Sör, szex, leopárd

Bepillantás egy szociálantropológus mindennapjaiba, aki egy sárkunyhóban ütött tanyát, hogy tanulmányozza a kameruni doajók életét, különös időzavarát és elképesztő állattani tudatlanságát.Amint a városba értem, bevettem magam a kocsmába az összes többi megrögzött postalesővel. Néha volt sör, hogy segítsen elütni az időt, miközben üldögéltünk és vártuk a posta-teherautó hangját. Néha elmentem a piacra, ahol idős férfiak és asszonyok szomorú csapata árult egy marék paprikát vagy gyöngysorokat. Nem hinném, hogy ez gazdaságilag jövedelmező foglalatosság lett volna, bizonyára kizárólag unalomízés céljából vállalkoztak rá.

A város másik végén volt egy hentes is, akinél egy héten kétszer lehetett húst kapni. Mivel a városi nagyfőnökök a jórészét előre lefoglalták maguknak, másoknak csupán a lábak és a belsőségek jutottak, amiket egy baltával trancsíroztak fel. A fix áron kapott mennyiség szeszélyesen váltakozott, minthogy nem használtak mérleget. Tisztviselők és helybéliek jöttek-mentek, ki így, ki úgy csavargott mindenfelé, csendőrök mászkáltak kézen fogva, és gyerekek szaladgáltak fel-alá.

Pénteki postatúráim révén főleg néhány tanítóval ismerkedtem meg. Augustin például otthagyta hites könyvvizsgálói életét a fővárosban, és elment franciatanárnak. Megrögzött individualista volt ő is egy olyan államban, amely csak a szolgalelkíséget értékelte; nem ismertem rajta kívül még egy kamerunit, aki nem volt hajlandó tagsági igazolványt váltani az egyetlen politikai pártba. &Oumlsszetízésbe keveredett a helyi alprefektussal: mindketten hírhedt szoknyapecérek voltak.

A helyi tisztviselők bizalmasan azt rebesgették, hogy Augustin egy napon el fog tínni: vagy valamilyen politikai vétség, vagy a poli fuláni feleségek körében kifejtett aktivitása miatt. Alkoholos befolyásoltság alatt körbedübörgött a városon egy hatalmas motorbiciklin, fiatalok és öregek legnagyobb rémületére; gyakran le is esett róla, de mindig csak felszíni sérüléseket szenvedett. Augustint a közelgő katasztrófa aurája lengte körül: bárhová ment, felfordulást okozott. Egy alkalommal, amikor meglátogatott a falumban, leplezetlenül összeszírte a levet egy helyi férjes asszonnyal. A doajók természetesnek veszik, hogy a férjes asszonyok házasságtörést követnek el, és

Egymás feleségének
elcsábítását szórakoztató
sportnak tartják.

Augustin azonban a férj saját kunyhójában hált az asszonnyal, ami komoly sértés. A férj hamarosan megtudta, és a kollektív felelősség logikája szerint úgy döntött, én tartozom neki jóvátétellel. Én megvitattam ezt a Főnökkel és más jogi tanácsadókkal, és udvariasan visszautasítottam. A férj megjelent a fivéreivel a kunyhóm előtt. El fogja kapni Augustint, amikor legközelebb eljön hozzám. Mi több, bottal fogja ütlegelni a motorbiciklijét. Ezen a ponton helyesnek látszott azt tanácsolni Augustinnak, hogy ne jöjjön ki a faluba egy ideig. Természetéhez híen azonban már másnap megjelent, sőt a motorbiciklijét a sértett férj háza elé parkolta le. Komolyan aggódtam, hogy az eset erőszakba torkollik, vagy hogy veszélybe sodorja a kapcsolatomat a doajókkal.

A férj valóban meg is jelent a fivéreivel. Augustin sört vett elő, amit a városból hozott. Csendben iszogattunk. További sörök kerültek elő, és Zuuldibo, bámulatos szeszészlelő érzékével, azonnal felbukkant. Az asszisztensem idegesen téblábolt a háttérben. Dohányt kínálgattam. Hirtelen a férj, aki addig komoran ült olyasfajta fortyogó hallgatásba süllyedve, amit részeg glasgow-iaknál lehet megfigyelni, elkezdett egy vékonyka, dallamtalan dalt énekelni. A többi férfi azonnal nagy hévvel csatlakozott. A férj távozott.

