn a lövés helyére siettem, nagy vértócsát találtam, mely a nyom mentén összefüggő vörös sáv alakjában az erdőn végighúzódott. Körülbelül 80 lépésnyire magát a medvét is megtaláltam. Kiszenvedett, de a lapocka alatti sebből a vér még mindig csepegett.Az eset gondolkodóba ejtett. A medve ilyen iramban csak akkor halad, ha valamely veszély elől menekül. A bocsok nyomtalanul eltûntek. Azok különben is a maguk erejéből meg tudtak élni. Már akkorák voltak, mint a komondorok.

Azonnal hozzáláttam a nyúzáshoz. Tudtam, hogy Gyeszpa, aki a medvéket állandóan követte, és a lövést is mindenesetre meghallotta, nemsokára itt lesz. De azért siettem, mert a besötétedéstől már nem sok idő választott el. Nem volt túl nehéz munka. A bőr a meleg testről oly köny-nyen vált le, mint a kigombolt felöltő. A lábakkal nem sokat kínlódtam, amennyiben azokat csuklóból levágtam. A koponyát szintén a bőrben hagytam. Kíváncsiságból a mellkast is felbontottam, hogy a lövés hatását tanulmányozhassam. A lövedék a szívet teljesen szétroncsolta. Hogyan lőjön az ember egy medvét, hogy tûzben maradjon, ha ezzel a sebbel még 80 lépést tudott megtenni?Az erdő mély csendjét az Oszlia-tető felől hallatszó gépfegyver- és puskaropogás szakította meg. Éles, ostorpattogásszerû hangok: a tökéletesített oláh Mannlicher szava, melyet a mienktől már minden arcvonalbeli katona azonnal meg tudott különböztetni.

Az Oszlia csúcsát az ellenség megszállta. Ezt legelőször a medve vette észre.De kinek szólhatnak ezek a lövések?

Gyeszpára gondoltam, aki mindenesetre utánam jött, hogy a medvék elmenekülését jelentse, és engem a veszélyre figyelmeztessen.A medvebőrt egy bükkfa ágára akasztottam, hogy a róka azt távollétemben el ne érhesse. Magam pedig a lavinatörés szélén felfelé haladva a havastetőt igyekeztem elérni. Látni akartam, hogy tulajdonképpen mi történt.Esteledni kezdett.Keleti irányban az égboltozaton egy hófehér felhőtorony, mely mindinkább rózsaszínûvé vált, késleltette a besötétedést, de azért az éjszaka, különösen az erdőben, mindinkább győzedelmeskedett a nappal felett.

A lavinatörés túlsó oldalán egy árnyék suhant fatörzstől fatörzsig. Lefelé tartott, de hirtelen megállt. &Uacutegy látszik, ő is észrevett engem. Pár percig mohával bevont kő mögött kerestem fedezéket, és nyugodtan vártam. Azután a mátyás károgását hallottam. A fekete harkály staccatójával válaszoltam. Gyeszpa!

Pár perc múlva mellettem guggolt. Az elválásunk óta lefolyt eseményeket elmondta: A medvék nyugodtan szedegették az áfonyát. Már annyi idő telt el, hogy minden pillanatban oda kellett érkeznem. A medvék azonban hirtelen megijedve felkerekedtek, és a lehető leggyorsabb iramban az erdő felé igyekeztek, melyet rövidesen el is értek. Eleinte azt hitte, hogy közeledésem riasztotta fel őket, de azután látta, hogy sok ember, nyilván katonák, jelentek meg
az Oszlia tetején. Ebben a pillanatban a lövésemet is meghallotta, mellyel a medvét leterítettem.

Gyeszpa azonban sietett, hogy az esetleg nem is sejtett veszélyre figyelmeztessen. Kossuth tizedes határozott parancsom ellenére követte, de alig tudott vele lépést tartani.Gyeszpa a legrövidebb úton igyekezett arra, ahol a medvék áfonyáztak. A meredek sziklafalak mentén felkapaszkodva elérte a fûvel benőtt, erdő feletti zónát, ahol óvatosan körülnézett, de sem engem, sem pedig az ellenséget nem látta. Kossuth lihegve jött utána. Pár percig pihentek.