Mivel az antropológusnak az a feladata, hogy lelkiismeretesen végére járjon a dolgoknak, kérdezősködni kezdtem arról, amit láttam. A dal szövege ez volt: Ó, ki közösülne egy keserí vaginával? – amit a nők csúfolására szoktak énekelni. &Uacutegy látszik, a férj, akit lenyugtatott a sör, úgy döntött, hogy a férfiszolidaritás fontosabb, mint holmi asszonyi híség. Soha többé nem hozták szóba a dolgot. Sőt, Zuuldibo és Augustin elválaszthatatlan barátok lettek, és sok vad ivászatban vettek részt együtt.

Ahogy fokozatosan összeszedegettem az esőfőnökök, közönséges doajók és kovácsok közötti viszonyokra vonatkozó adatokat, kialakult egy képem a férfiak és nők közötti kapcsolat jellegéről is. A fizikai részleteket illetően arra támaszkodtam, amit a közeli ismerősöktől – az asszisztensemtől, falubeli férfiaktól – ki tudtam szedni az úszóhelyen. Ezt bőségesen kiegészítette Augustinnek a pogány asszonyok körében végzett számottevő saját terepmunkája. Miután felvetettem egy-két témát, hogy arra figyeljen, gazdag információforrásnak bizonyult a szexuális erkölcsökkel kapcsolatban. Meg tudta erősíteni azt a benyomásomat, hogy a doajóknál szexuális ügyekben a szemérmetlenség és a prüdéria különös módon keveredik.

A doajók viszonylag fiatal koruktól szexuálisan aktívak: mivel a doajók nem tudják, hány évesek, az ilyen dolgokat meg kell saccolni, de úgy tínik, úgy nyolcéves koruk körül kezdik a felfedezéseket. A szexuális tevékenységet nem ellenzik. Egy fiúnak megengedik, hogy az általa kiszemelt lány kunyhójában töltse az éjszakát, bár az anyától elvárják, hogy tartsa rajtuk a szemét, és a zabolátlan promiszkuitást nem helyeslik. A szexuális viszonyok a pubertáskorban fordulnak komolyabbra.
A házasság előtti terhességet nem stigmatizálják, sőt örömteli jelnek veszik, hogy a lány termékeny, a menstruáció azonban a gyengeelméjíség veszélyével fenyeget, ha egy férfi érintkezésbe kerül vele.

A körülmetélés tovább
bonyolítja a dolgokat.

Ez bármikor megtörténhet tíztől úgy húszéves korig, mivel minden helybeli fiút egyszerre vágnak meg. Egy férfi megházasodhat, mielőtt körülmetélték volna, még gyerekei is lehetnek; az is előfordul, hogy egy apát a fiával együtt metélnek körül, bár ez ritka.

A körülmetéletlen férfiaknak azonban nőies stichjük van. Azzal vádolják őket, hogy asszonyszagot árasztanak a piszkos fitymájukkal; nem vehetnek részt a csak férfiaknak szánt eseményeken; a nőkkel temetik el őket. Az a legrosszabb, hogy nem esküdözhetnek a késükre. A legerősebb fogadkozás Doajóföldön a „dang mi gere”, vagyis „a késemre mondom”. Ez a körülmetélő késre utal, arra a nagy erejí tárgyra, amely képes elpusztítani a boszorkányokat, és mindenképpen végezne egy nővel. Ha egy férfi ezt emlegetve szidalmaz egy nőt, akkor nagyon mérges, és a nő könnyen kaphat egyet.

A körülmetéletlen férfiakat könyörtelenül kicsúfolják, ha használják ezt a fordulatot, és meg is verik őket, ha nem hagyják abba; azt viszont rendkívül viccesnek találták, ha én mondtam.
A körülmetélés doajó formája nagyon durva: az egész péniszt „meghámozzák” teljes hosszában. Mostanában sok fiú a kórházban végezteti el a mítétet, de a konzervatív doajók ezt botrányosnak találják azon az alapon, hogy nem távolítanak el a bőrből eleget, és a fiút nem szigetelik el teljesen az asszonyoktól majdnem kilenc hónapig. A beavatkozás a halál és az újjászületés folyamatán keresztül átalakítja a természetes születéskor tökéletlen lényt tökéletes férfiemberré. Miután hat üveg sört fizettem a körülmetélőnek, megtudtam, hogy én tiszteletbeli körülmetélt vagyok. Potom árnak találtam a mentesülésért.

A nők elvileg nem tudhatnak a körülmetélésről. Azt mondják nekik, hogy egy olyan operációról van szó, melynek során lezárják az ánuszt egy darab marhabőrrel. A leplezés érdekében mindenféle kitalációkra van szükség. A száraz évszakban az egész vegetáció elszárad a tikkasztó hőségben, ezért nagyon kevés hely van, ahol fedezékbe lehet vonulni. Doajóföld tele van olyan férfiakkal, akik szórakozottan a semmibe bámulva járkálnak, kétségbeesetten tartóztatva magukat, amíg tiszta lesz a levegő, és beugorhatnak egy szikla mögé, hogy könnyítsenek magukon. Valójában a nők pontosan tudják, mi történik, ezt azonban nyilvánosan nem ismerhetik be.

Viszonylag aszexuális lényként betöltött rendhagyó státusom egyik jelének tartottam, hogy a nők ezt nekem bevallották. Sok időbe telt, mire valaki hajlandó volt beszélni nekem a tudás ilyetén megoszlásáról. Egyszeríen azt feltételeztem, hogy a nők tudnak a körülmetélésről, de botrányos dolog előttük beszélni róla. Különféle témák vannak a férfiak titkaival kapcsolatban, amelyeket nem szabad a nők előtt szóba hozni: rítusok, énekek, tárgyak. A gyakorlatban viszont az derült ki, hogy a nők sokat tudnak arról, mi történik, de legtöbbször nem látják át a dolog egészét… Mint később rájöttem, a kultúra teljes modellje csak a férfiak számára elérhető.

Többen rámutattak, hogy a nők furcsa módon hiányoznak az antropológusok leírásaiból. &Aacutellítólag nehezen kezelhető, nem elég jól informált adatközlők. Én azonban végtelenül hasznosnak találtam őket – a szerencsétlen kezdet után.
A probléma szokás szerint nyelvi természetí volt. Beszélni akartam egy idős asszonnyal a doajó viselkedésben az évek során beállt változásokról, és bölcs dolognak véltem, hogy előtte engedélyt kérjek a férjétől. – De miről akarsz beszélni vele? – kérdezte a férj. – A házasságról szeretnék tudni – mondtam. – A szokásokról akarok beszélni, a házasságtörésről, a… – A férj és az asszisztensem felhördült, elborzadva és hitetlenkedve. Gondolatban gyorsan leellenőriztem a hanglejtéseket, amiket használtam, de nem találtam semmi hibát. &Oumlsszedugtam a fejem Matthieu-vel. A probléma egy doajó kifejezésmódban rejlett.

A doajó nyelvben az ember nem gyakorol egy szokást, hanem mondja. Hasonlóképpen az ember nem elköveti a házasságtörést, hanem mondja. Én tehát azt a szándékomat közöltem, hogy rítusokat kívánok bemutatni a férfi feleségével, és házasságtörést akarok elkövetni vele.

Miután tisztáztuk a félreértést, rendkívül hasznos adatközlőnek találtam az asszonyt. Míg a férfiak úgy gondolják, ők az univerzum végső titkainak őrzői, amiket csak hízelgéssel tudtam kicsalni belőlük, a nők azt hiszik, hogy bármiféle információ, amihez ők hozzáférnek, érdektelen, ezért nyugodtan elmondhatják egy kívülállónak. Gyakran új kutatási területeket nyitottak meg előttem azzal, hogy mellékesen megemlítettek valamilyen hiedelmet vagy rítust, amelyről sosem hallottam, és amelyet a férfiak nem lettek volna hajlandók szóba hozni.

A férfi- és női élet nagyrészt
elkülönül egymástól.

Egy férfinak nagy számú felesége lehet, de a férfi a barátaival tölti az idejét, a nő pedig a feleségtársakkal vagy szomszédasszonyokkal. A minta nagyjából olyan, mint Észak-Angliában.
Az asszony elkészíti az ételt a férjének és a gyerekeinek, a férfi azonban külön eszik, esetleg valamelyik idősebb fiúval. A földmívelést külön végzik. Az asszony és a férfi is megtermeli a maga élelmét, bár a férj besegíthet a feleségének a mezőgazdasági ciklus bizonyos nehezebb szakaszaiban. Szexuális célból a férfi kunyhójában találkoznak, a feleségek által előre kidolgozott rotációs rendszer szerint.