A tizedes ezalatt a fû között tömegesen termő áfonyát szedegetve a nyílt havastetőre merészkedett, ahol egy ideig nyugodtan ette a fekete, édes bogyókat. Egyszerre több lövés és egy géppuska kattogása szakította meg a csendet, és Kossuth pár ugrással látszólag sértetlenül a fedezetet nyújtó erdő felé szaladt. Gyeszpa lejjebb húzódott, és a lavinatörés szélén lefelé igyekezett, mert lövésem irányából következtetve sejtette, hogy velem az erdőben fog találkozni. Párszor a mátyás károgását hallatta, de a harkály nem válaszolt. Végre a harkályt hallotta, és így találkoztunk.
Hol van Kossuth? Amióta az erdő szélét együtt elérték, nem látta. Gyeszpa nyomán visszamenve, már teljes besötétedés után, Kossuthot megtaláltuk. Halott volt.

Puskáját eltörtük, töltényeit magunkhoz vettük. Kenyértarisznyájából egy megkezdett prófuntot és két konzervet szintén elvittünk. A hősi halottra köveket halmoztunk, hogy addig, míg alkalmunk lesz eltemetni, a vadon szőrös és tollas ragadozói ne bántsák.

A sötét éj leple alatt az egész Oszlia-tetőt bejártuk. Ellenséget nem vettünk észre.
Visszamentünk az erdőbe, és az éjszakát jól elrejtett helyen lobogó tábortûz mellett töltöttük. Reggel, virradat előtt, megint fent voltunk az Oszlia tetején. Ellenségnek nyomát sem láttuk.De amikor kivirradt, a túlsó oldalról, a Stirbu nevû őrház felől, hosszú libasorban jöttek a bocskorosok, hogy a hegytetőt megszállják. Kényelmesen sétáltak. A terep kikémlelésére csupán két embert küldtek előre. Midőn ezek a tetőt elérték, és bennünket tízlépésnyi távolságban észrevettek, szó nélkül megadták magukat. Egy bevonult turnuszeverini bérkocsis és egy mohamedán cukorkaárus volt.
A tegnap esti eseményeket úgy adták elő, hogy az Oszlia általuk való megszállása után sikeresen visszavertek egy ellenséges támadást, de biztonság kedvéért éjszakára mégis elvonultak. Most újra megszállják az Oszliát. Foglyaink segédkeztek szegény Kossuth temetésénél és a medvebőr cipelésénél. Visszamenet egy zergét is lőttem, mely a Paltina tetejéig a fiákeres hátán tette meg az utat. Midőn a kaland kiindulási pontjára visszatértünk, már látni lehetett az Oszlia-tetőt megszálló ellenséget.

„Halló! Ezredes úrnak jelentem, az Oszliát az ellenség megszállta.”
„Biztosan tudja?”
„Igen, onnét jövök.”
„Na látja! &Oumln tegnap nem medvéket, hanem valószínûleg az ellenség legelésző málhás állatait látta.”
„Halló! Az mégis medve volt. Most, mialatt telefonálok,
a bőrén fekszem.”

  • Maderspach Viktor a magyar vadászat történetének „rendíthetetlen fenegyereke”, nemcsak medvevadászatok hőse, hanem apróbb vadak szenvedélyes vadásza, aki számtalan hőstettével bizonyította magyarságát és hazájához való hûségét is. Az I. világháborúban a fronton harcolt, az erdélyi román betörés idején gerillacsapatot vezetett a Retyezátban. Az államfordulat után Romániában maradt, de – mivel részt vett egy magyar tiszti összeesküvésben – 1921-ben menekülnie kellett. Magyarországon mérnökként dolgozott, illetve írásaiból élt. 1940-ben részt vett az erdélyi bevonulásban. A sors különös és kegyetlen szeszélye folytán akkor lett egy ostoba baleset áldozata – teherautója felborult, és az itt szerzett sérülésbe halt bele –, amikor felcsillant számára a remény, hogy újra birtokába veheti kényszerûségből elhagyott vadászterületeit.A látszólagos ellentmondás dacára korának egyik következetes természet- és állatvédője volt, vadászszenvedélyét össze tudta egyeztetni az állatok szeretetével. Nagyon jól ismerte őket, s elsősorban nem könyvekből, hanem az erdőségekből. §