Nyugati szemmel nézve az egészben kevés a meghittség és a gyengédség. A doajók furcsálkodva meséltek egy idekerült amerikai misszionáriusról, aki elé a felesége kiszaladt a házból, amikor hazatért egy utazásról. Csodálkoztak és mulattak azon, hogy a doajóknak az asszonyt kellett megkérniük, nem pedig a férjet, fuvarozza el őket valahová, és azon, hogy a férfi láthatólag sosem verte meg a feleségét.

Ebből nem kell azt a következtetést levonni, hogy a doajó feleségek szerencsétlen, megfélemlített, visszahúzódó virágszálak volnának. Nem kell félteni őket, a sarkukra tudnak állni. Végső büntetésként egyszeríen elmennek, és visszatérnek a szüleik falujába. A férj tudja, hogy ilyen esetben nagyon nehezen fogja tudni visszaszerezni a marhákat, amiket az asszonyért fizetett. Végül akár asszony és csorda nélkül is maradhat. Ebből az okból a feleségért fizetendő marhák tényleges átadását olyan sokáig halogatja, ameddig csak lehetséges. Nem ritka, hogy a feleségek otthagyják a férjüket, és a doajóföldi marhaszállításnak pontosan ugyanolyan fontos tényezője a késlekedés, mint a kameruni bankrendszernek.

A sírín tönkremenő házasságok és az a gyakori körülmény, hogy számos férjnek soha nem sikerül kifizetnie a feleségéért járó menyasszonyváltságot, sok bosszúságot okozhat az etnográfiai kutatónak, amikor például rájön, hogy ugyanaz az asszony kétszer vagy háromszor is szerepel a számításaiban. Előfordul, hogy egy asszony elhagyta a férjét egy másikért, és mindkét férfi a legnagyobb lelki nyugalommal közli az antropológussal, hogy ez a nő az ő felesége.

Az első férj szívesen elárulja, mennyit fizetett a nőért, de elmulasztja megemlíteni, hogy a menyasszonyváltságként járó marhákat még nem szállította le. A második férj sejteti az árat, amit az asszonyért fizetett, de elfelejti hozzátenni, hogy ezt a sértett első férjnek, nem pedig a nő szüleinek fizette ki. Eddigre az első férj esetleg már felélte a csordát, hogy visszafizessen más, nagyon régóta esedékes feleségtartozásokat. A vétkes feleség szülei most a második férjhez fordulnak, és próbálják vele megfizettetni a csordát, amit az első soha nem szállított le, és azzal fenyegetőznek, hogy elveszik a nőt.

A férfi azzal vág vissza, hogy megemlít egy kiegyenlítetlen adósságot három generációra visszamenőleg, amikor az ő egyik nőrokonáért nem fizettek. Reménytelenül kacifántos pereskedés következik.
A doajók soha nem a szépség szempontjából indokolják a feleségválasztást, inkább arra hivatkoznak, milyen engedelmes és jó kedélyí a kiszemelt leány. Egy nő soha nem láthatja a péniszt körülmetélés után, különben megbetegszik. Egy férfi soha nem láthat vaginát, különben elveszíti minden szexuális vágyát. Ennél fogva a nemi aktus meglehetősen titkos, teljes sötétségben történik, és egyik fél sem meztelen.

A nő sosem távolítja el a levélcsomót, amit elől-hátul visel. Régebben a férfiak ágyékkötőt hordtak, amit kioldottak, hogy eltávolíthassák a tökből készült pénisztokot, amelyet a körülmetélteknek viselniük kellett. Mostanában a rövidnadrág a divat, és csak az idős férfiak viselnek tokot, vagy olyanok, akik rituális tevékenységeket végeznek. A nők tréfából az arcukkal utánozzák azt a cuppanó hangot, amikor egy hímtagot eltávolítanak a tokból; ez a hang szolgál szemérmes eufemizmusként magára a nemi aktusra is.

A nők mindig díjazást várnak a szexuális szolgáltatásokért, a házasságon belül is – amely tény miatt a misszionárius prédikátorok kíméletlen összehasonlítgatásokat tettek a doajó házasságfelfogás és a prostitúció között; még egy férj és feleség is mindig szigorú elszámolásban van egymással.

Az egyszerí és – egy antropológus számára – kézenfekvő kutatási terület kibogozásához is több hétig tartó szakadatlan erőfeszítés kellett. Az emberek vonakodtak például az esőfőnökökről és leopárdokról beszélni. Csak azért szereztem tudomást erről, mert egy fiúval beszélgettem, akibe az egyik péntek délutáni postautamra menet botlottam bele. Az eső foglyul ejtett minket egy fa alatt, és a beszélgetés egészen természetes módon terelődött az esőcsinálókra. A fiú mutatott nekem egy hegyet, amely mindig felhőben volt.

– Ott lakik az egyikük – mondta. – Domboulko. Ott még a száraz évszakban is mindig van víz. De a legjobb az apám Kpanban. Amikor meghal, én megveszem az eső titkát, miután ő leopárddá változott.
Hegyezni kezdtem a fülem, hogy kiaknázzam ezt a tiszta aranybányát, ahogy a fiú teljesen gondtalanul tovább fecsegett pontosan azokról a dolgokról, amelyek a legjobban érdekeltek. Mire Poliba értünk, tudtam a különleges hegyek és barlangok fontosságáról, az esőcsináló kövek létezéséről, az esőcsináló varázserejéről, hogy ölni tud a villámmal (és a tényről, hogy protézise van).

Amikor már tudtam ezekről a dolgokról, nem okozott gondot, hogy ellenőrizzem a falumbéli embereknél. De az összképnek ez a leopárdokra és esőfőnökökre vonatkozó része csak a szerencsének köszönhetően került az utamba. Ha nem lettem volna azon a bizonyos úton abban a bizonyos időben, talán soha sem hallottam volna róla, vagy csak sokkal később.

&Uacutegy állt a helyzet, hogy még a legfeltínőbb állatokkal kapcsolatban is, mint a leopárdok, problémáim voltak az adatközlőkkel. A közkeletí nézet szerint az afrikaiak dugig vannak a növényekről és állatokról szóló bennszülött bölcsességgel és folklórral. Szakértői annak, hogy egy csíra, szag vagy fán lévő nyom alapján azonosítsák őket. Aprólékosan elemzik, hogy egy bizonyos levél, gyümölcs vagy kéreg melyik növényhez tartozik… a doajók esetében az a színtiszta igazság, hogy

Kevesebbet tudnak
az afrikai bozót
állatairól, mint én.

Nyomkeresőként meg tudják ugyan különböztetni az emberi lábnyomot egy motorbicikli nyomától, de nagyjából ez a teljesítményük csúcsa. A legtöbb afrikaihoz hasonlóan azt hiszik, hogy a kaméleon mérgező. Biztosítottak róla, hogy a kobra ártalmatlan. Nem tudják, hogy a hernyóból lepke lesz. Nem tudják az egyik madarat megkülönböztetni a másiktól, és nem lehet rájuk hagyatkozni egy fa meghatározásában sem. Sok növénynek annak ellenére nincsen neve, hogy elég gyakran használják; az ezekre való utalás hosszadalmas magyarázatot igényel: „A növény, amit arra használsz, hogy megszerezd a kérget, amiből festéket csinálsz.”

A vadállatok nagy részét Doajóföldön kipusztították a csapdás vadászattal. Ami azt illeti, hogy „harmóniában élni a természettel”, az a doajóknál fel se merül. Gyakran megróttak, amiért nem hoztam nekik géppisztolyt a fehér emberek földjéről, amellyel végre eltörölhetnék a szánalmas antilopcsordákat a földjük színéről. Amikor a doajók állami megbízásra elkezdtek gyapotot termeszteni, nagy mennyiségí rovarirtó szert kaptak. Ezt azonnal halászati célokra alkalmazták. Bedobták a patakokba, és kiszedték a felszínen lebegő megmérgezett halakat. A méreg hamar felváltotta a fakérget, amelyet hagyományosan a halak megfojtására használtak. – Csodálatos – magyarázták. – Bedobod, és kilométerekre megöl mindent, kis halat, nagy halat.

Minden évben hatalmas bozóttüzeket gyújtanak, teljesen tudatosan, hogy meggyorsítsák az új fí növekedését. Az ebből következő tízvész rengeteg fiatal állat pusztulásával jár, és az emberekre is meglehetősen veszélyes.
Mindezen tényezők szerepet játszottak még az olyan egyszerí esetekben is, mint amikor a leopárdokról akartam beszélni a doajókkal. Maguk a nyelvi nehézségek is meglehetősek voltak. A doajóknak van egy tökéletesen megfelelő szavuk a leopárdra: naamjo. Az oroszlánra azonban az öreg nőstényleopárd összetételt használják. A kisebb vadmacskákra, mint a cibetmacska vagy a szervál, a leopárd fiai megnevezést. Az elefánt neve veszélyesen közel áll ehhez, csupán a hanglejtésben tér el az oroszlántól. Mindennek a tetejébe az első franciául tudó doajó, akit a terminológiáról kérdeztem, egyszeríen tévedett, és úgy adta meg nekem a naamjo szót, mint ami oroszlánt jelent.

Egyre sürgetőbb kérdéssé vált, hogy tudjam, amikor az öreg nőstényleopárd összetételt használjuk, akkor oroszlánokról, hajlott korú nőnemí leopárdokról vagy egyszerre mindkettőről beszélünk. A végén sikerült szert tennem néhány képeslapra, amelyek az afrikai faunát ábrázolták. Legalább volt egy oroszlánom meg egy leopárdom, és megmutattam az embereknek, hogy lássam, észreveszik-e a különbséget.

Sajna nem vették észre. Ennek oka nem az állatok osztályozási módjában rejlik, inkább abban, hogy nem tudnak fényképeket azonosítani. Nyugaton hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az embernek meg kell tanulnia látni a fényképeket. Mi születésünktől fogva találkozunk képekkel, így hát nekünk nem okoz nehézséget, hogy azonosítsunk arcokat vagy tárgyakat mindenféle szögekből, eltérő fényben, akár torzító lencséken keresztül is.

A doajóknak nincs ilyen vizuális mívészeti hagyományuk, az övék a geometrikus sormintákra korlátozódik. Mostanában persze a doajó gyerekek már látnak fotókat a tankönyvekben vagy a személyigazolványukban – a törvény szerint minden doajónak fényképes személyi igazolványt kell magánál hordania. Ez mindig rejtély volt számomra, mivel sokan, akiknek van személyije, soha nem jártak a városban, Poliban pedig nincs fényképész.

Ha szemügyre vesszük a személyi okmányokat, kiderül, hogy gyakran egyetlen doajó képe szerepel több különböző igazolványban. Feltehetőleg a hivatalnokok sem sokkal jobbak a fényképek felismerésében, mint a doajók. Amikor néhány kézenfekvő témakör szókincsét gyíjtöttem össze, mint például a testrészekét, felrajzoltam egy férfi és egy nő körvonalait némileg elnagyolt nemi szervekkel, hogy rámutathassanak azokra a területekre, amelyeknek ugyanaz a nevük. Ezt a rajzot nagy csodának tartották, és még hónapokkal később is jöttek férfiak a kunyhómba, és kérték, hogy megnézhessék.

(Különösen izgatta őket, hogy a péniszt vajon teljes körülmetélt pompájában ábrázoltam-e – amely esetben megkértek volna, hogy nőknek ne mutassam meg.) A lényeg az, hogy a férfiak nem tudtak különbséget tenni a férfias és a női körvonalak között. Ezt egyszeríen a rossz rajzkészségemnek tudtam be, amíg meg nem próbáltam használni az oroszlánok és leopárdok fényképét. &Oumlreg emberek meredtek a képeslapokra, amelyek teljesen élesek voltak, forgatták mindenféle irányba, és aztán mondtak valami olyasmit, hogy: nem ismerem ezt az embert.

A gyerekek tudták azonosítani az állatokat, de egyáltalán semmit sem tudtak rituális fontosságukról. A végén kiruccantam Garouába. Ott a piacon, egy standnál, amely a Tradicionális gyógyítók szindikátusa grandiózus elnevezést viseli, számos különös és csodás dolog kapható: növények részei, leopárdkarmok, denevérszemek, hiénaánuszok. Vettem egy pár leopárdkarmot, egy cibetmacskalábat és egy oroszlánfarkat. Ezekkel aztán meg tudtam állapítani, melyik állatról is beszélünk.

Ez azonban nem oldotta meg a problémát. A doajók egy történettel magyarázták meg az ezen állatok közötti viszonyt: „Egy leopárd elvett egy oroszlánt feleségül. Egy barlangban éltek a hegyekben, és három gyerekük lett. Egy napon a leopárd felüvöltött. Két gyerek megijedt, és elszaladt. Ezek lettek a szervál és a cibetmacska. Egy maradt, az leopárd lett. Vége.”

  • Ahol az idő rémálom

    Doajóföldön az események időzítése valóságos rémálom mindenki számára, aki tíz percnél hosszabb távra szeretné megtervezni a jövőjét. Az időt hónapokban, hetekben és napokban mérik. Az idősebb doajóknak csak egészen homályos elképzelései vannak arról, miből áll egy hét; ezek szerint ezt a képzetet kulturális kölcsönzésnek kell tartani, mint ahogy a hónapok neveit is. Az öregek a mindenkori jelen napjaival számolnak; a múlt és jövő időpontjaira bonyolult terminológia van, például: a tegnap előtti nap előtti nap. Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag lehetetlen pontosan fixálni egy időpontot, amikor valami történni fog. Ráadásul a doajók meglehetősen független személyiségek, és nagyon rosszul viselik, ha valaki megpróbálja megszervezni őket. Mindent a maga idejében csinálnak.

    Sokáig tartott, míg hozzászoktam ehhez – utáltam elvesztegetni az időt, és ellenszolgáltatást vártam az eltöltéséért. &Uacutegy éreztem, a világon nekem mondták a legtöbbször: ez most nem jó idő erre, valahányszor megpróbáltam megígértetni egy doajóval, hogy mutasson meg nekem egy bizonyos dolgot egy bizonyos időben. Az arra vonatkozó megbeszélések, hogy egy adott időben vagy helyen találkozzunk, sohasem míködtek. Az emberek nagyon csodálkoztak, hogy megsértődtem, ha egy napot vagy egy hetet késtek, vagy ha tizenöt kilométert gyalogoltam hozzájuk, és nem voltak otthon. Az idő számukra nem olyasmi volt, amit rögzíteni lehet. Ez más, materiálisabb dolgokkal is ugyanígy volt. A dohány esetében például nem lehetett egyértelmí határvonalat húzni enyém és tiéd között.

    Eleinte el voltam képedve, hogy az asszisztensem nyugodtan vesz magának a dohánykészletemből anélkül, hogy akárcsak utólagos engedelmemet kérte volna, bár álmában sem jutott volna eszébe, hogy hozzányúljon a vizemhez. A dohánybirtoklás az időhöz hasonlóan olyan fogalom volt, amelynek értelmezésében a kultúra által engedélyezett rugalmassági fok nagyban eltér a miénktől. Nem lehet kizárólagos tulajdonjogot formálni a dohányra; a barátoknak joguk van átkutatni az ember zsebeit és elvenni. Valahányszor egy zacskó dohánnyal fizettem az adatközlőknek, fürgén elrejtették maguknál, nyilvánvalóan fittyet hányva az illendőség szabályaira, és gyorsan hazasiettek, kétségbeesetten szorongva, nehogy találkozzanak valakivel útban a rejtekhelyük felé…

  • A leopárd

    Rendkívül fontos helyet foglal el a világukban, bár Doajóföldön harminc éve nem fordult elő. A leopárd az emberek és marhák gyilkosa, és az Ember ezen aspektusával azonosítják. A körülmetélőknek, akik emberi vért ontanak, úgy kell morogniuk, mint a vadászó leopárdnak, míg a fiúk, akiket megvágnak, fiatal leopárdnak öltöznek. Ha valaki megöl egy leopárdot, ugyanazokon a rítusokon kell átesnie, mint annak, aki megölt egy férfit.

    Az embergyilkosokat leopárdként emlegetik, és megengedik nekik, hogy leopárdkarmokat viseljenek a kalapjukon. Amikor a temetkezési rítusaikról beszélnek, a doajók nagy hangsúlyt fektetnek arra a tényre, hogy a leopárd hozzájuk hasonlóan a fára teszi a halottak koponyáját, ami az állat azon szokására utal, hogy felvonszolja a zsákmányát egy fára, hogy megegye. A nagy hatalmú és veszélyes férfiakról, amilyenek az esőcsinálók, úgy tartják, hogy leopárddá tudnak változni. Mindezek az eltérő szempontok összeállnak, és értelmet nyernek, ha úgy tekintjük, mint az emberi természet vad és erőszakos aspektusára vonatkozó elgondolkodást.